Fülszöveg: 

Létezik egy különleges fotóstúdió, ahol előbb-utóbb mindenki megfordul. Ez a hely ugyanis a túlvilág felé vezető út első állomása, ahol egy titokzatos férfi, Hiraszaka fogadja az eltávozottakat. Mindenki, aki ide kerül, egy halom fényképet kap, egyet-egyet élete minden egyes napjáról. Ahhoz, hogy valaki továbbléphessen a túlvilág felé, ki kell választania a legmeghatározóbb, legkedvesebb emlékeit ábrázoló fotókat – minden megélt évből egyet. Előfordul azonban, hogy épp a legfontosabb pillanatokról nem készül kép, vagy a meglévő fotó életlen, esetleg sérült. Ilyenkor az elhunytaknak lehetőségük van Hiraszaka kíséretében visszautazni a múltba, hogy megörökítsék, és egyben újra átéljék azt a jelentőségteljes pillanatot. Van azonban egy szigorú szabály: soha, semmilyen körülmények között nem szabad beavatkozni a múltba…

Szerintem: 

Van valami ezekben a japán visszaemlékezős, életet átfogó regényekben. Kávézzanak, régi ételeket kóstoljanak vagy éppen életük filmjét állítsák össze, valahogy szíven talál az egész.

Az elvesztett emlékek lámpásában olyan emberekkel találkozunk, akik

frissen haltak meg. A halál előszobájában pedig életük minden napjáról várja őket egy fotó, amiből összeállítják a filmjüket. Ha van olyan kép, ami halvány, egyetlen egyet újrafotózhatnak.
A történet pedig azt meséli el, hogy a kísérővel visszamennek, elkészítik a fotót és közben a halott elmesélheti az életét is. Három eset került bele ebbe a kötetbe, de tulajdonképpen a folytatási lehetőség végtelen. Bármilyen történetet el lehetne ezekből mesélni.

Mindegyik történetben volt egy olyan elem, ami valahogy felemelő.
Az elsőben egy idős óvónő halt meg, aki az egész életét a gyerekeknek adta. Ő azt mesélte el, hogy a szegény közösség hogyan építette fel az óvodájukat napról napra, áldozatokkal és nem lankadva. Van benne egy remek fordulat, amikor a már szakmából majdnem kiábrándult, a fizetésével minden megcsúszott óvónő mellé kiáll a közösség hangja és ráébreszti az embereket, hogy tenni kell valamit. Ha nincs pénz, mással. Mi a különbség munka és hivatás között? Ez arról szól.

A másodikban egy gengszter érkezik, aki erőszakos halált halt. Leszúrták egy karddal. Meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy mi a legkedvesebb emléke. A jakuzának kellett egy fedőszerv, így létrehoztak egy szerelőműhelyt. Egy furcsa fiút vettek fel szerelőnek, akit maguk kereszteltek el Egérnek. Kimondva nincs, de szerintem savant szindrómás autista lehetett. Elképesztő dolgokat megjavított, és a jakuzás szerette is nézni, ahogy szerel. A hatására még jót is tett, pl. amikor a bevándorló gyereket megszabadította a kínzóitól a gyerek tudta nélkül. Tesz egy nagyon emberi arcot, egy lehetőséget egy rossz irányba kisiklott életbe. Hogy el lehessen gondolkodni, mi lehetett volna, ha egy ponton másképpen dönt. Mert ez a férfi képes lett volna jóra is, csak…
Így is megható, mennyit fejlődött és milyen érzelmeket generált benne Egér.

Végül, egy kislány. Neki nincs filmje, mert tudták, hogy fel fog éledni. Csak kis időt töltött az átmeneten. Viszont, elég durva története volt – családon belüli erőszak áldozata volt, és a kísérő megtanította tüzet gyújtani. Élőben is megcsinálta, ezzel megváltoztatta az életét. És ez lesz a magyarázat arra, a kísérőnek miért nincs meg a saját életének filmje, miért nem emlékszik semmire. Ez volt a büntetése, amiért megtanította tüzet gyújtani a kislányt. Még egy plusz poén is van, a képeket szállító fiúval.

Három történet, de a kísérő személye összeköti őket.
Ahogy az emberség is, ami minden történetben benne volt. A halálban játszódnak, de mégis, van bennük valami felemelő is. Még csak azt sem tudnám mondani, hogy fájdalmas. Lélekemelő történet? Talán az passzol rá.

Szerettem azt is. hogy van a kötetben humor. A jakuza és az autista találkozása a leginkább ilyen, azon rendszeresen kuncogtam. A köszöntés, a megjavítottalak szöveggel összekötve. Amit a srác a hörcsöggel művelt. Néha talán morbid is volt, de a fekete humort bírom. Ennek a történetnek jól is állt.

Szépen van megírva is. Vagyis, a szereplők kapnak egyedi hangot. Másképpen beszélt pl. a nyolcvan feletti óvónő és a negyvenes jakuza. Vagy a kislány, aki mást se nagyon ismert életében, mint a verést és a rettegést. Szépen össze van kötve a fényképek érkezésével, a kísérő személyével.
Nem mellesleg a borító is szép, ha a cselekményhez kötődőnek nem is nevezném.

Röviden, jól esett ezt most olvasni. Megmosolyogtatott, elszomorított, de valahogy mégis felemelő volt az egész. Szépen megy a Mielőtt kihűl és a Kifőzde könyvek mellé.

Idézet: 

Az élet egy utazás, amely során apránként megválunk az emlékeinktől.