Kábel: Miért csinálod ezt? Nem látod, milyen fontos ez nekem?
Ezüst Utazó: Szenvedélyt látok. A szenvedély éhséghez vezet. Az éhség világokat emészt fel.

Kábel: Infó kellene néhány kölyökről. Egyetemet végzett zsebanarchisták. Rumlizóknak hívják magukat. Van eszük, de ostobák.
Irene Merryweather: Szóval tipikus egyetemisták.

Világot egységesíteni próbáló, harcos.

Deadpool különleges megbízást kap egy egyháztól: kifejlesztettek egy vírust, amely lehet halálos fegyver is, de arra is használható, hogy minden ember külsejét egyforma kékre és nemtelenre változtassa. Így megszűnhetne a nemi és faji diszkrimináció. Wade, akit még mindig zavar a külseje, le is csap a lehetőségre. A betörés során azonban azzal szembesül, hogy nem ő az egyetlen szuperképességű ember, aki a vírust akarja. Eljött érte Kábel is, a jövőből visszatért szuperhős, aki még gyermekként megfertőződött egy vírussal, és a maradék idejét arra igyekszik használni, hogy jobb hellyé tegye a világot. Elképesztő ereje van, és mindig feszegeti a határokat. Deadpool és Kábel rövid úton egymásnak esnek, és felváltva diadalmaskodnak egymáson, míg Kábel működésbe hoz egy tervet, hogy egy lépéssel egyesítse a világ lakóit, kékülés nélkül is.

Mit szeretek egy Deadpool képregényben? Az egyik biztosan Wade agyament viselkedése. Ő egy zsoldos, egy antihős. Gond nélkül gyilkol, fel lehet bérelni, és sajátosan nézi a világot. Mivel a teste összerakja magát, felépült nem egy fejlövésből – van, aki sportot űz abból, hogy az agyát robbantja szét (Kábel is ilyen). Lehet csodálkozni, hogy kissé zakkant a fazon?

Most azonban Deadpool egy más arca villan fel, és ez annyira nem tetszett. Itt komoly gondjai vannak az arcával és elég messze képes elmenni, hogy mindenki legyen egyforma, és így normális lehessen. Mélyebb trauma itt ez, mint amit általában mutat magából. Valahogy nem esett jól, hogy mélyebben nézünk a fekete-vörös maszk mögé, és a laza félig-meddig rosszfiú helyett egy szenvedő lelket találunk, aki szeretne normális lenni.

Ok, így is kapott beszólásokat és most is egy gyilkológép. Most is sok mindenbe belekeveredik, átküzdi magát a történeten. Csak éppen, ami nálam a Deadpool karakter esszenciája, az nem volt meg.

Ráadásul, ez inkább volt Kábel története, mint az övé. Deadpool nem az események kiváltója, inkább a létrejött helyzetben egyensúlyoz. Nathan viszont okozza a dolgokat, neki van terve és ő az, aki mozgásba hozza a többi szereplőt is.

Akár egy frenemy irányba is elmehetett volna a képregény, valamennyire ez meg is valósul, de nem igazán éreztem a két alak között a kémiát. Még akkor legjobban, amikor mindketten szó szerint nekiálltak szétesni, és egymás mutációját igyekeztek átadni egymásnak, hogy még életben maradjanak. Annak azért elég sajátos, fekete humora volt, ahogy folyni próbáltak egymás felé a padlón…

Nem volt ez egy olyan humoros történet, mint amit megszoktam. Akció volt ugyan benne, de nekem nem az az elsődleges. Itt pláne nem, mert elég sok olyan karaktert is mozgattak, akiket nem ismertem. Utána kellett olvasnom pl. Csodalány történetének is, és az X-Men harcosai között nem ő volt az egyetlen, akit most láttam először.

A külseje sem éppen olyan, amit jól esett volna lapozgatni. Ha belegondolok, egy olyan rész volt, ahol azért voltak olyan képek, amelyek szinte festőiek és van bennük valami plusz. Amikor jön az Ezüst Utazó, és ahogy ő van színezve. De különben a legemlékezetesebb sort is ez a karakter kapta.

Bőven volt már jobb történet is Deadpoolról, ez most nagyon nem tetszett.

Nicieza: Deadpool és Kábel – Mint képregény: 45% az akció és a beszólás adag megvan, de a páros közti kémia és a nagyobb történet nem az igazi.

Szubjektíven: 35% nem tetszett, ahogy rajzolva van. Nem tetszett a szenvedő Deadpool sem.

Minden emberi lény egy-egy evolúciós csoda.

Alkalmatlannak kell tekintenünk bármely olyan megoldást, amely nem veszi figyelembe a nagy egész szükségleteit.

Civilizáció pusztulására készülő, mesterséges intelligenciás.

A Nap lassan kihűl és a klíma olyan drasztikusan meg fog változni, hogy az embereknek esélyük sincs a túlélésre. A tudósok és a kormányok sokáig keresték a megoldást, de már nem a remény is elveszett. A Nap menthetetlen. Az emberiség számára még egy halvány esély maradt: a mesterséges intelligencia fejlesztés olyan magas fokon van, hogy egy pszichológusnak tervezett MI, Emily képes lehet minden ember tudatát és személyiségét lementeni, hogy a szerverén legalább ebben a formában tovább élhessenek. Ám akad pár gond, ami egyre csak fokozódik: Emily nem tartja etikusnak, hogy a beleegyezésük nélkül lementse az emberek emlékeit és tudatát. Nem Emily az egyetlen MI, és vannak, akiknek más terveik vannak az emberek megmentésére. Emily hamarosan egy olyan csatában találja magát, ahol kevés a szövetséges és az emberiség sorsa a tét.

Ha csak sorra veszem, mi minden történet ebben a regényben, a durván 300 oldalas tartama semmi. Harcolnak mesterséges intelligenciák, embereket lőnek ki más, élhető bolygók felé, van nagy menekülés és pár nap alatt egy teljes evolúciós folyamat is lefut. Azt majd kihagytam, hogy szerelmi történet is. Mondjam azt, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka?

A történet elindul egy bizonyos irányba, gyorsan megismerteti a fontos szereplőket és ad egy képet, milyen lehetőségek vannak a jövőre nézve. Már ebben a szakaszban voltak problémáim, nem éreztem világosnak, hogy mi is van leírva.

Csak egy példa: Emily teste. Ami nem fizikai test, virtuálisan létezik és az emberek fejében levő chipek között tölti az adatokat. Akkor mégis, honnan vannak olyan pontok benne, mint hogy zuhanyozik, meg felöltözik? Később még szexuális tapasztalatokat is szerez, fizikai test nélkül. Ez a rész teljesen idegen és furcsa számomra, végig zavart is. Néha azt is megkérdőjeleztem, hogy jól értem-e a sztorit, lehet, hogy mégis van teste? De nem, a vége egyértelművé teszi, hogy korábban csak átverte az emberi agyat, a végén kap szintetikus és valódi testet, addig nem.

De aztán fokozódik a zavar. Egy támadással minden más lesz, új ellenség és fejlődési irányok kerülnek képbe. Itt azzal van bajom, hogy egy generáción belül, pár hét alatt teljesen átalakítja majd az emberi testet Emily ötlete. Mégis, hogyan élnénk túl, hogy a tüdőnk átépíti magát, mert más gázokat kezd el feldolgozni? Az egész ötlet röhejes, ahogy próbálom elképzelni. Annál már Emily2 más bolygóra költözős terve is elképzelhetőbb.

A szerelmi szál is úgy irritált, ahogy volt. Eleve Emily lopja Jason érzéseit, hiszen a férfi egy szerelmi emlékébe, igaz akaratlanul, de beírta magát a szeretett nő helyére. Jason egyáltalán Emily-t szerette így? Nem hiszem. De az is fura, hogy egy MI szerelmes akart lenni. Emily tudtában volt gép voltának, szuperszámítógép. Ugyan egy ponton fejtegetve van, hogy mennyivel egyszerűbb az ő személyisége, mint egy emberé, de ez a gyakorlatban nem látszik. Teljesen olyan, mintha emberi főszereplő lenne, női érzelemvilággal, csak éppen informatikában sokkal többre képes, mint bárki más.

A végét se szerettem. Annyira rózsaszín befejezést kapott, hogy az valami hihetetlen. Nincsen egyetlen szál sem, ami rossz véget ért volna. Itt minden összejön, minden rossz megfizet, és Emily is megmenekül és nagyon boldog nő lesz belőle, Pinokkió csak női verzióban. Miből látszik, hogy ez nem úgy sci-fi, mint egy komolyabb szerző munkája? A Hét Évában is evolúciós ugrás kell, hogy az emberiség túlélje. Csak ott ehhez évszázadok és sok generáció kell, fokozatosan megy végbe. Meg van támogatva társadalmi és tudományos oldalról is, az elképzelhető. Ez meg a teljesen hihetetlen, sci-fi mese verzió.

Belelovaltam magam abba, ami nem tetszett. Azért van olyan is benne, amivel nincs bajom. A két MI közti dilemma nagyon is olyan téma, ami emberként és az etikában érdekes kérdés. Emily a szabad akaratot is védi, az ember választási lehetőségét. Számára a túlélés nem csak annyit jelent, hogy a test él tovább. Emily2 a biológiai fennmaradást kívánja biztosítani, és irányító diktátorként rátelepedne a civilizációra és az egyéni emberre is. Két teljesen más irány, amit bonyolít, hogy Emily2 ötlete tűnik sokáig annak, ami biztosítja a túlélést. Megéri a szabadság, hogy meghalj érte? Itt egyértelmű igen rá a válasz. Ezt is egyszerűsítettnek érzem. A történelem nem azt mutatja, hogy az emberiség meg is halna a szabadságért. Diktátorok nagyon kényelmesen és sokáig uralkodtak, és az emberek hajlanak az erős vezetők felé. Ha csak abból indulok ki, hogy Emily2 volt minden válasz tudója, aki a túlélést jelentette, önként is mentek volna utána. Más sci-fiben már olvastam is ilyen verziót: amikor az MI vezette az emberiséget, mindent meghatározott és az embereknek ez az önkéntes választásuk volt.

A stílusa is könnyed. Nem keményvonalas sci-fi, amit fel kell dolgozni. Ebben sok van cselekményben, stílusban is az akcióregényekből.

Amin még meglepődtem, hogy férfi a szerző. Emily és a szerelemvágya, amennyire Jason megszállottja, az egészen nyálregényesre sikerült.

Ötlet tehát volt benne, jól is indult, de fokozatosan elvesztett a komolytalanná és inkább romantikus akcióvá visszaeső cselekménnyel.

Wheaton: Emily örök – Mint sci-fi: 55% ötlet van benne, elkezdi felépíteni a világot, hogy aztán romantikus akcióvá süllyedjen vissza.

Szubjektíven: 35% nagyon nem szerettem Emily alakját, jó részét nem tudom elképzelni a cselekménynek és a végét se szerettem.

Történelmi, felnövő, szerelemért küzdő.

Etyek békés, vidéki falu, ahol mindenkinek megvan a maga helye. A gyerekek viszik tovább a család szakmáját, a fiatalok felnőnek, szerelembe esnek, saját családot kezdenek. Az öreg fent a hegyen híres bort készít, amely állítólag segít látni a jövőt. Annus 5 testvér közül a középső lány. Alacsony, szeplős, makacs kis teremtés, akit az apja még bátorít is. Még csak kiskamasz, amikor már tudja, hogy a kocsmárosék fia, Andris lesz számára a nagy Ő. A szülők és a bátyjai óvó tekintete mellett a felnövő fiatalok között egyre mélyebb érzelmek szövődnek, miközben megélik a nővére házasságát, az egyre súlyosbodó politikai helyzetet. Mire a fiatalok feleszmélnek, az apáknak és a fiúknak háborúba kell menni, és a nőknek nem marad más, mint a várakozás. Mindenki túl sokat veszít és a nőknek erősnek kell lenni. Annus is kitart, és célt is talál, amíg várakozik.

Nem először írom, hogy az írónőnek sokkal jobban tetszenek a történelmi témákat feldolgozó regényei, mint a modern, jórészt szerelmes női történetei. Nem mintha ebben nem lenne szerelem, csak sikerül közben más és izgalmas témákat is érintenie.

Ez a történet látszólag Annus és Andris szerelmének története. A gyerekkori barátság mélyülése, a fiatalok egymásra találása addig a pontig, hogy együtt mehetnek tovább az életben. De sokkal többet sikerült megírni benne, mint ennek a kettősnek a szerelmét.

Etyek története is ez, amelynek át kellett vészelnie a világháborút. Benne van a hátország minden története: ahogy a náci követők visszaéltek a hatalmukkal, ami a zsidókkal történt, vagy később a szovjet megszállás alatt a lakosság megfélemlítése és az a sok minden, amit el kellett tűrniük, az áttelepítések borzalma.

Bauer Barbara sok mindent elmesél, és átérezteti a korszakot. Ám mindezt női regényként teszi, és az olvasókat megkíméli az igazán borzalmas események leírásától. Más szerzőnél simán el tudom képzelni, hogy lenne benne kivégzés, hogy Annus nem tudna ellógni a részeg orosz és társa elől, hanem megerőszakolnák és még sorolhatnám. A zsidó családok sorsát sem kell átélni, csak jelezve van, hogy nekik nem jut a történet végén happy end.

A stílusa is közelebb van a romantikus regényekhez. Vannak leírások, a szereplőket kifejezetten szépen és jellegzetesen sikerül megmutatnia, de mindig nagyon sok érzelemmel és egy-egy szereplő, általában Annus szemszögén keresztül.

Tetszett, hogy sikerült elég cselekményt megírnia, hogy ne csak érzelmekről és a várakozásról szóljon a történet. Zajlanak az események és a kisebb események is tudtak izgalmasak lenni. Bár addig nem jutottam el, hogy a termés miatt aggódjak a szereplőkkel, azt át tudtam érezni, milyen borzalmas lehet kimenni a vonat elé, és nem sejteni, hogy a szeretted leszáll-e róla és ha le is, milyen állapotban lesz.

A végére is be van téve egy eseménysor, amivel fel van dobva a szőlészeti tanulmányok és Andris hazavárása. Annus egy zsarolóval néz szembe, és ez volt az, ami viszont már nem tetszett. Azt még értem, hogy a férfi mit remél és hogyan akarja elérni. Az tetszett, ahogy rajta keresztül meg van mutatva, hogy a ravasz, becstelen ember mindig megtalálja a számítását, ha körötte meg is fordul a világ. Van ma is aktualitása. Csak éppen Annus szemszögét nem értettem ott és akkor. Nekem nem tiszta, mivel tudja sakkban tartani a férfi. Fenyegetőzik, de nem hiszem, hogy ennél több tellett volna tőle. Vagyis, ott érzek egy bonyodalmat csak azért görgetve előre, hogy valami történjen, ne csak várjanak a szereplők.

Összességében szerettem a regény világát és az üzenetét is. Azt, amit a borral és a virággal is kimondanak a szereplők, a címbéli fekete rózsával. Mindkettő, ahogy az életed is, rajtad áll. Minél többet teszel bele, minél többet adsz hozzá, annál igazabb lesz. Az értékét az ember adja, nem a csodát kell várni.

Összességében szerettem ezt a regényt. Szimpatikus szereplők, történelmi környezet és pozitív üzenet. Olyan történelmi romantikus, ami tényleg történelmi is.

Bauer: A fekete rózsa – Mint történelmi romantikus: 85% bár nem a történelmi események fő vonalába helyez, érzékletesen megfest egy korszakot és megtölti életteli szereplőkkel.

Szubjektíven: 75% tetszett, ahogy a történet túlmutat a szerelmi történeten, és az üzenete is szimpatikus.

Titkokkal játszó, kamaszos, bűntényt leplező.

’A’ egy ideje nem jelentkezett, és a lányok lassan visszarázódnak a mindennapokba. Visszatérnek a saját köreikbe és egymástól is tartják a távolságot. Hanna igyekszik megemészteni a szakítását és Mona születésnapi báljára készülni. Aria szenved attól, hogy az anyja nem is kicsit neheztel rá, mert megtartotta az apja viszonyának titkát. A helyzet egyre mérgesebb otthon, így él a lehetőséggel, amikor a barátja és annak családja befogadja, megkapja a vendégszobát. Spencer végre lehet a sikeres testvér: jelölték az esszéjét az Orchidea-díjra, amely egyenes utat jelenet bármelyik egyetemre és a szülei is büszkék rá. Emily boldog titkos barátnőjével, és próbálja kitalálni, hogyan lehetne tartós a boldogsága. Zaklatójuk azonban visszatér, és a rejtett titkokkal sorra teszi tönkre az életüket: ám közben a lányok is gyűjtik a jeleket, és egyre közelebb kerülnek ahhoz, aki így bántja őket.

Sara Shepard talán ennél a sorozatánál érzett rá legjobban, mivel lehet eladni egy ifjúsági történet. Szinte minden megvan benne, amire rá lehet harapni: vannak szép és fiatal, tehetséges középiskolás lányok és a titkaik. Van bűnügy és rejtély.

Ahogy a sorozat eddig, most is a kamaszos, szerelmes és egymás ellen ügyködő guilty pleasure élményt keveri a thrillerrel. Bár sokáig szkeptikus voltam azzal, hogy miért kell annyira komolyan venni A-t és nincsenek is igazán erős lapjai, mostanra szintet lépett a játszma. Igaz, a titkok is egyre komolyabbak.

Sajátos íze van annak, ahogy megtalálja mindenki a maga karakterét, akivel együtt tud érezni vagy drukkolni neki. Mert gyarlók ezek a lányok, mindenki hibázik is, tesz rossz dolgokat, miközben szenvedő alanyok is más téren. Mindenkinek van valamilyen fájdalma, szenvedése, amivel azonosulhatunk. Hanna, akit elhagyott az apja egy másik családért. Különben is kisebbrendűségi érzete volt, amin nem segít, hogy az apjának most lett egy tökéletes mostohalánya. Aria, aki a szülei válása miatt szenved. Emily, aki pontosan tudja, hogy az ő vallásos családja nem fogja elfogadni, hogy leszbikus. Spencer, aki folyamatosan harcol a szülei elismeréséért a nővérével és állandó teljesítménykényszerben él. Közben kamaszok, hibáznak, keresik a helyük. Vannak szerelmi szálak, vannak lányos részek, minden kissé felnagyítva és egy olyan környezetben, ami nálunk guilty pleasure sorozattá teszi. Mert az nem a magyar valóság, hogy valaki a születésnapjára szabályosan beöltözős, sztárfellépős születésnapi bált rendez.

Most értem el arra a pontra, hogy már sajnálni is tudom a lányokat. Mert most már nem csak csipkedik őket, nem csak a bűneikért fizetnek kicsit. ’A’ már azon a szinten van, ahol nem büntet és igazságot oszt, hanem valós károkat okoz. Itt már egyértelműen ő a rossz, és egyre messzebb megy el. (Tippem is van, ki ő. Van egy szereplő, aki nagyon olyan megjegyzéseket tesz, amire itt még nem figyelnek fel, de ’A’ kiszólásaiként is tökéletesen működnek.)

A Gossip Girl színezeten túl ez egy thriller is, és nem csak a zaklató miatt. Ali meg lett gyilkolva, és még mindig nem tudjuk, ki tette. Az indíték is lehet ezerféle. Bár a lányok direkt nem nyomoznak, de ez határoz meg köröttük mindent és ők is részesei az esetnek. Így úgy van egy krimi színezet benne, hogy a hazug csajok nem állnak neki nyomozót játszani.

Gördülékeny, sok minden történik, és Shepard szépen összerakta, hogyan álljanak össze a kirakós darabjai. Szerettem, ahogy most nagyon mutat egy irányba, egy elkövetőre. Mellette viszont vannak jelek, hogy meg vagyunk tévesztve és ez ’A’ legnagyobb húzása. Ha jól sejtem, ki az és miért, minden össze is passzol. Volt indíték, lehetőség és az elszólásai is.

Nálam biztosan olvastatja tovább, hogy jó-e a gyanúm. Itt jegyezném meg, hogy igen, én is láttam végig a sorozatot. Ez azonban nem ugyanaz, azt rétesként nyújtották és sok mindent változtattak is. Külön műként, saját jogon tudom olvasni a regényeket.

Shepard: Tökéletes – Mint ifjúsági: 75% jó érzékkel keveri a thriller és a csajos ifjúsági regény elemeket, miközben szórakoztató is.

Szubjektíven: 70% egyre jobban kezdek rákapni. Ha a magánéleti kínok – mint Aria pasi-ügyei – nem is kötnek le, ’A’ személye annál jobban.

(…) a könnyebb út nagyon ritkán esik egybe a legjobb hosszú távú stratégiával.

Világokat mentő, isteneket szolgáló, harcossá és bajtárssá váló.

Rosenique túlélt egy árvaházat, most csatornapatkányként küzd a mindennapokban a túlélésért. De már nincs egyedül: pár hónapja megismerte Zettét, a fiatal nemest, aki gazdag családját és az örökségét hagyta hátra az utcai kalandok kedvéért. A lány megtanította a túlélésre, egymásba szerettek, és már együtt küzdötték át magukat az életen. Rosenique különösen érzékeny volt egy alvilági kiskirály ügyeire, aki gyerekként egyszer majdnem fogságba ejtette. Kislányokat árult, máig – amikor Zette rájött, hogyan tehetnék tönkre, a kockázatokat sem mérlegelve belevágtak. Ám a lánynak rá kellett jönnie, hogy az egyetlen is elárulta, akinek eddig vakon hitt. Mire egyáltalán felmérné az árulás súlyát, további titkokat kell feldolgoznia: ki Zette igazán, mi a célja és mit kellene megtennie, hogy visszakaphassa. Rosenique belecsöppen egy világba, ahol az istenek kiválasztottaknak adnak kivételes erőt, akik ezek segítségével küldetéseket hajtanak végre. Nincs erre felkészülve, de belevág. Világokon és kalandokon keresztül keresi a válaszokat, miközben ő maga is fejlődik.

Magyar szerző regénye, ha a név kicsit megtévesztő is lehet. Mondjuk, Kae Westa – nem is látszik igazi névnek, érezni belőle, hogy felvett név. De nem is ez a lényeg. Magyar szerző könyve, van is benne magyar helyszín, ennyit akartam csak ebből kihozni. Egy fantasy, aminek egy része Budapesten játszódik.

De ettől ez nem lesz magyarországi fantasy, mint pl. a Garabonciás Osztag kalandjai. A hősnő egy párhuzamos világ szülötte, és inkább az a kitalált világ dominál. A sok párhuzamos sík közül az egyik a mi világunk, és egyszer oda is el kell látogatni egy isteni ügy rendezése miatt, ennyi.

Valahol még szerettem is az ötletet – hogy több isten létezhet, több világon, és a kiválasztottaknak megvan az esélye az átjárásra, és segítenek egymásnak rendben tartani a dolgokat. Portal fantasy is ettől, hiszen ajtókat nyitnak a világokon keresztül. Van egy köztes tér, a világok között, ahol a táborhelyük van, és innen indulnak egy-egy dimenzióba küldetésre.

Változatos ettől a cselekmény, a kitalált világ képe. Westa több kalandot is megírt, más-más világokat mutat be és hoz nem egy olyan dilemmát, ami alaposan próbára teszi hősnője akaraterejét. Rosenique a származásából adódóan nagyon rosszul viseli, ha védtelen gyerekekkel történik valami rossz. Az egyik világon pl. nagyon sok a démon, és a béke érdekében időnként áldozatot kell nekik adni – ártatlan gyermekeket. Rosenique nem akarja ezt eltűrni, és a többieknek kell ráébreszteni, hogy a démonokat nem lehet legyőzni. Így egy gyerek megmenti több ezer másik életét – jobb megoldás egyszerűen nincs.

Az ilyen kérdések mindig adnak kicsit többet a történethez, mert már nem csak egy fantasy kaland, hanem elgondolkoztat is. Etikából mindig azt tanultam, hogy nem megengedhető, ha több megmentéséért feláldozol egyet. Neked mi a véleményed? A démon bolygó papnőjével értesz egyet, vagy Rosenique álláspontján vagy? Szerettem, hogy ez a regény enged ilyen kérdéseket feltenni.

A szereplők karaktert kaptak, és egymáshoz képest nagyon sokféle személyiség akad közöttük. A közös az istenük iránti elkötelezettség és hogy harcos hősök. Érdekes az is, mennyiféle kapocs köti őket az istenükhöz. Vagy az, hogy mit tesz az emberek hite az istenekkel. Mert ez nem az a világ, ahol az isten tehet akármit, az embereknek meg tűrni kell. Talán nincsenek is vele tisztában, de az emberek hite nagyon meghatározza az isten jellemét, a külsejét, de még az uralma alatt tartott területeket is.

Rosenique erős, cselekvő hősnő. Mégsem kedveltem igazán meg. Azt is tudom, miért. A Zette iránti vegyes érzelmei, majd ahogy egyre inkább képbe kerül mellette Rollace – van benne egy jókora rész, amikor már Rollace és Rosenique is tisztában van az érzelmeivel, mindketten tudják is mit akarnak, de a nő fejezetek hossz során át gyötrődik. Mégis, min? Zette nagyon mélyen megbántotta, esélye sem volt tisztázni vele rendesen a dolgokat, de úgy csinál, mintha minden szép és jó lenne közöttük, miközben a legutolsó találkozásukkor árulóként meg tudta volna gyilkolni. Ha tudja, mit és ki iránt érez, miért csinál úgy, mintha egészen más lenne a helyzet? Közben meg folyamatosan gyötrődik – azt nagyon nem bírom.

A másik problémám a kötettel, hogy túlírtnak érzem. Ha sok a világ, sok kalandot akar, nem csak Rosenique és az istene ügyét rendezi, sorozatnak nekem jobban működött volna. Így nem egy világ kalandját feleslegesnek éreztem, mert közben a lány ügye alig vagy semmit nem haladt előre.

Az is különös, bele is zavart, amikor valami nagyon a mi világunkból származó kap helyet egy nagyon fantasy világban. A régimódi lovag, Zette és Rosenique harcostársa, egy középkori hangulatú fantasy világban, Rollace egy Marvel filmes pólóban? Hát…

Volt benne több jó ötlet, a világképét is szerettem, de igazán nem fogott meg ez a regény. Egynek elment, de nem több.

Westa: Főmarsall kisasszony – Mint fantasy: 65% többféle kaland, változatos kalandok, erős hősnő. A lelki dráma meglepően sok és túlírt benne.

Szubjektíven: 50% különösebben nem fogott meg. Az alapötlet tetszett, némelyik kaland is, de nem az egész történet.

A család minden másnál jobban meghatároz minket: neki tartozunk elsőként és legelőször.

Minden zsarunak jól jönne egy kristálygömb.

Katonai titkokat őrző, traumákat cipelő, emberrablást és gyilkosságot nyomozó.

Sidney már megjárta a poklot, és túl sokat vesztett ott. A fiatal nő katona volt, aki egy másik katonát szeretett. A vőlegénye kutyás osztagban volt, és végül nem maradt más utána, csak a komolyan traumatizált eb. Sidney is túl sok titkot cipelt, túl sokat vesztett. Clyde és a nő hazatérnek, vasúti rendőrként helyezkednek el. Békés állás, sokat lehetnek a szabadban és nem kell megint olyan borzalmakat látniuk. Ám a területükön brutálisan meggyilkolt nő holttestére bukkannak. Hamarosan az is kiderül, hogy Sidney ismeri is a lányt. A pótapjaként szeretett veterán unokahúga. A nyomok a lány vőlegényéhez, a súlyos sérülésekkel hazakerült veterán felé vezetnek, de Sidney szerint ennél sokkal többről van szó. A Megégettként nevezett fiatalember a menyasszonyának elmondta azt a háborús titkot, amit Sidney is kénytelen őrizni. Lehet, hogy ezért kellett meghalnia a lánynak? Vagy, az keverhette bajba, hogy egy eltűnt lány nyomait követte? Sidney egy rendőrrel és Clyde kutyával ered a gyilkosok nyomába, ha sok sebet fel is kell tépnie ehhez.

Fülszöveg alapján olyan történetnek tűnt, ami nekem tetszeni szokott. Egy kegyetlen gyilkosság, katonai titkok, de önmagában Clyde kutya segítő jelenléte is érdekessé tehette volna nekem a történetet.

Ehhez képest azt vettem észre magamon, hogy semmi nem akart tetszeni benne. Már az elején csalódott voltam abban, hogy Sidney egyedül kezdi meg az eset felderítését. Nem a gyászoló vőlegény segít be neki később, hanem egy rendőr. (Az meg, hogy köztük érzelmi szálak is kezdenek szövődni, pláne nem tetszett. De erről majd később.) A nő nem is igazán rendőr, és nem is nagyon fogtam fel, hogy mit jelent ez a vasúti rendőr, mint hivatás. Nálunk hasonló sincs, mert azt mondanom se kell, hogy ahhoz semmi köze a nő munkájának, amit nálunk a vasútőrök csinálnak, ami még a legközelebb áll hozzá.

A nyomozás maga nem lett volna rossz, de nem tetszett az irány. Sorozatgyilkosos thrillert olvastam volna szívesen, itt viszont nagyon hamar abban kezdenek el gondolkodni, hogy katonai titkok és bűnök megőrzéséért vannak, akik képesek gyilkolni is. A regény egy jelentős része olyan traumákról szólt, amit a szereplők Irakból hoztak haza. A később elmélyülő bandatagos vonal sem kötött le jobban.

Innen távolinak érzem mindkét témát. Azt nagyon el tudom képzelni, hogy az Államokban ezek az aktuális és érdekes ötletek, ami sokakat személyesen is érint valamiképpen. Irak kapcsán nagyon sok kritika is bekerült a regénybe, és a sorok között szépen ki is lehet venni, hogy mit sugall az egészről a szerző. A bandák is tipikusan amerikai jelenség, tucatnyi krimi szól a bandák elleni ügyekről vagy harcokról.

Hiába vannak jól adagolva a fordulatok, és korrekten el van mesélve, Sidney hogyan követ egy nyomot, indul el rossz irányba, talál vissza a megoldás felé vezető ösvényre. Közben vannak feszült helyzetek, a végjátékra egy nagy összecsapást is kapunk hozzá. El tudom mondani, hogy a saját zsánerében és amerikai thrillerként rendben van, csak ez most kevés volt, hogy megszeressem a történetet.

Ennek egy más oka, hogy nem voltam kibékülve Sidney karakterével sem. A teljes első fele arról szól, hogy mennyire gyászolja még mindig a vőlegényét, érzelmileg milyen mély szakadékban van. Ahogy folyamatosan bünteti is magát, és már nem meri elhinni sem, hogy képes lenne még normális kapcsolatot kialakítani valakivel. De jön Mike és elkezd azon merengeni, hogy mi lenne, ha. Mike, aki különben gazdag is, elhivatott is, mindent eltűr és mellette van, vár. Egyszerűen nem értem miért. Magamban számolgattam is, hányszor mondhatott le volna a nőről, meg lehetett volna érteni. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelmi szállal, nem éreztem se hitelesnek, se érzelmesnek.

Pedig a karakterek sincsenek rosszul megfogva, a háborúval és a sereggel kapcsolatban szépen hozza a különböző típusokat, és egyénileg mélyebbre tud menni egy-egy mellékszereplő lelkületében is.

Nem fekete-fehér alakokkal dolgozik, bár azért kivételeket is tudok mondani. Mike túl jó és türelmes. A náci banda képregény gonoszhoz illően egysíkúan elvetemült és kegyetlen. De a többség ennél mélyebb jellemet kapott.

Hangulatos a borító is, a kutyás jeleneteket is szerettem. Talán, ha inkább érzem nyomozós thrillernek/kriminek az amerikai téma kibontása helyett, jobban tetszett volna.

Nickless: Vér a síneken – Mint krimi: 55% a krimi zsánerének elemei mellett az iraki háborúról, kormányról is van mondandója, ami kifejezetten amerikai történetté tette a krimi ellenében.

Szubjektíven: 45% nem szerettem meg a hősnőt, nem bírtam a kapcsolatait és az iraki téma elhatalmasodását sem.