Fülszöveg: 

Rand al'Thor, az Újjászületett Sárkány bebizonyította az aieleknek, hogy ő Az, Aki a Napkeltével Érkezik. A shaido törzs azonban fellázad ellene, kezdetét veszi a testvérháború. Közben nyugati világ készül az újabb Aiel háborúra, míg Rand terveit félredobva a shaidok után veti magát. A Kitaszítottak kezdik belátni, hogy csak összefogva pusztíthatják el a Sárkányt. Rand életveszélyes játékra kényszerül, olyan valakit választ tanítómesteréül, aki ezerszer is megérdemelte a halált.

Mat meghal és újjászületik. Egwene az aiel Tudós Asszonyoktól igyekszik elsajátítani az álomjárás tudományát. Elayne és Nyaneve titkos rakományukkal úton vannak egy bizonytalan cél felé. Útközben méregkeverőkkel, a Fehér Torony kémeivel és egy önmaga ellenállhatatlan voltáról szentül meggyőződött cirkuszigazgatóval is meggyűlik a bajuk.

Árnykopók ás öröktűz, kegyetlen szörnyetegek és rettenetes csaták jelzik a Sárkány visszatérését. Amerre jár pusztulnak a birodalmak, tombol a halál. És a pokoli forróságban lángol a mennybolt is…

Szerintem: 

Fájhat a fejem a sorozat miatt. Néha már egészen le akarom írni, és minden bajom van azzal, hogy mennyire lassan halad a cselekmény. Utána meg

beindul a történet, és olvasnám tovább.

A Delta Vision két kötetben hozott ki egy-egy részt, és nem először esett meg, hogy az elsővel szenvedtem. Felmértem, haladunk Rand tervében megint egy kicsit. Az aiel törzseket igyekszik egyesíteni, de a történet inkább azt követi nyomon, ahogy mindenki befolyásolni akarja, ő meg ellenáll. A törzsek tudós asszonyai, Moraine, a nemesek – mindenkinek megvan a véleménye, mit kellene csinálnia és hogyan kellene háborút vívnia. Ahogy kémkednek, bíznak vagy éppen nem bíznak egymásban. A cselekvés meg nem igazán történik meg. És ezt még mindig szívesebben olvastam, mint Nyaneve és Elayne küldetését, vagy Egwene gyötrődését, hogy visszafogja magát, hogy többet tanulhasson az álomjárásról.

De aztán jött a második kötet, tényleg csatába indulnak, a Kitaszítottak is mozgolódnak, és falni kezdtem a fejezeteket. Ok, talán Jordan háborút nem ír annyira jól, mint Sanderson vagy Cornwell, de a kevesebb szereplős, drámai tetőpontok nála is megvannak. Abból még mindig nem tértem magamhoz, hogy Moiraine hogyan áldozta fel magát. Eszembe nem jutott volna, hogy a fix szereplők közül ő lesz az első hősi halott.

De azt is értékeltem, hogy Rand már kimondja a célját. Egyesíteni akarja a népeket, hogy mire mennie kell az utolsó csatába, ne megosztottság legyen az emberek között. Annyira felnő az a fiú, megtanul uralkodni és megfizeti az árát a képességeinek és a sorsának. Jordan elkapta, ahogy egyre kevesebb benne a gyermeki, az ártatlan, és egyre keményebb lesz, ahogy súlyos döntéseket kell meghoznia. Jól áll neki a vezérszerep, és sok olyasmit kimond, amiért simán a kedvenc szereplőm lesz. Ahogy felismeri, hogy a nemesség mennyire kétszínű. Mindenki használni akarja, feljebb kapaszkodni vele, vagy a szemébe mosolyognak, de legszívesebben ledöfnék. Nem követni akarják, hanem hatalmi játszmákat játszani, nem felismerve, hogy mindez mennyire kicsinyes a fény és a sötétség nagyobb összecsapásában. Ebben különben eszembe juttatta a Trónok harcát. Ott is a trónért ment a háború, miközben közeledtek a mások és minden élőt veszélyeztettek. Vagy az, hogy ő meglépi azt, amit évszázadok óta senki nem mert. Minden fókuszálni tudót, a férfiakat is várja a soraiba, és kész az oldalukon harcolni. Közben elmerengtem azon is, hogy Moiraine is hogyan kezd el engedni neki, és nem utasítani akarja már, hanem tanácsadóvá lényegül át. A nő meg is fogalmazza az utolsó üzenetében, hogy mennyire nehéz lecke volt neki, hogy aes sedai volt, aki megszokta, hogy mások táncolnak úgy, ahogy ő fütyül. De Rand nem.

Még mindig jellemző, hogy a kiemelt szereplők magukban is vívják a harcaikat. Azt szeretem is, ahogy többen felismerik a jellemhibáikat, és igyekeznek leküzdeni. Mondjuk, azt valahol viccesnek találom, ahogy Rand vezetővé nő fel, megtanul keménynek lenni, és közben olyan kamaszos jelenetei vannak, mint a gyötrődése élete női között. Mondjuk, már kezd is kiakasztani, ahogy három között nem tud választani, és kb. úgy veszem észre, éppen az a legkedvesebb neki, aki éppen mellette van. De az is igaz, hogy Jordan szerelmi szálat nem ír jól. Nem mintha bármilyen téren is romantikus regény lenne ez, de ha már vannak egymásba szerető emberek benne, akkor díjaznám, ha nem visszatérő elem lenne, hogy Rand azon mereng, szerelmes-e egyáltalán valamelyik lányba.

Hosszas, sok leírás van benne. Hajlamos a cselekményt elhúzni, és minden kis részletet megragadni. De nagyon ki van találva a világa, és valahol értem is, miért merült ennyire bele a történet lassú elbeszélésébe. Ettől függetlenül jobban szeretem azt a Jordant, aki mozgatja a szereplőit és harcba küldi, viszi előre a cselekményt.

A vége nagyon sokkal jobban tetszett, mint ahogy a kötet indult. Biztosan olvasom majd tovább, és akkor kiderül, ez a trend marad-e a későbbiekre is.

Idézet: 

Az élet csak egy álom, és egyszer minden álom véget ér.