Fülszöveg: 

Jól vigyázz, mit kívánsz, mert sosem tudhatod, a sors milyen úton teljesíti az óhajod.
Na, igen… Nekem erre senki sem hívta fel a figyelmemet.
Kayden Crosby megismerésével megkaptam azt, ami eddig hiányzott az életemből, de nekem persze kombinálnom kellett. Levegőzni akartam. Sétálni.
Természetesen eltévedtem, a többi pedig már jött magától. Kalandra vágytam, hát most azt is megkaptam.
Wildflower hegyei közt sérülten bolyongva megismertem a természet valódi arcát és rájöttem, mennyit bír ki a testem, amikor az elmém is ellene száll játékba…
Létezik kiút a dermesztő fogságból, vagy örökre ott ragadok?

Szerintem: 

A túlélő történetek nagy kedvencek nálam. Abban van dráma és kaland is, gyakran egzotikus helyszínek vagy állatok is. Így volt némi elvárásom, hogy most mit szeretnék olvasni.

Ehhez képest nem győztem kapkodni a fejem, hogy

ez a könyv micsoda. Már az alaphelyzet is: Zoey unalmasnak érzi magát, bulizni akar és a szintén kikapcsolódásra vágyó, jóképű fiatalemberrel egy bárban belemegy egy egyéjszakás kalandba. Csak aztán a barátnőjével éppen abba a táborba mennek síelni, ahol Kayden az egyik oktató és természetesen Zoey-t oktatná. Túlélés helyett arról olvashattam fejezetnyi terjedelemben, hogy a lányok és a fiúk csak gerjednek egymásra, vagy ez már szerelem.
Nekem meg ez a halálom. Zoey és a barátnője, Brit képesek egy olyan beszélgetést lefolytatni, hogy ugyan Brit és Zane – Kayden barátja, szintén oktató – még csak egy napja ismerik egymást, de este őrülten nagyot szexeltek és ez már bizony szerelem. És miért? Az nem derül ki, de az és pont. Én meg éppen úgy vagyok vele, hogy egyik pár esetében sem érzem ezt szenvedélynél többnek. Nem ismerik egymást, még a vezetéknevüket sem tudják, csak vonzódnak egymáshoz.

Az meg különösen lehangoló, amikor a szomszéd lány típus Zoey arról kap oldalas monológot, hogy szeretne kitűnni. Nem akar a szomszéd lány lenni, pedig az. Utána meg olyanokat csinál, hogy saját magának mond ellent. Mert sírhat azon, hogy annyira átlagos, hogy senki fel sem figyel rá, amikor Steel férfi közelbe teszi, ez a jó kislány átmegy vadmacskába. Akkor miről is beszélünk?

Vagyis, mire eljutottunk oda, hogy a féltékeny Zoey elkeveredik egyedül a vadonban és a hóviharban, nekem már minden bajom volt a történettel. Azt már jobban viseltem, amikor a szerelmi/szexuális téma helyett arról olvastam, hogy tartsák magukat melegen, mit egyenek és a vadak ellen hogyan legyenek biztonságban. Azért ez nem egy Bear Grylls történet, jegyzem meg. De így legalább kaptam valami értékelhetőt, ha egyes helyeken azért forgattam is a szemem. Pl. a farkaskaland. Sajnos, ezt a témát is áthagyja a szerelmi téma. Amikor a halódó Zoey-nak Kayden azt magyarázza, milyen erős a lány és egyedül is túlélte volna? Hát, nekem még röhöghetnékem is lett ettől. Hogyan élte volna túl? Már ájultan hevert és azt képzelegte, hogy Kaydennel hancúrozik. Simán és gyorsan megfagyott volna, dehogy élte volna túl…

A történet tehát erotikus és nem túlélőkaland, éppen csak, hogy ne arról szóljon az egész, hogy síelnek és nyuszikat játszanak. Sok olyan elemmel, ami alkalmas a bosszantásomra.
A szereplők leginkább egysíkúak, szexuális lények és hú de nagyon szexik és szerelmesek.

A nyelvezetét meg hagyjuk is. Nem tudom, min forgattam többet a szemem. A nyálregényes, erotikus kliséken és túlzásokon, vagy, ahogy a szereplők beszélnek. Obszcén, igénytelen, mű.

De rövid leszek – nekem jókora csalódás. Túlélő kaland helyett szexmese.