Széteső társadalmas, menekülő, új otthont és hitet építő.

Lauren Olamina egy falakkal körülzárt, védett külvárosi övezetben nő fel. Anyja drogos volt, aki már a babát is károsította a szerekkel: Lauren hiperempátiával született, mások érzéseit a sajátjaként éli meg. Ezt rejtenie kell, hiszen az egyre inkább széteső világban ez gyengévé teszi. Lelkész apja vallási alapokat ad neki, de a lányban egyre érik, hogy másban kellene hinniük. Miközben magában fogalmazza meg a saját hitét, a világ egyre veszélyesebbé válik. Lauren érzi, hogy a nincstelenek és betegek számára még ők is kivételezettnek tűnnek – egyre több fosztogató tör be, és hamarosan már nem csak lopnak, ölnek is. Lauren próbálja figyelmeztetni az apját, saját öccse is veszélyes útra lép, de már késő. A túlélőkkel Lauren kell, hogy útra kelljen, új híveket szerezzen és elvesse az első Magokat.

Octavia E. Butler a kilencvenes években írta meg ezt a disztópiát, de mára újra bestseller lett. Talán felkapottabb is, mint az első megjelenésekor. Annyira rárímel a zajló folyamatokra – a klímakatasztrófa, a társadalmi szakadék még nagyobb nyílása, a politika tehetetlensége –, hogy túl könnyen bele lehet látni, miképpen tartunk pontosan ebbe az irányba.

Az különösen érdekessé teszi ezt a történetet, hogy éppen zajlik benne a világ szétesése. Nincs egy nagy töréspont, pl. egy kitörő harmadik világháború, csak simán a mai mederben folynak az események és egyszerűen a civilizáció már nem bírja mindezt el. Természetes, pusztító és attól ijesztő, hogy mennyire hihető.

Butler tud mutatni egy folyamatot is: egy védett közösségben nyitunk, amely nem akarja meglátni az intő jeleket. Abban akarnak hinni, hogy ha kivárnak, majd jobb lesz minden. Butler pedig letaglózóan hozza, hogy ezzel a struccpolitikával mit lehet elérni: jön a hentes a bárddal és gond nélkül lecsap. Megismerjük a közösség életét, a hitüket és azt a hamis biztonságérzetet, amiben Lauren nem akarja elringatni magát.

Duplán érdekesek a történések: benne van a közösség fenntartása, Lauren készülődése a közelgő katasztrófa túlélésére, de mellette ez egy családi történet is. Amiben mostohaanya van, akivel kettős a lány kapcsolata. A mostohának megvan a maga kedvenc gyereke, és éppen a problémás az, aki megtagad mindent, amiben a szülei hisznek. Ez többszörös törést hoz a családba, és az asszony a mostohalányán fogja kitölteni a gondjait. Miközben volt itt szeretet is, a felszín alatt gyilkos indulatok keringtek.

Nem csak társadalmi folyamatokat kapunk, hanem Lauren felnövésének történetét is. 14-15 éves kamaszként kezd, a történet végére fiatal és erős nőként, egy vezetőként áll előttünk. Hogy válik azzá? A lelki út, veszteségek és örömök útja is meg van benne írva. Veszít el szerelmet, családot, de Lauren egy harcos és kapaszkodik az életbe. Van egy hite, ami átsegíti a dolgokon. Kifejezetten erős hősnőt kapunk vele, akinek lehet drukkolni.

Megvannak azok a folyamatok is, amiket más Butler könyvben már megtaláltam. Kiemelt téma a rasszizmus – még a darabjaira eső világban is simán benne van itt, hogy a menekültek között kinézik a vegyes párokat. Lauren számára a bőrszín mellékes – a Magban lényegtelen a bőrszín, az emberek túlélése a cél. Ő maga vegyes családból származik, és a közösségében is van vegyes pár. A másik, hogy a Föld már menthetetlen, a cél a világűr. Nagyon könnyen össze lehetne ezt a sorozatát kötni a másik magyarul megjelent sorozatával, amiben ezt a csillagok közti túlélést írta meg.

Ez tipikusan az a regény, amit értékesnek tartok és több mindent megtaláltam benne. Tartalmas, nagyon a mának szól és még értelmes, izgalmas cselekménye is van, egy erős hősnővel a középpontban. De mégsem szerettem igazán – nem tudnám megmondani miért, lehet, hogy csak nem szerettem, ahogy nyugtalanít a történet.

Butler: A magvető példázata – Mint disztópia: 85% izgalmas a cselekmény, erőteljes a világépítése és egy erős hősnő is felnő a cselekmény során.

Szubjektíven: 65% tetszett Lauren hitvallása, lekötött a cselekmény, de nyugtalanít az egész. Értékeltem, de szeretni nem tudom.

A jó oktatás a legjobb örökség, amit a gyermekeinknek adhatunk.

Aubrey úgy írta le a férfit, akiből később Arábiai Lawrence lett, mint ˇfura gnóm, félig-meddig fajankó – egy leheletnyi zsenialitássalˇ.

Nemesi családot bemutató, felfedező, háborúban segítő.

Carnarvon ötödik grófja a házasságakor nem szerelemre gondolt. Olyan lányt kellett találnia, aki pénzt hoz a családba, hogy a családi birtokot rendbe tegyék és fent tartsák. Egy bálon figyelt fel Alminára, akinek a származása kapcsán voltak pletykák. Az anyja rég elhagyta a férjét, és nyílt titok volt, hogy Alfred de Rothschild élettársa. Alfred hivatalosan a lány keresztapja volt, de nagy valószínűséggel a biológiai apja is ő volt. A lány tőle kapta a jómódot, a hatalmas hozományát. Szép és bájos teremtés is volt – a fiatalok között vonzalom ébredt, és hamarosan Almina lett Lady Carnarvon. A vagyonának hála a családi birtokot felújították, Highclere Castle modern angol kastéllyá vált. George áldozhatott a szenvedélyének, és támogathatta Howard Carter egyiptomi kutatásait – még megérhette, amikor a sok áldozat a század leletéhez vezetett. A kitörő világháborúban pedig Almina mozgósította a családi vagyont, kórházat szervezett és életek sokaságát mentette meg.

Megszámlálhatatlanul sok könyv jelenik most meg az angol királyi családról és a királynőről. Nem is számolom, hány életrajznál tartunk, de van már kötet a királynő és a testvére kapcsolatáról, jön a házasságáról is, és hamarosan lady Diana is újabb életrajzi regényt kap. Talán ezért is akadt meg a szemem ezen a köteten, ami angolokról és a nemességről, de nem a királyi családról szól.

A Carnarvon nemesi család gazdag is volt, csodás birtokaik voltak, és a szerző azt a korszakot mutatja be, amikor bőven volt izgalmas esemény a család és a kastély életében. Mivel a szerző a jelenlegi grófné, bőven volt forrása is kutatni. A családi levéltártól kezdve a leszármazottak meghallgatásán keresztül gyűjthette a történeteket és regénnyé formálhatta.

Ezzel el is értem az egyik kulcsszóhoz. Regény – ugyan ismeretközlő is és rengeteg tényt megtudunk belőle, végig regényként olvasható a történet. Lineárisan elindul onnan, hogy lady Almina a kastély élére kerül, és eljutunk egészen addig, hogy a menye átveszi majd a helyét. Miközben zajlik köröttük a történelem, megismerhetjük a kastély és a birtok működését, a nemesi családok életét a zárt ajtók mögött és a család történelmi szerepvállalását.

Szórakoztató és érdekes a saját jogán – bár rendben, azért a Downton Abbey is ad hozzá. Ott a borítón, belekerült a címbe, és ez az a korszak, amit az első évadokban bemutattak nekünk. Ugyan más a család, de meg lehet találni az összecsengéseket és biztosan nem véletlen, hogy megmutatja nekünk az igazságot arról, amit a sorozatban elmeséltek.

Valahol szomorúnak is érzem, hogy Almina és George, a valódi gazdái a kastélynak, saját jogon is megérdemelnék, hogy emlékezzenek rájuk, nem csak azért, mert Highclere, amit Downton Abbey-ként ismert meg a világ, az ő otthonuk volt. Lady Almina a háború alatt nagyon sokat tett, és igen, lehet mondani, hogy a Rothschild vagyonnal a háta mögött könnyen jótékonykodott, de nem lett volna kötelessége erre költeni a pénzt. Ahogy Lord Carnarvon pedig az a férfi, aki Howard Carter társa volt és az egyik fő oka annak, hogy Tutankhamun sírja feltárásra került. Még mindig emésztem is, hogy ő lakott Downton-ban. Igen, én sem tudok szabadulni attól, hogy a sorozattal azonosítsam a kastélyt.

De olvasás közben eszemben sem jutott. Kiváltságos, de értékes emberek sorsát követhettem nyomon. Mert a nagy vagyonnal lehet értelmesen is bánni, és ők adtak a világnak.

Carnarvon grófné rászánta az időt és a fejezeteket, hogy nem csak családi történetet írt. Az is, fordulatokkal és izgalmakkal, érzelmekkel, de mellette egy korszak rajza is. Highclere és a viktoriánus korszak aranykora is megelevenedik. Mindig van nagyobb távlat is: elhelyezi a családot és a kastélyt a történelemben, a korszakban. Talán ez az a része, ami a sorozatból is ismerős lehet: hogy a szoldák hogyan tartják rendben a házat – bár az ő személyes életük úgy nem téma, mint a sorozatban –, milyen problémákkal kell szembenézni egy nagybirtok kapcsán – csak egyet emelik ki, az örökösödési adó. Itt is, a sorozatban is bőven láthattuk, milyen terhet jelentett, és mennyien kényszerültek arra, hogy eladják az örökséget, hogy az adót be tudják fizetni.

Vannak fotók is benne, amit szintén örömmel vettem. Közelebb hozza, hogy ez igaz történet, nem csak a fantázia terméke. Ezek az emberek éltek, és ez a történetük.

A grófné folytatta a családi krónikát, és Almina menye is megkapta a maga kötetét a kastély további sorsával együtt. Reménykedem, hogy majd magyarul is megjelenik és olvashatjuk, mert ez a kötet élmény volt.

Carnarvon: Lady Almina és a valódi Downton Abbey – Mint történelmi regény: 90% regényesen kalandos és olvasmányos, miközben érdekes is és tele van történelemmel.

Szubjektíven: 75% egy-egy ponton felmerült bennem, hogy túl pozitív képet festett a szerző, de érdekes a korszak, a család és jól megírt a könyv is. Szerettem.

Hatalmat megszilárdító, házassággal dűlőre jutó, átkot törő.

Jude száműzötten az emberi világba ragadt a nővérével. Próbálja megemészteni, hogy igaz érzelmeket kezdett táplálni Cardan iránt, és ez lett érte a köszönet. Kijátszotta, megalázta, eldobta. Gyerekként szeretett volna hazatérni, emberi életet élni, de most azzal kell szembenéznie, hogy az ő élete és céljai már a Tündérföldön vannak. Hogy valahogy megéljen, megbízatásokat vállal itt, és gyűjti a híreket Cardan uralkodásáról. Ám Taryn érkezése megint változtat a helyzeten: ikertestvére végzett férjével, és most a királyi tanács előtt kellene ártatlannak bizonyulnia. Az egyetlen esélye, ha Jude neki adja ki magát, és ő valóban büntetlenül ártatlannak vallhatja magát. Jude visszatér, de nem számol azzal, hogy Cardan első pillantásra felismeri és neki is megvannak a maga tervei száműzött feleségével, nem csak a politikai játszmákban.

Talán azzal kezdem, hogy elsőre meglepő volt a borító. A korona motívum elkísérte a sorozatot kezdettől a végig, de ez? Baljós véget sejtet, noha Holly Black nem olyan szerző, aki a regény végén bevisz egy gyomrost a zárással. El nem magyarázom, de annyit súgok, vagy egy jóslat és egy átok, azt remekül kifejezi a borító és a könyvet olvasva van értelme.

Folytatom azzal, hogy ez a trilógia egy összefüggő történetet mesél el. Ugyan most hónapokat ugrunk előre az időben, körülbelül egy fél évet, de attól ez még egyenes folytatás. Minden cselekmény alapja az előző két kötetben van, és azokat a szálakat fogja Black most elvarrni. Vagyis, előzményismeret szükséges, és nincs arra próbálkozás sem, hogy a két korábbi részt pár oldalon összefoglalja a szerző az esetleges új olvasóknak.

Alapvetően két konfliktust kell elrendeznie a hősnőnek: az egyik a házassága. Mi van Jude és Cardan között? Black nagyon gyorsan és egyszerűen varrja el ezt a szálat. Annyira, hogy nem is hittem el, hogy tényleg ennyivel elintézi. Nagyon erős nyitott vég volt a második rész végén, itt meg szinte gyerekes a magyarázata. Korábban szerettem, hogy nem hagyományos szerelmi történet, és a szereplők között tényleg átláthatatlan, hogy vonzalom, gyűlölet, félelem vagy éppen mi munkál. Most viszont egy tipikus YA szintjére érünk, ahol élnek és halnak egymásért, és a vég sem kérdéses.

A másik a hatalmi játszma. Cardan király, nem is rossz, de vannak, akik a hatalmára törnek. Jude visszatér és már együtt kereshetik a megoldást, Cardan egy új királyság alapjait rakja le, de aztán jön egy átok, ami megint hatalmi zavart okoz és kezelni kell a helyzetet. Vannak fordulatok, Black megtölti a regényt cselekménnyel. Elég izgalmas is, de azért lassabb, mint korábban. Érezni, hogy ez a zárlat és már nagyon össze van húzva minden történetszál. Plusz, azért találtam olyat is, amit következetlennek érzek: Cardan megtöri a hatalom öröklődésének körét azzal, hogy Mab koronáját eltöri. Akkor viszont miért van kijelölt örököse? Ő azt kéri, bizalmat szavazzanak neki és rá, ne a koronára esküdjenek fel. Akkor ez nem azt jelenti, hogy alapvetően át kell szervezni az örökösödési rendet is?

Igaz, én mindig találok olyasmiket, amin fent tudok akadni. Bár a történetnek happy end a vége, azért bennem felmerült, hogy mennyire véges ez a sztori. Cardan tündér, jó pár év van előtte, Jude halandó. Ok, amíg nem megy az emberi világba, öregedni nem fog – mondjuk, visszajárkál, így egyelőre ez sem áll – de az élete nem lesz hosszabb. Cardan életéhez mérve pillanatok alatt meg fog halni. Az öröklés is – annyira ki van hangsúlyozva, hogy Oak az örökösük. Azért érdekelne, mi lesz, ha saját utódjuk is lesz…

A stílus a szokott, olvasmányos és szórakoztató. Csak, mindenre igaz, hogy ez most egyszerűbb. Nem olyan rafináltak a játszmák, túl egyszerűen és gyorsan elrendeznek minden konfliktust. Ok, zárlat, de az előző részhez képest olyan, mintha nyugtatót kapott volna és esett jó pár ponttal az IQ is.

Összességében azt tudtam díjazni, hogy mindent szépen lezár és korrekt zárlat. Az első résznél még jobban is tetszett, ha a legerősebb rész a sorozatban a középső is volt.

Black: A semmi királynője – Mint YA fantasy: 75% záráshoz méltón minden szálat elvarr, olvasmányos is, csak egyszerűbb a sztori és a megoldások, mint amit Black tudott korábban.

Szubjektíven: 70% szórakoztató, elég izgalmas is volt, de végig úgy éreztem, az előző részhez képest ez nagyon szimpla.

Nyomozó, baráti körös, sportos, tragédiát megfejtő.

Igor Gyatlov műszerésznek készült és a hobbija volt a túrázás. Karizmatikus, felkészült, gondos szervező volt, aki vonzotta a társakat. Az egyetemen az ő csoportjába tartozni rangot jelentett. A társasággal a téli szünetben arra készültek, hogy megszerzik a 3. fokú minősítést, amivel már taníthatták is volna a túrázást. A célpont a Halálhegy lett és a kis baráti kör elindult. Ám nem érkeztek vissza. Megindult a nyomozás és a hegyen egy rejtély várta a nyomozókat: a sátorban a ruhák, cipők, és másfél kilométerrel odébb, szétszórva a félmeztelen holttestek, többeken komoly sérülések. Mi történhetett velük? Elmélet bőven volt, és mára egy amerikai, Donnie Eichar a nyomaikat követve bejárta az útjuk, átnézte az elméleteket és előállt a saját verziójával.

Elsőre nem jöttem rá, honnan olyan ismerős nekem a Gyatlov név. Aztán amikor felsorolták, hogy milyen állapotban és hol kerültek elő a testek, beugrott. Láttam egy filmet ugyanerről, az szintén magyarázatot adott arra, mi történt az orosz fiatalokkal. Csak éppen abban időutazás, halálos kísérletek és zombiszerű mutánsok voltak. Talán nem kell mondanom, hogy Donnie Eichar nem erre a megoldásra jutott a végén.

A történet kicsit három sztori egyben. Egyrészt, amennyire lehetett rekonstruálta a végzetes túra lépéseit és közben bemutatta a fiatalokat. Mindenkit végtelenül szimpatikusan ábrázol és elhelyez a rendszerben is. Azzal meg is tudott lepni, hogy nem csak az a téma, kik voltak a csoportban, mikor mivel utaztak és kivel beszéltek, hanem a kommunizmus és a szovjet világban elhelyezi a sportjukat, a fiatalok lehetőségeit, átnyújt egy korrajzot is.

Sok mellette a fotó és a kép is, ez egy igazán gondos és alapos munka, ami szinte kalandregényként is olvasható egy bizonyos pontig. Mert az utolsó éjjel, az már csak kérdőjelekkel és elméletekkel van tele.

A második a korszak nyomozása. Kik és hogyan keresték őket, mit találtak. Ez is elég részletes, és kitér arra is, már akkor milyen elméletek születtek. Voltak ott ufós ötletektől kezdve politikai elhallgattatásig minden. Azért az sokat elmond egy korszakról, hogy a benne dolgozó közalkalmazott simán el tudja képzelni, hogy egy fiatal lány nyelvét a rendszer katonája kivágja fegyelmezési céllal… Nem véletlenül ezt az elméletet emelem ki, hogy megláttak valami katonai dolgot, amit nem lett volna szabad és ezért halniuk kellett. Borzalmas, milyen könnyen hihető és illik a korabeli politikai rendszerbe.

A harmadik rész a személyesebb. Donnie Eichar maga is bejárta az útvonalat, megnézett minden helyszínt és beszélt, akikkel csak lehetett. Az ő útja, benyomásai is dokumentálva vannak, hogy a végén fogja a fejét, mi is történt akkor?

Külön-külön is érdekesek, de egy regényhez kevesek. Így egyben már kiadnak egy egészet, és Eichar jó érzékkel szerkesztette is össze. A három történetet párhuzamosan és nem időrendben sorban meséli el. Így miközben arról olvasunk egyszer, hogy ki milyen pózban és sérüléssel került elő, még éppen látjuk őket fiatalon, reménykedve, kisiskolásoknak mesélve a túrázás és a természet szépségeiről. Élet és halál, egy végtelen körben – még inkább tragikus a történet így.

A végére pedig Eichar előáll a saját elméletével, és annak igazában elképzelve leírja, szerinte mi történt azon a végzetes estén. Nem tudom… hihető, de nincs bizonyosság.

Ami biztos, hogy a regény erősségét adja, hogy tényleg regényszerű, vannak kifejezetten jól megfogott elemei, miközben dokumentumregény is sok beidézéssel, forrással, képanyaggal. Valós krimi, nyugodtan rá lehet mondani.

Jobb-e, mint az a bizonyos időutazós film? Az biztos, hogy sokkal hihetőbb.

Eichar: Halálhegy – Mint krimi: 85% nagyon alapos és gondosan szerkesztett, személyes és regényszerű is.

Szubjektíven: 70% hihető vagy sem, azért kiábrándítóan szimpla a megoldás. A múltbeli részek tetszettek a korrajzzal együtt, Eichar utazása már kevésbé kötött le.

A törvény nem tökéletes – felelte halkan. – Ez viszont nem jelenti, hogy nem próbálhatjuk működőképessé tenni.

– Amúgy pontosan mi is történt az arcoddal? – érdeklődött Murphy.
Elmeséltem neki.
– A három kecske, akiket Mufurcnak hívnak? – Egész ügyesen elfojtotta a nevetést.
– Hé! Azok kemények, oké? Trollokat ölnek.

Varázslós, harcos, mágikus lényekkel alkudó.

Harry Dresden éppen a napi megélhetést próbálja biztosítani, amikor a tündérek királynője, maga Mab látogatja meg. Harry még tartozik neki, és Mab most be is akarja hajtani a szívességet. Csak éppen ezzel Harry megint a tündérek célkeresztjébe kerül: a Nyár trollgyilkos mufurcai, kecskeszírű gyilkos lények járnak a nyomában és akarnak végezni vele, mielőtt Mab rávehetné, hogy felvegye a Tél palástját. Kegyetlen gyilkosságok történnek, amelyeket segítenie kellene felderítenie Murphynek. Ráadásul újra színre lépnek a denáriusok is, akik egy okos maffiavezért szemeltek ki és raboltak el, hogy csatlakozzon hozzájuk. Harry barátai is felsorakoznak, hogy elkerüljék a vérfürdőt. A lovagok, a tanonca, a vámpír bátyja és Murphy is bevetésre kész, és még lehet, hogy így is kevesen lesznek.

Már pedzegettem, hogy megszűnt az a korszak, amikor bármelyik Harry Dresden-regényt levehettük a polcról és szabadon olvashattuk. Már ott tartunk, hogy minden összefügg mindennel, visszatérő szereplők és történetszálak vannak. Ami nem rossz, fejlődésnek is tudom értékelni.

Csak? Ez együtt jár azzal, hogy rengeteg eseményt és szereplőt kell észben tartani. Most egy egész tablót kapunk és több regény eseményeiből is vannak folytatólagos szálak. A kard, amit Harry őriz, amíg fel nem bukkan, akinek át kell adnia. A 30 ezüst és a hozzá tartozó démonok. A tündérek. A vámpíros történetszál részben. Kifejezetten szeretem ezt a regényvilágot, de még így is túl szúfoltnak éreztem.

Ezt a cselekményre is el tudom mondani. Ha azt hiszem, van egy kis nyugalom, lehet szusszanni, biztosan jön egy újabb vészhelyzet és rohanni kell tovább. Butcher rengeteg eseményt igyekszik egyben tartani, és a szálakat is összehúzni. Unatkozni nem is hagy, de egyúttal el is áraszt. Sajnos, nálam ezzel elérte azt is, hogy egy ponton már bele is fásultam, pedig izgalmas és szórakoztató is a történet.

A humor már más kérdés. Ahogy nőnek a tétek, egyre kevesebb jut a sorozatba. Most is volt egy olyan érzésem, hogy a vihar előtti csend állapotában vagyunk, Harry is feszült, és már a poénokra sincs ereje. Túl sok minden múlik rajta és a barátain. Ok, azért Butcher még egy-egy ötletet villant és megmosolyogtat, ha kevesebbszer is, mint korábban. A trollvadász, kecskére emlékeztető mufurcok, akiknek a neve hallatán mindenki majdnem elneveti magát, és el nem tudják képzelni, Harry miért fut el kecskék elől… kész.

Azt is gyakran írom, hogy nagyon lassan fejlődnek a szereplők. Most már kezdem úgy érezni, hogy nem egy-egy regényen belül kell keresnem a változást. A történet folyamán épülnek a kapcsolataik, és így a szereplők is árnyalódnak, akár változnak azokkal, akiket közel engednek magukhoz. Hogyan lett Thomas, a vámpír igyekvő üzletember, aki nem csapolja meg az embereket? Kellett egy tragikus szerelem, meg Harry öccse, aki a jó úton tartja. De még sorolhatnám. Ebben a részben azon merengtem el, mennyire máshogy áll már Michael felesége is a varázslóhoz. Már van közös titok, már családnak tartják magukat.

Továbbra is emlékezetes, hogy Butcher milyen kiterjedt regényverzumot írt, és mennyire kézben tudja tartani. Nem csak újabb és újabb lényekkel bővíti – mint most a mufurcok -, hanem a korábban bemutatott udvarokat és mágikus lényeket is folyamatosan mozgásban tartja, újabb ismereteket és kalandokat ír nekik.

Vagyis, bár ez a rész már a fásultságig mozgalmas és teletömött, annyira jó az univerzum, a szereplők rendszere és jó a történet is, hogy simán jöhet még több rész is.

Butcher: Apró szívesség – Mint fantasy: 75% cselekmény bősége, túlzottan is. Fejleszti az univerzumot és a kapcsolatrendszereket tovább.

Szubjektíven: 65% szerettem, szórakoztató, de egy ponton már túl sok is. A folyamatos rohanás, a több kötetre való visszautalás… Jobban agymunka, mint szeretném.

Könnyű utálni az életedet és magadat, ha körülötted mindennek ára van. Pénzen nem lehet boldogságot venni. Ez nagy igazság. Valójában csak kényelmesebbé tehetjük vele a boldogtalanságot. Legalább lehet rajta alkoholt venni, ami tompítja a boldogtalanság fájdalmát. Az is valami.

Ha háborút akarsz szítani, rabold el a hercegnőt, és a király majd kirobbantja a balhét helyetted.

Ez van, ha az álmaidat követed, hogy alkoss valamit, aminek aztán ára van. Olyan ára, amit soha nem akartam megfizetni. Olyan ára, ami mindig túl magas lesz.

Zenés, turnén egymásba szerető, belső démonokkal küzdő.

Taylan Ash gyereksztárként kezdte, és az apja irányítása mellett sztárrá nőtte ki magát. Csak Pophercegnőként emlegetik, aki kedves és ártatlan egy mocskos iparágban. A lány éppen egy csúnya szakításon van túl, amikor el kell mennie egy turnéra. Különféle stílusok legjobbjai adnak együtt koncerteket. A lány balszerencséjére a rock stílust Revel képviseli, a rockkirály. A dögös, szemtelenül tehetséges és pimasz férfi rég piszkálja a lányt, és nem győz kétértelmű megjegyzéseket tenni neki. A sajtó tele is van azzal, mennyire nem bírják egymást. Revel most is hozza a formáját, de amikor kell, kisegíti a lányt. A közös úton beszélgetni kezdenek, együtt zenélni és nagyon gyorsan más irányt vesz a kapcsolatuk. Szenvedélyes viszonyba bonyolódnak, ám Revel több démonnal viaskodik magában. Taylan megmentené, de vajon Revel hagyja neki?

A romantikus történeteknek megvannak az alaptípusa. A szegény – gazdag vagy az ellenséges családok gyermekeinek románca, a barátokból vagy ellenségekből szerelmesek, de ott van a szépség és a szörnyeteg esete is. Amikor a jó kislány megjavítja a rosszfiút.

Ebbe a típusba tartozik a Revel is, csak modern környezetbe helyezve. Azt a fülszöveg jól eltalálta, hogy Pophercegnő és Rockkirály nevet adta nekik, már benne is van a két nagyon más világ. Ehhez jön hozzá, hogy a történetben Revel botrányt halmoz botrányra, míg Taylan jobb kislány nem is lehetne.

Ha a cselekmény alakulását nézem, akkor nem is hoz semmi újat ez a sztori. A szereplők a kezdeti ellenségeskedés után egymásra találnak, boldogok, míg jön a probléma és a szakítás. De jön a nagy gesztus, a békülés és a még nagyobb betűs HAPPY END. De ezt nem rovom fel, már nem. Ez annyira a romantikus regények alap szerkezete, hogy nem lehet várni, hogy igyekezzenek mások lenni. Egy-egynek persze sikerül, de nem akarja minden regény megváltani a zsánert, csak a szabályokat követve szórakoztatni.

Ez a történet a karakterekre koncentrál. Azt építi fel, hogy melyik szereplőnek mivel kell megküzdenie. Revel halmozottan sérült: van egy rossz családi háttere és egy friss gyásza is. Ehhez hozzájön, hogy a látszattal ellentétben nem volt ő egy partiszörny. Hű volt már korábban is a barátnőjéhez, de az, hogy megcsalták, valamit eltört benne. Ha szörnyet akarnak látni tőle, megkaphatják. Bulik, önpusztítás és nagy fokú bizalmatlanság.

Taylan élete az övéhez képest jónak tűnik, de neki egészen más pokol jutott. Taylan egy aranykalitka rabja – a díszletek lenyűgözőek, de attól még nem lehet saját maga. Meghatározzák a stílusát, az életét, valamilyen szinten a dalait is. Érzi, hogy a szüleivel kapcsolatban is gond van, de meg sem mer szólalni.

A szerző fokozatosan mutat meg belőlük egyre többet, és felépíti, ahogy egymásba kapaszkodva egyre jobban lesznek. Ugyan bele próbál tenni egy olyan vonalat is, hogy maguk mentik meg magukat, hiszen akkor éppen szakításban vannak, amikor megváltják maguk: Revel felépülése és talpra állása, Raylan szabadulása az apja karmai közül. De mindkettő alapja a másik és az egymás iránti szerelmük. A lány a férfitól tanulta, hogy legyen maga és harcoljon, míg Revel is Taylan miatt akar jobb lenni. Így szerintem ez is egy olyan regény, ahol a szerelem lesz a szereplők megváltása.

Akad néhány fordulat, elmeséli a turné történetét is, de nem a cselekmény adja el. A szereplők gyógyulása és az egymásra kattanása a lényeg.

Nem hitelesebb, mint akármelyik hasonló történet. Már nem tudok hinni abban, hogy a jó kislány így meg tudja szelídíteni a rosszfiút, aki a történet végére a papucsok királyává válik. Itt halmozottan is, mert két kiemelt mellékszereplő is hasonlóan egymásra talál. (Bár ez eléggé a sorok között van, mert a történet nagyja csak a főszereplő párosról szól.)

Egy ponton nekem sok volt a lelkizés is, főleg a lány részéről. Nagyon túléreznek és túlgondolnak mindent a szereplők. Bár mit várok, ha a cselekmény ennyire a szerelem és a vágy körül mozog?

Elég trágár is a kötet. Igaz, ez még az a szint, ahol ez indokolt. Revel személyiségéhez hozzátartozik a polgárpukkasztás, ilyen a beszéde is. Tőle ez hiteles.

A dalok. Én nem szeretem, ha egy történetbe beleszőnek verseket meg dalszövegeket. Taylan saját dala nem is tetszett, Revel szövegeiben már több mindent láttam. A közös daluk még tetszett is, ha azt túl könnyednek is találtam, ahogy megírták. Szinte csettintésre.

A zsánerbe szépen illik, jó benne, csak éppen ez pont az a zsáner, ami távolabb áll tőlem. Így romantikus – erotikus regénynek korrekt, csak éppen ezekből a formabontókat értékelem.

Stahl: Revel – Mint erotikus: 70% a románcon túl van cselekménye, építi a szereplőket, modern szépség és szörny.

Szubjektíven: 50% nem fájt olvasni, de romantikusabb és mesésebb, mint ami jól esett és trágár is.

A földön csak az emberi butaságból és a sivatagi homokból van kimeríthetetlen készlet. Az ivóvíz, a tiszta levegő, az olaj, az élelmiszer, az erdők és az állatok örökre eltűnhetnek. Eltűnhetnek, ha nem vigyázunk rájuk, ha nem óvjuk azokat, ha nem takarékoskodunk.

Álmodozni csodálatos dolog. Annál csak egyetlen jobb dolog van. Tenni valamit az álmainkért, hogy megvalósuljanak.

A félelem olyan, mint a szerelem meg a hasmenés. Teljes erővel küzdhetsz ellene, de legyőzni nem tudod.

Ahogyan Kefe egykor felismerte Gergőben a tehetséges feltalálót, ugyanúgy ismerte fel Tom a simlis, lódító csalót Ottóban. Hiszen, mint tudjuk, Molina Tamás nem egy hibátlan, mindig igazat mondó, makulátlanul tisztességes gyerek volt. És az ember könnyebben felismeri a hozzá hasonlót, mint a tőle idegent. Így van ez az életben.

Tanulni nem szégyen – mondta Eszter. – Nem tudni szégyen.