Fülszöveg: 

Létezik egy sűrű rengeteg Japánban, Aokigaharában, amelyet a fák tengerének vagy az öngyilkosok erdejének is hívnak…

Egy titokzatos halálesetet követően az áldozat öccse, Kai azzal a feltett szándékkal keresi fel a rossz hírű vidéket, hogy fényt derítsen testvére halálának okára.

Ám ahogy egyre mélyebben hatol be a vadonba, az erdő mintha kezdene átalakulni, és a kérdések egyre csak sokasodnak.

Ha meg akarja érteni, mi történt fivérével, Kainak legelőször is ki kell derítenie, mi rejtőzik az erdő mélyén.

Szerintem: 

Két kötetből szabad általánosítani? Mert bizony ugyanazon elemeket, üzenetet és stílust kaptam meg a Ningyo történetében, mint a Jizo kínálatában korábban. Bár azt nem tudom, hogy ez Mr Tan jellemzője, vagy direkt kaptunk hasonlót. Ha az egyik sikeres volt, szeretni fogjuk a hasonlót is.

Ebben is

egy gyermek van a középpontban, aki egy rejtélyt akar megoldani. Kai bátyja az Öngyilkosok erdejében eldobta az életét, és a fiú meg akarja érteni, miért. Hiszen ő volt a család és mindenki kedvence, kisgyerekes apa, boldog házas. Kai így elindul maga is az erdőben.

A fiúra ott aztán – ugyanazon szerkezetben – kap egy természetfeletti szereplőt, aki megint a címszereplő: Ningyo. Csak ő nem életre kelt bábu, hanem egy szirén, aki már túllépett azon, hogy ártani akarjon az embereknek. Ott kap természetfeletti ellenfelet – most nem gonosz banya, hanem a többi szirén, akik minden embert pusztulásba vinnének. Jó és rossz egyértelműen elkülönül, és a szereplőket csoportosítani lehet. Mondjuk, sok nincs is, de nem is kell.

Ismerős lehet az is, hogy mennyire működik a horror elem. Akár a történetben, akár a rajzokban. Van egy baljós hangulata annak, ahogy Kai egyre mélyebbre hatol az erdőben. Fölé nőnek, elnyomják, elnyelik. Amikor pedig a sellők is megérkeznek, már kész a horror. Kísértetszerűek, ijesztők, miközben bennük van az is, hogy egykor gyönyörűek és hatalmasok voltak. Minden gratulációm a rajzolónak, mert rég fogott meg ennyire a figurák külleme, pedig a horrort képregényben is szeretem. Az egykori, mára ijesztővé vált szépség. Meg azok a fogak… attól a hideg ráz.

De ez is közös pont – ez egy szépen rajzolt történet. Mindegy, hogy az emberi vagy természetfeletti lényeket, vagy a környezetet nézem. Igényes, részletesen kidolgozott, látványos. Itt sem volt hiányérzetem a színek miatt, noha, ha animálják egyszer, akkor nem bánnám, ha az színes lenne. A történet, az üzenet és az egész hangulat adja magát, hogy mozgóképesen, minimum ilyen minőségben életre kelhessen.

A történet most is több mint amit elsőre látunk belőle. Lehet csak a sima cselekmény szintját nézni: Kai a bátyja halálának rejtélyét kutatja és egy természetfeletti harcba botlik. A megmentő szerepben kell helyt állnia vagy elbuknia és neki is meghalnia. De több is ez ennél – tulajdonképpen az élet értelmét kívánja megragadni. Ami, bármennyire is közhelyesen hangzik, a szeretet kellene legyen. Önmegában senki sem egész, és akkor lehet értéket teremteni, ha azt másokért tesszük. A sorok között pedig olyan témákat lebegtet be, mint az elmúlás, a környezetszennyezés, az emberi természet legsötétebb oldala. Mert van annyira intelligens a történet, hogy nem azt mondja, ez az ember ideje és minden más tűnjön el. Hanem azt mondja, az ember ideje kellene legyen, ha nem teszi előbb tönkre magát az önzésben fetrengve.

A zárás nagyon húzza az agyam, nem tetszett – Kai fiatal felnőttként az Öngyilkosok erdejének erdésze lesz. Jaj. Ezt leszámítva szinte hibátlan: szép, tartalmas, horror is, fantasy is, de több is.

Idézet: 

Ha a kétségbeesésünk rátalál a másokéra, akkor a szeretetünk is. A fény, az öröm… és az újjászületés reménye… még akkor is, amikor már azt hisszük, elveszett… Minden elegendő lehet ahhoz, hogy eloszlassuk a sötétéget, és enyhítse a veszteséget.