Fülszöveg: 

Mr. Watsont, a megözvegyült lelkészt két fiúval és négy leánygyermekkel áldotta meg a sors. A legfiatalabb leányt, Emmát egy jómódú nagynéni veszi magához, és neveli föl, így Emmából műveltebb, kifinomultabb teremtés válik nővéreinél. A nagynéni aztán férje halála után meggondolatlanul beleveti magát egy második házasságba, és Emma tizennégy évnyi távollét után kénytelen hazatérni szűkölködő családjához. Otthon szembetalálja magát két féltékeny, férjvadász nővérével, s csupán a legidősebben, a megkeseredett, ám megbízható Elizabeth-ben és Samben, fiatalabb fivérében lel megértő barátra. A regény szívbemarkolóan mutatja be egy jóléthez szokott, barátságos, meghitt légkörben nevelkedett ifjú hölgy küzdelmét megváltozott körülményei közepette, miközben számos hódolója akad, s a gazdag Lord Osborne feleségül kéri. Találkozik a szegény, de művelt és becsületes lelkésszel, John Howarddal is, aki iránt az első pillanattól gyengéd vonzalmat érez. Vajon Emma végül a szívére hallgat, vagy a kényelmes, előkelő életet választja inkább?

Szerintem: 

Austen befejezetlen regénye, amit egy másik szerző befejezett. A végeredmény:

felismerhető Austen történetelemek, talán több hasonlósággal is a cselekményben, mint ami szimpatikus a számomra.

Ugyanis A Watson család története nagyon sok mindenben párhuzamba állítható a Büszkeség és balítélettel. Annyira, hogy nagyon komoly egyezések vannak a cselekményben, de még párbeszédekben és jelenetekben is fedeztem fel némi átfedést. Kezdve azzal, hogy milyen Emma, a főszereplő családja. 4 hajadon lány, akiknek férjhez kellene menni. Éppen csak abban más a helyzet, hogy van két fivérük is, így nem az anyjuk, hanem a sógornőjük és egyben gyámjukká váló legidősebb bátyjuk sopánkodhat azon, hogy ki veszi már el őket. Emma és Elizabeth a jó testvérek, akiknek drukkol az ember, míg a másik kettőben Lydia köszön inkább vissza.
De sokkal ismerősebb lehet az, ahogy a gazdag, elérhetetlennek gondolt nőtlen nemes érdeklődni kezd Emma iránt. Lehet találni hasonlóságot az ő és Darcy első lánykérése között. Ahogy Lady Catharine viselkedése meg lady Osborne tetteivel és stílusával cseng össze. De említhetném azt is, hogy Elizabeth és Purvis újra egymásra találása meg a Meggyőző érveket hozza kicsit vissza.

Azt meg nem tudom eldönteni, hogy azért alakult így, mert Austen így írt, vagy Williams merített a munkásságából, hogy passzoljon az ő irata Austen szellemiségéhez. Az biztos, hogy így simán illik a többi közé: ismerős világot és atmoszférát teremt, ha ezzel kissé kevésbé eredeti is.

A cselekmény a korszak és Austen által is festett jelenetek sorából épül fel. A testvérek beszélgetései, egy-egy bál, a családi látogatások és akadnak levelek is. Rá lehetne mondani azt is, hogy ténylegesen nem sok minden történik, de olyan hihető az egész. Ahogy a mindennapjaikat élik, ahogy egy bálra készülnek, ahogy az udvarlások és a házasodási játszmák zajlanak.

A stílusában is van valami nosztalgikus, régi korszakot idéző. Azért nem múlt századi a nyelvezet, de nem is a mai normáknak megfelelően kommunikálnak. Ez kimértebb, hidegebb, körülményesebb. Igazából érthető, illik is a korszakba. A szókincse is éppen csak olyan elemekkel van bővítve, amiket ma is gond nélkül értünk, ha nincs is a mindennapi szóhasználatban. Találomra kinyitva a könyvet pl. ilyen a Kegyed megszólítás, vagy a ladysége.

A szereplőket nem jókra és rosszakra, de szimpatikusakra és ellenszenvesekre lehet osztani. A szereplők egy része kedves, segítőkész és pozitív a viselkedése. Ők nem csak magukra gondolnak és nem bántanak másokat. A többiek magukat helyezik előtérbe, szívesen csipkelődnek a többiekkel vagy használják ki őket. Nem gonosztevők, csak önzők. A szerző regénye isteneként különben igazságot szolgáltat, és mindenki azt kapja, amit addigi viselkedése és jelleme alapján érdemel.

Kellemes női olvasmány, jól is esett olvasni, ha valami hiányzott is belőle. Talán a meglepetés? Vagy a szikra, amitől emlékezetes lenne.