Fülszöveg: 

Az ​istenek nemzetségének egyetlen halandó tagja, Medusza a legfiatalabb a gorgók közül. A nővéreivel ellentétben ő megtapasztalja az idő múlását, a változást, a gyengeséget és a sebezhetőséget. Halandó élete olyan sürgető érzéssel tölti el, amelyet a családja soha nem fog megismerni.
Amikor Poszeidón megbecsteleníti őt Athéné templomában, az istennő égtelen haragra gerjed a szentély megsértése miatt, és a fiatal nőn áll bosszút a tengeristen tettéért. Medusza hajkoronáját tekergő kígyók váltják fel, és egyetlen pillantása bármely élőlényt kővé változtat, ezért magányra és önkéntes vakságra kárhoztatja magát.
Mindeközben Perszeusz elindul egy végzetes küldetésre, hogy mindenen és mindenkin átgázolva elhozza az elátkozott gorgó fejét…

Szerintem: 

Egyszerre illik is a divatba jött ókori történetek közé, meg nem is. Bár nem elég kifejező, de jobb szó híján röviden azt írnám, ez egy

kicsit furcsább történet a szokottnál.

A legérdekesebb benne, hogy ki az elbeszélő, milyen formában van elmondva a történet. Olyan, mintha szilánkokból állna össze. Az egyes történetek lineárisan vannak megírva, viszont a darabkáik el vannak szórva egymás mellett. Elfér a múlt, a kevésbé régi, de még a későbbi történetek darabkái is egymás mellett.
Vagyis, alapvetően elmondja Medusza átváltoztatását és sorsát, Perszeusz származását és kalandjait, Athéné istennő származását és egyes tetteit. De mellette szó van Zeusz kalandjairól, tengeri istenekről, általánosságban görög mitológiai hősökről és történeteikről.

Az elbeszélő pedig leginkább a gorgófej, ami Medusza után maradt. A teljes regény ismeretében azt írnám, hogy valahol ez a gorgófej és Athéné véget nem érő meséje. Mintha az ő beszélgetésük, az istennőnek mondott történetek lennének a regény. Ettől olyan furcsa is, mert annak ellenére, hogy a gorgófej már nem tekinthető élőnek, igenis van benne neheztelés, ítélkezés és sokkal keményebb a lénye, természete, mint Meduszáé volt életében.

A kötet rossz képet fest a görög mitológia kb. minden alakjáról. Az most divat, hogy azt vesézzük ki, hogy a nők milyen lehetetlen helyzetben voltak és mennyire ki voltak szolgáltatva a férfiaknak. Itt is kb. azt látjuk, hogy Zeusz megtehet, amit csak akar. Erőszakolhat, csábíthat, és senki nem fog egy rossz szót sem szólni. Ő maga egy ponton a gyerekei kapcsán is azt mondja, tehetnek bármit, amíg nem kavarnak nagy zűrt.
Érdekes, de pont Medusza története, amiben van egy kis elhúzás. Ahogy én ismertem, ott Poszeidon megerőszakolta a szűz papnőt. Itt Medusza odaadja magát neki, ha cserébe Poszeidon nem bántja az embereket.

Medusza, az élő lány talán az egyetlen a történetben, aki makulátlanul jó, akire illik a hős jelző. Ő feláldozza magát és később is hoz áldozatokat másokért. Itt csukva tartja a szemét, hogy ne ártson másoknak már az átok után. Perszeuszt is simán megállíthatná, csak ki kellene nyitnia a szemét és ránézni. De nem, hagyja megölni magát, csak ne ártson.
Perszeusz ebben a történetben nem hős. A gorgófej benne végig a legrosszabbat látja és melléjük teszi Androméda szüleit is, akik szintén összeszedik, mi romlott a fiúban. Maga Athéné is azt mondja róla, a gorgófej az egyetlen, ami életben tartja. Különben gyáva és ostoba, a próbát is csak az istenek nagyon sokszori beavatkozásának köszönhetően állta ki.

Ezzel eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy ugyanaz a történet más lesz, ha más beszéli el. Az eredeti mítoszban Medusza szörny, Perszeusz hős. De, ha kicsit mélyebbre nézünk? Haynes egy olyan történetet mesélt el belőle, amelyben a kivételezett, csak a származása miatt boldoguló fiú mindent megkap, noha nem érdemelte ki. A jó pedig áldozat lesz. A nő mindent odaad, az életét is.
Kicsit talán ezt fontosabbnak is érzem benne, mint a férfi – nő szembenállását. Igen, a férfi isteneknek, hősüknek jutott minden jó, míg a nők szenvedtek és fizették mások bűneinek az árát. De a lényeg inkább az, hogy a hatalom és a kapcsolati tőke mit ér. Hiszen maga Athéné sem valami szimpatikus ebben a műben, csak éppen neki is van egy védőburka, mert az apja, Zeusz sok mindent elnéz tőle és segít neki.

A stílusa számomra furcsán szenvtelen volt. Egyszerre érzékeltem azt, hogy a gorgófejnek vannak érzelmi kapcsolódásai, de az elbeszélése mégis szürke, érzelemmentes.
A személyek, elbeszélők, párbeszédek is mind… távoliak.
Nem tudnám megfogalmazni mivel, de folyamatosan kizökkentett a cselekményből és nem tudtam beleélni magam.

A szerző másik könyve jobban megfogott, ez ahhoz képest más jellegű. Még gondolkodom jobb kifejezésen, de egyelőre a furcsa és különös, ami eszembe jut. Beletörődött keserédes?

Idézet: 

Képtelenek meglátni a szépet bármiben, ami számukra ismeretlen. Márpedig az, amit ismernek, töredéke a létező valóságnak.

Te vagy az, aki azt hiszed, bármi, ami nem hasonlít rád, máris szörnyeteg.