Fülszöveg: 

Éjfélkor dobják a kockát.

A Le Spyre-vagyon huszonegy éves örökösnőjeként az életemnek epres mojitókból és golfkocsikból kellene állnia. Jól mondom? De én elhatároztam, hogy a saját utamat járom.

Kétségbeesetten menekülök a gazdagok értelmetlen játszmái elől, és magam mögött hagytam a családi birtokot.

Titkos álnév – megvan.

Alvóhely – ööö, olyasmi?

Munkahely – pocsék!

Nagyobbat haraptam, mint amennyit meg tudnék rágni, de ez a legkisebb gondom. A városom egy hatalmas társasjáték. A játékosok természetfelettiek – rohadt vámpírok –, a vezetőjük pedig egy hatalmaskodó trónörökös, akinek nem kívánt figyelme a vesztemet jelentheti. A feladatom, hogy részt vegyek a halálos játékukban, különben a nagymamám és a legjobb barátom meghal.

Szerintem: 

Nem ilyesmire számítottam. Sőt, eléggé össze is zavart az alaphelyzet. Most komolyan, a

Monopoly van összekeverve a vámpírok – elrendelt szerelem tematikával? Több a furcsánál.

A történet különben egyszerű: Basi egy hatalmas vagyon egyetlen örököse, aki imádattal csügg is a mindent kezelő nagyanyján. Csak éppen a gazdagság és az azzal járó játszmák taszítják, így megszökik és a saját erejéből akar élni. Balszerencséjére éppen az egyik vezető vámpírklán cégébe veszik fel üzletkötőnek, és a klán örököse, Kyros megmagyarázhatatlanul vonzódik hozzá. Így mire észbe kap, már egy toronyház foglya, aki testközelből nézheti a vámpírok társasszerű játszmáját a városért, miközben Kyros próbálja eldönteni, hogy csak fizikailag vonzódnak ennyire egymáshoz, vagy Basi a neki rendelt társ. Leginkább az van még csak ebben a kötetben, hogy Basi menekül az öröksége és a neve elől, meg próbálja kiismerni a vámpírok világát és annak szabályait.

A világépítése és a nevek simán furák benne. Akát a személynevek, akár a helység. Tényleg jobban emlékeztet a Monopoly nevű játékra, mint egy valós amerikai vagy ki tudja milyen helyszínre. Elég csak annyit mondanom, hogy a városrészeket is színsávok jelzik, pont mint a Monopolyban. A nevük is Narancs vagy éppen Vörös. A főszereplők: Basilia és Kyros. Az első a Harry Potterbe, a másik a görög szigetekre illene, de ez egyik sem. Ezek mindig kizökkentettek olvasás közben, ami nem is tetszett.

Maga a játszma is furcsa. Ahogy dobnak – mert dobókockákkal jelölik ki a területet, ahol lehet üzletelni. Amit játszanak – megszerzik a területeket, röviden. Ismételten csak a Monopoly jut róla eszembe, csak éppen azt nem bírom összerakni, hogy miért is tart ez a játék eddig? Mert, ha jól értettem, már lassan 150 éve játszanak és még senki sem nyert? Mi több, éles is a verseny.
A tét már sokkal inkább fantasy-t idéz. Volt egy vámpírkirálynő, aki két vámpírkirállyal is kavart. Amikor terhes lett, mindkét férfi magáénak ismerte el a gyereket. A nő elmondta, melyik az apa és vele kezdett volna komolyabb kapcsolatba. De a másik király is magának akarta a nőt és a gyereket, így háborús helyzetben találták magukat. Hogy ne a vér folyjon, kitalálták ezt a városszerző játékot. Aki nyer, viszi a nőt és a gyereket örökösnek. Direkt nem írta még ki St. Clare, de elég egyértelműnek érzem, hogy Kyros ez a gyerek, aki azért a játszma alatt simán felnőtt.

A szerelmi szál meg egészen semmilyen. Kyros és Basi fizikailag veszettül vonzzák egymást, de más különösebben még nem kapott helyet köztük. Még csak beszélgetni sem tudnak normálisan, mert ha egy légtérben vannak, a vérük annyira vonzza egymást, hogy leginkább arról ír a szerző, hogy próbálnak nem egymásra ugrani, vagy kik választják szét őket, ha már félmeztelenül egymásnak estek. Eredmény: a szereplők jó része már látta is meztelenül a lányt, akit párszor lehúztak a hercegükről. Nem is tudom, hogy gáz vagy röhejes.

Egyelőre a szereplők is olyan semmilyenek voltak. A vámpírokra általánosan igaz, hogy gyönyörűek és kegyetlenek. Ezen túl nem nagyon találok olyasmit, ami megkülönböztetné őket. Basi alakjában meg egyszerre akart a szerző beletenni egy dögöt és egy szemérmes lánykát. Bátor, beszól bárkinek, küzd magáért, másban meg annyira esetlen.

A nyelvezete is lehúzza. Basi elég mocskosan tud beszélni vagy narrálni, aminek nem látom funkcióját a szövegben. Elvben kemény üzletasszonynak és úri kisasszonynak nevelték, aki romantikus szappanopera függő, de néha a részeg tengerész szintjén van a beszéde. Miért? Annyira nem illik a hátteréhez.

Egyelőre tehát a 'fura', amit legtalálóbb jelzőnek érzek rá. Legalább a zárás hoz egy új helyzetet, ami érdekesebbé teheti a folytatást.