Fülszöveg: 

Anya – tíz év is kevés ahhoz, hogy ne rezzenjenek össze e szó hallatán.
A washingtoni Raymondban található farmház zárt ajtaja mögött a testvérek szadista anyja, Shelly éveken át elképzelhetetlen bántalmazásnak, megaláztatásnak és kínzásnak tette ki a lányait. Időközben Nikki, Sami és Tori olyan erős köteléket alakított ki, mely az egyetlen fegyver volt számukra az életben maradáshoz. És amikor már csak egymásra számíthattak, mert anyjuk sötét és beteg világa lassan másokat is behálózott, ők hárman rátaláltak az erőre és a bátorságra, hogy kimenekülhessenek a fokozódó rémálomból, amely többszörös gyilkosságban csúcsosodott ki.

Szerintem: 

Nem sűrűn, de megesik, hogy hangosan ’beszélgetek’ a könyvvel, amit éppen olvasok. Most Kathy volt az, akinek nem egyszer, tényleg hangosan meg is jegyeztem, hogy ’miért nem menekülsz már el, te szerencsétlen?’ Nem volt könnyű megemészteni, ami ebben a történetben benne van.

Pláne, hogy egy interjúkon és kutatáson alapuló regényszerűség is. Azért nem interjúk sora, de nem is

lett teljesen regény belőle. Több utalás van arra, hogy a történet szereplői mit és mikor nyilatkoztak, a könyv készültekor hogyan néznek vissza a gyerek- és ifjúkorukra. A kettő között van, annak krónikaszerű felsorolásával, hogy Shelly milyen rémtetteket követett el folyamatosan.

Mert leginkább ezt kapjuk – lineárisan végigmegyünk azon, hogy ez az asszony gyerekkorától kezdve egészen addig, hogy börtönbe nem került, miket művelt. Már gyerekként profi hazudozó, és a csúcsteljesítménye az volt, amikor az iskolában jelentette a saját apját, mint szexuális erőszakolót. Kamaszként, majd fiatal nőként pedig egyre mélyebbre merült az erőszakban is. Három férfitól született három lányát válogatott kínzások közepette nevelte fel, hogy a lányoknak ez lett a norma. Volt, amikor elmesélték, hogy a városban látott más családok megdöbbentették őket. Máshol az lenne a norma, hogy az anya gondoskodó és védi a gyerekét? Majd bekerült a körbe az unokaöccse, akit magához vett. A legidősebb lánya, Nikki és a fiú kapta a legtöbb büntetést, verést, alázást. Szerette pl. meztelenül kerti munkára fogni őket, vagy slaggal veretni őket hideg vízzel, minden évszakban. Ez lesz fokozva azzal, amikor egy barátot magához vesz. Ketten is lesznek ilyenek az évek alatt – az első volt Kathy. Szerencsétlent rabszolgaként dolgoztatta és 5 év alatt halálra kínozta. Elégették a holttestet, Shelly még őrizgette a hamvakat is.

Végig kattogott az agyam, miért nem csináltak valamit? A harmadik férj, Dave alig volt otthon. Ha nem dolgozott, engedelmeskedett. Amit Shelly kér, megtette. Ölt is érte. Olsen igyekszik elmagyarázni a pszichológiáját, de mindenkinél nem értettem. A lányok ebben nőttek fel, nekik ez volt a norma. Ha érezték is, hogy náluk nem jól mennek a dolgok, beléjük lett nevelve, hogy ez titok és nekik ennyi jár. Az egyetlen reményük az volt, hogy felnőnek és elmenekülhetnek. De Kathy, majd az utódja? Ők felnőtt, már környezetben felnőtt emberek voltak. Miért nem menekültek el? Kértek segítséget? Valamit. Azt is nehéz megemészteni, hogy Dave és a lányok végignézték Shelly lassú pusztulását, nem tettek semmit. De ott érteni a rettegésük, az egész neveltetésük.

Lehetne nézni, milyen eszközei voltak Shelly-nek és melyik a leggonoszabb tette. Nekem leginkább attól fordult fel a gyomrom, hogy bevonta a többieket a bűneibe, és ha ők undorodtak is, engedelmeskedtek neki. Ha Shelly azt kérte az unokaöccsétől, hogy verje meg Kathy-t, a fiú megtette, ha gyűlölte is magát érte. Fejtegetve van, hogy gyerekésszel ott volt a gondolat, hogy amíg mást bánt az asszony, addig nem őket kínozza. Így félrefordultak. De felnőttként ez soha el nem múló bűntudatot okozott. A legrosszabb szerintem Nikkinek jutott – az unokatestvére fellázadt. Már fotói voltak, a rendőrségre akart menni. De Nikki elmondta az anyjának a képek létét. Nem sokkal később a fiú búcsú nélkül elment. Majd kiderült minden végén, hogy Shelly és Dave végeztek vele. Nikki pedig magát hibáztatja: ha nem ijed meg, ha nem árulja be az anyjának a fotókat.

Pszichésen nagyon durva folyamatok vannak benne, amit innen kívülről szinte lehetetlen felfogni. Inkább tűrték a terrort, kínzásokat, minthogy segítséget kérjenek. Mert akkor mindenki tudná, milyen anyjuk van, és mi folyik náluk.

Kegyetlen, Shelly meddig tudta űzni a játszmáit. Milyen nehezen szánta rá magát a már kimenekült két idősebb lány, hogy a húgukért harcolva az anyjuk ellen forduljanak. Ez is horror – mik folytak abban a házban, és senki nem vett észre semmit, nem tett semmit.

Szinte tényirodalom és rendszeresen borzadtam is olvasás közben. Mert ez megtörténhet. Mert az áldozatok ennyire hallgattak és mennyire sokáig. A könyv nem akar elborzasztani Shelly ötleteinek a részletezésével, még a legszörnyűbbeket sem teszi közszemlére. Talán az a legtaszítóbb jelenet, amikor Kathy-t fürdeti, de Shelly nem szappant, hanem súrolószert alkalmazott. Akkor le volt írva, hogy sebződött fel a bőre és kezdett vérezni. De Shelly tele volt őrületekkel. Az egész családot imádta gyógyszerekkel tömni és kémiai, maró anyagokkal fürdetni. A férje, aki különben nem a legélesebb kés a fiókban, le is döbbent, amikor kiderült, hogy a mosogatószer árt az emberi bőrnek, mert Shelly literszám öntötte az egész családra. Az miért nem tűnt fel szerencsétlen pasinak, hogy rájuk önti, és nem maga fürdik benne? Nem a részletek, a vér és a kínzások részletezése van benne. De hétköznapi horror mégis, mert bemutatja, hogy nem tudhatjuk, mi rejlik a szomszéd zárt ajtaja mögött. Csinos, kedves nő, aki bájosan mosolyog rád? Lehet, zárt ajtó mögött maga a démon.

Borzasztott, sokakat sajnáltam és nagyon nehezen fogom fel, hogy ilyen megeshet. Hogy senki nem veszi észre, mi folyik. Pedig a három lány és az unokatestvérük is rendesen jártak iskolába, küzdöttek a főiskoláért is. Emlékezetes lett az eset, a család bemutatása.

Ha rövid leszek – kellően sokkoló élmény volt a kötet.