Család történetét elmondó, elnyomó rendszerben élő, reménytelen.

Isikava Maszadzsi egy vegyes rasszú pár fiaként látta meg a napvilágot. Dél-koreai apját Japánba vitték dolgozni, ahol szerelmes lett, és egy japán lányt vett el. A háború után azonban a férfinak már nem volt helye: már nem a munkaerőt látták benne, hanem az idegent. Verte a feleségét, aki egy ponton el is menekült tőle és kuporgatott, hogy három gyermekét is mentse az apjuk elől. A párt azonban nem engedi ezt meg: az asszonyt visszaparancsolták a férje mellé, és azt a propagandát erőltették, hogy térjenek haza Észak-Koreába, ahol mindenük biztosítva lesz, és jól élhetnek. A család el is költözött, ott azonban egészen más várta őket. Korcsként kezelték őket, mindenből a legrosszabbat kapták – évtizedek szenvedése kezdődött, amelyből két menekülés kínálkozott: a halál vagy a szökés.

Van néhány olyan történet, amelyek egyszerűen fájnak. Még mindig meg tudok döbbenni azon, hogy az emberek mit képesek elkövetni egymás ellen és mit túl nem lehet élni. Ha van modern pokol, Észak-Korea lehet az egyik ilyen. Nem ez az első könyv, amit a témában olvasok, de újfent elszörnyedtem nem egyszer, hogy mi történhetett meg.

Isikava Maszadzsi története egy életvallomás, ahogy a férfi sorra veszi az élete eseményeit. A Japánban töltött gyermekkor, a családja története, majd Észak-Korea és az ott látottak, megéltek. Minden egyes szakaszban akad olyan, amit európai gondolkodással elképzelnem is nehezemre esik, nem hogy beleélni magam.

A rasszizmus kezdetektől ott van a történetben. Karády Annánál olvastam, hogy félvérnek lenni a legrosszabb, és itt is erre kapunk nagyon érzékletes példát. Egyik oldalnak sem eléggé a sajátja, és mindenki csak ellök. Japánban a koreai apa miatt hátrányos a megkülönböztetés, majd Koreában a japán anya miatt bélyegezik a gyerekeket korcsnak és szemétnek. Talán ez az, amit a leginkább tudtam általánosítani. Meglepne, ha lenne olyan terület, ahol ne lenne egy olyan csoport, akiket a rasszuk miatt hátrányosan megkülönböztetnek.

Ehhez jönnek hozzá az olyan kulturális elemek, amelyek a mi világunkban nem megszokottak. Itt simán elrendezett frigyekbe vannak kényszerítve a felnövő fiatalok, és a családtagok közti tisztelet, kapcsolatok is mások.

Különben érdekes is, hogy egy családon belüli erőszakkal terhelt családban miképpen fér meg egymás mellett a félelem és a szeretet. Hogy a rendszer nem engedte a bántalmazott nőnek, hogy elmenjen, visszakényszerítik a férjéhez, aki közben a szeretőjével költözött össze.

De, ami miatt igazán letehetetlen a könyv, mindaz a rettenet, amit ez a család és a szerző átélt Észak-Koreában. A totális agymosás rajza ez, ami tele van rettenettel és a részemről meg nem értéssel. Hogy lehetett ebbe embereket belekényszeríteni? Az ember képes meghalni elvakult hitében, de itt a gyerekeiket és mindent feláldoztak. Még azok is, akik nem tartoztak az elvakultak közé. Ahogy a rendszer több oldalról szorít: agymosás, propaganda és megfélemlítés. Egy olyan kirándulás ez, ami a társadalom és az emberek sötét oldalára visz.

Bár végig Maszadzsi és a családja történetét olvassuk, benne vannak azok a pontok, amelyektől ez nem csak egy család története. Annak is megállná a helyét, mint egyfajta katasztrófa turizmus. Hányféleképpen lehet egy embert eltaposni? Itt bőven van példa. Erőszak, éhezés, kivetettség – megterhelő is olvasni, mert nincs egy boldog pillanat sem benne Ami az lehetne, valami megmérgezi a boldog eseményeket is.

A vége különben még rátesz egy lapáttal: a helyzet most is pokoli, sem az országnak, sem a szerzőnek nem jutott megnyugtató zárás.

Nagyon mesélős, szinte élőszóbeli hatású kötet, gyorsan is olvasható A szerkesztettsége is jól áll neki – de elsősorban a témája adja el. Nehéz felfogni, hogy tudnak így élni emberek.

Isikava: Folyó a sötétben – Mint memoár: 85% a saját sorsán túl benne vannak az összefüggések, egy más rezsim rajza.

Szubjektíven: 75% nagyon vigasztalan a vég, és a szereplőket is sajnálni lehet, nem kedvelni.

Általában egy-egy sikerszerzőnek megvan a maga zsánere. A stílusa, a tipikus karakterei és cselekményszálai, amitől a szerzőének érzünk egy-egy történetet. Vannak, akik időnként valami másba fognak, és egy-egy kifejezetten sikeres darab is születhet ilyen próbálkozásból.

J.K. Rowling a Harry Potter szerzőjeként ment mennybe, majd a sorozat zárása után keresni kezdett valami mást. Azért megmaradt a Potterverzumban is, és meseregényeket is ír, de álnéven egy krimisorozatot is nagyon sikeressé tett. Cormoran Strike történetei már 5 kötetnél járnak. Egy magánnyomozó kalandjai, akinek a viszonyát is rendeznie kell egykori titkárnőjével, most nyomozótársával. Keresték már ponyvaíró és egy modell gyilkosát.

David Baldacci thrillereket ír, akció jelenetek sorával és krimis izgalmakkal. Van azonban egy története, melyben egy kis testvérpár történetet követhetjük nyomon. Író apjuk mellől, New Yorkból kerülnek fel a hegyvidékre a nagyanyjukhoz. Baldacci nem hazudtolja meg magát, azért itt is lesz egy kis bűnügy, de ez egy egész más történet, mint amit írni szokott. A címe: Kívánj csodát.

William Nicholson felnőtteknek írt, már szinte szépírói magasságokra törve. Van azonban egy sorozata, az Aramanth titka, ami egy kalandos gyerekfantasy. Három kötetben meséli el, hogy Bowman és Kestrel, egy híres látnok leszármazottai hogyan változtatják meg a népük sorsát. Elnyomó hatalmakkal küzdenek, varázsolni tanulnak, és egy olyan jóslat beteljesítői lesznek, mely az egész világnak új kezdetet jelent.

Ha már meseregények, William Goldman a forgatókönyvek világából érkezett. Ő is komolyabb, férfiasabb témákkal dolgozott. Egy meseregényt mégis jegyez, különben, ebből is lett film. Plusz, ez úgy klasszikus kalandmese, hogy mellette annak a paródiája is. A szegény fiú beleszeret a gazda szépséges lányába, és világgá megy, hogy vagyont szerezzen a megkéréséhez. Egy kalóz áldozatául esik a hajója, míg a szépséggel terveket kezd szőni a Birodalom kegyetlen hercege. A herceg menyasszonya lassan 20 éve jelent meg magyarul, érdekel is, mikor és lesz-e egyáltalán új kiadása.

Amy Harmon romantikus, történelmi romantikus regényekkel jelent meg sorra. Talán ezektől nem áll annyira távol az ő fantasy YA meseregénye, de azért nem is egy sorba állítható egy ír szabadságharcos történet egy elátkozott lányéval egy mesevilágban. A lány nem tud az anyja átka miatt beszélni, és az apja a trónra áhítozik. A koronaherceg madárrá vált. A lány szabadulna. De hogyan? A madár és a kard különben annyira sikeres lett, hogy sorozattá nőtte ki magát.

E szerzőknek megérte kimozdulni a komfortzónájukból, jó történetekkel lettünk általuk gazdagabbak!

Pszichét kutató, gyilkost kereső, kosztümös.

Max folytatja a kórházi gyakorlatát, és közben a családja már készül a közelgő esküvőre. Clara szépsége, kedvessége még mindig hatással van a férfira, de Max egyre inkább szembesül azzal, hogy nem úgy szereti a lányt, ahogy a leendő feleségét kellene. Lassan meghozza a döntést kettejükről, de közben Reinhardt felügyelőnek is szüksége van a szakértelmére. Egy bordélyházban, egy kaszárnya mellett végeztek brutálisan több örömlánnyal. Max segít szűkíteni a gyanúsítottak körét, miközben a katonaság mindent megtesz, hogy a katonáik ne kerüljenek a nyomozók látószögébe. Újabb gyilkosság történik, és lassan kirajzolódik a minta. Az állatkertben feldarabolt óriáskígyó esete sem külön ügy, ahogy erre egy ponton rájönnek.

Bár nem mostanában volt, hogy láttam a Tallis regényekből készült sorozatot, így is bizonyítást nyert újfent, hogy nekem jobban működik, ha előbb olvasom a művet és csak utána nézem meg a filmet. Nem csak azért, mert egy krimi esetén előre tudom, ki a gyilkos. Így fájóbban érintenek az eltérések.

Ahogy olvastam, vártam, hogy ugyanazok a fordulatok és megoldás lesz, mint a sorozatban. Viszonylag korrekten követte a tévé a regényt, de azért nem mindenben. Jellemző, hogy a magánéleti drámát lekövette, a krimi azonban egyszerűbb lett a sorozatban.

Egyik nyom vezet a másikhoz, és közben jön egy-egy felismerés, ami majd viszi a csapatot tovább. Alapvetően Reinhardt nyomoz, és Max közben véleményez neki. Meg is lepődtem, hogy nem éreztem úgy, hogy igazán részt vesz a nyomozásban. Pedig az agya jár az eseten, de szervesen nem kapcsolódik be a nyomozók munkájába.

Így kapunk mellette klinikai eseteket is – a kiemelt különben a kórházas tévésorozatok módszerével rárímel Max magánéleti konfliktusára. Pont akkor kap egy szerelmi őrültet, amikor a saját szerelmi életén töri a fejét, és az eset segít neki a saját helyzetét is felmérni.

Talán azért nem is éreztem jónak a krimit, mert Max egyik tevékenysége csak a sok közül. Amiket hozzátesz az esethez, az is csak konyhapszichológiának tűnik. Az irritált, hogy olyan megállapításokat tud tenni, mintha Sherlock Holmes Jr. lenne, ugyanakkor az elkövetőről közhelyeket dob be sorra. Ok, a regényben a pszichológia éppen fejlődő tudományág és még nincsen olyan gyakorlata senkinek, de így akkor is… szinte gyerekes, kevés.

Nem tud nem eszembe jutni, hogy Caleb Carr Laszlo Kreizlere majdnem ugyanebben a korban ténykedik, ő is Freud követő, csak nem Bécsben, hanem New Yorkban ténykedik. Mennyivel erősebbek azok a történetek… ez mintha egy rosszabb, európiai kópia lenne. A történet, a szereplők is – mások, saját történet, csak kevesebb.

Pedig maga az ügy, hogy ki és miért csinált, az még érdekes is. Ahogy megvan a gyilkosságok között az összekötő elem, kifejezetten élveztem a bűntény pszichológiájának visszafejtését.

Hangulatos az is, hogy a Monarchia Bécsébe járunk. A szerző megteremti a békés Bécs képét, de már elkezd hangolni a közelgő háborúra. Ez az, ami különben zavar. Annyira antiszemita, német nemzeti eszmék kezdenek terjedni a történetben, hogy szinte vártam, mikor jelenik meg egy Adolf Hitler nevű festőnövendék is a történetben. Pedig ez a történet az első, és nem a második világháború előestéjén játszódik!

Max alakja is szépen megrajzolt. Bár férfi karakter, hihetően és nem nőiesen adja át a szerző, hogy milyen konfliktusban van saját magával és az eljegyzésével kapcsolatban.

Vannak tehát benne jó dolgok, a koncepció is működik és eladható, csak éppen a krimi és a pszichológia vonal kapcsán sok a hiányérzetem vagy az egyszerűség.

Tallis: Bécsi vér – Mint krimi: 55% maga az ügy le van vezetve, de Max hozzájárulása fura, sok a magánügy.

Szubjektíven: 65% összességében elszórakoztat, Max szimpatikus, de kriminek sovány lett.

• Lettero: Villa Rosa - női
• Manó: Dusty - Veszélyes küldetés - gyerekkönyv
• Művelt Nép: Cornwall asszonyai - női
  • Vadászidény - krimi
• General Press: Az utolsók - krimi, thriller
• Álomgyár: Toszkána vére - romantikus
  • A hazugság, ami utolér - női thriller
• 21. Század/Next21: Kicsoda Maud Dixon? - női thriller
• Könyvmolyképző: Végső leszámolás - thriller
  • Különös bűnözők - YA kaland
  • Revel - romantikus, erotikus
  • Drága Skylar - erotikus, romantikus

Augusztus

9. Cummins: A gyűjtő - krimi 3,5

10. Alekszijevics: Utolsó tanúk - történelmi 5

11. Caplin: Egy krémes Párizsban - női 4

12. Rutherfurd: Dublin - Az alapítás - történelmi 4,5

13. R. Kelényi: Szédítő Balaton - női 4

14. Liu: A kiválasztott - képregény 4,5

     Dick: A jövő orvosa - sci-fi 3,5

15. Pollard: Nyáridő a kis francia panzióban - női 3,5

    Chevalier: A hölgy és az egyszarvú  történelmi romantikus 4,5

Újabb fülledt héten vagyunk túl. Szerencsére, akadtak hozzá hűsítő olvasmányok!

Kosztümös, kapcsolatos, műalkotást létrehozó.

Jean Le Viste nem olyan ember, akit vissza lehet utasítani. Hatalma van és gazdag is. A festő Nicolas des Innocents, aki a portréiról kezd egyre ismertebb lenni, tőle kap megbízást. Egy faliszőnyeg sorozatot kell megterveznie. Az eredeti téma egy csata lenne, de Viste felesége egy kis segítséggel eléri, hogy a teremben, ahol a lányai is rendszeresen meg kell, hogy jelenjenek, kellemes téma legyen a falakon. Nicolas azt kell fesse, ahogy egy hölgy elcsábítja az egyszarvút. Ez a téma már a kedvére való a festőnek is – az egyszarvú legendája a kedvenc története a hölgyek ledöntésére – és a házban más is felkelti a figyelmét. A legidősebb Viste lány, Claude szépsége megigézi. A képek elkészülnek, és a belga Georges de la Chapelle kapja a szövésre a megbízást. Nicolas ebbe a folyamatba is belekóstol és felfigyel Alienorra, Georges vak leányára, akire elrendezett házasság várna.

Tracy Chevalier is olyan szerző, akinek megvan a maga témája. Romantikus és történelmi színezetű regényeket komponál egy-egy művészettörténeti alkotás köré. A leghíresebb a Leány gyöngy fülbevalóval, de bőven akad más regénye is a szerzőnek.

A hölgy és az egyszarvú létező falikárpit, Párizsban van múzeumban. Ahhoz nem nagyon tudok hozzászólni, hogy mennyire jelentős alkotás vagy a művészettörténetben milyen jelentősége van. Még a regény után is képes lennék azt mondani, hogy ’csak’ egy faliszőnyeg. Abban Nicolas gőgját osztom, hogy kevésbé tartom művészetnek, mint pl. a festészetet.

Ez a regény értékeiből azonban semmit nem vesz el. Életre kelti, ahogy ez az alkotás megszületik. Az ihlet, a tervezés pillanataitól fogva a megfestésen át a megszövésig minden munkafolyamatot ábrázolt a szerző. Tele van olyasmikkel, amitől bennfentesnek érezhettem magam. Az olyan részletek, mint a tér kitöltése a kárpiton, a levágás ünnepélyes művelete vagy a céhek szabályai hangulatossá, élővé, ugyanakkor nagyon informatívvá tették. Szórakoztató regény, de sokféle ismerettel leszünk gazdagabbak a befejezése után, nem csak egy jó történettel. Én kedvet kaptam legalább a neten megnézni a képeket.

A szereplői is életre kelnek a lapokon. Chevalier jó érzékkel látja el őket jó és rossz tulajdonságokkal, célokkal és életpályával. Alienor lett a kedvencem, aki vakként dolgozik meg a helyéért, és küzd, hogy hasznos legyen. Tudtam sajnálni, amikor a kékfestő ügyködött, hogy feleségül kapja, és összességében a sorsának alakulásával is ki voltam békülve. Az egyetlen, amit ő gesztusnak szán, de én pont az ellentétének érzem, amikor a fiát a férje apjáról nevezteti el. Az, hogy a másik férfi gyereke kapja a férj apjának a nevét… Talán velem van a baj, de inkább érzem gúnynak, mint pozitív gesztusnak. Még akkor is, ha a szerelmes férfi csak azért veheti el a lányt, hogy mentse a szégyentől/lányanyaságtól.

Nicolas a számomra megosztó szereplő. Annyira taszítónak érzem, ahogy csábítja el a nőket sorba, de valahogy mégsem tudtam utálni. Sok érték van benne a tehetségén túl is, a szíve is jó, csak annyira nőfaló…

De szerettem azt is, ahogy társadalmi kérdésekre rávilágít, és még a mának is ki tud szólni vele. Ahogy Georges felesége tehetséges szövő is lenne, de mivel nő, esélyt sem kap bizonyítani. Bele tudnám magyarázni a feminizmust is, de működik nélküle is a regény.

Nem fantasy, de érdekesnek találtam, amit Chevalier az unikornis/egyszarvú karakterével kezdett. Végig jelen van, hiszen ezt festik/szövik. Felmerül, hisznek-e benne vagy csak kitaláció. Átbeszélik a hozzá kapcsolódó hiedelmeket. Plusz, kap egy átvitt jelentént, szexuális áthallásokkal és végigvitt metaforával. Ügyes.

Nem kellett bele híres személy vagy esemény, történelmi volt a kortól, a hangulattól és a karakterektől. Élmény volt olvasni – miközben tanultam is belőle.

Chevalier: A hölgy és az egyszarvú - Mint történelmi romantikus: 75% erős karakterábrázolásban és életre kelti a korszakot is.

Szubjektíven: 85% lekötött és nagyon informatív is, miközben a cselekmény is sodort előre.

Esküvős, családi viszályokat rendező, nyári.

Emmy és Alain már nem csak szerelmesek és boldogok, de jegyespár is. A szezon végére van tervben az esküvő, és Emmy anyja nagyon rá is pörög, hogy a lányának megadja az álomesküvőt. Csak éppen a párnak már inkább teher, mint segítség, ami energiát a lagziba kell ölni. Állandó ruhapróbák, egyeztetés a torta, a zenekar, a ruhák miatt. Feszültséget szül, hogy az egyik koszorúslány, Kate nehezen talál az alakjára csinos ruhát megfelelő színben. Hogy Alain volt neje, aki a férfi testvéréért hagyta őt el, házassága összeomlóban van. Hogy Rupert még mindig a válásával szenved: Gloria hol enged, hol többet követel, és nehéz bármiben is döntésre jutni. Mellette a panzióban is helyt kell állni, és idén akadnak problémás vendégek. Mint a frissen elhagyott férj, aki most bárkivel nagyon flörtölni akar.

Pár jelző, ami nagyon illik a könyvre, és mind elé oda tehetném, hogy NAGYON. Ez a regény nagyon csajos. Nyári. Könnyed. Limonádé.

Egy trilógia zárlata, de leginkább olyan érzetem volt, hogy egy nagyon elnyújtott zárlatot olvasok. Igazából már nincsenek nagy konfliktusok, Emmy révbe ért és boldog. Ez már csak arról szól, hogy kimondja az igent, és mellette minden szereplő megtalálja a boldogságát. A végére komolyan édességmérgezésem kezdett lenni attól, hogy mindenki szerelembe esik, rájön, hogy babát vár és boldogan készülnek a család bővülésére, vagy éppen rég rejtett sebeket tudnak feltárni, megbeszélni és elindulni a gyógyulás felé.

Lehet egy könyv túl happy? Mert ez az. Főleg a végére.

Nem igazán szerelmes, mert Alain és Emmy már nagyon fix pár, és nincs felhő életük közös egén. Abból látunk pár képet, hogy mennyire egymásra vannak hangolva, milyen csodásan töltik együtt a mindennapokat is, és már tervezik azt is, hogy a következő lépés az esküvő után a családalapítás lesz. Ugyan nem szeretnék bele ehelyett egy műkonfliktust, de ez így nagyon mű és nem éreztem hitelesnek sem. Túl szép, hogy igaz legyen érzetem volt tőle.

Humort annak kellene szolgáltatni, hogy milyen események és vendégek vannak a fogadóban. De egyik sem igazán vicces. Még az a férfi sem, aki csajozni próbál, csak éppen annyira durván, hogy mindenkit messze elriaszt magától. Azt meg nem is minősítem, hogy ez már a harmadik kötet, ahol arra írnak poént, hogy Gloria a volt feleség és a férfi kutyájának is a neve. Talán elsőre vicces volt, a harmadik részben már nem az.

Inkább elkeserítőnek találom, milyen emberek vannak. A nyaralók, akik lehazudnák az eget is az égről képzelt panaszaikról, hogy kedvezményt kapjanak a kialkudott bérleti díjból. Az újdonsült tulaj, aki megsértődik, hogy elhanyagolt és romos házát más nem rohan kivenni, reklámozni és dolgozni helyette. Értem, hogyan akar a szerző az emberi dőreségeken nevetni, de ezeken nem tudtam.

A stílusa is olyan kis semmilyen. Könnyed és csajos, de semmi súlya. Mondjuk, sejtettem, hogy nem ebben lesz megírva az élet titka, könnyen lehetett olvasni is, csak annyira hiányzott nekem valami karakter belőle.

A kultúrák találkozása sincs benne, semmilyen téren. Emmy angol, Rupert is, Alain félig az, ahogy az öccse családja is vegyes: a felesége francia, ő maga félig angol. A helyszín a Loire. Akkor miért annyira angol ez a sztori? El tudom képzelni, hogy nagyon nyaralni vágyom, ezért szeretnék ennyire más tájakról olvasni, de ezt leszámítva is: ha ez kis francia panzió, akkor miért volt olyan érzetem, mintha Angliában játszódna? Egy nyomorult jelenetet leszámítva, amikor Emmy kastélyokat ajánl egy nászutas párnak.

Bántom, de azért nem volt rossz élmény. Egyszerűen csak többet vártam, de ez nem több egy sorozatzáró, boldog és csajos limonádénál.

Pollard: Nyáridő a kis francia panzióban – Mint női: 65% némi komikus elemmel színezett romantika, melyben mindenki révbe ér.

Szubjektíven: 55% kellemes, hangulatos, de már csak a happy endre hajtást éreztem ki.

Caplin: Egy krémes Párizsban

Nina és Sebastian nagyon összevesznek. Teljesen mást gondolnak a szakácsművészetről: Nina élvezhető, finom sütiket, míg Sebastian az elit konyhát képviseli. Amikor a lány az új barátaival meg akarja menteni a férfi által megmentett pékséget, berendezi és saját sütikkel feltölti, indulnak egy versenyen, a férfi teljesen kiborul.

Nina haza is utazna, de Sebastian még meg tudja állítani. Belátja, hogy a lánynak sok mindenben igaza volt és a sütibárnak élnie kell tovább. Szeretné, ha Nina vezetné. Bevallja azt is, hogy rég tetszik neki a lány, de mivel a bátyja a legjobb barátja, félt, mi lenne, ha összejönnének. De meg akarja próbálni. Nina is – marad és pár lesznek.

R. Kelényi: Szédítő Balaton

Caroline belátja, hogy Pierre nem a neki való férfi. Soha nem lehetne igazán az övé – a férfinak gyereke és felesége van, ha nem is élnek együtt. Ő nem akar csak szerető lenni, minden vagy semmi.

Viszont, a gyerekkori ideál, Ádám szingli lesz a történet végére. A barátnőjéről kiderül, hogy kémkedett utána, és ő volt a besúgó a másik oldal felé. Caroline és Ádám így nyugodtan összejöhetnek, és a panziót együtt üzemeltetik tovább.

Egy helyi üzletember próbált nagyobb részesedést szerezni a piacból, ezért áskálódott és nyúlt törvénytelen eszközökhöz. Caroline leleplezi, és ebből újabb cikk születik.

Jövőt megismerő, időutazós, más kultúrába csöppenő.

Jim Parsons elégedett az életével, és tudja, hogy hasznos munkát végez, amire büszke lehet. Szerető felesége van és orvosként hivatásra lelt. Hisz az életek megmentésében. Egy napon azonban valami történik. Mire feleszmél, egy másik valóság veszi körbe. Jim annyira bízik magában, hogy biztos benne, a szakmájára itt is szükség van, egzisztenciát épít magának és hazakerül. A jövő azonban többszörösen is döbbenettel tölti el: egyrészt, megszűntek a rasszok és a nyelvek is, minden összeolvadt. Itt ő a furcsa a fehér bőrével és egyszerű öltözködésével, angol beszédével. Mi több, az orvosi hivatás itt nem létezik és megvetett. A halált beépítették a kultúrába és a népesség is szigorúan szabályozva van. Vannak, akiknek tervei vannak a férfival és nem csak az ő túlélése a tét.

Philip K. Dick regényei gyakran idegenek nekem, és nem nagyon tudok mit kezdeni velük. Szerencsére ez a kötet nem ez az eset: elég populáris és cselekményben is gazdag, hogy el tudjon kötni engem is, miközben megvan a kérdésfeltevés is.

A cselekmény majdnem klasszikus időutazós. A főhős kiszakad a maga korából, megismer egy másikat, és lassan a hazatérés vágyát felváltja a világ megmentése, pláne, amikor egy küldetésben is részt kell vennie és megfejtenie egy rejtélyt.

Elég mozgalmas a regény, és fordulatok is vannak elhelyezve benne. Ugyan van, ami kiszámítható: amikor a végén Nathan és Grace megjelennek, nekem egyből leesett kik ők, Jimnek nem volt ennyire egyértelmű. De ennek ellenére is szépen összeérnek a szálak, és minden kereken megvalósul: mi történt akkor és most, az idősíkok hogyan illenek össze ok-okozatban és cselekvési sorrendben.

Közben Dick a szokott intenzitással teremt egy világképet, amely él a lapokon. Ahogy Jim felfogja és megérti, vele együtt mi is képessé válunk erre. Nagyon más, mint a sajátunk – szerintem mai szemmel halmozottan, mint az eredeti megjelenésekor. A mai ember a fiatalságot és az életet hajszolja, ahogy Dick ki is fejti, igyekszik megfeledkezni saját halandó voltáról. A jövőbeli világban ez megfordul, és a halál csak egy szerves része az emberi élet ciklusának. Ott nem egy személyben, hanem csoportban és az utódokban való továbbélésben gondolkodnak. Az elején még A kukorica gyermekei is eszembe jutott Kingtől – itt is csak fiatalok vannak. Itt nem javítanak a testen semmit, és ha már öregszik, beteg, stb. lesz, könnyen eldobják az életük, hogy egy új, fiatal, erős egyed lépjen a helyére. Itt a szaporodás feltétele, hogy egy egyén bevégezze. Össze van kötve élet és halál.

Sok minden miatt megfogott ez az elmélet. A túlnépesedést teljesen megszünteti, és ez biztosítja, hogy az élő egyedek erősek és szépek legyenek. Lehet sopánkodni a szociális háló nemléte miatt, vagy az ezen rendszeren kívül rekedtek sorsán – itt pl. egy fogyatékosnak esélye sem lenne az életre. Embertelenebb, de van olyan része, amit pozitívnak éreztem.

De Dick behozza a rasszizmust is. Most az van kitaszítva, aki nem a vegyes etnikum képviselője. Ugyanaz a gyűlölet és társadalmi szituáció, csak a korábbi elnyomott vált zsarnokká. Vagyis, itt nem éreztem, hogy lenne haladás. Viszont, olvasóként kaptam már érdekes gondolatot a faji alapú gyűlölet természetéről. Ami mai probléma is.

A stílusa a szokott lényegre törő, minimalista. Dick nem ír túl semmit, mindenből kiemeli a lényeget és már halad is tovább. Se hosszas leírások, se jellemfejlődések nincsenek. Tárgyilagos – most volt annyi cselekmény, hogy nekem kipótolta, amit esetleg a szereplők érzelemvilágából hiányoltam volna.

Továbbra is a novelláit szeretem jobban, de ebben szerettem az élet – halál felfogásokat és volt olyan cselekménye is, amiben történtek dolgok.

Dick: A jövő orvosa - Mint sci-fi: 65% a rasszizmus és halálfelfogás a téma – cselekménybe ágyazva gondolkoztat.

Szubjektíven: 60% az olvasmányosabb Dick kötetek közé tartozott, és elgondolkoztató is.

Családi titkot megismerő, menekülő, szövetségeket felmérő.

Maika a Hollóval ered Kippa nyomába, akinek el kellett menekülnie több rókával együtt. Kitört a háború, és a védtelen lények gyorsan áldozattá váltak. Míg Kippa a szökésen dolgozik és elkezd feléledni az ereje, Maika csapdába sétál. Egy titokzatos Úr akar beszélni vele, és jogot is formál rá. A férfi ugyanazt a jelet viseli, mint Maika és állítja, hogy ő az apja. Korábban ő hordozta az öreg istent, látta az álmait és tanult belőle, de benne nem ébredt fel, mint a lányában. Ő meséli el más szemszögből Maikának, hogyan és miért született erre a világra. Neki is megvan a maga terve arra, hogy az isten segítségével milyen irányba tereljék a történelmet. Maika új szövetségi vonalakat ismer meg, és felfedez nem egy titkot is, bár még mindig vannak homályban maradó részletek.

Ez volt az első olyan Monstress kötet, melyet jelöltek ugyan a képregény kategóriában a Hugo-díjra, de nem nyerte meg. Az első 3 begyűjtötte, és 2021-ban az 5. rész is jelölve van. Érdeklődve várom is, annak majd sikerül-e a győzelem.

Liu halad tovább Maika kalandjaival, miközben újabb és újabb rétegeket ad az általa bemutatott világhoz és lényekhez. Bár ez már a 4. kötet, még mindig olyan érzésem van, hogy továbbra is csak alapoz és ennél sokkal nagyobb események várhatóak.

A történetet váltott nézőpontból meséli el. A fő szálon továbbra is Maika ügyeit követhetjük, de kap egy külön kalandot Kippa, új titkok derülnek ki Ren mesterről és a Bárónő is szövögeti a hálóját. Még nem tartanak össze a vonalak, inkább újabb és újabb utak nyílnak a cselekményben. (Nem véletlenül érzem úgy, hogy még bőven van hova haladnia a szereplőknek és az eseményeknek.)

Tetszett, ahogy a személyes történések beolvadnak a nagyobb ügybe. Maika rátalál az apjára, megismeri a gyerekkora újabb fejezeteit – ez kifejezetten személyes, de ott van benne a több gyökere is. Hiszen az apjának, de az anyjának is megvolt vele a maguk célja, és az a világra is nagy hatással lesz. Kippa kapcsán is kiderül valami mágikus kapocs és képesség, de ez még annyira homályos, hogy csak sejteni lehet, milyen jelentősége lesz később.

Egyre nehezebben döntöm el, ebben a világban ki szimpatikus és ki inkább ellenszenves. A Bárónő egyre távolabb áll tőlem, és a nagyhatalmi játszmáikat sem élvezem. Mondjuk, azt megnézném, milyen arcot vág majd Maika, amikor rádöbben, hogy élete szerelme, akinek az elvesztése még fáj neki, már a nagynénje felesége…

Összetett és részletes fantasy világa van, ami miatt lassan jegyzetelni lesz kedvem. Sokféle lény él benne, és nagyon nem mindegy a világban, a történelemben elfoglalt helyük sem. Ezek határozzák meg a történet jelenében elfoglalt helyüket és céljaikat, ki miért sodródik egyre közelebb egy véres összecsapásba.

A szereplők kapcsán is érnek még meglepetések. Maika jelleme nem mindig érthető nekem, de azt nem tudom sajnálni, hogy összetett személyiség. Izgalmas is ezzel együtt. A jelen kötetben azonban Kippa, aki miatt felhúztam a szemöldökön. Egész eddig azt hittem, fiú. Talán, mert kis rókának és nem rókalánynak emlegették. Erre kiderül, hogy rókalány? Ok, a képessége is érdekes lesz, de érzékenyen érint, amikor a szereplők nemét nem tudom ránézésre megmondani egy képregényben. Itt nagyon nem jön be a nemsemleges kinézet.

A rajzok továbbra is szépek. Nem a Monstress a kedvenc képregényem, ahhoz olyan elemek, mint a Bárónő és Maika kapcsolata túlzottan nem tetszenek, de az egyik legszebben rajzoltnak ezt tartom. Ez a kötet is szép, esztétikus.

Már várom, mikor jelentik be, hogy film vagy sorozat készül belőle. Addig is, lehet majd tovább olvasni Maika és barátai történetét…

Liu: A kiválasztott – Mint képregény: 85% minőségi rajzok, összetett karakterek és továbbra is bővül a világa.

Szubjektíven: 75% a Bárónő egyre ellenszenvesebb, még mindig várom, mi a nagy játszma.