Fülszöveg: 

A káosz ​elszabadult. Háborúk, felkelések robbantak ki szinte minden országban, az időjárás megbolondult. Az életben lévő Kitaszítottak legalább annyira vetélkednek egymással, mint amennyire Rand ellen szervezkednek, ráadásul a Sötét Úr tervei és tettei néha még őket is meglepik. A Fehér Torony kettészakadt. A fehérköpenyek saját céljaikért küzdenek, háborúkat szítanak, és lázadásokat fojtanak el. Az aielek továbbra is megosztottak, a saidókat nem sikerült teljesen elpusztítani. És mindannyian egyszerre akarják támogatni és irányítani Randet.

Mat közben egy zsoldoscsapat vezére lett, Perrin pedig a Folyóköz ura, ám egyikük sem elégedett a helyzetével. Elayne
és Nynaeve beavatottként próbálják kijátszani az aes sedai-­ok felügyeletét, Egwene pedig továbbra is a tudós asszonyoknál tanulja az álomjárás fortélyait. Bármit is tesznek azonban, nem szabadulhatnak Rand al’Thor, az Ujjászületett Sárkány, a világ legerősebb ta’verenjének hatása alól.

Rand előtt pedig csupán egy feladat áll: úrrá lenni a káoszon…

Szerintem: 

Egyre inkább érzem a kötetek sémáját, és nem örülök neki.

Egy-egy rész általában

két kötetben jön ki, és már nem először érzem úgy, hogy az első kötet lényegesen gyengébb, mint a második. Nagyon sokáig mellékszálak vannak, alig haladnak az események, csak kicsit rendezik az állásaikat a szereplők. A végére meg érkezik egy csata vagy összecsapás, valami pörgős és látványos, amivel az Újjászületett Sárkány jóslatnak egy újabb pontját lehet kipipálni. Csak most annyira későn lettek ezek a rakéták begyújtva, hogy közel a kötetek végéig azon gondolkodtam, haladunk-e bármit is ezzel a kb. 1300 oldallal.

De az is lehet, az ellenérzéseimből sok fakad onnan is, hogy sokkal szívesebben olvasom Mat, Perrin és főleg Rand kalandosabb történeteit, mint az aes sedai lányokét és rendjét. Eddig pedig ez a rész tűnt leginkább Nynaeve, Egwene és kicsit Elayne történetének. Az aes sedai megosztott, két részre szakadtak és ármánykodnak. A vörös el is indul, hogy kihasználja Rand egyre növekvő hírét, kvázi rabigába akarják hajtani. Ez lesz majd a csata a végén, Rand emberei elmennek az elrabolt urukért és Rand az élükre állva majd behódolásra kényszeríti az aes sedai rendet is.

Ha már olyasmi, ami nem tetszik. Jordan ritka furcsán ír szerelmi szálakat. Már Rand és a három nő kavargása is furcsa, de most Egwene esik álomban szerelembe. Se előzménye, se érzelmi megtámasztása, csak szerelmesek lesznek a harcossal és ennyi. Ennél azt is jobban szeretem, amikor Nynaeve gyötrődik Lan miatt – ez most különben nem annyira fő téma, de attól tartok, vissza fog térni még az a szál is. Különben meg a fejem csóválom, ahogy pl. Perrin és Rand képesek olyasmiket megbeszélni, hogy egyikük se érti a nőket.

Minden rossz érzetem ellenére, néha meg annyira el van találva egy-egy jelenet, vagy Rand tervének épülése, hogy az történetben tud tartani. Ebben a kötetben egyértelműen az volt a kedvencem, amikor színre léptek a fókuszálni tudó férfiak. Ahogy Rand vezért talál nekik és célt ad, vagy a végén, amikor megmutathatják, mit tanultak. Lehet, hogy Rand fizikailag nagy sereggel rendelkezik már, de amit ezek a férfiak művelnek majd a végén, az már egy más szint.

Még mindig nagyon szeretem azt a gondolatot, törekvést is, amit Rand annyira igyekszik megvalósítani. Vagyis, ő egy nagyobb célt néz – nem hiszi azt, hogy rajta dől majd el az utolsó csata. Már többedszerre mondja el, hogy ott az embereknek kell majd szembenézni a gonosszal és minden sötétséggel, amit bevetnek majd ellenük. Ezért kell annyira egységet teremteni, minél több mindenkit maga mellé állítania, és megteremteni egy szövetséget, aminek az utolsó csatában esélye lehet. Tudja, milyen súly van rajta és cipeli, terve van – de nincs megváltó komplexusa, és nem úgy áll a dolgokhoz, hogy nyer és kész, majd ő mindent megold. Ezt kifejezetten szeretem a történetben és Rand jellemében is. Nem is díjazom, amikor Nynaeve olyan kijelentéseket tesz, hogy kellene mellé egy nő, aki időnként értelmet verne a fejébe. Rand az egyik szereplő, aki a történet alatt eddig a legtöbbet fejlődött és komolyodott.

Ha már Rand – és még egy rész, amit Jordan jól elkapott. Ahogy a korábbi énje hangot kap a fejében, ő eléggé meg van őrülve és Rand folyamatosan küzd ellene. Önmaga marad, és akkor sem kezd vérengzésbe, amikor a belső hang követelné tőle.

De, sajnos, az is áll, hogy Jordan iszonyatosan bőre vette a történetet. Nekem egy feszesebb, jobban megfogott fantasy jobban tetszene. Ez annyira leíró, lassú, hogy azok a kifejezetten jó jelenetei vagy párbeszédei elvesznek benne.

Ez már kb. féltáv, szóval, én már nagyon várom, hogy igazán alakulni kezdjen a háború és a történet. Még mindig annyira lassan lépeget a nagy csata felé…