Várost védő, titkot őrző, játszmás.

Peter Parker, akiről kevesen tudják, hogy kevés szabadidejében maszkot ölt és Pókember néven New York városát védelmezi, most a múltjával kell, hogy szembenézzen. Fisk, akit az alvilágban Vezérként ismernek, egyszer már a látókörébe került. Nagyon le akarta csukatni, de a férfi pénze erősebbnek bizonyult. Most Fisk visszatért a városba, és uralni akarja azt. Nem csak az alvilágot, de a politikába n is. Fisk tudja, hogy Pókember az útjába fog állni, ezért van egy terve, hogy semlegesítse a hálószövőt. Kísérleteknek és némi született tehetségnek hála olyan emberek dolgoznak nekik, akik utánozni tudják Pókember mozgását, és elhitetik a közvéleménnyel, hogy védelmezőjük rossz útra tért. Miközben Peter igyekszik ellenlépéseket tenni, a kapcsolatában levő problémákkal is kezdenie kell valamit. Harry próbálja figyelmeztetni, hogy túlságosan védelmező MJ-vel…

A Nagy Marvel regénysorozat olyan történeteket mesél el, melyek már léteznek. Csak más formátumban: a híres Marvel karakterek képregénytörténeteit dolgozták át regénnyé. Színes már most a paletta, akár egészen ismert nevek is vállalkoztak arra, hogy a képregények alapján regényt írjanak. Igaz, ez a Pókember-történet pont nem az a kategória.

Még nem tudtam eldönteni, hogy az ad vagy elvesz a történetből, hogy nem szokványos ellenfelet kap Peter. Elméletben azt tudom díjazni, amikor cserélnek a hősök, és egymás helyzetében vagy ellenfeleivel szemben kell kipróbálni magukat. Amikor pl. Joker és Lex Luthor cseréltek, az tetszett. Itt Pókember Daredevil egyik ősellenségével néz farkasszemet, és kreáltak nekik egy közös múltat is. Mégis, nem bírtam túltenni magam azon, hogy végig várjam, mikor bukkan fel Fenegyerek és tesz valamit Vezér ellen. (Nem került ilyenre sor, különben.)

Volt más jellegű gondom is Fisk feltűnésével. Pókember és Vezér világa más hangulatú. Pókember olyasmi a Marvel univerzumban, mint a DC-nél Flash. Ők a csapat humoros fele. Játékosabb, színesebb a világuk. Fisk viszont kemény bandavezér, aki remekül passzol a Daredevil jóval feketébb univerzumában. Ok, egy a városuk, de teljesen más mégis. Most pedig ütközik ez a két világ: valahogy nem illenek össze. Nem véletlen, hogy Pókember általában szuperképességgel rendelkező bűnözőkkel vagy tudósokkal kerül szembe, nem alvilági vezérekkel.

A cselekmény különben nem lenne rossz. Dinamikus, pörgős, sodornak az események előre. Liss még arra is odafigyelt, hogy ne csak akcióban lássuk a hálószövőt, hanem kicsit az érzelmi világát is bemutassa. Azt különösen kidolgozta, hogy kezdi el tönkretenni a kapcsolatát a védelmező ösztöne.

(Ezen a téren is felrémlett lelki szemeim előtt a Flash. MJ itt azt találja ki, hogy riporter lesz. Iris, Flash szerelme is ilyen téren ténykedik.)

De ez nem az érzelmek regénye, elsősorban arról szól, hogy Fisk és Pókember változatosan módokon küzdenek egymással. Egy különleges képességű lány támogatását kell elnyernie annak, aki győzni akar ebben a harcban. Elég hamar nyilvánvaló lesz, aki az ő támogatását a magáénak tudja, előnnyel indul.

Akcióregénynek korrekt, csak éppen ennyit kevésnek éreztem most. Szórakoztat, de igazán nem érintett meg. Nem izgultam, nem szerettem meg a szereplőket, és nem adott az univerzumnak se többet ez a rész. Csak furcsának találtam, hogy Vezér itt az ellenfél. (Még egy X-Men rosszfiút is könnyebben el tudok képzelni Pókember ellenségeként, mondjuk, azért nem Magneto szintű tehetséggel megáldottat.)

A Sötét Főnixnél jobban tetszett, de még ez sem az igazi.

Liss: Hatalomátvétel (Pókember) – Mint akció: 60% kalandos, pörgős történet, ami plusz élményt nem tud nyújtani a világhoz.

Szubjektíven: 50% akcióregénynek korrekt, de egyes elemek nagyon nem jöttek be. Pl. Fisk.

- Attar: A Serengeti köde

A küldetés végül sikerrel jár, ha nem is úgy, ahogy eredetileg tervezték. Mo albínó gyerekeit már nem tudják megmenteni: van, akit már elkaptak a szervkereskedők, más biztonságba költözött a szüleivel. Ám a helyiek kiszabadítottak a kereskedőktől egy tucat gyereket, akiket biztonságba tudtak vinni. Jack majdnem bele is hal, ő maradt hátra feltartani a kereskedőket, míg Ro menekült a vonattal és a gyerekekkel.

Egy kis időt együtt töltenek még párként, de a nőnek kezdődik a tanév, visszamegy Angliába. Abban egyeznek meg, semmilyen kapcsolatot nem tartanak. A távkapcsolatok nem működnek.

1 évvel később Ro még mindig hiányolja a férfit, de rászánja magát, hogy továbblépjen. Éppen az első randira menne, amikor beállít Jack és kész itt élni, ha Ro még visszafogadja. A randira Jack is elmegy, majd marad Ro élete része. Kicsit Angliában élnek, de aztán visszaköltöznek Afrikába. 1 év múlva házasodnak, amikor Ro az első gyerekükkel terhes.

A végén kiderül az is, hogy Mo és egy barátja utolsó tettükkel Jack kislányának testét védték meg. Belőlük nem is maradt semmi, de a lányból igen. Jack eltemethette.

- Musso: Az írók titkos élete

Rafa feláldozza magát, és az elrablóval (Mathilde nagyapjával) egy szakadékba rohan a kocsijukkal.

Mathilde és a nagyapja a gyilkosok, akik a szigeten történtekért felelnek. Ez a bosszújuk: Mathilde kamasz volt, amikor betörtek hozzájuk, és a szüleit, a kisöccsét meggyilkolták. A lánynak most jöttek vissza az emlékei. A végére Nathant hagyja, őt személyesen akarja agyonlőni.

Nathan elmeséli neki az igazat: akkoriban nősülni akart, családot.  A kedvese missziós munkát végzett, és az egyik úton megölték. Szervkereskedők nyomára akadt, akik végeztek vele. Nathan levadászta őket. Mathilde családja ebből lett gazdag. Az apja volt az egésznek a lelke, az orvosa. Valóban, bosszút akart állni. De a férfi a fenyegetettségre őrülten reagált: elkezdte kiírtani a családját. Nathan már csak Mathilde-ot tudta megmenteni. Egy kosábbi hullát hagyott hátra, és a lány apját elragadta, neki a halál túl könnyű lett volna.

Megmutatja a lánynak, ezért vonult vissza. Az apja él, itt van, a rabjaként. Ellátja, de semmilyen emberi interakcióban nincs része. Mathilde az apját lövi le.

A zárásban látjuk őket máshol, párként, egy kisbabával.

Varázsvilágos, bosszút álló, hatalmi harcos.

Nahri nem kerülheti el a sorsát, miután védelmezőjével végzett Ali herceg. A gyász letelte után a király hozzákényszeríti az örököséhez, ezzel egyesítve látszólag a két dzsinn törzset. Nahri és Muntadzir kénytelenek megkötni a maguk szövetségét házasokként, noha mindkettejük szíve másért dobog. A lány arra használja a hatalmát, hogy elkezdje jobbá tenni a város minden lakójának életét. Dára nem nyughatott békében, úrnője visszarángatja az életbe. Teljes erejű dzsinnként, szinte szörnyeteggé válva küzd az asszony céljaiért, noha legszívesebben csak a szerelméért menne, és építeni maguknak valamiféle boldogságot. Helyette fegyverré kell válnia, készülve Dévábád ostromára. Ali pedig száműzetésbe kényszerül, ahol egy jobb világot kezd építeni és felfedezi az eddig nem ismert mágiáját. A sors azonban hazaveti őt is, és belekeveri a hatalmi játszmák és árulások világába.

Nem véletlen, hogy népszerű lett ez a fantasy sorozat. Nagyszabású, mondhatni epikus a cselekménye. Mi több, miközben ez a kötet remekül folytatja az előző rész eseményeit, kicsit más is.

Korábban kalandos volt, ahol Nahri felfedezi az örökségét, és a dzsinnek világát. Ahol kezdetektől hatalmi játszmája bábujaként mozgatja a király, akinek családja Nahri családját lökte ki az uralomból. Ez a rész a politika és ármányok világába vezet bele még jobban.

Minden szereplő a politika sakkjátszmának egyik bábuja, bár Ali és Nahri nagyon küzdenek azért, hogy ne mások mozgassák őket, hanem a saját döntéseik hozhassák meg. Chakraborty egyre inkább mélyíti a viszály és a játszmák gyökereit: fokozatosan egyre többet fed fel abból, hogyan alakult ki a jelenlegi helyzet, a múltban ki mit követett el a másik ellen. Így a jelen harcai a trónért elkezdenek túlmutatni magukon: ez egy hosszú történet végjátszmája, ami már évszázadok óta tart.

Dára eddig tevékeny hős volt, most inkább szolgai szerepbe kényszerül. Vannak az ő fejezetiben látványos harcok, mágikus küzdelmek, de amivel legjobban le tudott kötni, most nem ez volt. Dára eljut egy olyan következtetésig, hogy bármit tesz is, rá az úrnője és a családja mindig is fegyverként, nem dzsinnként fog tekinteni. Rádöbben arra, hogy bár ő a halálos fegyver, az egyik legnagyobb harcos, a háború és a gyűlölet így soha nem érhet véget, és mindenki a vesztébe rohan. Mi bosszút állunk, legközelebb rajtunk ütnek a túlélők. Készülünk, visszavágunk, hogy aztán az ellenségeink tegyék ugyanezt. Roppantul várom is, hogy mihez kezd ezzel a felismeréssel a későbbiekben.

De ez a regény legfőbb mondanivalója is. Bemutatja, milyen pokol a háború, és a gyűlölet hogyan öröklődik generációról generációra, lehetetlenné téve a békét és a megbocsátást. Ugyan a szereplők dzsinnek, mágikus képességeik vannak, de ebben a tekintetben nagyon emberiek. Mintha Chakraborty az emberiségre is kimondaná az ítéletet.

A karakterek fejlődnek, a viszonyaik egyre bonyolultabbak. Messze nem romantikus regény, de fontosak az érzelmi kérdések is benne. Nem ez az elsődleges, de érdekel, a végére az egyes szereplők ki mellett kötnek ki. Itt senki nem hallgathat csak a szívére, változnak az érzéseik, és élveztem is, hogy nincsenek a nagy nyálregényes örökké tartó, heves szerelmei, melyek első látásra születnek.

Ha a szereplők konfliktusait és mozgatórugóit vizsgáljuk, még feltűnőbb, mennyire összetett ez a világ. Ahogy a szövetségek és viszályok alakulnak, az sokszor nincs összhangban egymással, és nagyon bonyolult helyzeteket teremt. Nézzük csak Nahri helyzetét! A király a szövetségese, akivel közösen kihasználják egymást. Mégsem állnak egymás oldalán, az csak látszat. Politikai és személyes konfliktus is van közöttük: a férfi belekényszerítette a lányt egy nem kívánt házasságba. Valósággal bebörtönözi. Igazából mást akarnak a dzsinnek világának. Olyasmikről már nem is beszélve, hogy mit tett a férfi Nahri családjával és tesz velük most is... Nahri és a férje. Látszólag ez is egy szövetség, de már abba bele lehet törni a fogunk, hogy személyes szinten értsük, mi van közöttük. Mindketten másba szerelemesek, de házasok. Nem is csak névlegesen - ha szerelmi jeleneteket hála égnek nem is kapunk, utal rá a szerző, hogy van köztük szexualitás. Hol közelednek egymás felé politikailag, hol csak elviselik egymást. Egyértelműen nem szövetségesek, de nem is ellenfelek. Nahri és Dára. Érzelmi oldalon egy térfélen vannak, szeretik egymást. De a politika nagyon keményen közéjük áll: Dára a nő anyjának katonája, mondhatni, a fegyvere. Olyan dolgokat is megtesz, amelyek miatt a szerelme dzsinnként/férfiként is kevesebbnek látja. Így a politikai konfliktus egyre személyesebbé is válik. Végül, Nahri és Ali. Barátok, akik árulók lettek. De most közelednek egymás felé, ők meg a politika miatt. Egyet akarnak. Fel is dobta Chakraborty a labdát, hogy mik lesznek még ők egymásnak. Már csak ezért is várom a folytatást.

De ez csak egy karakter a sok közül. Chakraborty alaposan felépít minden szereplőt, és összetett viszonyok között mozgatja őket. Még csak azt sem lehet egyszerűen eldönteni, hogy ki a jó és a rossz. Attól függ, melyik konfliktusrendszerben vizsgáljuk.

A regény első fele tele van politikával, és Chakraborty mellette elkezd magyarázatokat is adni a szereplők motivációiról, a dzsinnek történelméről. Ezt talán nehezebb kicsit olvasni, de a végére olyan mágikus és kalandos események indulnak be, hogy csak úgy faltam a fejezeteket. A vége is… mikor is jön a folytatás?

Ha már emlegetem a trilógia végét, érdemes egy pillanatra a borítónál is megállni. Az Agave nagyon tudatosan építi fel a sorozat külső design-ját is. Dévábád-trilógia, vagyis a dzsinnek fővárosa van kiemelve, ami egyszerre jelent egy másik, egzotikus világot és egy nagyvárost. Az első rész külleme nagyon tetszett, a Rézkirályság már egy fokkal kevésbé. Mennyit nézegettem a város előtti kék fényt, és nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem inkább a sci-fik/ufók vonósugara jut róla eszembe. De itt is ott a város tematika, és valami európaitól eltérő hangulat. Már leleplezte a kiadó a végének a borítóját is, marad ugyanez az irány. A város. Látványosa, monumentálisan, színesen. Nem vagyok biztos még benne, hogy ez jól esik a szememnek. Valamiért az indiai világot inkább érzem benne, mint a regény arabos környezetét. Ettől függetlenül a koncepció remek, értékelem is, csak a megjelenésig még barátkozom a teljes tematikával.

Összefoglalva, amiért szeretem ezt a regényt: lenyűgöző, milyen összetett a világa és a benne szereplő karakterek sokszínűsége. Bár a regény végén jobban tetszettek a mozgalmasabb események, a tényleges harcok és csaták, nagyon tudtam értékelni azt is, hogy politikában mi van benne. Az ármányok, a hatalmi játszmák szövedéke is összetett és másképpen izgalmas, mint a regény vége. Chakraborty jó világépítő, és az, ahogy Dévábád politikai összetettségét megragadta, másképpen tudott tetszeni, mint a pörgősebb küzdelmek. Mondhatni, kivétel nélkül megszerettette velem a szereplőit, mert mindenki összetett annyira, hogy találtam bennük valamit, amivel tudtam azonosulni. Dárában, ahogy átlátja a saját szerepét, és a legnagyobb harcos létére rádöbben, micsoda fertő a háború. Talán ő volt az, aki legjobban mozgatta most az agyam. Mert nála az is érdekes, milyen alakban hozták vissza az életbe - nekem az kell, amikor a karaktert a cselekmény is megtámogatja, ténylegesen történnek vele dolgok, nem mint Nahri esetében, aki csak a végén válik úgymond aktívvá. Ebben a regényben tehát szeretem, hogy egymaga képviseli a jó világépítést, a mozgalmas cselekményt - leginkább a kötet végére, az első fele azért inkább világépítő - és a karakterek is fejlődnek, izgalmasak. A végéről nem is beszélve... pont annyira nyitott, hogy akarjam folytatni a sztorit.

Méltó folytatása a kezdésnek, összetett fantasy, aminek már várom is a záró akkordját.

Chakraborty: Rézkirályság - Mint fantasy: 90% gondos világépítés, fejlődő karakterek és meglepően ármányos történet.

Szubjektíven: 75% a végére nagyon belelendült, és izgalmas, de a sok politika korábban…

Jövőbeli, egymásért küzdő, függőségbe lökő, harcos.

Egyszer volt, hol nem volt, a jövő világa, ahol az emberek a mesterséges szórakoztatás világába menekültek, miközben a világ rohadt köröttük. Ahol volt egy kislány, Debbie, egy szegénynegyedben. Akinek függő anyja elől egy környékbeli kissrác, Danny lett a menedéke. Együtt nőttek fel, küszködtek, és estek mély szerelembe. De a világ kegyetlen, és Danny nem bírta tovább. Eladta a lelkét, erőért. Megszületett a halálos, gyilkos és totálisan függő Led Dent. Debbie azonban képtelen volt lemondani a fiúról, aki egyszer volt. Védő támasza lett a férfinak, és kereste a megoldást, hogy visszakapja Danny-t. Most olyan megbízást kapnak, amely egyben esély is: Tokiót kellene lerombolniuk, az utolsó természetes menedéket a bolygón. De ez lehet az ő menedékük is – de vajon képesek lesznek megragadni, vagy a lány gyerekkori mondása átokként üldözi őket: esélyük sem volt soha?

Már aludtam rá egyet, de még keresek erre a történetre szavakat. Nem voltam felkészülve rá, hogy ez a történet ennyire torkon fog ragadni. Pedig így történt.

Már maga a világa is izgalmas. A jövő, ahol az emberiség már szemétteleppé változtatta a Földet. Savas eső hullik, minden rohad és az egyetlen menekülés a drogos technoálom. Vannak, akik azonban még mernek küzdeni. Ilyen Debbie is, a történet fő narrátora és a hőse. A jelenből indulunk, amikor egy gyilkos szörnyeteg védő angyalaként látjuk. De fokozatosan elmeséli a történetet, ki volt Led korábban és miért nem képes lemondani róla. Van valami megejtően szép ebben a szerelemben. De a világban nincs már szépség, csak erőszak. Már a kezdő jelenetekben megcsapott, micsoda erőszak van a lapokon.

Ezzel ellentétben áll Tokió idilli világa, ami a másik véglet. Semmi technika, csak a háborítatlan természet, amihez az ember alkalmazkodik. Vizuálisan is élesen más a kettő. Az egyik buja, zöld és tündéri. A másik színes, harsány, mesterséges és perverz. Egyértelmű, melyik a jó és a rossz, de az emberi természet nem ilyen egyszerű. Vágyjuk az egyiket, de képesek vagyunk megőrizni? Remender nem ad pozitív választ. Debbie mantrája kísér végig: esélyünk sem volt.

Világok csapnak össze, és akciófilmbe illő harci jelenetek vannak. Nem fogta magát vissza a rajzoló, tobzódunk a vérben és az erőszakban.

Mindezek mellett ez emberi dráma. A gyenge, de lélekben nemes fiúé, akit a környezet nem engedett életben maradni, szörnyeteggé kellett válnia. A szépség, aki vissza akarta változtatni a fiúvá, akibe beleszeretett. De ez nem Disney. Remender halálos érzékkel akkor viszi be mindig a nagy csapásokat, amikor már reménykedünk. Lehet happy end! Aztán jön a fordulat és vele a fájdalom.

Agyilag értem is, miért ilyen. Így hatásosabb, mélyebb és jobb is a történet. Ettől függetlenül nagyon tudtam sajnálni Danny-t, akinek nem juthatott az, amit érdemelt volna. És megint a mantra: Nem mi okoztuk a savas esőt. Esélyünk sem volt soha.

Debbie különben pokolian erős és szexi hősnő, az egyik legjobb karakter a történetben.

Ami viszont az ízlésvilágomba nem fért bele: az a fajta szexualitás, ami itt meg van rajzolva. Ok, Debbie és Danny/Led pár, azzal nincs különösebb bajom, hogy a kapcsolatuk szexuális részébe is kapunk betekintést. (Bár többet, mint amit egy képregénybe vártam volna.) De van egy olyan öreg és gonosz szereplő, aki abból űz sportot, hogy meztelenül mászkál, és mintha direkt úgy állna mindig, hogy az embert szemközt találja az aszott farka. Ha némileg értem is, hogy ezzel is az ő világképe fejeződik ki, ahogy mindenki felett áll és tapos, akkor is utáltam látni. Pedig különben grafikában is profi a kötet, amit az arcokkal ki tudott fejezni a rajzoló…

Meglepően nagy élmény volt ez a képregény, amit még emésztenem is kell kicsit.

Remender: Tokió szelleme - Mint képregény: 100% disztópia, akció, komoly dráma. Egyedi stílus, sok mocsok, tartalmas.

Szubjektíven: 80% ha tudom is, hogy ez a vég kellett, akkor is szomorkodom miatta. Mély.

Családos, misztikus, végső küzdelmes, múltat megismerő.

A család megnyugszik kissé, már reménykedni kezdhetnek, hogy nyertek és minden rendben lesz. Nem sejthetik, hogy Susogó még jelen van, és sokkal nagyobb dolgot vett el tőlük, mint eddig bármit. Bode testét szállta meg, és űzte ki a legfiatalabb Locke lelkét. Ebben az álcában gyűjti be a kulcsokat, és készül a terve utolsó fázisára: démonokat szabadítani a világra. Közben Tyler és Kinsey újabb kulcsra bukkannak, mely az időutazás egy módjára nyújt lehetőséget: megnézhetik, ha be nem is avatkozhatnak, a múltat. Visszamennek a kezdetekhez, amikor a Locke család először találkozott a démonokkal, és elkészítették az első kulcsot. Majd visszatérnek az apjuk múltjába is, és végre megértik, ki Susogó, pontosan mit akar és nekik milyen szerepük van a játszmában. Ám lehet, hogy még ez is kevésnek bizonyul az ellenük törő sötét erőkkel szemben.

A Netflix sorozat miatt újabb lendületet kapott a Locke & Key világ. A Vajákhoz hasonlóan a sorozat adott egy pluszt az eredeti műnek is. A Fumax pedig a szokott minőségben hozta a zárást, így aki nem bír várni a következő évadra, olvasva megtudhatja, mi lesz ennek a történetnek a vége.

Záró rész, így azt gondolná az ember, már csak a szálak összefogása és a lezárása van vissza. Hill azonban tudott előtte valami jobbat: megadja azokat a válaszokat, amelyekre eddig csak vártunk. Miből vannak ezek a kulcsok, miért van varázserejük? Miért kötődnek ennyire a Locke családhoz? Hogy kezdődött ez az őrület? Valamint, Susogó történetét is teljes mélységében felszolgálja.

Két történetet is elrejtett történeten belül – nekem a múltbeli Locke kaland tetszett jobban, a függetlenségi háborúval, és a démonokkal, melyek az angoloknál is nagyobb fenyegetést jelentenek. A gyerekek apjának történetére szükség volt, így helyezte el végre teljesen előttünk a gonoszt a szerző. Ez a történet azonban keserédes volt – tulajdonképpen arról szólt, hogy egyetlen rossz döntés hogyan képes életek tucatjait tönkretenni. Hogy az, ami lehetne egy ártatlan csoda, az emberi önzőségnek hála tömegpusztító fegyverré válik.

Majd a végjáték, amelyben mindent felpörgetett a szerző. Hatalmas érzelmi csúcspontok voltak: a magánéleti válságok, a rendezett és szétesett kapcsolatok, és egy nagy vérfürdő. Áldozatok, veszteségek – amelyektől egyszerre lesz tragikus és nagyszerűbb a győzelem.

Tetszett, ahogy a karakterek emberként is egyre érettebbek. Tyler, aki képes arra, hogy megmentse a lelkét annak a fiúnak, aki olyan sok mindent elvett tőle. Kinsey, aki végre megérti, hogy a haragja és a fájdalma is az övé, azok nélkül ő sem önmaga. Hiszen az élet egyszerre fájdalmas és gyönyörű, és ha ennek csak az egyik felét éli meg, akkor nem is él igazán. Szokás szerint Bode az, akit annyira nem szívlelek – képes leszek leírni, de nekem a kismadár szimpatikusabb volt, aki végül nagy ajándékot ad a gyereknek.

Hill remekül összefűzi, ahogy a kezdet és a vég most találkozik. Ahogy látjuk az első kulcs elkészültét, és ahogy majd Tyler elkészíti az utolsót. Minden körbeér és zárul – ugyanakkor a szereplők folytatják az életük, lesznek új lehetőségek előttük. Hiszen minden vég kezdet is – és megint körbeérnek ezzel a szálak.

A világa még mindig lenyűgöző, és bőven volt benne ötlet, mire és hogyan használhatóak a kulcsok, milyen képességeket adnak. Fel is ötlött bennem, hogy jegyzetelni kellene, melyik mire való, mert a végén egy helyen el is vesztem abban, egy cselekvést hogyan hoztak össze a kulcsokkal. Képeken ott volt, de kellett egy emlékeztető, mit is látok.

A grafika különben a szokott minőség. Nem Monstress szépségű, de korrekt.

Most, hogy a végére értem, jöhet a Netflix is. Érdekel, mihez kezdtek az alapanyaggal.

Hill: Kulcs a zárját 3. – Mint képregény: 100% izgalmas, sötét történet, komoly drámákkal, horrorral és mágiával.

Szubjektíven: 90% korrekt zárás, a szokott minőségben. A történet, a karakterek is rendben.

Cím: 1000 veszély a rettegés iskolájában

A sorozat eddigi köteteihez hasonlóan újra az olvasó kezében a döntés. Most mi a sztori?

Adott egy diák, aki mindennel foglalkozik, csak a tanulással nem. Okos, de kis bajkeverő. Ő lesz az olvasó karaktere. A szülei meg akarják menteni magától, így egy bentlakásos, elit iskolába íratják be. Ha sejtették volna, mi vár a falak között....

Dönteni kell, újra és újra. Attól függően, mit választasz, alakul a cselekmény.

Lesznek kis kérdések: ki legyen a szobatársad? De olyan nagyobbak is, mint az önző menekülés a kinccsel, vagy segíteni egy baráton?

Az iskola titkokat rejt: orvosi, illegális kísérletek. Jóindulatú és gonosz szellemek. Elrejtett kincs. A történetek vége is sokféle: lehetsz sima jó gyerek, lehetsz gazdag és kiemelkedő, de a halál sem kizárt. Bár van annál rosszabb is - gonosz szellemek inasa....

Kalandra fel!

Nyomozós, családi titkos, bosszút állós.

Magyarország, napjainkban. A rendőrség kötelékében egy EU-s pályázatnak hála új nyomozócsoport jöhet létre. A csapat vezetőjének az a célja, hogy egy ütőképes csapata legyen, akikkel profin és összedolgozva működhetnek. Még alkut is képes kötni az álmáért: a vezetőség beleszól a nemi eloszlásba, és egy idős, részeges fegyverszakértőt is a nyakába varrnak. Ám a csapat létrejön, és csapatépítés helyett már az első ügyükön kell dolgozniuk. Egy ismert közgazdászt lőttek agyon. Majd egy műkincskereskedővel végeznek nagyon hasonló módon. Miközben a csapat igyekszik rájönni, mi köti össze az áldozatokat, a saját tragédiáikkal is foglalkozniuk kell. Judit angol férjével Down-szindrómás lányuknak igyekszik minél több mindent megadni. Vanda egy betegség miatt rejtené a küllemét. De van, akinek az alkohollal, van akinek az újszülött ikreivel kell dűlőre jutnia. Közben pedig egy család tragédiája sejlik fel, akik a háborús Balkánon igyekeztek életben maradni.

A krimiknek van egy olyan típusa, amikor a középpontban egy zseniális nyomozó áll, aki egymaga képes megoldani az ügyet. Ha tesznek is mellé egy társat, ő általában azt a célt szolgálja, hogy zseni hősünk neki magyarázva minket is felvilágosítson a gondolatmenetéről és a módszereiről. Robert Hunter, Sherlock Holmes, Pendergast.

Vannak azonban olyan krimik is, melyek többet merítenek a hétköznapokból. Ahol a rendőrök csapatban dolgoznak, mindenkinek megvan a maga feladata és az ügy is úgy van tálalva, hogy el lehet hinni, ez valahogy így nézne ki a valóságban is,

Cserháti Éva regénye az utóbbiak közé tartozik, és kifejezetten élveztem is, hogy a reális mocsokba merít bele minket a szerző. Hősei rendőrök, váltakozó intenzitású munkamorállal és szakmai tudással. Tetszett, hogy láthatjuk, mivel küszködnek a mindennapjaikban, emberiek és esendők, de elsősorban rendőrök. Nincsen az a nagy, női regényes lelkizés, de azért érzelmi oldalról is fel vannak építve. Ha elsősorban rendőrök is, emberek is.

A krimi jó tempóban, értelmesen halad előre. Ahogy már említettem, nincsen mindentudó zsenink, aki ránéz a hullára, aztán már sorolja is, ki és miért ölhette meg. Helyette többféle módszert kapunk, hogy gyűjtik be az adatokat, és kezdik összeállítani az ügyet.

Ezen szál mellett egy másik is hangsúlyos a történetben. A háborús Balkánra is elmegyünk, ahol macedónok/görögök harcoltak a szabadságukért, hitükért. Cserháti Éva olyan érzékletesen fest képeket a háború pokláról, hogy nem egyszer beleborzadtam, mire nem képesek az emberek egymással. Nagyon krimi szerető vagyok, de nem egyszer ezeket a betéteket vártam, annyira tudni akartam, mi lesz a széjjel szakított család sorsa.

Az érzelmi öklöst is ez a rész vitte be. Többször is. Spoiler lenne elmesélni, melyik jelenetek fájtak legjobban, de volt belőle pár. A háború egy szörnyeteg, és szörnyeteggé teszi az embereket is. Még mindig belefájdul a lelkem, ahogy itt végigkövettem, ahogy egy ártatlan gyermek, akinek annyi a bűne, hogy ide és így született, hogyan válik a körülmények hatására keserű, csalódott és veszélyes felnőtté.

A regény végére a két történet összeér, és ahogy mindent tudunk, pár dolog utólag válik még érdekesebbé. Talán tragikusabbá is.

Meg kell dicsérnem a címet is. A történet végére nagyon érthetővé válik, és találónak is érzem. Ez a regény arról szól, mi a Sellő titka, és hogyan jutottunk el addig, hogy ilyen titka legyen. De persze nem árulom el még azt sem, ki/mi ez a Sellő.

Ami azért nem volt a fogamra való: az elején küzdöttem helyenként a nyelvezettel. Nagyon nem szeretem, amikor nyomdafestéket nem tűrően beszélnek a szereplők. Itt sem bírtam.

Jó hír: az írónő már megírta a 2. részt, és készül a csapat 3. esete is. Én biztos elolvasom!

Cserháti: A Sellő titka - Mint krimi: 85% üdítően hiteles és hihető krimi, ami egyben korrekt családregény is lett.

Szubjektíven: 70% szerettem, várom a folytatást is, csak a nyelvezete zavart helyenként.

Cím: Édes a Bosszú Részvénytársaság

Szerző: Jonas Jonasson – a svéd szerző ontja magából egyedi hangulatú és humorú történeteit. Magyarul is több könyve megjelent. A 100 éves ember, aki… kötetét filmesítették is. Bár svéd, és használ krimis elemeket is, nem skandináv krimiben utazik. Ő az egyike azoknak, akik miatt a skandináv humorról is beszélhetünk.

Műfaj: humoros

Cselekmény: adott egy cég, akik segítenek bosszút állni a klienseiknek. Most éppen egy fiatal páros kéri a segítségük, hogy egy neonáci műkereskedő megfizessen a bűneiért.

Várható megjelenés: ősszel

Miért várós?

• Ha minden regényét nem is szerettem a szerzőnek, aminek bejött a humora, azokat igen.
• Maga a Bosszú Részvénytársaság jó ötletnek tűnik, kíváncsi vagyok, milyen ügyeik vannak.
• Még annyira kevés elem van meg a történetből, hogy bőven lesz benne meglepetés.