Fülszöveg: 

Honce ​szövevényes úthálózatának kiépülése nagy reményekkel töltötte el a föld lakóit. A javak és áruk immár jóval szabadabban áramolhattak – és ugyanígy a hadseregek is. Mely seregek, remélték sokan, végre megszabadítják őket az ádáz véressapkás törpéktől és a goblinoktól. Az utaknak köszönhetően a Honce földjét birtokló számos független királyság és uradalom emberemlékezet óta először került közel ahhoz, hogy egyetlen nagy birodalomban egyesüljön. Az utóbbi évek során azonban az egyeduralomért küzdő két nagyúr háborúja e vágyott birodalom ígéretét az egyszerű emberek számára rémálommá változtatta.

Bransen Garibondot, az Útonállót a legkevésbé sem érdeklik Honce hatalmi viszonyai. Az ő szemében a térség két egymással hadakozó nagyura ugyanannak a pénzérmének a két oldalát jelenti csupán: bármelyikük is arasson diadalt, a népre ugyanakkora szenvedés zúdul. Azonban északra vezető útja során Bransennek rá kell döbbennie, hogy alaposan leegyszerűsítve szemlélte eddig a helyzetet… mert akadnak dolgok – mint például a becsület és az igaz barátság –, amelyek valóban fontosak.

Szerintem: 

Egyenes folytatása az előző résznek – vagyis, ismételten meg tudom erősíteni, hogy ezt a sorozatot sorban érdemes olvasni, és nem kihagyva részeket. Ugyan Salvatore bőven tesz bele

emlékeztetőket és egyes elemeket felelevenít, hogy az is értse, aki esetleg véletlenül előzmények nélkül vágott bele, de az nem az igazi.

Ebben a részben tovább bonyolódik a birodalom feletti uralom kérdése. A címbeli úrnő, a királynő is beszáll a hatalmi játszmába. Bár őt eleinte csak a sajátjai védelme mozgatta, ahogy utaztak és látta, mi zajlik, felismerte, hogy többet kell tennie. Nagyon elszabadultak a nagyurak, és a kivételezett gazdagokat leszámítva a nép szenved. Salvatore ecsetelgeti is, hogy melyik herceg milyen csatákat vív, kikkel szövetkezik és jó mocskosan hogyan tör még több uralomra. Van bátrabb, gyáva is köztük. Ismételten felrémlett előttem a Tövisek-trilógia, csak itt megvan a hős is, akinek esélye van az első uralkodó címre és nem véres kezekkel.

Bransen pedig tovább folytatja az útját, hogy lélekben is hőssé váljon. Egyre komolyabb dilemma számára, hogy magának kaparja ki a gesztenyét, vagy ő is vállaljon többet, segítsen többeknek. A tényleges kalandja most kisebb: visszatér a szülőföldjére, felmérni, haza tudna-e költözni az anyósával és a terhes feleségével. Balszerencséjére Affwin Wi is a környéken van, aki profi bérgyilkos, Yeslnik rokonának merénylője. De mivel neki is Jhesta Tu kiképzése van, a gyilkossággal Bransen lesz megvádolva. Mi több, Bransen saját magát téveszti meg: azt hiszi, egy becsületes harcos tanulója lehet, az anyja öröksége nyomába eredhet innen is. Nagy árat fizet ezért a naivságáért. Talán ez a cselekmény tűnik kevésbé fontosnak, egyszerűbbnek, de kellően drámai tetőpontokat épített bele Salvatore. Azt is írhatnám, lesz fájdalmas halál és önvád újra.

Továbbra is igaz a sorozatra, hogy fekete-fehér jellemekkel dolgozik a szerző. Vannak álnok gonoszak, meg a jó emberek. Kicsit játszik azzal, hogy Bransen még nem kötelezte el magát a hősi út mellett, de alapvetően pozitív szereplő ő is. Már csak a felvállalás hibádzik. Van epikus nagy cél, vannak hősök. Ahogy ezt így összeszedtem, belém hasított, hogy egy fantasy mesére emlékeztet ilyen szemszögből az erkölcsi rendszere. De ezeket szeretem, még ha mesésebb is, mint egy realisztikusabb történet.

Nyitott vége van és tipikusan közbülső rész abban, hogy előkészíti csak a nagy eseményeket, ebben még nem dőlnek el nagy dolgok. Sikerült fel is keltenie az érdeklődésem, innen hogyan tovább.

A szöveg, a szerkezet meg olyan, ahogy Salvatore szokta. Pörgeti a cselekményt, több nézőpontból mesél. A sötét oldal szokás szerint még erősebb is, mint a makulátlan hősöké. Az események, a cselekmény a lényeg – minimálisan teszi mellé a szereplők érzelmi életét. Talán az már zavar kissé, hogy Bransen részek óta ugyanazon rugózik, de betudom annak, hogy Salvatore soha nem tudott lélektani mélységekbe merülni. Van világépítés, van izgalmas cselekmény. Az meg talán nem is baj, hogy a szereplők inkább kalandoznak, mint lelkük mélyére tekintenek és nagyon éreznek.

Most még el nem tudom képzelni, hogy a maradék részben hogyan lesz minden elvarrva, de majd kiderül. Sorozat közbülső résznek ez tetszett.