Érdekházasságos, egymásra találós, traumákkal szembenéző.

Magnus, Norvégia trónörököse nem könnyű eset. Imádja az extrém sportokat, a szép nőket és nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben fel akarna nőni, noha már 28 is elmúlt. Most azonban rosszkor megy túl messze: apja egyik miniszterének nem kicsit őrült lányával kavart, a szexvideó kikerült és világbotrány lett belőle. A súlyosan beteg király megnyugtatására Magnus bármilyen tervbe kész belemenni. Abba is, hogy megnősül, elvesz egy olyan hercegnőt, aki megnyugtatja a közvéleményt és méltó királyné lesz majd az oldalán. A kapott listáról Izabellát választja, akit azonnal meg is hívnak Oslóba. A lány itt szembesül azzal, mit várnak tőle. Elsőre nemet mond, de az apja és Magnus ráveszik, adjon egy esélyt a dolognak. Magnus 2 hetet kap, hogy meggyőze, menjen hozzá. Egyikük sem számít arra, hogy szerelmesek lesznek – de 2 hét sok mindenre elég lehet…

Ritkán esik meg, hogy egy sorozat első része nem tetszik, de a folytatás egészen jópofa. Inkább fordítva gyakori: a jobb kezdet után csalódok a következő kötetben. Az Északi dinasztiák 2. kötete szerencsére a ritkább eset, és nem kell egy oldalon át magyaráznom, miért nem tetszett a regény.

Pedig, nagyon könnyen lehetett volna az is. A romantikus regények alap szerkezeti elemeit használja: szerelem és boldogság, butaság miatt szakítás és szenvedés, majd a nagy gesztus és a békülés, még nagyobb boldogság. Tudom, sokszor leírtam már – de nem ez van az ilyen regények és filmek 95%-ában? Ez sem kivétel.

Ráadásul azzal is rosszabb a helyzet, hogy kosztümös romantikus klisé az alapja. A kényszerházasság, ami aztán igazivá változik. Annyiban más, hogy ezt napjainkba helyezték, de nagyon keveset kellene változtatni rajta, hogy szinte ugyanígy játszódjon le akár a viktoriánus korban. (A legnehezebb átirata a szexvideónak lenne – annak vajon mi lenne akkoriban a megfelelője?)

Ennek ellenére van benne valami, ami miatt mégis szórakoztató a regény. Pontosan tudtam, mi lesz a vége, de élveztem, ahogy Magnus és Ella egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Nekem bejön, amikor egy páros nem csak szexuálisan kattan egymásra, hanem a szerző tudja mutatni, hogy a két szereplő tényleg megismeri egymást, és a teljes csomag kell neki, nem csak a szerelemnek mondott isteni szex. Itt ez megvalósul: előbb ismerkednek, barátkoznak, szerelembe esnek, csak utána kezdik a lepedőt gyűrni.

Van benne erotika, a második felében talán sok is, de itt jobban lenyeltem, mert arra már elhittem, hogy nem csak a szex tartja őket össze.

Romantikus regényhez képest a két főszereplő is egészen korrekten lett megírva. Magnus kapott egy betegséget, amelyet majd Ella segít neki kezelni. A lánynak meg családi és önértékelési gondjai vannak, amit Magnus segít neki rendbe tenni. Nem hibátlanok, de nyálregény szereplők: szexik, szépek, nemesek és gazdagok, csak kapnak azért egy-egy hibát, amit majd együtt küzdenek le ás álompár lesznek.

Még némi humor is akadt benne: Magnus őrült exének dolgain jókat tudtam mosolyogni. Igaz, az utolsó húzása annyira átlátszó volt, hogy nem is értem, elsőre miért ugrott be neki Magnus és Ella is. Szerencse, hogy a testőrüknek nem csak izmai, esze is volt…

Ahogy az előző rész is, ez is csak egy szórakoztató női regény, de ezen tényleg szórakoztam is. Azon is jót mosolyogtam, ahogy elkezdi alapozni a dán király történetét is…

Halle: A féktelen trónörökös – Mint romantikus: 75% klisére épül, tipikus szerkezettel, de kellően szórakoztató is lett.

Szubjektíven: 70% megszerettem a két hőst, és bár előre lehet tudni a végét, elvoltam vele.

Találtam egy lovas sorozatot, amihez készítettem a nyári háttérképet/könyvjelzőt, ki mit olvas :)

Vajon melyik ez a sorozat, ha olyan kulcsszavak vannak hozzá, mint: a zenész, Kanada, musztáng?

Megoldás: Tovább!

Karriert építő, divatiparos, szerelmi életet követő.

Chanel, a vásári árus imádta a szabadságot, a könnyű hódításokat. Balszerencséjére az egyiket teherbe is ejtette, és a nő utána is ment. A második gyermek, Gabrielle is még élettársi viszonyból született, bár később az anyja családja kikényszerítette a házasságot. A frigyből 6 gyermek született – amint az asszony meghalt, a felelőtlen apa a lányait azonnal árvaházba is adta. Gabrielle idővel egyházi iskolába járhatott, ahova kedvenc nénje is járt. Ő lett az a legjobb barátnő, akivel a városba költözött, fellépett és akivel varrni is kezdett. Egy fellépés után ragadt rá a Coco becenév, és ő karriert akart építeni. Csalatkoznia kellett az énekesnői álmokban: nem volt elég hangja hozzá. A csinos nők útját választotta: kitartott nő lett, de egy új szerelem és a saját vagyon utáni vágy egy kalapszalon indítására sarkalta. Majd jöttek a ruhák, idővel a parfümök. Chanel legenda lett, ikon, aki a férfiak szívén is lépkedett.

Nyilván az fog belevágni ebbe a kötetbe, akinek mond valamit az a márka, hogy Chanel. A kis fekete ruha, vagy a parfümök. Nekem az utóbbi a nagy szerelem – az első márkás parfüm, amit vettem és szerettem, Chanel volt. Minden mögött pedig ott van Coco Chanel, aki egy olyan nő volt, aki nem véletlenül nyűgözi le az embereket máig.

A kötet a kezdetektől, a Chanel család előző generációitól indul el, hogy aztán a kezdettől a végig bemutassa, hogy Gabrielle Chanel milyen ember volt, kit szeretett, hogyan dolgozott és miképpen lett belőle legenda.

Nagyon alapos és folytatólagos a történet, Gidel amit csak lehetett, összeszedett. Talán csak egy olyan életszakasza van benne az ikonnak, ami rejtve maradt, a II. világháború idejéről. Különben úgy érzi az ember, hogy napra pontosan leköveti Coco életét.

Megosztja a figyelmet az alkotó és a magánember között. Egyaránt itt vannak a szakmai sikerek és mélypontok – amikor színre lépett Christian Dior, és Chanel bőven hatvanon felül volt. Elmeséli, milyen kapcsolatot tartott fenn a családjával, illetve hogyan lett mecénás is belőle. Döbbenetes, mennyi színpadi munka mögött volt ott Chanel, és mennyi kosztümöt is tervezett, noha ezekből nem volt bevétele. Sok-sok művészt támogatott, és Párizs egyik leginkább pezsgő szalonja is az övé volt.

Természetesen itt vannak a férfiak is. Könnyed szeretők vagy éppen nagy szerelmek. Gidel megmarad a tények mellett, és nem romantikus regényt írt. Hogy ismerkedtek meg, mivel töltötték az időt, hogyan ért véget a kapcsolat. Nincs lélekrajz, érzelmi belemerülés. Talán jobb is így, hiszen – nem győzöm hangsúlyozni – ez nem regény, életrajzi munka.

Még akkor is, ha Gidel nem szárazon ír. Szinte regényszerű, könnyed és fogyasztható, de érezni a mögötte levő munkát és alaposságot.

Ad egy portrét az asszonyról, és azt azért érzékelteti, a siker és a márkaépítés, a veszteségek hogyan formálták a jellemét. Alapvetően szerethetőnek állítja be, de megmutatja a diktátorként akaratát végigvívő Cocót vagy az éles nyelvét, melytől a barátok sem menekülhettek.

Ha valamin megakadt a szemem, az az, hogy mennyire steril ez az életrajz. Azért voltak drámák és botrányok is, de ezekről finoman hallgat a szerző. Pl. egyszer említi Boy kapcsán, hogy elvetélt a nő, egy régi abortusz szövődményei miatt. Arról az abortuszról akkor esik ez az egy félmondat, és sejteti, hogy mi minden maradt homályban.

A XX. század meghatározó asszonyainak egyike volt Coco, Gidel szép emléket állított neki.

Gidel: Coco Chanel - Mint életrajz: 75% korrekt, leköveti a tényeket. Tárgyilagos, de nem krónikaszerű.

Szubjektíven: 65% kicsit olyan, mintha cenzúrázva lenne – de érdekes, tájékoztató is.

Szuperhősös, világért és családért harcoló, lázadós.

Sheldon Sampson az apja halála után, a nagy gazdasági világválság idején különös álmokat kezdett el látni. Egyetemi cimborákkal, a legjobb barátjával és a bátyjával elmentek az álmokban látott helyre, és örökre megváltoztak. Évtizedekkel később Sheldon Utopia néven szuperhős, és kemény kézzel vezeti az újabb generációt. Se a politikába, se a gazdaságba nem avatkozhatnak közbe. A saját két gyermeke nem akar a nyomdokaiba lépni: Chloe partihercegnő, aki titokban a legnagyobb szupergonosz, Tűzróka fiával jár és esik teherbe tőle. Brandon a nagybátyja hatására messzebb megy, és a szülei ellen fordul, hogy a szuperek még jobban beavatkozhassanak a világ vezetésébe. Csak Chloe menekül meg, akit Hutch még idejében megment. Évekkel később, amikor Walter és Brandon szinte romba döntötték a világot, Chloe, Hutch és a fiuk, Jason az egykori bűnözőkkel kiegészülve visszatámad.

Volt bennem félelem. A Netflix sorozat leginkább csalódás volt, így az eredetit jelentő képregénytől is tartottam kicsit. Hamar rájöttem, hogy felesleges. Már az első fejezetben messzebb eljutunk, mint a sorozatban egy évad alatt. Már értem, mennyire grandiózusan és hosszan akarták elmesélni azt a sztorit a Netflixen – bele is buktak.

A helyzet az, hogy az csak a nyitány, hogy Sheldon és a rendszere elbukik. Már ebben is érdekes felvetés fordul elő. Mennyire szabad a szuperhősöknek beleavatkozni a világ sorsába? Azt hiszem, én igazán egyik oldallal sem értettem egyet. Walter túlzott beleszólása diktatúrához vezet, és egy ember sem mindentudó, legyen bármilyen intelligens is. Sheldon abszolút semlegessége meg nem hoz javulást – az emberiség nem tanul a hibáiból.

Sheldon, vagyis Utópia különben sem egy tökéletes hős. A tragikus vétsége, hogy ezt ő viszont nem látja. Simán rosszul ítéli meg az embereket. Walter árulása fel sem merül benne, miközben Hutch esélyt sem kap tőle. De itt tetszett az is, hogy ezek a hősök emberek, hibáznak. Igaz, azért nem azt a véget érdemelték volna: se Sheldon, se a neje.

Utána jön egy klasszikusabb cselekmény, melyben a rossz vezetés ellen összefognak és indulnak a harcok. Több képesség, több karakter. Mozgalmas, változatos és vannak benne jó ötletek. Tűzróka feltűnése különösen tetszett.

Talán Sheldon rendszere és hibái az elgondolkoztatóbbak és jobb kérdéseket vetnek fel, de nekem Hutch – Chloe – Jason kis családja adta el a sztorit. Nagyon szerettem, ahogy ez a család működik. Ahogy a két felelőtlen szuperhős ivadék szülőként felnő, remek a kapcsolatuk és olyan szülők tudnak lenni, ami nekik nem volt. Irigylésre méltóak, és nagyon szerettem a kalandjaikat olvasni. Jason is remek srác lett – nem is csodálom, hogy a nagyapja tulajdonképpen miatta aktivizálja majd magát újra.

A három generáció Hutch volt egyértelműen a kedvencem. A legjobb beszólások, a legjobb karakterek. (Mondjuk, alapból jobban is egyetértettem végig George elgondolásaival, nem Sheldon ráhagyó nézetével.)

De a másik oldalt is elkapja Millar. Brandon alakjában nagyon elkapja a hatalom korrumpál tételt, míg Walter személyében azt mutatja meg, hogy nincsenek mindentudó emberek, és aki annak gondolja magát, csak romba dönt maga körül mindent.

Egy dolog, ami nagyon nem tetszett. A képregény grafikája nekem túl darabos. Hiába, nekem a szép rajzok tetszenek. Nem rossz, láttam bőven silányabbat, de azért nem szép.

A sorozatot tuti nem nézem újra, a képregény viszont simán újraolvasós.

Millar: Jupiter hagyatéka - Mint képregény: 75% szuperhősök csavarral. Izgalmas, van kérdésfeltevés és jellemek is.

Szubjektíven: 70% mennyivel jobb, mint a sorozat lett! A grafika, ami nem mindig tetszett…

Varázstükrös, gyászt feldolgozó, magából kiforduló.

A Tükörkészítő lányaként nőtt fel. Mást sem hallott, mint hogy ronda és haszontalan gyerek, akit az apja olyakor meg is vert. Elhitte magáról, hogy valóban ennyire haszontalan teremtés. A Király jött el egy napon tükröt venni, és felfigyelt a lány szépségére. Feleségül vette, Királynővé tette, és a nő végre ráébredt, hogy szép teremtés, akit lehet és aki tud szeretni. Jóképű férjét és mostohaleányát is a szívébe zárta, életében először boldog volt: szerették és szeretett. Ám a háborúban odaveszett az ifjú férj, és a Királynőnek csak a tükre maradt, melyben az apja szelleme raboskodott. Egy varázs miatt hazudni sem tudott, és minden nap el kellett mondania a lányának, hogy ő a legszebb. A Királynő függővé válik, és nem hagyhatja, hogy más legyen a legszebb.

Hófehérke és a hét törpe, de ezúttal a Királynő szemszögéből. Serena Valentino nem átírja a történetet, ahogy mostanában nagyon divatos, hanem az emberi motivációt keresi. Kiemeli a Királynőt, és azt igyekszik bemutatni, hogyan lett belőle Gonosz Mostoha. Mert senki sem gonosznak születik, azzá teszik…

Adja is magát a kérdés, hogy akkor a Királynő áldozat vagy elkövető? Sajnos, azt a tételt bizonyítja, hogy gyakran az áldozatok felnőve maguk lesznek a következő szörnyetegek. Lehet sajnálni, hogy miért és hogyan jutottak arra a pontra, de ez nem jelenti azt, hogy fel kellene őket menteni. A Tükörkészítő lányát sajnáljuk, a fiatal özvegyet sajnáljuk, de az asszonyt, aki megöletné a hercegnőt, majd meg is mérgezi a lányt, nem lehet felmenteni sem. Valentino sem teszi meg, a mostohát eléri a karma.

Valentino nagyon szépen elkapja a folyamatot, ahogy a gyász és a gyerekkori trauma összeáll, és elkezdi megváltoztatni az asszonyt. Még arra is magyarázatot ad, miért lesz annyira fontos a szépség. Hogyan talál vigaszt, feloldozást – amiért bármire képes aztán. Azt is feláldozza, ami korábban sokat jelentett a számára. Az emberségét, a megmaradt családját. Érzelmileg szépen össze van rakva, és minden lépcsőfok alaposan meg van rajzolva a nemes Királynőtől az álnok Gonosz Mostoháig.

A lélektani alaposságnak azonban a mese fizeti meg az árát. A cselekmény kevés, és pontosan követi a mesét. (Kit lep meg, hogy a Disney verziót? A herceg és Hófehérke szerelmes duettje, az egy az egyben ki van másolva a Disney klasszikusból.) Végig az a fontos, hogy a Királynőben mi zajlik, és így az események mellékesek. Nincs varázs, nincs izgalom, nincs mese. Jó, van, de lényegesen kevesebb. Egy meseregénynél ez némileg hiba.

Mivel arról szívesen olvasok, ki hogyan lesz olyan, amilyen, nem ez volt, ami nekem lehúzta a történetet. Amit én nem szerettem, azok a cselekményben levő lyukak. A Királynak van három nőrokona, akik egyfajta gonosz entitásként lökik a nőt a végzete felé. Még a jó korszakában elkezdik a pletykákat, majd rávezetik a sötét mágia és a gonoszság útjára. Mégis, kik ők és miért csinálják ezt? A három banya alakjában van mesés és mitológiai elem: három öregasszony szőtte a görögöknél a sors fonalát és vágta át az élet végén. Általában három öregasszony segíti a népmesék hősét a cél előtt. Macbeth sorsát is három boszorkány jóslata hozta működésbe. De itt titokzatosak, eltűnnek és nincs értelme, miért ármánykodnak.

Igaz, nekem már az is fura, hogy az esküvőtől Királynő a nő – mert neve csak Hófehérkének van – és nem Királyné akkor még.

Egyszer érdekes volt, nem is volt rossz élmény olvasni, de nem éreztem igazi mesének.

Valentino: Ki a legszebb? - Mint meseregény: 55% bőven akad a cselekményben lyuk, és a karaktert építi, a mesét nem.

Szubjektíven: 65% az érzelmi része szépen felépített, de kevés volt benne az igazi mese.

Cím: Zuhanás

Szerző: T.J. Newman – ezzel a kötettel debütál. A poén, hogy légiutas kísérő a szakmája, és a regény nagyját is gépeken írta.

Műfaj: thriller

Cselekmény: A fedélzeten 143 utas, indul a repülés. Minden békésnek tűnik, pedig a pilótafülkében komoly dráma zajlik. A pilóta ugyanis megtudta, hogy a családját elrabolták. Ha életben akarja őket tartani, követnie kell a zsaroló utasításait és a végzetébe vezetnie a gépet.

Várható megjelenés: szeptember végére van magyarul dátumozva

Miért várós?

• Friss regény, angolul is idén jött ki.
• Az egy jó plusz, hogy a szerző belülről ismeri a repülés világát.
• Jónak tűnik a cselekmény, el nem tudom képzelni, mi fog benne történni és mi lesz a vége.
• Még a borító is tetszik.

Menekültválságot közvetítő, régi ellenféllel szembekerülő, nyomozó.

A menekültválság egyre több halottal jár. A Földközi-tengeren átkelve rengetegen fúlnak vízbe. Egy lecsúszott riporter ebben látja a nagy sztorit, a helyszínre utazik és közvetít a menekültekről. A cikk középpontjában a legfrissebb áldozat, a 2117. lesz. Nem sejti, mit vált ki a megjelenő fotó: egy fiatalember őrült pusztításba akar kezdeni, és a tervezés lépéseiről a rendőrségnek is beszámol. A szüleit, majd mindenkit le akar fejezni, amikor eléri a 2117. áldozatot egy videójátékban. Rose próbál a nyomára akadni együttdolgozva az informatikai osztállyal. Assad pedig a halottban egy családi barátot ismer fel, aki gyerekként segítette. Mi több, mögötte ott áll az elveszett családja és a férfi, aki mindent elvett tőle. Carl segítséget ígér a nők megmentéséhez és Assad végre beavatja, mi történt vele 16 éve.

Bár mindig hangsúlyozom, hogy szeretem, ha egy szerző meg is tud újulni egy sorozaton belül, nem tetszett, amit most Adler-Olsen megvalósított. A Q ügyosztály mindig is arról szólt, hogy döglött aktákat vesznek elő és oldanak meg eseteket. Most viszont nagyon is a jelenben járunk, mindkét történetben, melyek az eredőjük miatt függnek össze.

Milyen is ez a két ügy? Az egyik halvány krimi, szinte sajnálom is annak nevezni. Van egy fiatalember, aki bekattan és gyilkos rohamra készül. A rendőrök megakadályoznák, keresik. Eszköz kevés van, így ez a szél leginkább annyiból áll, hogy követjük a fiú becsavarodását, ahogy beszélgetés közben adatokat próbálnak kiszedni belőle, és azok alapján kutatnak utána. Az még tetszett is, ahogy következtetnek, pl. a korára, vagy a lakóhelyére. De ennél több nem nagyon van benne.

Assad története meg valami olyasmi, amit rég húzott a szerző, és most letudja. Assad mindig is különös figura volt, tele rejtéllyel. Most mindenre fény derül róla, és a jelenben kell egy nagyon gonosz embert megfékezni, mielőtt végezne Assad családjával, a rendőrrel és még sok más személlyel is. Ez egy macska-egér játszma, nem konkrét nyomozás.

Plusz, az idősíkok is váltanak ezen a történeten belül. A jelenben követik a terroristát, keresik a családot, miközben a múlt megelevenedő jeleneteiben kiderül, honnan ered az ellenségeskedés és Assad milyen traumákat rejt már el a barátai elől is évek óta.

A 8 Q ügyosztály történet közül ez a legkevésbé krimi, és sokkal személyesebb is a korábbiaknál. Más, túlzottan is, hogy igazán tetszeni tudjon. Ok, nem vagyok Assad rajongó, Carl zord stílusa jobban bejön, ez is biztos hozzájárul. Ez már túl sok Assad volt.

Ha már Carl. Az ő karaktere is kap egy olyan nagy meglepetést, hogy a fejem fogom tőle. Nem is akarom minősíteni, mert el nem tudom képzelni, mit akarnak majd ebből kihozni. Megint van Mona, van családi helyzet. Ha tényleg megtörténik, akkor lehet, hogy nagyon meg kell még változnia a mogorva rendőrnek.

A történet zordságát adja, hogy minden szereplő egy-egy traumával küzd. Mona gyászolja a lányát, Carl segíteni próbál, majd a megváltozott helyzettel békülget. Assad minden múltbeli traumát újraél, és bizony kínzás, sok veszteség van benne. Rose újra depressziós hullámban ragadt, és nagyon lassan talál csak vissza magához.

A társadalmi mondandó is itt van, és kifejezetten kortárs probléma. A menekültválság. Megoldás nincs, csak sok dráma és fájdalom, minden téren. Szenvedő emberek, terroristák, káosz. Nem is kellemes olvasni, de a skandináv krimiket nem is az.

Skandináv krimi, megvannak a jellemzők, de azért más, mint amit ebben a sorozatban várok.

Adler-Olsen: A 2117. áldozat – Mint skandináv krimi: 65% komor, van mai problémára reflektálás, de sokszor mese.

Szubjektíven: 55% nem nagyon tudott lekötni Assad múltja. Kevesebb a krimi is, ez más.

Járvány ellen küzdő, kutatós, titkos célért dolgozó.

Az Andromédát legyőzték ugyan, de az anyaga az egész világon szétszóródott. Úgy kezdett falni bizonyos műanyagokat, hogy az űrbe kijutást is hosszú évekre ellehetetlenítette. Továbbra is figyelik, változik-e vagy lesz-e újabb incidens. Közel 50 évvel az eredeti megjelenés után az Amazonas felett jelenik meg egy ijesztő felhő, valami változik és az emberiség veszélybe kerül. Mielőtt porig rombolnák a dzsungel egy jelentős részével, egy tudóscsapat kap esélyt, hogy a helyszínre utazzon és tárja fel, állítsa meg az anomáliát. Tudósok, szakterületeik legjobbjai vannak rég kijelölve a feladatra. A végső parancs előtt egy változást eszközölnek csak: az eredeti csapat egy tagjának fia, a robotika szakértője, James Stone is bekerül. A csapat elindul a dzsungel mélyére, nem is sejtve, hogy odafent valakinek milyen tervei vannak velük és a módosult Andromédával…

Crichton eredeti regénye nagyot ment a maga idején. Mai szemmel már nem olyan átütő, de az dicsekedhet a zsáner elsőséggel. Most pedig a Robokalipszis szerzőjének közreműködésével megjelent a folytatás is.

Az már látszik, ez nem lesz klasszikus. Sok tekintetben jobban megfelel a mai kor elvárásainak, de az eredetinek is tisztelegni akar. Így meg elég érdekes mix születik, ami nem feltétlenül kellemes.

Crichton védjegye a száraz, tudományhoz nagyon közeli stílus. Szinte esettanulmányoknak tűnnek a regényei, ezzel is a hitelét növelve a történetének. Nyomokban ez itt is megvan, de érezni, hogy Wilson hozza a saját módszerét is. Kicsit olyan ez a regény, mintha utólag állították volna össze a dokumentumokat, elbeszéléseket, hogy rekonstruálják az eseményeket. Félig Crichton dokumentarista, félig Wilson regényesebb elbeszélése. Különös is a végeredmény, igazán egyik se és mindkettő is. Engem kissé zavart is.

Ezt fokozza, hogy nem csak levelezések, kivonatok kerültek be a szövegbe, de nagyon sok benne az előreutalás is. Ha figyelmesen olvasunk, már a csapat összeállásakor van olyan narráció, amiből meg lehet tudni, mi lesz a végkimenetel. A legtöbb ilyen megjegyzés ugyan a figyelmet fokozza – pl. egy szereplő halálakor megjegyzi, hogy nem ő volt az utolsó halott a küldetésen – de rontották az élményem azok, melyek előre lelőnek poénokat. Bár, ha belegondolok, ez az utólag elmesélés eleve kizárja, hogy a vírus jön, lát és kiírtja az emberiséget. Nincs igazi izgalom.

Más a végkimenetel és a sci-fi zsáneren is variálnak kicsit. Nem simán egy vírus ellen küzdenek, hanem a világegyetemben az értelmes élet lehetősége merül fel. Sci-fi téma ez is, rákapcsolódik az eredeti történetre is, de ez más. Aminek örültem, nem jó ugyanazt olvasni újra és újra. Az már más kérdés, hogy ez az idegen civilizációs ötlet, az Androméda eredeti célja téma kevésbé kézzel fogható, és a szerzők nem is adnak fix válaszokat. Nagyon sok minden nyitva maradt a történet végén, aminek szintén nem örültem túlzottan.

Már gondosabban formáltak a karakterek. Hosszabb is a regény, jobban alapozva is vannak a személyiségek. Ez a végső két csavar miatt kell is – Sophie és James kapcsán is van egy-egy meglepetés. Azért ettől nem lesz karakterdráma és nagyon a központi eseményre, az Androméda evolúciójára van kihegyezve a cselekmény.

Sok tekintetben erőltetett és furcsa is a sztori, de azt érezni belőle, hogy tisztelettel bánik az alapanyaggal és igyekeztek azt fejleszteni.

Crichton & Wilson: Az Androméda evolúció – Mint sci-fi: 55% az eredeti anyaggal tisztelettel bánik, fejleszti. Modernebb, mai regény.

Szubjektíven: 45% az előre lelőtt poénok nem tetszettek, és furcsa a kevert stílusa is.

Csodálatos dolog, ha az embernek adatik egy reménysugár, amikor már minden veszni látszott. (Galbraith: Halálos fehér)

Tudod, mi az igazán elkeserítő, Kelemen? Hogy ötszáz év alatt sem tanultunk a hibáinkból. Szerinted mennyit kell várnunk, hogy túllépjünk saját árnyékunkon? Hogy együttes erővel lépjünk fel az ellenségeinkkel szemben? Hogy magyar ne ölje a magyart? (Csikász: A két fejedelemasszony)

Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen gyönyörű hely ilyen gonosznak adhat helyet. Harvath azonban tudta, hogy a gonosz bárhol előfordulhat, és mágnesként vonzódik a szépséghez. Sokszor elgondolkozott rajta, vajon miért.
Mindig is úgy gondolta, hogy azért, mert a gonosz képtelen bármi szépet is alkotni. Csak a pusztulást ismeri. Így aztán a gonosz a hatalmat leszámítva mindennél jobban vágyik a szépségre.
A szépség jutalom, dédelgetett vágyálom, egy illúzió, amelynek az a célja, hogy elhitesse a világgal, hogy a gonosz nem az, aminek látszik. Ezért vágyták úgy a leggonoszabb emberek a szépséget. (Thor: Az idegen ügynök)

Újra megnéztem a fényképet. Látszatvilágban éltünk. Igazából mit tudtunk egymásról? Az égvilágon semmit. Legalábbis a valóban fontos dolgok közül. De senkinek nem vethetek a szemére semmit. Én is része voltam ennek a színjátéknak. (Wallis de Vries: Álnok)

Az az igazság, hogy az intelligencia az utolsó és a legnagyobb egyenlőtlenség a világon, olyan egyenlőtlenség, amely további egyenlőtlenségeket szül. (dos Santos: Halhatatlan)

– Pringle-re. Így szokták szólítani a legidősebb unokáját. Fizzynek három gyereke van – magyarázta Robin. – Izzy állandóan róluk áradozott: Pringle, Flopsy és Pong.
– Jézus isten! – morogta Strike. – Mintha a Teletubbykat kéne kikérdeznem! (Galbraith: Halálos fehér)

– És milyennek képzeled el álmaid asszonyát, ha meg szabad kérdeznem? – kérdezi, miközben egy hatalmas szürcsöléssel beszippantja a kilógó hagymát.
– Semmi különös – mondom bizonytalanul. – Legyen csinos, fiatal, és legyen egy kis esze is.
– Mondom én, hogy álomvilágban élsz – jelenti ki Rudi. (Falk: Gőzgombóc blues)

A magyarok barbárok, kétség sem fér hozzá, viszont főzni, azt nagyon tudnak! (Csikász: A két fejedelemasszony)

Colin rájött, hogy a világ nem egyszerűen igazságból és hazugságból, helyes és helytelen dolgokból áll. Van ezek közt egy bizonytalan terület, ahol az ember ide-oda ingadozhat, a nem egészen helyes és nem egészen helytelen közt. (Anderson: Lord Drayson bukása)

Még mindig iszonyú megbántva érzi magát, és haragszik rám. Megértem. Vannak sebek, amiket csak az idő gyógyíthat be. (Wallis de Vries: Álnok)