Fülszöveg: 

Az ​Idő Kereke forog, jönnek-mennek a korok. Emlékeket hagynak maguk után, melyek lassan legendává halványulnak, majd mítosszá. Végül a mítoszt is rég elfelejtik, mielőtt a kor, melyből ered, visszatérne.

Elayne, Aviendha és Mat egyre közelebb kerülnek a ter'angreal tálhoz, melynek segítségével megszüntethetik a világot pusztító természetellenes hőséget, és visszaállíthatják a normális időjárást.

Egwene maga köré gyűjti a fókuszálni képes nőket – nem csak az aes sedaikat, de a Tengeri Nép Szélkeresőit, az aielek Tudós Asszonyait és néhány még ennél is különösebb szerzetet is.

Rand pedig végre készen áll, hogy megküzdjön Sammaellel, az életben lévő Kitaszítottak legveszedelmesebbikével. Párharcuk Shadar Logothba vezeti őket, ahol Mashadar, a vérszomjas, gonosz köd, évezredek óta várja áldozatait.

Szerintem: 

A legpozitívabb, hogy a címben emlegetett korona

előkerül, és Rand fejére is kerül a kötet végére. Vagyis, még egy lépéssel közelebb kerültünk, hogy a világ sorsát eldöntő csatában összecsapjon egymással a két sereg.

Különben, egy érzelmes epizódot kaptunk most, és a szokottnál is jobban fogtam a fejem, hogy induljon már be a cselekmény. De Jordan most nagyon elhúzta, és nem is sikerült epikusra a rész végére némileg felpörgetett cselekmény. Nem éreztem úgy, hogy most bárki is jelentős lépést tett volna a terveik megvalósításához.
Helyette, jött az érzelmi dilemma. Rand mellett most Min van éppen, és ahogy már korábban fejtegettem, Rand a három nő közül éppen azt szereti, aki a szeme előtt van. Vagyis, itt már meg is fogalmazza, hogy kicsit másképp, de mindháromba szerelmes. Megy is aztán az önpusztítása, hogy mivel az a sorsa, ami, inkább el kellene löknie magától mindegyiket. Min persze nem hagyja magát, és a kelleténél jóval többet olvashatok arról az érzelmi katyvaszról, ami igazán nem is az, csak túl van írva.

A baj az, hogy nagyon sok mindent érzek így ebben a részben, de már a sorozatban is. Túl van írva az egész. Akár az aes sedai hatalmi harca, akár Elayne és az anyja koronája, de az is, ahogy Rand egy birodalmat akar kovácsolni, mire vonul a nagy csatába. Vannak kifejezetten hasonló jelenetek benne és egyes elemek kötetek ugyanúgy ismétlődnek. Ahogy az Álomjárónak vigyáznia kell a szerelme közelségével, mert annak az álma beszippanthatja. Vagy, ahogy Mat kezeli az elé kerülő helyzeteket, kb. ugyanazt a mantrát ismételve magában.

Most kevesebb olyan rész volt, ami kiemelkedett a többi közül, és amiért megérte a közel 1000 oldal. Meglepő, de Lan sorsa volt az, ami ebben a részben legjobban le tudott kötni. Most derült ki, hogy úrnője halála után kihez került, hogy van és milyen jövőt tud majd várni és küzdeni érte.

Nem tudok újat írni, kb. ugyanazok a dolgok és benyomások ismétlődnek bennem. A stílusát is túlírtnak érzem. Jordan szereti ezt a történetet mesélni, érezhetően, és elveszik a részletekben. Megismétel dolgokat. Igen, epikus és nagyívű, de a hiányzó dinamikát ez a rész sem tudta visszahozni.

Gáz, de már leginkább az tart a történetben, hogy kb. a felén átrágtam magam, a végét Sanderson írta, addig már kihúzom valahogy. Hogy ez mennyivel jobban tetszett volna nekem, ha Jordan sokkal jobban pörgeti…