Sorozatgyilkosos, nyomozós, bosszút állós.

Sam Porter lehetetlen helyzetben találja magát. Anson Bishop legveszedelmesebb csapdájában, mely még azokat is képes ellene fordítani, akik eddig feltétel nélkül hittek neki. Úgy tűnik, Sam nem csak együttműködött a 4 Majom Gyilkossal, de egyenesen ő maga az, aki a kezdetektől korrupt volt, majd sorozatgyilkossá is vált. Porter le akarja leplezni az igazságot, miközben szembe kell néznie azzal, hogy valóban több a szerepe ebben a történetben, mint amit valaha is sejtett. Közben folyik a hajsza a vírus után, amely elszabadulva komoly káoszt okozna a városban. A nyomozók fele beteg, a másik fele próbál rájönni, kinek higgyen. Bishop pedig feladja magát, állítva: eddig Porter beépített embere volt, akivel elő akarták csalni a 4MGY-t, de már tudja, Porter áll minden mögött. A válaszok a múltban rejtőznek, de kinek van gyomra megtalálni őket a titkok szövevényében?

Most bajban vagyok. Egy dologról lenne kedvem értekezni, de akkor ezt a részt a vasárnap reggeli SpoilerZónába kellene beszúrnom. A vége… mi más? Barker eddig is mestere volt a nagy fordulatoknak, és hozta azt, ami eszembe se jutott volna, de erre nagyon nem voltam felkészülve. Ami egyszerre dicséret is, meg szubjektív tragédia is.

Nem is titkoltam, hogy ebben a sorozatban képes vagyok a 4MGY gyilkosnak drukkolni. Annyit tudok csak felróni neki, hogy nem a legnagyobb szemétládákat, hanem a lányaikat kínozta és ölte meg. Ha azokat kapja el, akik a tényleges felelősök, és dobozolja el őket, tapsolok. A Marvel uralta korban drukkolunk az igazságosztóknak, ez van.

Itt pedig olyan háttér van, hogy szabályosan rettegtem a naplóbeli részektől, amelyekben a gyerekek sorsa derült ki. Ez a horror – amikor nem is kell nyíltan beleírnia, hogy mit tesznek velük, ráutal csak, és már rosszul vagyok. Amit elszenvedtek, ahogy félniük kellett, az sokkal jobban megütött és horror élmény volt, mint amikor pl. Anson belevágta a csavarhúzót az egyik férfiba a motelben.

Az a logika, hogy az jobban fáj, ha a gyereke szenved, nálam nem állt meg a lábán. Olvastam olyan könyvet, amibe a bosszúszomjas férfi amputáltatta a csaló szeretője végtagjait, kivágatta a nyelvét, kibökette a szemeit – aztán eladta a torzót egy deviánsok számára fenntartott bordélyba. Lehet eleven poklot teremteni kellő kreativitással…

De vissza a 4MGY-hez. Zseniális, ahogy Barker megkérdőjeleztet mindent, amit korábban tudtunk, vagy csak tudni véltünk. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy saját magammal veszekszem. De le volt írva, mit beszéltek! Annak úgy kellett lennie – hogy lehetne máshogy értelmezni? Pedig logikus, igaz lehet. Mégsem… Ez pedig regénynél ritka, mozgatta az agyam, és folyamatosan a történetben tartott. Mi igaz, mi nem?

Változott az alapfelállás is. Most nincs egy hátborzongató gyilkosságsorozat, aminek utánaerednek. Most a vírust keresik, a betegséget igyekeznek megfékezni, van egy kis orvosi thriller hangulat. Bishop történetei között Sam az igazat kutatja, végig kételyben, nem-e oidipuszi a nyomozása. Minden korábban történt eseményt újra értelmezni kell, miközben kiderül az is, miért kellett a dolgoknak így történnie. Remek cselekményvezetés, szerkesztés.

Már a történet folyamán is nagy csavarokat kapunk, a végére pedig még egy lapáttal rátesz a szerző. Valahol, a most éppen elnyomott felem a végében is megtalálja a szimmetriát és a csavar mögötti igazságot. A bűnökért meg kell fizetni. Mindenkinek.

A karakterei összetettek és a jóságuk mutatja, hogy itt vagyok, kikészülve a sorsuk miatt. Jaj, az a regényvég… Az utolsó 2 oldal. Nem is akarok rágondolni.

Ha megbarátkoztam a kedvenc szereplőm sorsával, majd jobban értékelem ezt a regényt. Ami izgalmas, borzongató és mer más lenni, mint az első két része.

Barker: A hatodik éjszaka – Mint thriller: 90% újít a cselekményen, végig fordulatos és meglepő, emlékezetes gyilkossal.

Szubjektíven: 75% annyira irritál a vége, hogy most gyötrődök tőle. Pedig más, érdekes…

Örökséget átvevős, kosztümös, romantikus.

Devon Ravenel előkelő családból származó fiatalember, akinek a neve jobban cseng, mint a vagyoni helyzete. A család szegényebb ágához tartozik, de elbűvölő fiatalember, aki így is kényelmesen és női vágyaktól övezve éli az életét. Nem is felhőtlen a boldogsága, amikor megörököli távoli rokona grófi címét és a birtokait. A kastély és a birtok úszik az adósságban, alapos felújításra szorul. Ráadásul az elhunyt grófnak három lánytestvére és egy fiatal özvegye is akad, akik a birtokon élnek. Devon a helyszínre utazik, az eladáson törve a fejét. Ám Kathleen Ravenel, a pár napos feleségből lett özvegy olyan érzéseket kelt benne, amit nő korábban még nem. Tőle többet szeretne, mint pár kellemes éjszakát. Ám Kathleen tart a férfitól, akit annak lát, ami korábban volt: felelőtlen aranyifjúnak.

Lisa Kleypas karriert épített az ilyen és ehhez hasonló regényekből. Párat már olvastam, és ez is olyan, amin fogom a fejem. Komolyan, ezeket olvassák olyan sokan olyan megszállottan? Egyik történet ugyanolyan, mint a másik.

A Ravenel család története egy fiatalemberrel indul, akiről mit is tudunk meg? Szinte semmit. Az örökség és a nő hatására megkomolyodik, és kész vállalni a grófi címmel járó kötelezettségeket is, nem csak az előnyeit. Birtokot fejleszt, gazdálkodik. Vannak bőven még rokonai, hogy más Ravenel ifjak is szerelmet és biztos jövőt találjanak maguknak.

Ennyiben össze is tudtam foglalni. Történelmi romantikusnak mondjuk, de semmi köze az egésznek a történelemhez. Legfeljebb annyi, hogy az örökösödési kérdések relevánsabbak és hitelesebbek régebbre helyezve, mint a mában lennének. Itt kiszolgáltatottabbak az asszonyok és a lányok. De ennyi – most még csak arra sem tudtam rájönni, melyik király/királynő alatt járunk. Pedig, ha a főszereplő egy olyan nemesi származású ifjú, aki komoly nemesi címet örököl, legalább azt szeretném tudni, melyik uralkodó udvarában.

A történelem most még a szokott díszlet funkciót is alig kapja meg, hiszen a környezet és a ruhák leírása, valami, ami ráutalna az egésznek az idejére, nincs benne. Ha már történelmi korban járunk, nem kellene tényleg történelminek lennie valaminek?

Itt nem, mert mindent ural a romantika, illetve kicsit az erotika. Annyira tipikus és kiszámítható a sztori, hogy olvasatlanba is lehet tudni. Devon elcsábítja az özvegyet, akit majd aztán arról kell meggyőznie, hogy ez nem csak viszony, komolyan a szándékai és ő maga is. Természetesen a végén nem arról olvasunk, hogy Kathleen felpakol és elmegy.

Azt egészen röhejesnek találtam, amilyen fordulatokat az írónő képes volt kitalálni. Mit szóljak ahhoz, hogy még arra is lett megoldása, hogy egy özvegy hogyan legyen még szűz? Annyira tartani akarja magát a jóra is képes, már kicsit kiért szépfiú és az ártatlan, naiv szépség szerelmének kliséjéhez, hogy erre is született egy megoldás. Rémes.

A karakterek is vérszegények. Kicsit töprengtem azon, azért látom-e ilyennek őket, mert annyira ellenszenves volt a cselekmény alig volta és maga a történet, hogy rájuk is kivetítem, de nem. Nincsenek kellően felépítve. Egyszerűek, pár vonással, és minimális előtörténettel. Le lehet nyesni addig őket, hogy két szép küllemű ember, akik egymásba szeretnek.

Kleypas stílusa is a szokott. Könnyen olvasható, helyenként a szenvedélyes és a szentimentális között csapongó. Nem emlékezetes. De akinek a felfokozott érzelmek, a felnőtteknek írt lánymese bejön, meg fog felelni.

Könnyen össze lehet foglalni, mi hiányzott ebből a regényből: normális cselekmény, több a szerelemnél. Emlékezetes hősök, nem csak szép férfiak és nők. Egy kis humor, vagy valami fűszerrel feldobott stílus. Ha már történelmi, akkor kellett volna bele valami történelmi is! Ezt különösen hiányoltam. Nincs is kedvem több Ravenel sztorihoz.

Kleypas: Érzéketlen aranyifjú – Mint történelmi romantikus: 30% a történelem csak díszlet, a szereplők és történet tipikus.

Szubjektíven: 10% ellenszenves történet, semmilyen szereplők, nulla történelem.

Kinek a háziállata volt? Az alábbi kedvencek regényhősök kis barátai voltak. Össze tudjátok hozni, melyik állat melyik regényben szerepelt?

1: Stan, a gyík

2: Berkeley, a spániel

3: Cápa és Csonti, az aranyhalak

4: Lajos, az öszvér

A: Balatoni nyomozás

B: Vigyázz, Holly Chase!

C: Lehull a lepel

D: Mister

Megoldás: Tovább!

Mágikus kötéseket felbontós, szerelmes, kamaszos, felelősséget vállalós.

Lily már készül arra, hogy a születésnapján mindent feladjon, amire eddigi életében készült. Mivel Quince és közte már nem lehet új mágikus kötést létrehozni, inkább lemond a trónról, és a fiú mellett marad. A víz és a sellők világa ugyan hiányozni fog neki, de nem annyira, mint Quince hiányozna a vízi létben. A csendes mindennapokat és a felvételire készülést az unokahúga érkezése zavarja meg, akit száműztek az emberek közé. Doe elvesztette minden mágiáját, és amíg nem mutat megbánást, nem békül meg az emberekkel, Lily felügyelete alatt kell maradnia. Bajt azonban így is tud keverni: a szépséges Doe Lily egykori szerelmére veti ki hálóját, akit mágikus kötéssel magához is láncol. Lily kénytelen kézbe venni a szétválasztásukat, miközben egy gyerekkori barát, egy másik tengeri királyság örököse egy komoly kéréssel fordul hozzá.

Az első rész sem volt éppen a szívem csücske, de abban volt még valami plusz. Egyrészt, irritálónak tartottam, ahogy a szomszéd lány és hercegnő szerepeket össze akarta mosni a szerző, de volt mellette ötletes nyelvezet és egy humoros, kamaszos szerelmi szál.

Most viszont érezni a folytatási kényszert, annak minden mellékhatásával. Az elsőnek annyira kerek a vége, hogy nem egyszerű újranyitni a szálakat úgy, hogy Lily maradjon az elbeszélő és a kiemelt karakter. Nyilvánvaló, hogy Quince marad számára a nagy Ő, szerencsére nem is próbált Childs szerelmi háromszöggel bonyolítani a cselekményt. Igaz, egy kis konfliktust kaptak a történet végére, de az annyira gyerekes és ostoba, ahogy a megoldása is, hogy jobb lett volna, ha nem is lett volna.

Ami furcsa döntés volt, hogy nem Doe lett az új főszereplő. Ő az, akinek meg kell változnia, ő az, aki mozgásba hozza az eseményeket, és ő az, akié a regény szerelmi szála is. Csak ő nem a helyes, bárki lehetne szomszéd lány karakter, mint Lily. Doe gyönyörű, pontosan tudtában van a külsejének és a rangjával is. Merészebb, cselekvő karakter, ellentétben a mindig mindent átrágó és töprengő Lilyvel. Most határozottabban szívesebben néztem volna ezt a történetet az ő szemszögén keresztül.

Nem tetszett az sem, ahogy Doe és Brody kettősét kezelte a szerző. Olyan hirtelen és a háttérben történik közöttük minden, hogy szinte kellene egy újabb regény az ő történetüknek. Az egyik percben először találkoznak, a következő jelenetben már ott van köztük a megszülető kötés. Még fel se igen lehet dolgozni mindent, Brody már el is kötelezte magát egy életre. A romantikus zsáner kötelezőinek megfelelően itt is lesz buta okból szakítás, majd békülés és nagy happy end. Csak minden megjegyzésképpen, Lily gyötrődésének háttereként.

Amíg olvastam a könyvet, nem irritált ennyire Lily, de most kezdem beleélni magam, hogy miatta megy rossz irányba a regény. Mivel az ő szerelmi története kész, más konfliktust kell a szerzőnek beemelni, hogy ő maradhasson a hősnő. Ami olyan gyerekes és naiv vonal lett, hogy fájdalom volt olvasni. Ez egy romantikus YA fantasy, amibe politikai machinációkat igyekezett Childs belenyomni, csak éppen egy rózsaszín szemüvegen keresztül. Nem ez áll jól neki, az Doe és Brody története lett volna.

A vége is olyan, hogy akár egy harmadik kötettel még jobban el lehetne menni politikai, társadalmat megváltoztatós irányba, és egy kis szerelmi problematika is adott a kötések miatt, de annyira felesleges egy olyan rész. Majdnem annyira, mint ez volt.

Már a regény nyelvezete sem olyan, mint korábban. Kevesebb a szirén szleng – ami olvasva még talán idegesített is, de egyedibbé tette a kötetet. Nélküle marad az átlag YA.

Nem szívesen írom, de igaznak érzem: ez egyike a felesleges folytatásoknak. A szereplőkhöz nem tesz hozzá semmit, alig van cselekménye – azért van csak, hogy legyen.

Childs: Hableány mindörökké – Mint YA fantasy: 50% a világában van lehetőség, jó a mágia benne, a cselekmény kevésbé.

Szubjektíven: 40% nagyon meseszerű, a konfliktusok túl könnyen megoldódnak. Plusz: Lily.

Cím: Mindhalálig

Szerző: Jennifer L. Armentrout – magyarul is sikerszerző. Romantikus, new adult sorozatai és YA regényeket ír. Nagy sorozatgyártó, akár más karakter szemszögéből is képes újraírni egy egész sorozatot.

Műfaj: romantikus, thriller

Cselekmény: Sasha túlélő, az egyetlen, aki el tudott szökni a Vőlegénynek elnevezett sorozatgyilkostól. 10 év után tér haza családi ügyekben, vele baljós események kezdődnek. Megint nők kezdenek eltűnni, és Sasha üzeneteket kap. Cole Landis FBI ügynök elhatározza, hogy megvédi a nőt – indokai között a szerelem is ott van a sorozatgyilkos megfékezése mellett.

Várható megjelenés: tavasszal, talán Könyvhét környékén

Miért várós?

• Nem szeretem az írónő minden sorozatát, de van, amit igen. Így az újabb munkái kapnak egy esélyt.
• Thrillert még nem is olvastam tőle, érdekel, az hogy megy neki.
• Már le van leplezve a magyar borító is – tetszik.
• A sorozatgyilkosos történeteket szeretem, ez is az.
• Kristály pöttyös könyvből rosszat még nem olvastam.

Háborús, kémkedős, gyógyulós, összefogós.

Franka számára már nincs, miért élni. Hazatér a vidéki házba, majd elindul a téli erdőbe meghalni. Nem számít arra, hogy egy sérült férfit talál, aki lassan haldoklik. Ejtőernyős, aki eltörte a lábait, eszméletlen és hamarosan kihűl. Az egykori ápolónő képtelen magára hagyni, akkor sem, ha a gyűlölt német sereg egyenruháját hordja. Hazavonszolja, és ápolni kezdi. Közben sejteni kezdi, a férfi nem az, akinek látszik. Álmában angolul beszél – kém lenne? Ahogy magához tér, menekülne, esze ágában sincs megbízni a fiatal nőben. De nem tud elmenni, gyógyulnia kell és Franka az egyetlen, aki segíthet neki. Miközben rettegnek a lebukástól, miközben a férfinak még egy küldetést is végre kell hajtania, elkezdenek közelebb kerülni egymáshoz, és kiderül, hogy jutottak ide, milyen töréseket kell kiheverniük.

Előzetes félelmem e kötet kapcsán is akadt. A történelmi romantikusoknál mindig fenyeget az a veszély, hogy a történelem csak egy távoli, elmosódó díszlet lesz, amiben az a fontos, a két szép és egymásnak termett ember milyen félreértéseken keresztül lesz egymásé. Szerencsére, ez a kötet nem váltotta be a félelmem, hanem valóban történelmi romantikus, amiben fontos a történelem, nem csak háttér a szerelem mögött.

Tetszett is, hogy Dempsey nem írta túl a szerelmi szálat. Franka és John is rengeteget szenvedtek már, a háborúban és a szerelemben is érte már őket nagy veszteség. Magányosak, lélekben sebzettek, de jó emberek. Törvényszerű, hogy egymásba fognak kapaszkodni, amikor csak egymásban bízhatnak. Nincs is direkt romantikus jelenetük – végzetszerű, hogy egymásba szeretnek, és ez már tényként jelenik meg, könnyes nagyjelenetek nélkül.

A történelem pedig ott van köröttük, mindkettejük életében ott vannak a kor jellegzetes jelenetei. Franka, aki egykor elvakult a náci eszméktől, és egy Hitlerjugend fanatikusba volt szerelmes. De ő felébredt, kemény leckét kapott, milyen a náci rendszer, ha valamiért a nácik ellenségnek tartanak. Majd jönnek a lázadó hónapok, amikor Franka Münchenben egy ellenálló fiatalokból álló csoport tagja lesz. Ők a címbeli Fehér rózsa. Ehhez képest keveset tudunk meg róluk, a tevékenységükről. Itt volt is hiányérzetem. Ahogy John katonai múltja is csak töredékes, éppen csak felvillant egy képet arról, milyen volt katonának lenni a fronton.

Összességében azonban a kor színei ott vannak: a fanatizmus időszaka, majd az eszmélés, hogy milyen ez a rendszer igazán. De amíg a nácik hatalmon vannak, sokan kénytelenek voltak megalkudni, vagy megölték őket. A regény nem foglalkozik azzal, ez gyávaság volt-e. A hangsúly a túlélésen van: Franka túlélte, és segíthetett másnak az élete kockáztatásával.

A szereplők egy kissé egyszerűek, egy-egy típust testesítenek meg. Franka alakja azt mutatja, hogy a német népet meg lehetett téveszteni, de nem mindenki volt fanatikus náci. Voltak, akik ráébredtek, mi történik köröttük, és próbáltak tenni ellene, aminek aztán sokan meg is fizették az árát. Daniel alakja az ellenpont, aki végig hű és totálisan hisz Hitler tanaiban. Ezen felül még ellenszenves vonások sokaságát is bírja: az egyik percben még szerető édesapa, aki sajnálja, hogy nem lehet többet a fiaival, a másikban meg már Franka megerőszakolását és szinte rabnővé aljasítását tervezi? John az amerikai hős katona mintapéldánya. Aki még törött lábbal, mozgásképtelenül is azon aggódik, hogy a feladatát végre kell hajtania. Aki nem hagyja hátra az őt segítő embereket, és a szerelme mellett is kitart, hiába szakítja el tőle a történelem és egy földrész. Most azonban nem zavartak ezek a dolgok, a cselekmény olvastatta annyira, hogy nem a lélekrajzok miatt maradtam a történetben.

Megtörtént eset az alapja, de van egy olyan sejtésem, hogy azért Dempsey pakolt rá egy kis romantikus színezést. Pl. John jóvágású jenki, Franka a környék szépe…

Bele lehet kötni, de semmi kedvem hozzá. Lekötött ez a könyv, tetszett a cselekménye is.

Dempsey: Fehér rózsa - Mint történelmi romantikus: 70% megragad egy korszellemet, emlékezetesek a szereplői.

Szubjektíven: 80% John és Franka története tetszett, de a múltbeli szálat kevésnek éreztem.

Pszichológushoz járós, múltbeli titkos, bajokkal szembenézős.

Sauveur Saint-Yves elkötelezett pszichológus, aki nagyon igyekszik segíteni a betegein. Számára ez már nem is munka, hanem hivatás, amiért áldozatokat is képes hozni. Annyira a munkájában él, hogy gyakran a kisfiára sincs ideje, akit anyja halála óta egyedül nevel. A koravén Lazare feltalálja magát ebben az életben: rendszeresen hallgatózik az ülések alatt, és követi apja betegeinek az életét. Az iskolában nagyokat is néznek a 8 évesre, aki könnyeden dobálózik pszichológiai szakszavakkal. Akit az apjához hasonlóan érdekel, miért van iskolaundora Ellának, Margaux miért vagdossa a karját, Cyrille miért kezdett el újra bepisilni. A betegek között könnyebben elfelejtik saját fájdalmas múltjuk: Lazare anyjának elvesztését. Ám a múlt utánuk nyúl, és ki kell mondaniuk dolgokat, ha életben akarnak maradni.

Murail már sikeresen ríkatott meg. Az Oh, Boy azoknak a könyveknek a listáján szerepel, amelynek az olvasása közben eltörött nálam a mécses. Várom is a szerző újabb köteteit, mert mindig reménykedem, hogy lesz legalább még egy olyan története, amely annyira szíven tud ütni, mint abban az árvák sorsa.

A lélekdoki is jól sikerült, kifejezetten érdekesnek találtam a doki saját életét és a betegei történeteit is. Mivel sok szereplő van benne, mindenkinek megvan a maga pokoljárása, felettébb változatos is lett a kötet, sok cselekmény és lelki kérdés jutott bele annak ellenére, hogy vékonyabbnak tűnik, mint amiben ennyi minden elfér.

Ugyan maradtak kérdőjelek is: fel nem tudom fogni, Cyrille iskolai játékának a leírásából Sauveur miképpen következteti ki, hogy minek van kitéve a kisfiú igazából. Amikor már ő kimondja, először csak magában, a jelek összeállnak, és az is megvan, ki keseríti meg a gyerek életét, de maga az olyan típusú zaklatás… azt a részt már elolvastam többször, és nekem nem állt össze. De ez volt a legnagyobb bajom, a többiek esetében nem akadtam fenn ilyesmiken.

A regény második felére a tettek is felgyorsulnak, nem csak beszélgetnek dolgokról, és próbálják feltárni a fájó pontokat. Azzal, hogy Sauveur és Lazare múltjából visszatér egy fenyegető alak, tényleges tettekre van szükség a védelmük érdekében. Ez lesz az, ami miatt Sauveur is kénytelen lesz beszélni, és megosztani a fiával az anyja teljes történetét. Ezzel Murail elegánsan feloldja azt a feszültséget, amit végig növelt. Hiszen miközben mindenki titkát és fájdalmát megoldja, a pszichológus titokzatos marad, noha nyilvánvaló, hogy neki is megvan a maga fájdalma és titka, ami indokolja a munkához való hatalmas elkötelezettségét.

Murail szimpatikus karaktereket is alkot, akik még sebzettségükben és gyámoltan pillanataikban is szerethetőek. Emberiek, törékenyek, de nem menthetetlenek. Valahol az van ebben a könyvben, hogy az élet és a kapcsolataink mindenkit meg tudnak sebezni, de nem kell ebbe belepusztulni. Fel lehet gyógyulni a sebekből, csak tudni kell segítséget kérni és elfogadni. Tudni kell kommunikálni.

Fontos az üzenet, a szerző jól át is adja, és sok olyan téma van benne, ami a kamaszok sajátja is. Ám abban nem vagyok biztos, ez mennyire kamaszkönyv. Annál sokkal súlyosabb és kell egy tapasztalati háttér, amiből szemléli a cselekményt és a szereplőket. Nem hiszem, hogy szívesen látnám, ahogy egy kiskamasz ebben a könyvben a pedofíliáról vagy az öncsonkításról olvas. Van ugyan 8 éves fontos szereplő is benne, de nem véletlenül koravén Lazare figurája is. Értékes ez a könyv, ha elég érett az olvasó, hogy feldolgozza.

Murail olvasmányosan is ír, a fejezetek szinte észrevétlenül peregnek le.

Nem ütött annyira szíven, de a szerző jó könyvei között tartom majd számon. Azt meg érdeklődve várom, lesz-e folytatás, és milyen tartalommal.

Murail: A lélekdoki – Mint ifjúsági: 70% releváns témák, érdekes szereplők, de érettség kell hozzá fejben.

Szubjektíven: 80% felnőttfejjel tetszett, de nem biztos, hogy egy kamasznak a kezébe adnám.