Fülszöveg: 

Edward ​Fosca gyilkos. Mariana teljesen biztos ebben. De Fosca elérhetetlen. A jóképű és karizmatikus férfi görög irodalmat tanít a Cambridge-i Egyetemen, és egyaránt imádják a kollégái és a tanítványai is. De leginkább a női hallgatók Leánykórusnak nevezett titkos szövetsége van odáig érte.

Mariana Andros egy zseniális, de zavart csoportterapeuta, aki a Leánykórus megszállottja lesz, miután az egyik tagot, Mariana unokahúgának, Zoénak a barátnőjét, holtan találják Cambridge-ben.

Mariana egyszer maga is cambridge-i diák volt, és hamar gyanakodni kezd, hogy az egyetem tornyainak és boltíveinek idillikus szépsége mögött, a tradíciók alatt valami baljós lappang. Biztos benne, hogy az alibije ellenére Edward Fosca felelős a lány haláláért. De mi oka lenne egy megbecsült tanárnak bántani az egyik tanítványát? És miért tér mindig vissza Perszephoné, a szűz istennő rituáléjához és az alvilágba vezető útjához?

Amikor újabb holttestre bukkannak, Mariana rögeszméje Fosca bűnösségével kapcsolatban elszabadul, és veszélybe sodorja a hitelességét és legfontosabb kapcsolatait is. De Mariana mindenképpen meg akarja állítani a gyilkost, és ezért bármit hajlandó feláldozni – akár a saját életét is.

Szerintem: 

A gyilkosság az egyetemen tematika, az egyik professzor utáni nyomozás felkeltette a figyelmem. A fülszöveg alapján. Aztán elkezdtem olvasni a regényt és kb. lapról lapra

csökkent a lelkesedésem.

Az első, hogy ez se nem pörgő krimi, se nem feszült thriller. Szinte érzelmi boncolás, gyászfeldolgozás, némi thrillert idéző háttérrel. Sokkal inkább női könyvként, mint krimiként értelmezném és reklámoznám.

Ugyanis a fő téma az, hogy Mariana, a 36 éves pszichoterapeuta kénytelen feldolgozni a férje elvesztését. A közös nyaraláson vízbe fulladt és a nőnek azóta kifutott a lába alól a talaj. Amikor unokahúga egyetemén gyilkosság történik és újabb lány is eltűnik, Mariana sejteni véli, ki a gyilkos és le akarja buktatni. De úgy is írhatnám, hogy bármit hajlandó csinálni, csak ne a saját veszteségével kelljen foglalkoznia.
A gond az, hogy teljesen fogalmatlan és elvakult is. Hallgat az unokahúgára, meggyőzi magát Fosca professzor bűnösségéről és innentől kezdve ezt igyekszik béna módszereivel igazolni. Lassan halad, mindent érzelmi túlgondolás előz meg és követ, minimális a regény tempója és egész egyszerűen Mariana borzalmas nyomozó.

Ez lesz a másik fő probléma. Mariana. Szimpatizálni kellene vele? Nekem nagyon nem ment. Bár a regény fő erényének érzem, hogy Michaelides mennyire elkapta a gyászba beleroppanást, ahogy a világ megáll számára forogni, de pont ettől is teljesen alkalmatlan a feladatra Mariana. Ahhoz képest, hogy terapeuta, nagyon hiszékeny és kb. nulla az emberismerete. Nem csak az, hogy a jelenben mennyi mindenkit ismer félre és gondolja őket egész másnak, de a múltban is kiderül, hogy évek óta megtévesztették, átverték, kijátszották. A szerző meg sem próbálja leplezni a problémáit, több alkalommal is nyilvánvaló, mennyire tévesen bírál és ítélkezik.
Mit ne mondjak, én a zseni nyomozókról/gyilkosokról szeretek olvasni, nem az ilyen amatőr próbálkozókról, akik véletlenül sem találnak el semmit.

Az egyetemi környezetet alig használják ki. Egyetlen olyan rész volt, ami ezzel kapcsolatos és amin jót derültem. Bár sejtem, nem az volt a cél, hogy nevetgéljek rajta. De eljön az a pont, amikor Mariana annyira vádaskodik, annyira szerencsétlenkedik, hogy kitiltják az egyetemről.

Viszont, A tanítványok az igényesebb stílus, szövegezés felé mutat. Nem csak a beemelt versekkel, mitológiai témákkal, de ahogy igyekszik visszaadni a lelki folyamatokat. Nem popcorn véres thriller, nem szórakoztat – inkább a lélekre akar hatni. Ebben a zsánerben ez talán kicsit fura is, de mivel Mariana annyira szerencsétlen, értékeltem ezt is.

Ami nekem különben ebből a könyvből meg fog maradni, hogy Mariana az egyik legszerencsétlenebb, legbénább nyomozó, akihez krimis olvasásaim alatt szerencsém volt. Tényleg az a csoda, hogy megérte a regény végét.