Fülszöveg: 

Éjfélfekete egy kevés holdfénnyel; az érett, vékony héjú szőlő színe; alkonyati narancssárga, amilyen este hatkor szokott lenni az ég… Mio a világ összes színét ismeri, és meg is tudja nevezni őket. A lányt már egész kis korában, a családja kimonókészítő műhelyében magával ragadták a részletek, az árnyalatok: a színek titkos élete, amit csak ő lát. Csakhogy ebben a történetben nem csak a színeknek van titkos élete…
Aoi temetkezési vállalkozó, már az édesapja is az volt. A férfi különleges érzékenységgel rendelkezik, egyetlen pillantással fel tudja mérni az előtte állók érzelmi állapotát, és tudja, mire van szükségük a gyászolóknak életük egyik legsötétebb napján.
Mio és Aoi tökéletesen összeillenek, mint a kiegészítő színek, amelyek egymás társaságában ragyognak a legjobban. Ám a találkozásuk nem olyan sorsszerű, mint amilyennek tűnik. Vajon sikerül legyőzniük a szüleik által rájuk hagyott traumákat? Képesek lesznek felülemelkedni a félelmeiken, és beengedni a másikat a lelkükbe? El tudják fogadni a választottjuk világát, amely annyira különbözik a sajátjuktól?

Szerintem: 

Azt máig nem értem, miért került a tabu szerelmek közé, ha mostohatestvérek szeretnek egymásba. Legfeljebb akkor értem, ha együtt nőttek fel testvérként – de a legtöbb ilyen regényben már felnőttek vagy 17-18 évesek, mire a szüleik összejönnek. Viszont, van olyasmi, ami lehetne tabu, és mégsem az.

Az élet rejtett színei különben nem erről kelljen szóljon, de az egyik engem gyötrő dolog ez volt. Aoi és Mio tulajdonképpen 

első fokú unokatestvérek. Az egy dolog, hogy egymást nem ismerve nőttek fel, és Mio addig nem is sejt semmit, amíg Aoi majd be nem avatja a titokba, hogy ki is a nő biológiai apja, akiről Miónak soha nem beszéltek. Az anyja viszonya, titka volt. De Aoi kezdettől tudja, hogy Mio a szeretett bácsikája egyetlen, viszonyból született gyermeke. Ő úgy szeret bele a nőbe és kezd viszonyt majd vele, hogy tudja, a szüleik testvérek voltak. Nekem ez sokkal inkább férne bele a tabu témába, mint a mostohatestvérek esete. És itt annyira természetesnek veszik mégis a kettőst, mintha nem is lenne biológiai kapocs közöttük.

De méltatlan lenne a kötettel, ha csak a szerelmi szálat emelném ki belőle. Nem csak a kapcsolatokról szól és szerelemről. Életről, színekről és áldozatokról mesél. Nem véletlen az sem, hogy a könyv teljes első fele Aoi és Mio gyerekkorának van szentelve. Milyen benyomások, leckék érték őket, és az miképpen tette azzá az emberré őket, akiknek majd a regény második felében látjuk őket. A szüleik erős egyéniségek voltak, akik a maguk módján formálták, néhol bántották a gyerekeiket.

Kifejezetten érdekesnek is találtam, ahogy más szemszögből mennyire másnak tűnnek a szülők, elsősorban Mio anyja is. A kislány oldaláról még csak szimpatikusnak se találtam, és a férje felől is inkább ellenszenves alak volt. Aztán, ahogy élete több oldalára fény derül, jobban meg lehetett érteni. Még akár vitatéma is lehetne, mi volt a hibája. Az, hogy megrögzött házasságtörő lett, vagy miután szerelmes lett, a viszonyból gyermeke fogant, maradt a férjével. Mennyire sokféle lehet szerelem és szeretet.

Érzelmekben, karakterekben erős ez a könyv, csak elég sokat kell olvasni hozzá, hogy mindenkiből meglássuk, amiért érdekes vagy izgalmas az alakja. A többség ugyanis a felszínen semmilyen, unalmas – aztán micsoda viharok és drámák zajlottak a felszín alatt, a külvilágnak semmit sem megmutatva ebből.

Messina még egy ötlettel tette többé a könyvét, mint egy csendes románc. A két főszereplőjének egyedi viszonya van a színekkel. A személyiségük része, hogy Mio több receptorral a szemében született, és neki sokkal több, mélyebb szín létezik. Míg Aoi színtévesztő és sokkal kevesebb színt lát. Ez a kettős fizikailag valóban másként látja a világot. A szerző pedig igyekszik, főleg Mio esetében megragadni, átadni, milyen vizuális ingerek érik.

Lassabb, csendesebb történet különben, amit a szereplők belső világa, és nem a tényleges cselekmény ad el. Érzelmes, de kifejezetten női regénynek még a szerelmi felénél se nevezném. Különben a gyerekkor jobban tetszett, mint a szerelmi téma, de a szubjektív véleményem.

A szerző könyveihez meghozta különben a kedvem, csendesebb napokra kellemesen belemerülős.

Idézet: 

Azt mondta, a halál olyan, mint egy bennünk élő növény. Már bennünk van a magja, amikor megszületünk. Gyökeret ver, kicsírázik, aztán fokozatosan növekszik velünk együtt.

Vajon így születünk? Az ember színe eleve be van kódolva a DNS-ébe? S ha történik vele valami, az megváltoztathatja?
Talán mindkettő igaz. Egy bizonyos színnel születünk, de a tapasztalataink idővel megváltoztathatják az árnyalatot.