Fülszöveg: 

Lucy mindent megtesz, hogy jó viszonyt alakítson ki férje édesanyjával, de Diana mindig hűvösen viselkedik vele. Akárhogy igyekszik, az anyósának soha semmi nem elég jó. Persze, hiszen a kedves mamáról példát lehet venni: a közösség oszlopos tagja, aki az Ausztráliába menekült nők beilleszkedését segíti, ügyes-bajos dolgaikat intézi, mindemellett pedig boldog házasságban él férjével.

Egy nap Dianát holtan találják; feltehetőleg öngyilkos lett, amit a méreggel teli fiola és a búcsúlevél is alátámaszt. Csakhogy a boncolás egészen mást mutat…

Szerintem:

Nem rajongok az olyan könyvekért, amelyekben az a legnagyobb konfliktus, hogy

a szereplők nem tudnak egymással megfelelően kommunikálni. Ilyenkor mindig azon jár az eszem, ha kinyitnák a szájukat és elkezdenének beszélni, nem is lenne semmi baj.
Hepworth azonban emelni tudott ezen a téten és írt egy olyan regényt, ami végig lekötött, és a pszichés, női oldala ellenére is izgalmas tudott lenni.

Pedig, itt is a kommunikáció minden baj forrása. De nem arról van szó, hogy nem beszélnek egymással. Próbálkoznak a szereplők, gyakran maguk is érzik, hogy mi a baj velük és azzal, amit mondtak – vagy amit éppen nem. Különösen kiemelkedett számomra az, ahogy Diana rendszeresen szembesül azzal, de mindig utólag, hogy valamit vagy többet kellett volna mondania. Jót akar, és mivel mi az ő szemszögét is olvashatjuk, mi látjuk, hogy jó ember, próbál kapcsolatot építeni és jóban lenni a családjával, a menyével is. Csak éppen mindig kisiklik az, amit közvetít. Tele van elhallgatással, ki nem mondott történettel és tanáccsal, így aztán a férjét leszámítva mindenki annyira félreérti mindig, hogy kb. gonosz boszorkánynak látják, miközben ő remek ember, csak éppen nem képes a szeretteinek megnyílni, kifejezni magát nekik is érthetően.

Ahogy Hepworth egymás melletti fejezetekbe, visszaemlékezésekbe teszi, hogy mit akart Diana, és azt hogyan értelmezte Lucy, egy fájdalmas, de tanulságos puzzle-t kapunk. A tévedések és félreértések tragédiája, mert annyi minden lehetett volna ez a két ember egymásnak, de végzetesen félreértették egymást.
A végére pedig más szereplők érzelmei, nézetei is melléjük kerülnek, amitől még árnyaltabb lesz a kép. Mert azt hihetné sokáig az ember, hogy csak Lucy érti ennyire félre az asszony, de aztán láthatjuk, hogy az egész családja. A saját lánya is többek között. Van egy jelenet, amikor az egyik menekült asszony, akinek Diana segített talpra állni, elhelyezkedni, próbálja rávezetni Dianát, hogy mit csinál rosszul, de Diana egyszerűen nem veszi a lapot. Még akkor sem, amikor a másik nő nagyban csóválja a fejét miatta, és éppen csak nem betűzi le neki, hogy rossz taktika a pénzt megtagadni a lányától a lombikra/béranyaságra, ahelyett, hogy elmondaná neki, miért nem akarja, hogy a férjével bármilyen formában családot alapítson.

De a lélektani részen túl, a családtagok egymás közötti sérelmein túl Hepworth egy kis krimit is csempész a történetbe, ezzel feldobva a cselekményt. A jelen egyik alappontja, hogy Dianát holtan találják. Először öngyilkosságra gondolnak, de aztán a rendőrség gyilkosság ügyében kezd nyomozni. Ki tehette? Nem könnyű kérdés, mert ahogy halad a cselekmény, rá kell jönnünk, hogy mindenki titkokat rejteget. Kisebbek, nagyobbak, de csupa olyasmi, ami indíték lehetett.

Ez még azzal is fel van dobva, hogy keveri az idősíkokat. Így fokozatosan fedi fel, akár éveket ugrálva is, hogy ki mit rejteget. Abszolút a cselekmény határozza meg, hogy melyik időszakban, kinek a titka körül járunk. Gyakran ugyanazt az eseményt, más ponton a regényben, többek oldaláról is megnézhetünk. Így mindig kicsit közelebb visz a megoldáshoz, a szereplők igazi arcához.

Hagyományos értelemben nem gonoszok vannak benne, de őrületek és nagy tévedések igen. A kommunikáció témáján túl azt is érdemes belőle kiemelni, hogy a rögeszmék mindenkinek, arra is nagyon károsak, aki hagyja elburjánzani őket. Lucy is átláthatott volna Diana félresikerült tettein, ha nem veszi már a kapcsolat elején a fejébe, hogy Diana lenézi és utálja őt. Ahogy Nettie is menthető lett volna, ha valaki meri kezelni a gyerek iránti megszállottság még a végpont előtt.
Így nem tudnám a szereplőket úgy csoportosítani, hogy jók vagy rosszak. Mindenki hibázik, senki nem elemien gonosz. Inkább az, hogy ki képes belátni a hibáit és kijavítani őket. Az határozza meg, kinek jut pozitív vagy keserű vég.

Bár a két nő hangját nem különbözteti meg, a személyessége és a rejtély, a kiderülő titkok húztak előre az olvasásban. Vállalható, korrekt szöveg, ami jól hozza a női, lélektani elemeket és a krimis feszültséget.

Meglep kissé, de szerettem ezt a regényt. Szépen össze van rakva és másként nyúlt a kommunikációs zavarokhoz, mint ahogy megszoktam más könyvekben.

Idézet: 

[…] a háborút az elme nyeri meg, nem az izomerő.