Fülszöveg: 

A 19. század egyik legnagyobb hatású orvosa volt. Felfedezése anyák millióit mentette meg szerte a világon az értelmetlen haláltól. Élete és tragikus bukása mégis tele van titkokkal és ellentmondásokkal.
Karrierje legfontosabb pillanatában képtelen volt megszólalni. Amikor pedig végre küzdeni kezdett, maga ellen fordította Európa szinte teljes orvostársadalmát. Semmelweis dühe egyszerre bizonyult felszabadítónak és halálosnak.
Talán túl korán érkezett.
Talán túlontúl izgatottan, erőszakosan hirdette az igazát.
Sokan szerették volna semmissé tenni a felfedezését, és elpusztítani őt magát is. Végül ez utóbbi sikerült.
Mi ölte meg Semmelweist?
Ki ölte meg Semmelweist?
Gárdos Péter megrendítő regénye drámai választ kínál egy zseni életének máig megválaszolatlan kérdéseire.

Szerintem: 

Hangulatgyilkos egy történet. Pedig, az alapokkal tisztában voltam. A film miatt már utánaolvastam, hogyan élt és halt Semmelweis Ignác. De Gárdos Péternek sikerült rátennie még egy lapáttal.

A regény elolvasása után ezt a szemléletet már

a címben is észreveszem. Előzetesen azt hittem, valóban Semmelweis egy boldog korszakáról lesz szó, és ez egy pozitív történet lesz. Az előismereteim ellenére. Ehhez képest a szerelme szakít vele, a legjobb barát elárulja, a szakma ignorálja és üldözi, a későbbi felesége meg prűd. Azt említettem már, hogy a regény kerete az orvos halálra verése? Így már az irónia, amit látok a címben. Semmilyen boldogság nem volt ebben az életben.

Jól meg van írva, sok mindenről képet ad a regény, de depresszív hangulatba hoz, ahogy kb. minden alakul benne. Fentebb már említettem, de egy roppant mód gáncsolt, tönkretett és el nem ismert ember portréját kapjuk. Ő viszont csak megy előre így is, küzd és nem adja fel. Helyette is fájt nekem, hogy mi mindent el nem követtek ellene és mennyire nem tudta érvényesíteni a különben jogos akaratát. Most komolyan, akkora nagy kérés volt, hogy boncolás után ne sima vízben mossanak kezet az orvosok? Itt mondhatni palotaforradalom tör ki miatta.
De a regény trükkje az, hogy nem csak a szakmai életében levő küzdelmet és az orvostársadalom ellenállását ragadja meg. Ahogy Polanski az Amadeust úgy készítette, hogy a látszólag segítő Salieri a halálba kergette és titkon gáncsolta a látszólag barátját, Semmelweis mellé is tesz egy ilyen figurát. A fiatalkori barát, aki titkon mindig féltékeny volt tehetségesebb barátjára, és szakmailag ezért elkezdte hátbatámadni, elárulni, miközben játszotta a barátját. Aki a történetben közvetlenül felelős a halálra verésért is. Az csak fokozza a tragédiát, hogy milyen kommunikációs hiba és szégyen vezetett ide.

Mert Stolz Xavér eleinte valóban barát volt, akinek a féltékenységét sajnos meglátta a bécsi kórházigazgató, és a saját érdekében szította. Ami oda vezetett, hogy szakmai érdeke lett, hogy folyamatosan megfigyelje és elárulja a barátját. Mindezt fokozta, hogy Semmelweis, ha dolgozott, minden megszűnt körötte és nem érzékelte, hogy a körötte levőknek érzelmileg mire lenne szüksége. Észre sem vette, miket kellett volna megtennie. Hiába zongorázta le magában, ha ki nem mondta.

Hiszen Gárdos pszichésen nagyon összerakta, ahogy a gyűlölet nem a féltékenységből jött, hanem a szégyenből. Stolz nagy titka volt, hogy szexuálisan férfiakhoz vonzódott. Egy kutató úton Semmelweis meglátta egy férfival – és magában hiába indult neki, hogy szóljon, őt nem érdekli, kivel van együtt, ha boldog, legyen férfival. Helyette rohant az éppen akkor eszébe jutó orvosi ötletet kipróbálni – Stolz meg simán azt hitte, hogy undorában menekül előle. Ezt összerakva azzal, hogy ez a titok tönkretehette volna a társadalmi reputációját, már egyenes út, hogy úgy érezte, neki kell előbb tönretenni a másikat. Miközben éppen a barátja adhatta volna meg neki azt az elfogadást, amit magának sem tudott megadni, ami annyira hiányzott az életéből. És Gárdos folyamatosan adja a fricskákat, még a végén is. Annyira Polanski Amadeusát idézi a vége is… Semmelweis halálában lesz halhatatlan, hosszú évekkel később Stolz már csak egy öreg haldokló roncs, amikor a másik érdemeit végre elismerik. Még egyszer szembesülhet vele, hogy rá már kutya sem emlékszik, míg Semmelweiset utólag zseninek mondják. A fricska meg az, hogy a nyáladzó öreg érzéseit rosszul dekódolja az újságíró, és olyan cikket ír, amiben a két férfit legjobb barátnak állítja be, dicsérő szavakat ad Stolz szájába, aki itt konkrétan felelős a másik haláláért.

Ismétlem magam – ez annyira lehangoló…

De benne van Semmelweis hírhedt természete. Pszichésen nagyon ki van találva, ki mire hogyan és miért reagál. Teljesen hihető, hiteles, csak éppen borzalmas is, hogy ilyenek az emberek.

Megvan az orvosi krimit idéző rész, ahogy Semmelweis kutatja az anyák halálának okait. Még az orvosi kísérletezéshez is lehet hasonlítani, mert látható folyamatosan, hogy elmélete lesz, kipróbálja a megoldást, az eredmény tekintetében korrigál és dolgozik tovább. Mai ésszel elképzelhetetlen, hogy tudott így összerakni mindent, amikor az a kor nem ismerte, elképzelni sem tudta az olyan kórokozókat, mint a baktérium.

Erős atmoszférája van a kötetnek. Az a nyomasztás, amit annyit fejteget, nem csak a történetből, de abból is fakad, ahogy meg van írva. Van benne sötétség, nagy erővel megelevenít nagyon sok negatív érzelmet.

Végül, nem bírok elmenni mellette, mert a filmet már láttam, és ha nem is ebből a regényből készült, azért nagyon sok mindenben összecsengenek. Néha egészen olyan, mintha ennek pozitív átirata lenne. Mert ez a legnagyobb különbség: a film megadta az elismerést, a happy endet az orvosnak, míg az élet nem és a regény sem.