Fülszöveg: 

A ​dűnék között néha bűvös sóhaj éled, évezredek sejtelmes titkait fedi a homok. Egyiptom: istenek, papok, fáraók, mágia és cselszövés hajdan volt birodalma. Egy letűnt, legendás világ, amelyet senki ember fia nem láthat már saját szemével. Nem fejtheti meg az ősi rejtélyeket… Vagy mégis?

Carlo Brenna, torinói régész megszállottan kutatja Egyiptom titkait, mígnem egy váratlan esemény nyomán felsejlenek a válaszok. De kiderül-e, ki is volt valójában Tutanhamon fáraó? Hogyan fonta a Sors a fiatal uralkodó utolsó napjainak fonalát és miként érte őt a vég? Az idő tava a Nílus birodalmának sejtelmes titkai közé repíti az olvasót, és talán fel is tár közülük néhányat. A fordulatos, izgalmas regény egy olyan történetet mesél el, amely mindenkinek adni tud valamit. A letűnt korok szerelemeseinek, a rejtélyek és a misztikum iránt leküzdhetetlen vonzalmat érzőknek, vagy az élet nagy kérdéseire választ keresőknek egyaránt.

Szerintem: 

Nem éppen önálló történelmi regény ugrott be Az idő taváról. Olyan érzés volt olvasni, mintha

egy fan fiction lenne. Pedig az alapötlet nem lenne rossz, csak…

A főszereplő, Carlo az egyiptomi kultúra megszállottja és a szívének legkedvesebb téma Tutanhamon alakja. Így amikor egy ritka jelenségnek hála visszakerül az ókorba és pont ebbe a korba, a maga kis módszereivel segíteni akar a fáraónak, miközben érdeklődve szemléli, milyen is volt életében.
Olyan… mindenre rácsodálkozó, és igazából semmit nem tenni tudó ő is, meg a történet is. Ami valahol reális is, a történelmet nem lenne jó megváltoztatni, azzal már teljesen más műfajba lépnénk – alternatív történelmi fantasy. Így kis fantasztikus elemmel életképet kapunk a tragikus sorsú fiatal fáraóról. Csak éppen, olyan semmilyen így.

Hiányoztak nekem a konfliktusok. Carlo elejti a maga megjegyzését, várja a hatást és részéről ennyi. A fiatal fáraó meg már a végzete felé tart, ha nem is tudja. Ahogy az alcím hozza, ez a végnapok kora. Még megvillan, milyen volt, de ennyi. El van dőlve a sorsa, minden kész a háta mögött.
Pedig azzal próbál rejtélyt csempészni a történetbe Marcellus, hogy Carlo sem tudja pontosan, mi történik majd vele. A kis részleteket, mint a lábának sérülése, el tudja neki mondani, de azt már nem, hogy éppen legbizalmasabb tanácsadója, felesége nagyapja fogja szó szerint hátba támadni és puccsot hajt végre. Tutanhamon meg úgy belesétál a csapdába, mintha nem sejtené, hogy veszély fenyegeti, mintha sérthetetlen lenne.

Pedig még arra is van törekvés, hogy megismerjük az ifjút. A testi kínjait, de a szellemi erejét is. Az elmélet is bele van csempészve, hiszen emlegetnek egy nyugatit, aki próbálta figyelmeztetni az uralkodó családot, hogy a beltenyészetnek köszönhetik a testi torzulások sorát és a problémáikat. Tutanhamon gondolatai által pedig az egyiptomi hitrenszer, a korábban kipróbált, de elbukott egyistenhit is szóba kerül.

Történelmi mozaikok így akadnak benne, és szépen keretbe is vannak rakva. Csak a tényleges cselekmény, az olyan semmilyen. Megnézzük az imádott, rajongott személyt és elköszönünk. Hiányzott a tényleges cselekmény nekem, bárhogy is ragozom.

Különben értelmes, a helyszínt és a szereplőket láttató, kerek történetet kaptunk. Áthatja az egyiptomi történelem iránti érdeklődés és szeretet. De értelmes, felfogható és szakzsargonnal sem dolgoztatja meg az olvasót.

Vannak benne jó elemek, történelmi regényként vannak erőssége. De valahogy mégsem áll össze és hadakoztam a történettel. Lehet, nekem akkor is jobban tetszett volna, ha csak Tutanhamon végnapjait kapom az időutazás nélkül.

Idézet: 

Az alázat nem megvetendő tulajdonság. Néha a túlélés záloga.