Fülszöveg: 
Az ultramodern Olümposz elitjének üdvöskéje, Perszephoné Dimitriou azt tervezi, hogy megszökik, és új életet kezd valahol máshol, távol az Olümposzt uraló istenek, a tizenhármak tisztességtelen politikájának világától. Azért döntött így, mert anyja a tudtán kívül Zeusznak ígérte a kezét, aki a csillogó-villogó látszat mögött meghúzódó sötét világ veszélyes, teljhatalmú ura. Mivel nem marad más választása, Perszephoné a tiltott alsó városba menekül, ahol eladja a lelkét Hádésznak, akit korábban csak egy mitikus hősnek gondolt… a férfi pedig bevezeti egy olyan világba, amelynek létezéséről fogalma sem volt. Hádész mindig is az árnyékos oldalon élte az életét, és továbbra sem áll szándékában kilépni a fényre. Ám amikor rátalál Perszephonéra, ráeszmél, hogy ezzel lehetősége nyílik az évek óta tervezett bosszú végrehajtására. ennél több ürügyre nincs is szüksége ahhoz, hogy segítsen a lánynak — aminek persze megkéri az árát. Igen ám, de minden egyes szenvedélyes éjszakával, amelyet együtt töltenek, egyre jobban a szívébe zárja Perszephonét, és úgy dönt, készen áll akár az egész Olümposszal szembeszállni csak azért, hogy ne kelljen elválnia tőle…
Szerintem:
Ezzel a történettel még barátkoznom kell. Egyértelműen a görög mitológiát értelmezi újra erotikus-romantikus és modernizált vonalon, de
van benne nem egy olyan vonás, amivel nagyon nem tudok mit kezdeni.
Mert itt teljesen meg van változtatva az istenek rendszere. Istennek hívják magukat, de itt mégis miért? Hatalmuk és szolgáik vannak. De varázs, mágia nincs, legfeljebb gazdagok és pont. Még csak nem is halhatatlanok, mint az istenek. Örökletes isteni címek vannak, amelyek öröklődnek a családokban. Pl. Zeusz fia az apa halála után az új Zeusz lesz, hiába pl. Perszeusz vagy Hercules a neve.
Ehhez jön hozzá, ami engem mindig irritálni szokott. Amit az életkorokkal megjátszik a szerző. Itt az idős istenek is olyanok, mintha a halandóság ellenére az örök fiatalság az övék lenne, pedig nem. Zeusz kapcsán van szó róla, hogy milyen öregember már, hiába érzi magát a város bikájának. Akkor miért olyan mindenki, mintha huszon- vagy harmincéves lenne? Olyanok esetében, mint Aphodité, akinek felnőtt fia van, ez kifejezetten zavaró.
De különben is zavar a világépítése. Olümposz egy megapolisz, és az istenek olyanok, mint különféle társadalmi elitbe tartozó alakok. A misztikum, az veszett el az egészből. Nekem kevesebb attól, hogy a fantasy elem ki lett belőle véve. Nem is kellene isteneknek lenniük, csak gondolom a mitológiai történetek összecsengése miatt így maradt.
Akkor, nézzük konkrétan a cselekményt. A jó pont, hogy van. Bár az van a fókuszban, hogy Hádész és Perszephoné üzleti alapon kötött viszonya hogyan válik szerelemmé sok ágytorna mellett, azért érik őket külső hatások is. Hádész és Zeusz háborúja, Perszephoné testvéreinek a sorsa, a Tizenhármak közötti játszmák. Önmagában nem állna meg a lábán, de abban segít, hogy ne érezzem úgy, hogy némileg perverz szexregényt olvasok.
Igen, kell rá a 18-as karika. Bár azon merengek, hogy mit szóljak az irányvonalhoz. Katee Robert úgy döntött, némileg perverz főszereplőket mutat be nekünk, de nem a Grey és a BDSM vonalon akart menni. Nem is tudom, erre mi a jó szó. Az ő szereplői a nyilvános szex izgalmának hódolnak. Annyira nem nyers és túlírt, mint némely másik a zsánerben, de azért ez is van olyan szinten, hogy nem olvasnám fel hangosan. Ötlet, hogy nem BDSM, de azért nem kicsit találom furának, ahogy egy teremnyi ember azt nézi, hogy az uralkodójuk miképpen hágja a barátnőjét egy színpadon.
Robert próbálkozott azzal is, hogy valamiféle jellemet adjon a főszereplőinek. Hádész az első pillantásra mogorva szörnyeteg, aki egy gyengéd és gondoskodó szívet rejt így el. Perszephoné meg az örök jó kislány, aki most elkezdi levetni a magára erőszakolt maszkokat, és hagyja elszabadulni az ösztöneit és megélni a vágyait.
Mindkettejüknek vannak családi tikaik, sebeik, és lassan gyógyulgatnak majd.
Még csak azt sem tudom mondani, hogy nincs szerelemmé válás. Mert azért benne van, hogy miképpen ismerik meg egymást jobban, miképpen látnak túl az ágyon és közösen gyűrt lepedőn.
Igényesnek nem mondanám, de legalább nem közönséges. Már ennek is tudok örülni.
A világa lehúzta nekem, de különben a zsáneren belül még az olvashatók közé sorolnám. Itt azért van más is, nem csak nyilvános és kevésbé nyilvános egymásra kattanás.
