Jövőbeli, problémás, hősi, világvégés, harcos.

Ha menekült vagy, és végre megkapod a kedvezményes lakást, azzal együtt jár, hogy aláírod, használod a betett műszaki eszközöket. Akkor is, ha így drágább a szolgáltatás. Ha egy üzemi gond miatt kenyeret sem tudsz sütni hetekig. Hősnőnk azonban úgy dönt, megszereli a gépeket. (Engedélyezetlen kenyér) Amerikai Sas, a hős, aki rendet tart a bolygón. Amikor azonban úgy dönt, a rasszizmus ellen száll harcba, gyorsan magára marad. Milliárdos barátja, Bruce és szerelme, Lois sem tud hatni rá vagy vele tartani. (Mintaszerű kisebbség) Egy rákban haldokló nő férje egy netes gyászcsoportban talál vigaszt. Hamarosan azonban a biztosítókra dühös emberek terrormerényletekkel adnak hangot panaszaiknak. (Radikálisok) Világunk összeomlott, de egy előrelátó bróker még időben berendezett egy bunkert és meghívta a kiszemelt ismerőseit. Szigorú szabályokat kell betartani, de lassan elszabadulnak az indulatok, és nem működik a bezártság sem. (A Vörös Halál Álarca)

Hogyan kell szórakoztatva a ma problémáiról beszélni? Akár köntösbe bújtatni a fajsúlyos mondanivalót? Doctorow most négy példát is mutat erre, hiszen olyan témákat veséz ki e kötetében, mint a menekült-kérdés, a rasszizmus, a biztosítók eljárásai és a politikai vezetők korrupciója és alkalmatlansága. Ugye, mennyivel nyersebben hat, ha leveszem a cselekmények körítését?

Mindegyik történet tartalmaz valami olyan elemet, ami eltereli arról a figyelmet, milyen komoly problémáról akar elgondolkoztatni. Ezt leginkább a Mintaszerű kisebbség történetéből tudom megvilágítani. Első ránézésre ez csak egy szuperhős történet. Ugyan a hőst Amerikai Sasnak hívják benne, de szerintem mindenkinek nyilvánvaló, hogy ő Superman. (Gondolom, a DC alaposan levédte, hogy ne születhessenek ilyen történetek a nevével, így maradt Sas.) Doctorow nem spórolt a keresztnevekkel: Sas alteregója Clark, milliárdos igazságosztó haverja Bruce, a szerelme Lois. Nyilvánvaló az egyezés. Vannak jelenetek a nagy tetteiből, ahogy szerették az emberek. Ám, nagyon is mai probléma, amikor egy rendőri visszaélés miatt kiáll a sértett fekete mellett. Ahogy erre reagál a nyilvánosság… Miközben azon izgulunk, mit tesz Sas, igazából az a kérdés, miért nem lehet hatékonyan fellépni a rasszizmus és visszaélések ellen.

Nagyon sötét képet fest a szerző, minden történetében. Még olyankor is, amikor valamiféle happy end is megvalósul. Nem véletlenül a modern társadalmak összeomlásával járó világvége van a zárlatban – ez a világ már pusztulásra ítéltetett. Vannak a szövegben nagyon éles képek is, amelyek beleégtek az agyamba. Pl. amikor az országokat, államokat hajókhoz hasonlítja. Ha tolvaj és narcisztikus a kormányos, a hajó el fog süllyedni.

Néhol nyíltabban, máshol burkoltabban, de ebből a könyvből üvölt, hogy igazságtalan és romlott világ a miénk.

Mégis, mindezek ellenére nem depresszív a hangneme és van szórakoztató értéke a történeteknek. Van benne humor, és vannak olyan szereplők, akikkel együtt lehet érezni. Akik között nem olyan is van, aki legalább próbálkozik, és nem adja fel. Ha nem is érnek célt, valamit elindítanak.

Szerettem az ötleteit, ahogy felépítette a szerző a történeteket. Mindegyik novellában erőteljes világképet fest, amiben elhelyez egy nem túl összetett, de jellegzetes karaktert. Pörgeti az eseményeket, egy percre sem unalmas. Talán elsősorban világépítő jellegű, de annyira megtámogatja a cselekménnyel, hogy könnyen olvasható és érdekes marad végig. Határozottan szimpatikus megoldás volt.

Black Mirror rajongóként kifejezetten élveztem Doctorow vízióit, miközben borzaszt is.

Doctorow: Radikálisok - Mint disztópia: 95% a jelenünk izgalmas továbbgondolása, szórakoztatóan és tartalmasan.

Szubjektíven: 90% szórakoztatott, miközben az agyam is munkára késztette. Szinte imádtam.

5: Cornwell: Excalibur – trilógia – az Arthur-mondakör reális feldolgozása, amely inkább történelmi regény akar lenni, nem mítosz. A főszereplője egy Arthur belső köreibe tartozó harcos, aki végigélte a teljes történetet. Kiemelten fontos a hódítók elleni háború, valamint a hatalomért folytatott belső harcok a királyságban. Cornwell ötvözi a mitológiát a hétköznapokkal – végig nyitva van a kérdés, hogy a mágia valódi, vagy csak ügyes szemfényvesztés.

4: Cantero: Kotnyeles kölykök – a Scooby-Doo az alapja, ha ezt így nem is lenne szabad kimondani, hiszen mások a szereplők, és a kutya sem beszél. De a felállás egyezik: egy kutyával a baráti társaság rejtélyeket old meg és helyi hírességek lesznek. Csak éppen ebben a történetben egyszer valóban találkoznak valami természetfelettivel, és megtörnek. Felnőttként egy részük halott, más megőrült. Vissza kell térniük, hogy az utolsó ügyüket valóban megoldják, ne csak elfogadják, amit a rendőrség eladott a sajtónak.

3: Pattou: Északfi – a Szépség és a Szörnyeteg – bár az eredeti Amor és Psyche inkább találó - felismerhető, csak éppen északi környezetben. Itt egy jegesmedve viszi el magával a fiatal és kalandvágyó Rose-t, aki akkor még nem is sejti, hogy a medve eredetileg egy herceg, akire átok szállt. A kastélyának felfedezése közben a lány bajt okoz, és hosszú útra kell indulnia, hogy megmentse a szerelmét és megtörje az átkot.

2: Tchaikovsky: Pókfény – a hős csapat elindul, hogy a veszélyeket leküzdve teljesítse a próféciát, és legyőzze a világukat fenyegető gonoszt – ez a toposz az alapja, de a szerző beletesz nem egy csavart. Az egész zsánernek ad egy pofont a végén, de nem csúszik bele a paródiába. Ilyen, csak másképpen. Sötétebb hősök, kemény harcok és a szerzőre jellemzően vannak pókok is. Itt éppen az egyik pókból farag a mágus valami félig emberi, félig póki lényt, akinek komoly szerepe lesz a történet alakulásában.

1: Maas: Tüskék és rózsák udvara – újabb Szépség és Szörnyeteg, de Maas az a szerző, aki előszeretettel csavarja meg az eredeti meséket. Itt Feyre harcos természet, aki emberként kerül be a tündérek világába, ahol egy gonosz úrnő a tündérudvarok fejeit megátkozta. A Tavasz udvarának ura, Tamlin elnyeri a lány szívét, aki belekeveredik a tündérek játszmáiba, és az átok megtörésének eszköze lehet. Mi a csavar? Talán nem a „Szörnyeteg” karaktere az, aki mellett hősnőnk megtalálja a boldogságot. Hiszen a folytatásokból kiderül, hogy vannak még el nem mondott történetek és konfliktusok a tündérek világában, és egy titokzatos, nagy erejű és jóképű tündérúr, Rhys, nem csak szívjóságból segített korábban a lánynak…

Ármányos, koronáért harcoló, mágikus.

Fitz nehezen épül fel a sérüléseiből. A tüneteken túl az is bántja, hogy nem tud olyan embere lenni a hercegének, amelyre szerinte Igazság hercegnek szüksége lenne. Az sem javít az állapotán, hogy Pompa minden cselvetést megúszik, az apja semmiért nem vonja felelősségre. Fitz azonban képtelen elmenekülni, hazatér és igyekszik minél többet megtanulni a Mesterségből és az orgyilkos képességekből is. Közben a szemét Pompán tartja, aki nem tett le a szándékáról, hogy megszerezze a koronát. Közben Igazság igyekszik védeni a birodalmat és közös nevezőre jutni a feleségével, akiről még mindig nem tudja elhinni, hogy valóban a társa lenne és szeretné. Fitz is a szív ügyeivel bajlódik: Molly visszatér az udvarba, és az ifjú egyre inkább szereti a lányt. Ám olyan társadalmi különbség van közöttük, amely lehetetlenné teszi, hogy komolyan tervezzenek egymással. A kalózok támadnak, Pompa ármánykodik és a királyság minden eddiginél nagyobb veszélyben van.

Az első rész ígéretes volt, de nem kapott el a hullám, hogy ezt nekem most azonnal olvasnom kell tovább. Most már vannak ilyen érzéseim, ha még nem is annyira erősek, hogy valóban rávessem magam a sorozat következő kötetére. Azonban ez egy remek folytatásregény, ami úgy az igazi, ha az ember olvasta az első kötetet is!

A cselekmény minden szálon folytatódik tovább. Megint hosszúnak éreztem a felvezetést, de a cselekmények visszafogását a szerző arra használja fel, hogy mélyítse a főszereplője karakterét. Fitz sokat gyötrődik, és küzd magával. Magában most kell, hogy meghozza azokat a döntéseket, melyek meghatározzák, milyen férfi lesz belőle. A betegsége alatt szembenéz a félelmeivel és a kétségeivel, meghoz pár fontos döntést. Ez az alapja annak, aki lesz belőle. Így annak ellenére, hogy ezeket a felvezetéseket kevésbé élvezem, látom és értem, mi volt az értelmük.

Visszatérve Kosvárba látszólag csendesen haladnak az események, és a szerelmi szálakat kezdi el bontogatni a szerző. Fitz és Molly kapcsolatában kezdettől érzek egy elkerülhetetlen fájdalmat, így nekik nem is igazán tudtam drukkolni. Pedig Molly még Fitz karakterénél is többet fejlődött, egy komoly és eszed fiatal nő lett, aki meglepően jól boldogul a világban és küzd a maga életéért. Sokat ad a fiúnak, hogy ő van mellette.

Igazság és Kettricken párosa sokkal jobban belopta magát a szívembe, abban volt valami aranyos, ahogy a férfi nem merte elhinni, hogy a feleségének jelenthet többet, mint egy férfit, akihez érdekből kellett hozzámennie. A nő pedig nagyon küzd azért, hogy ne csak méltó királyné, de feleség is lehessen. Nekik talán azért is tudtam jobban drukkolni, mert előttünk látok jövőt. Molly és Fitz előtt nem.

Ám közben a háttérben Robb szövi a királyság sorsát, a mágikus szálakat és az összeesküvéseket. Ez talán csendesebb, elmélkedő rész, de a háttérben előkészít nagyon sok mindent, kalandos eseményeket. Ettől is jó középső rész: saját jogon is van értelme, haladnak az események, de közben feldob sok-sok labdát, amit a zárás majd lecsaphat.

Jó húzása van az eseményeknek, és még mindig izgalmas a világa. Minimálisan már tágítja a szerző, de ezen a vonalon is érezni, hogy legközelebb még többet tudhatunk meg.

Robb nagyon tud karaktereket írni. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy a mellékszereplők gyakran jobban meg is tudtak fogni, mint Fitz és a vele sokat szereplők. A Bolond kezd a nagy felfedezésem lenni, övék a vicces részek, és van az ő történetében is valami rejtély, nagy misztikum, ami mozgatja az agyam.

Az bánt egy kicsit, hogy ugyanazt a végzetet érzem lebegni a szereplők felett, mint Brent Weeks sorozataiban. Drukkolok nekik, de sok minden fog rossz véget érni, attól tartok.

Hobb: A király orgyilkosa – Mint fantasy: 70% részletgazdag világépítés, fejlődő hős, és egyelőre csendes ármányok.

Szubjektíven: 75% a lassú kezdés után rákaptam, a világa és a cselekménye is felpörög.

Valós, embereket segítő, feladatokat ellátó.

A kutya az ember legrégebbi barátja, bár eredetileg nem az volt a domesztikáció célja. Segítenie kellett vadászni, harcolni – az csak kellemes hozadék, hogy mellette hű társak is lettek. Mára már inkább kedvencekként tekintünk a kutyákra, pedig vannak egyedeik, nem is kevesen, akik szó szerint megdolgoznak a mindennapi csontjukért. Változatos módokat fedeztek fel a gazdák, melyekkel a kutyák segíthetik az életüket. Van olyan ingatlankereskedő, aki a meghirdetett házakat rendszeresen a kutyájával készült helyes fotókkal reklámoz. Van olyan kutya, amely távolt tartja a káros madarakat a területéről, vagy éppen a juhokat védi a rókáktól. Kutyák, melyek a vakok és különféle betegek jobb életminőségét szolgálják. Vannak internetes kutyasztárok, akik reklámbevételekkel segítik a gazdi megélhetését. Közben pedig annyira szeretnek, hogy gondolkodás nélkül feláldozzák magukat, ha a gazda épsége a tét.

Ahogy a bevezetőt írtam, megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne egy olyan kötet, ami már szinte szerelmes levél a kutyákhoz. Magam is kutyás személy vagyok, és nap mint nap tapasztalom, mennyi szeretetet és feltétel nélküli odaadást kapok egy kis simogatásért és játékért cserébe. Szívesen is olvasok arról, hogy mennyire sokoldalúak, hűségesek és okosak ezek az állatok.

Így a Dolgozó kutyák is felkeltette a figyelmem, már a címével és a borítóval. Hamar meggyőződtem róla, hogy a szerző is nagy kutyabarát. Érezni a hozzáállásában, hogy mennyire példaértékűnek és lelkesítőnek tartja a kutyák hozzáállását az élethez és a gazdájukhoz. Hogy tulajdonképpen dolgoznak, és mindig csinálják a dolguk lelkesen, egészen más a munkamoráljuk, mint az embereknek. Ki látott már olyan terelő kutyát, aki heverészett ahelyett, hogy a rá bízott haszonállatokat felügyelné? Rendőrkutyát, aki a farkát lóbálta, míg a bűnözők ténykedtek? Vakvezető kutyát, aki elbambult? Ha már csak annyit megért az olvasó ebből a kötetből, hogy micsoda erőfeszítésre képesek ezek az állatok, hogy milyen példát vehetnénk róluk, megérte elolvasni.

Eddig azt hittem, a celeb kutyák élete könnyű. Simán csak vannak, a gazdi meg fotókat csinál. Most kiderült számomra, mennyire tévesen gondoltam. Abban is van munka, Greaves leírja, mi és hogyan. Nem egy könnyű szakma az sem.

A téma, a szereplő kutyák tehát nagyon érdekeltek, de nagyon lehúzta számomra a könyvet Greaves stílusa. Minden fejezet hasonló szerkesztési elven alapult: bemutat egy konkrét kutyát, amely valamely embert segítő munkát lát el. Bemutatja röviden a gazdáit, miért volt rá szükségük, és hogyan lett jobb az életük, mert a négy lábú társuk benne van. Majd ebből elkezd általánosítani, és az adott kutyaszakmába vezet be alaposabban. Még tetszett is, hogy az ismert kutyamunkák (vakvezetés, pl.) mellett ritkább területek is fejezetet kaptak, mint a tűzvizsgálatban segédkező kutyák. Tudtam például, hogy mennyire jó a kutyák szaglása – a Vukban nem véletlenül vádolja a róka azzal a kutyát, hogy eladta a szaglását az embernek. Annyival többet éreznek nálunk, hogy azt számokban is nehéz kifejezni.

Elkalandoztam, mert a téma tényleg jó. De az, hogy minden fejezet ugyanúgy épül fel, nem. Az, hogy nem regényes és mesélős, hanem újságcikkre hasonlít minden egyes rész, nem tudott megfogni.

Ez annyira az a téma, ami tele lehetne érzelmekkel. De nem. Itt meglepően szárazan van megfogva a teljes történetet, még az érzelmes részek is. Ez nagyon zavart.

A fotó melléklet a kötet végén viszont nagyon sokat dob rajta, jó volt látni is a kutyákat.

Bár a stílusa nagyon nem jött be, sok értéket képvisel ez a könyv. A kutyák kellenek!

Greaves: Dolgozó kutyák - Mint ismeretterjesztő: 65% alapos munka, melyből kiérezni az állatszeretet is. Cikkszerű.

Szubjektíven: 40% a tartalma le tudott kötni, érdekes és tanulságos, de nem élményszerű.

• Lettero: A bábuk tánca - thriller
• Athenaeum: Raziel 2. - urban fantasy
• Könyvmolyképző: A Mediciek hatalma 2. - történelmi

Május

25. de la Motte: Pokoli tél – skandináv krimi 3,5
26. Lee: Jade város – fantasy 4,5
27. Lebbon: Árnyékhajsza – sci-fi 4,5
28. Róbert: Keresd az igazit! – fantasy 3,5
29. Gárdonyi: Ida regénye – szépirodalmi 5
30. Wodehouse: Csirkék és szerelem – humoros 2,5

            Morgan: Légszomj – sci-fi 4

31. Goldenlane: Papírtigris – fantasy 1,5

            Pessl: Örök ébredés – ifjúsági 5

Holnaptól pedig már nyár… hát, nem az jut eszembe, ha kinézek az ablakon. Most is, kesztyűbe gépelek. Talán majd holnap…

Nyomozós, időhurkos, baráti társaságos.

Bee számára egy éve örökre megváltozott a világ. Nagy szerelme, a középiskola költőzsenije, Jim öngyilkos lett. A lány azonban nem tud szabadulni a gondolattól, hogy igazából valami más történt. Az egykori legjobb barátaik most mind hazatérnek, és a nyár végén tartanak egy nagy bulit. Bee is elmegy, hogy feltegye a nagy kérdést: mi történt Jimmel? Az este azonban tragikusan alakul – autóbalesetet szenvednek, és egy különös helyzetben találják magukat. Életük utolsó napja ismétlődik újra és újra, míg nem tudnak megegyezni, ki legyen az egy, aki túléli a balesetet, míg a többieknek meg kell halnia. A kezdeti sokk és tagadás, a kör megtörésére tett kísérlet után Martha lesz az, aki felvet egy ötletet: van egy örök napjuk, derítsék ki, mi történt egy éve Jimmel! A csapat beleegyezik, de nem számolnak azzal, hogy saját sötét titkaik is sorra felszínre fognak kerülni. Ez a nyomozás mindenkit meg fog változtatni, és egyre közelebb sodorja őket a végső döntéshez is.

Az időhurkos történetek divatosak és sok-sok zsáner használja is őket. Horror, thriller, romantikus komédia, esetleg ezeknek a kombinációi. Marisha Pessl története is erre épül, és több zsánert is összeolvaszt egy történetben. Ifjúsági, hiszen a szereplői 18-19 évesek, még éppen nem felnőttek, de már nem is gyerekek. A problémáik is tipikusan a kamaszoké. Thriller, hiszen egy halálesetet derítenek fel, miközben saját fenyegető titkaik is kísértik őket. Sci-fi, hiszen időutazás és időhurok van benne, egy ponton még fizikával is magyarázva. Végül, fantasy is, hiszen a másvilágról, továbblépésről is szól.

Egy részről, pontosan azt kaptam, amit vártam. A baráti társaságból az lesz a túlélő, akire az elején szavaztam volna. Ugyanakkor nagyon meglepett, hogy a többieket mennyire megszerettem a cselekmény alatt. Fel lehetne ide sorolni mindenkit, mert minden egyes szereplőben megtaláltam azt a pluszt, amiért életet érdemelt volna. Még Jim is, aki pedig már eleve halott a történet idején. Mennyi lehetőség, mennyi jelentős élet szakadt félbe… mélyen megérintett a végén a tragédia, ahogy ki van mondva, hogy meghaltak. Ez eléggé le is nyomta a hangulatom a regény végére, annyira sajnáltam itt mindenkit. Még a túlélőt is, akinek azzal kell együtt élnie, hogy már csak ő maradt, és a többiekért is élnie kell. Szeretnék én is a túlélővel abból reményt meríteni, hogy bárhova is léptek tovább, együtt tették, és nekik is jut valamiféle boldogság ott. Szeretnék, de akkor is szomorú.

De a regény nem ilyen tragikus, éppen ellenkezőleg. Mozgalmas és izgalmas, amibe nem egyszer humoros elemek és jelenetsorok is keverednek. Nagy kedvencem marad, amikor Jim ügyének az aktáját akarják megszerezni a rendőrségről, és egyfajta Mission: Impossible játszma kerekedik a fiatalok és a rendőrök között, akik sokkal felkészültebbek, mint a fiatalok valaha is sejtették volna.

Kifejezetten ötletes, ahogy haladnak előre a nyomozásban, nyomról nyomra. Közben pedig jönnek elő sorra a saját titkaik, melyek mind ide vezettek valamiképpen. Van, aki a barátjának falazott egy sötét ügyben. Van, aki titokban drogkereskedéssel ütötte el az idejét. Nem ártatlan és mesebeli hős egyik karakter sem, mindenkinek megvan a maga bűne, bűntudata és kétségei. De pont azért tudtam őket ennyire megszeretni, mert nem hősök, hanem ígéretes fiatalok, akiknek a hibáikból is tanulni kellett. Inkább jellemzi őket az, ahol most tartanak, mint amit a múltban követtek el. Meg lehet érteni mindenkit.

Az események pörögnek, a történet érdekes, és ráadásul még karakterközpontú is a történet. Bee az elbeszélő, aki mindent belülről él meg. Így általa ez egy olyan kaland lesz, amiben a belső érzések, örömök és félelmek, jó és rossz érzetek is meghatároznak.

Az Éjszakai mozi után Pessl megint valami eredetit és nagyon jót tett le az asztalra.

Pessl: Örök ébredés - Mint ifjúsági: 95% több zsánert ügyesen mixel, miközben izgalmas és érzelmes is. Hatásos.

Szubjektíven: 90% a vége még fáj, sokakat sajnálok, de a könyv hangulatos és letehetetlen.

Menekülős, hercegnőt megvédő, mesevilágos.

Érdekházasságnak kell létrejönnie, hogy két nagy birodalom szorosabb kapcsolatot tudjon létrehozni. Ám mindkét félnek megvannak a maga tervei: a gazdag és nemes kereskedő egy közös, királyi vérből származó gyermeket a hatalomhoz vezető útra használna fel. A királyi család ezzel tisztában is van, így a hercegnőt férjhez engedik, de kikötésük, hogy majdani gyermekeivel a királyi palotában éljen. Ji-Mir hercegnő testőrök kíséretével utazik a vőlegényéhez, ott azonban hamar szembesülnie kell azzal, hogy milyen álnok emberek és indítékok közé keveredett. Egy kirándulás során sikerül elvesznie, és miközben a nemesi házak kitalálják, hogyan legyen tovább, a lány hű testőre a megmentésére indul. Félreértések, kalandok és egy csipetnyi empátia során egyre közelebb kerülnek az otthonukhoz, de a happy endhez is?

Olvastam a szerzőtől nagyon jó regényeket is, amiket alig bírtam letenni. Sajnos, a Papírtigris nem ezek közé tartozik. Bár teljesen más a cselekménye, és nincs köztük semmi kapcsolat, a regény emlékeztetett a másik nagy csalódásra tőle: A szélhámos és a varázslóra. Ugyanaz a recept és stílusjegyek, ami már ott sem tetszett. Itt még annyira sem.

A cselekmény inkább egy komédiát, mint egy fantasy történetét idézi. Az egész nagyon közel van a paródiához, amiket nem különösebben szívlelek. Van egy csomó szereplő, akik értelmetlenül keringenek ide-oda, miközben a lényeg nagyon egyszerű. Majdnem mindenki ki akarja használni a másikat, és birodalmi szinten is az a kérdés, kinek sikerül a másikat kalitkába zárnia.

Nem mintha ez a tényleges főszereplőket nagyon motiválná. A hercegnő csak boldog akar lenni, kiszabadulni kicsit és talán szerelmesnek lenni, még akkor is, ha a rangja miatt tervezett házasságot kell kötnie, és szívének nem is szabadna lennie. A testőr mindene a kötelessége, olyan komolyan véve még a babonákat is, hogy az már inkább szánalmas, mint vicces.

Van egy jelenet, amiben meglátja a hercegnő arcát. Mit csinál erre a derék Ho Tarasin Mitana? Készen áll kiszúrni a szemeit, hogy merészelt ő ilyet látni? Az se semmi, ami miatt megmarad a látása. A testőrtársának sikerül meggyőznie, hogy nem tehet kárt a császár katonájában, saját magában sem, amíg arra a felettesei nem adtak engedélyt. Micsoda kötelességtudat…

Ahogy már írtam, ez a humor inkább fárasztott, mint szórakoztatott.

Nem voltak szimpatikusak a szereplők. A nagy játékosok nem a pozitív karakterek közé tartoztak, a főszereplők meg olyan kis szerencsétlenek, hogy nem tudtam őket megkedvelni. Mondjuk, ez részben a kultúrájuk hibája is. Hogy bírjak egy 16 éves lányt, aki a nemesi vére miatt simán elvárja, hogy mindenki haljon meg érte? Vagy a testőrrel, aki még boldog is lenne attól, ha így tehetne?

Bár fantasy, és kitalált helyszínek és birodalmak szerepelnek a kötetben, azért nem nehéz mögöttük megtalálni az ihletőt. A keleti birodalom egyértelműen a középkori Kína, míg a nagyváros a kereskedőcsaládokkal nyugaton a fénykorában levő Velence. Nem is értem, ha ez ennyire nyilvánvaló, és az, miért kellett egyáltalán más neveket adni nekik? Meg se jegyeztem a regénybeli neveket, magamban Velencének és Kínának hívtam őket.

Az egyik legnagyobb gondom mégsem a fentiek, hanem a regény nyelvezete. Az a körülményes, ünnepélyes formátum, amiben a keletiek beszélnek, nem is kicsit őrjített meg. Valahol ez is paródia, de roppant fárasztó volt, és rendszeresen megakasztott az olvasásban.

Át volt gondolva, van koncepciója a regénynek, csak éppen minden eleme távol áll attól, amit egy humoros vagy fantasy regényben én keresek.

Goldenlane: Papírtigris - Mint fantasy: 35% ismerős elemeket kombinál, sajátos stílusa van, a cselekménye is pörög.

Szubjektíven: 10% nem szerettem a történetet, a szereplőket, és a humora is csak fárasztott.

• de la Motte: Pokoli tél

A múlt tanulmányozása közben Laura rájön, hogy a nénikéje bohém ifjúsága alatt teherbe esett, de a babát nem tarthatta meg. Örökbe kellett adni, ám ahogy lehetősége nyílt rá, visszaszerezte a fiát. Jack volt az a fiú. De más is őrzött titkokat: a lány, akiért Jack szakított vele családon belüli erőszak áldozata volt. Jack rájött, segített neki és közben egymásba szerettek. A tüzet ők gyújtották, hogy meg tudjanak szökni.

Laura rájön arra is, hogy rossz embert hittek halottnak. Jack és a lány még élnek, mi több, a mostani legjobb barátnője az a lány, csak az évek alatt annyira megváltozott, hogy nem ismerte meg. Ő ölte meg a nénjét is, mert ráismert. El is ismeri a nő, és Jack sorsát is elmeséli: soha nem heverte ki a tüzet, hogy nem mehetett többet haza. Drogos lett, és pár éve túladagolásban meghalt.

A nő börtönbe került, Laura rendezi a nénje házát. Ott még egy titokra rábukkan: a saját babakori karszalagjára. Laura volt a nő lánya, akit a testvére nevelt fel helyette.

• Lee: Jáde város

Shae visszaveszi az ékszereit, és a bátyja Időjósa lesz. Hilo feleségül veszi a szerelmét, majd Anden társaságában elmegy az utolsó leszámolásra. Helytáll, de egyedül nem győzhetne. A vég előtt Anden megszerez egy jádét, és iszonyatos pusztítást végez. Ketten együtt leszámolnak a Hegy embereivel, és a béke az ő feltételeik szerint köttetik meg. Ahogy Anden végez az akadémián, Hilo már venné is be a csapatba, de ő nem kér ebből. Rájött, örökölte az anyja szenvedélybetegségét – ha marad Zöldcsont, el fogja veszteni magát és azt nem akarja.

A végén Shae figyelmeztető levelet kap: a béke törékeny, a Hegy vissza fog vágni.

• Róbert: Keresd az igazit!

Milo, Daniel, Elina és Kellán elmennek a tanácshoz, ahol felfedik, amire rájöttek. Hogy egyes olvasók visszaélnek a hatalmukkal, hogy az egykezes párok létének sincs mágikus akadálya. Azonban a tanács elsöpri őket: Milo arra lesz kárhoztatva, hogy a legnagyobb ellensége szolgálója legyen, és vizsgát sem tehet. Kellán vissza kell, hogy menjen a kijelölt párjához, hiába Elina az igazija. Elina itt marad a központban szolgálóként, hogy a lehetőséget megragadva majd harcoljon és próbálja visszaszerezni a szerelmét. Deniel pedig esküt tesz, hogy az olvasónak született húgát megvédi, ha a saját szíve is lesz az ára.

Nyomozós, harcos, jövőbeli.

Hakan Veil sorsa már pár hónapos magzatként eldőlt. Az anyja egy vállalatnak adta el a fiát, akiből kronoembert készítettek. Pár havonta mesterséges álomba kell feküdnie, hogy aztán az ébren töltött idejében szinte robotként végezze el a feladatát. Katonai felszerelést és kiképzést kapott, ő a jövő tökéletes katonája, aki az eszét is tudja használni. A cég azonban elküldte, megfosztották a felszerelése jelentős részétől. Annyi maradt, hogy így is sikeres zsoldos lehessen és a Marson keresett új lehetőségeket magának. Mára azonban elege lett a vörös bolygóból, és arra gyűjt, hogy egy földi utat fedezzen. Elvállal egy maffia közeli feladatot, ám a végrehajtás után azzal szembesül, hogy egy gyilkossági nyomozás miatt a pénze és a szabadsága is veszélybe kerül. A kiutat maga a rendőrség jelenti: szükségük van egy emberre, aki a Földről érkezett nyomozót, Madison Madekwét kíséri és védi. Elvállalja, és mire észbe kap, már nyakig van egy a bolygó sorsát meghatározó gyilkos játszmában.

Richard Morgan olyan szerző, aki több zsánerben is sikeresen próbára tette magát. Fantasy sorozatot is jegyez, de a sci-fi történetei azok, amelyek népszerűbbek és ami miatt rajongói vannak. Ő az atyja annak a Takeshi Kovacsnak, akinek a történetét a Netflix vitte sikerre.

A Légszomj azért is volt annyira várt regény, mert hosszú ideje először írt sci-fit a szerző.

A regény pedig mindazt hozza, amit Morgan a sci-fi regényeibe bele szokott tenni. Lehetne az ember rosszindulatú is, és írhatnék arról, hogyan másolta saját magát és írt olyan regényt, aminek szinte minden vonását megtaláljuk a korábbi történeteiben. Gondolom, aki a szerző nagyobb rajongója, és sokkal jobban ismeri a korábbi regényeket, őt idegesíteni is fogja, hogy nincs semmi új, mindezt már olvasták, csak más szereplőkkel. Még nekem is sok minden feltűnt, pedig pl. a Takeshi történetek is jobban tetszettek a sorozatban, mint regényként.

A hőse sok tekintetben tipikus Morgan-karakter. Elsősorban harcos, mindenféle technikai kiegészítéssel, ami különlegessé teszi. A Valós halál világában burkok között váltottak az emberek, itt pedig egy olyan hőst kapunk, aki hónapokat tölt mesterséges álomban, így valamiképpen ő is időutazó. Ugyanolyan marcona, szűkszavú, és van egy belső erkölcsi kódexe, ami miatt jó embernek számít akkor is, ha pl. a szakmáját tekintve zsoldos. A történetben ő a legnagyobb harcos, de több, mint egy gyilkológép. Ha nem is azonnal, de a mögöttes történetet is felfedi, és rájön majd, mi és miért történik, amit az erkölcsei szerint majd módosít is.

A cselekmény végig pörög, Veil egyik helyzetből keveredik a másikba. Részt vesz akciókban is, de a részletek feldolgozása is fokozatosan megy neki. Nem is tudom, melyik rész volt az érdekesebb. A harci jelenetek jól megkoreografáltak, és szerettem a technikai ötleteket, amiket a szerző bedobott. A fejbe beépített, szinte saját tudattal rendelkező MI nagy kedvencem volt, és eszembe juttatta Poe-t, ha már hasonlóságok…

A marsi politikai játszmák meg plusz színt adtak az egész cselekménynek. Így nem csak egy akcióregény lett, hanem valami több is. Igaz, az eredetiség vádja erre a szálra sem állna meg, de olvasás közben ez nem zavart különösképpen.

Egy rész viszont kifejezetten az agyamra ment. Veil és a nők. Ok, Veil nem egy családapa alapanyag, de egészen röhejes, ahogy megy egyik nőtől a másikig, és még a védencét is megdönti. Annyira mások az erkölcsök és a normák ebben a világban, annyira üres az egész érzelmi oldalról, hogy így a szex is csak egy aktus, aztán lépnek is tovább. Üres.

Alapvetően pasis regény, nekem kissé túl sok is benne a tesztoszteron. De ez is olyasmi, ami Morgan regényeiben megszokott. Kemény férfiak, femme fatale asszonyok, vér és politika.

Egyszeri szórakoztatásra ok volt, és ebben is benne van a folytatás lehetősége.

Morgan: Légszomj - Mint sci-fi: 70% Morgan saját történetszálait és karaktertípusait másolva írt izgalmas regényt.

Szubjektíven: 75% kellően izgalmas volt, bírtam a hőst is, nem zavart, mennyire ismétlés.