Családi titkos, otthonra találós, sebeket begyógyító.

Iris virágokkal dolgozik, és sokkal jobban érzi magát mellettük, mint az emberek között. Egy régi barát többet szeretne ennél, de Iris nem áll készen. Kicsit a férfi elől menekülve is utazik el egy londoni virágkiállításra. Ott meglát egy nőt, aki pontosan olyan, mint önmaga. Az apját kéri számon, aki felfedi előtte a család titkát: nem félárva és nem egyke. A házassága annak idején megromlott, elváltak, és a feleségével megegyeztek, hogy elosztják maguk közt az ikreket. A megtört Iris a családi birtokra menekül haza, ahol várja a nagyanyja, akitől szintén távol volt tartva eddig. Viola eközben az anyjától ismeri meg a családi titkot, és ő is Olaszországba utazik. Miközben az ikrek ismerkednek, és próbálják a szívüket is megnyitni, a szüleik is küzdenek a maguk démonaival. A nagymama pedig lassan felfed egy családi titkot, hiszen nem Iris és Viola az első ikrek a családban.

Nem a borító, amin eldől, jó vagy rossz egy regény. De sajnos, befolyásolja, mit olvasunk. Ebben a történetben a borító tetszett meg. A történet azonban messze nem változza be a hozzá fűzött reményeket. De miért is?

Kezdjük a cselekménnyel! Ami hiánycikk ebben a regényben. 300 oldal fölött van, de szenvedtem, hogy egy pár soros összefoglalóba mit írjak bele – egyszerűen nincs benne annyi esemény, hogy rendes fülszöveget gyártsak hozzá. Azokat a regényeket szeretem, amelyekben azért történnek is események. Itt ilyet hiába is vártam. Ha nagyon sarkítani akarok, a szereplők nem beszélgetnek egymással és némán szenvednek. Elutaznak a családi birtokra Olaszországba, elkezdenek beszélgetni és jobban lesznek. Tulajdonképpen ezzel el is mondtam róla mindent.

Minimális szerelmi szál akad benne, de az is olyan semmilyen… Iris a családi birtokon ismer meg egy fiatalembert, és az elvált szülők is rádöbbennek arra, hogy most, érettebb fejjel talán máshogy alakulnának köztük a dolgok. Van arra utalás, hogy már jól lesznek, de a regény nem mutatja meg őket abban a jobb állapotban.

A családi titkok is olyan banálisak. A válás és az ikrek szétválasztása egy Lotte nevű ikerpár esetében még meglepő volt, de mára már csak szappanopera klisé. Volt is, ami erre épült – volt egy barátnőm, aki poénból Paula és Paulina kalandjaival kínzott. Ott is, szétválasztott ikrek. A múltbeli, elvileg nagyobb titok is nagyon átlátszó. Ha az ember a semminél nagyobb figyelemmel olvassa az előző ikerpár beszélgetéseit, konkrétan meg van beszélve és ígérve, hogy az fog történni, amit a végén meglepő fordulatként akarnak lenyomni a torkunkon. Még csak botrányosnak se mondanám, egyszerűen a másik jólétéért hozott döntés és minimális csalás volt, nem több.

Ami tetszett benne, bár kissé irritált is, a kert köré írt történet. Az, hogy az emberek békét lelnek benne és gyógyulni kezdenek. Mágikus vonal nélkül, csak annyiban, hogy a környezetbe visszatérve erőt lehet meríteni, hogy milyen szép a háborítatlan természet, a virágok pompája, azt értettem és szerettem. De, ahogy szinte mágikusan kötődnek hozzá az ikrek, és a visszatértükkel nyílni kezdenek a rózsák – ilyesmit inkább egy fantasy regényben vártam volna.

Nem éreztem ki belőle a nagy érzelmeket. Elvileg komoly titkok, érzelmi hullámzások vannak benne, de ezt átadni nem sikerült. Nem szeretek egy regényre sem ilyen jelzőt rányomni, de ezt nagyon untam. Ha nem azt akartam, hogy végre történjen már valami, az ikrek érzelmi élete irritált. Az a sok néma szenvedés és önkínzás…

Három generációba nem akadt egy karakter, akit kedveltem volna. A cselekmény szinte nulla. Most komolyan a borító a legjobb, amit találok benne? Attól tartok.

Caboni: Titkos virágok kertje - Mint családregény: 35% az idősíkokkal kicsit feldobja, de eseményszegény történet.

Szubjektíven: 15% nincs meglepő csavar, nem kedveltem a szereplőit. Kevés a cselekmény.

Döntést hozó, gyilkossági ügyet vizsgáló, karakteres.

A tárgyalás lezajlott, az esküdtek visszavonulnak tanácskozni. Döntést kell hozniuk: a 16-17 éves kamasz megölte az apját, vagy van helye kételynek? Ha bűnösnek találják, a bírónak ki kell mondania a halálos ítéletet. Az esküdtek még könnyedek, mindenki az esti terveit szövögeti. Egyszerűnek tűnik a kérdés, amit az első szavazás is megmutat. 11 ember szerint a fiú ölte meg az apját. Egy esküdt azonban él a kétely lehetőségével. Egy élet érdemel annyit, hogy a védelmében újra átbeszéljék az esetet. Miközben sorra veszik a bizonyítékokat, és a tanúk viselkedését, a vallomásokat, egyre többen kezdenek el kételkedni. Az arány lassan fordulni kezd, és már mindenki harcol a maga véleményéért. Egy ponton már nem csak az a kérdés, hogy mit láttak és tapasztaltak a perben, hanem a saját előítéleteikkel is szembe kell nézniük, hogy igazságot szolgáltathassanak.

A filmet, az első még fekete-fehér verziót már kamaszként nagyon szerettem. A krimiket és a tárgyalótermi dolgokat már akkoriban is nagyon szerettem. Azt azonban csak most tudtam meg, hogy a 12 dühös ember alapja egy színmű, amit időnként színpadon is játszanak és a szövege ki is van adva, olvasható.

Mivel a film annyira mély nyomokat hagyott bennem, nem tudom megtenni, hogy ne térjek ki arra, milyen a filmhez képest a színmű. (Film alatt az 50-es évekbeli filmet értem. Láttam ugyan az újrafeldolgozást is, de az nem hagyott bennem mély nyomokat, míg az elsőt rendszeresen újranézem.) A cselekmény, a párbeszédek, megegyeznek azzal, amit a filmben is láttunk. Kis túlzással akár a film forgatókönyveként is működhetne. A gond az, hogy míg a filmen remekül működik, hogy az embereknek nincs neve, olvasva nehezemre esett megjegyezni, hogy melyik karakter melyik számhoz tartozik. A filmen van arcuk, és az ember a színészt is ismerheti, aki játssza. Jobb híján az ő nevével lehet azonosítani a szereplőt: pl. a mintaember, a hős Fonda. Így jegyeztem meg én is. A darabot olvasva azonban nem voltam sikeres abban, hogy meg tudjam különböztetni a 12 esküdtet. A fontosabbak egy idő után számmal is mentek, de pl. melyik az idős bevándorló amerikai? Tippem sincs.

A történet azonban ettől még erős. Használ krimis elemeket, miközben azzal eleve csavar rajta kicsit, hogy már a tárgyalás után vagyunk. Amire itt rájönnek, amit ők gondolnak, az nem a nyomozás vagy a tárgyalás része. Mégis, pont úgy viselkednek, ahogy az ügyvédnek kellett volna az ügy felépítése közben. Így nem a tárgyalást látjuk, de olyan a történet, mint egy tárgyalótermi krimi. Azt kifejezetten élveztem, ahogy a tanúk szavahihetőségét elkezdték felülvizsgálni. A szemüveges egészen bevett fordulat lett, és innen indult? Lehet.

Amivel több, hogy az esküdtek karakterén azt is látjuk, hogy mindenki milyen előítéleteket hordoz magában, akár tudtában van ennek, akár nem. Sémák szerint gondolkodunk, és a tanult sémáink határozzák meg, hogyan döntünk. Pártatlanság? Szép szó, de igazán senki sem képes rá. Az ember egész egyszerűen nem úgy van összerakva.

A történet mégis azt mondja, hogy meg kell próbálni mélyebbre menni ennél. Lehet figyelni, át lehet látni, mi motiválja a többieket. A szimpátia az egyik legszebb emberi tulajdonság. A bűnügyeknél éppen annyira fontos, mint a mindennapokban.

A 8-as esküdt azt az embert testesíti meg, aki az emberiség pozitív tulajdonságait hordozza. Ő az, aki figyelmes, túllép a saját érdekein és érzésein. Elég okos, és érdemes megnézni, hogyan mozgatja a csoportot is. Az ész és az érzés képviselője is.

Tetszett, hogy akit vele szembe állítanak, ő sem rossz. Csak addig ellenfél, amíg megtanul átlépni a saját előítéletein.

Olvasva is élmény, bár azért a filmen jobban szerettem.

Rose: Tizenkét dühös ember - Mint színmű: 95% krimi, miközben az emberi viselkedésről és pszichéről is sokat mond.

Szubjektíven: 85% filmen jobban működött, könnyebb elképzelni. De a sztori így is üt.

Családot kereső, utazós, barátkozós.

Sophie még szinte kisbaba volt, amikor egy balesetben elvesztette a családját. Az 1 év körülin kislányt egy tudós fogadta be, aki részt vett a megmentésében. A kislány élénk, kedves és bátor kislánnyá cseperedik, aki szeretné megtalálni az édesanyját. Amikor a gyámügy miatt is el kell tűnniük, a nevelőapja Párizsba szökik a lánnyal. Sophie biztos benne, hogy itt fogja az anyját is megtalálni. Éjjel a tetőn egy különös fiúval találkozik, aki nem hajlandó a földre lépni. Sophie összebarátkozik vele, és ő maga is kalandokra indul a tetőkön. Lassan megismeri a tetőkön élő gyerekeket, és segítséget kap tőlük az anyja megtalálásához. Ám lehet, hogy a kutatás helyett csak bíznia kell az örökségében…

Díjnyertes gyerekkönyv, ez tény. Azt azonban nem bírom megfejteni, miért kapott díjat. Lehet, hogy a gyerekek jobban élvezik ezt a történetet? Mert én egyszerűen csak szenvedtem vele. Amit szeretek egy könyvben, ebben nincs meg.

Cselekmény szinte nincs is benne. Tulajdonképpen a szereplők sodródnak az eseményekkel és többet beszélgetnek, minthogy csináljanak valamit. Nincs is benne igazi konfliktus vagy esemény. Sétálgatnak a tetőn, beszélgetnek és elméleteket gyártanak. Nem tudok miről írni – kis séta, kis beszélgetés, kis csodavárás.

Ahogy a történet valami szerencsés véletlen mindig befolyásolja, még bosszantott is. Mintha azt mondaná, nem kell semmit csinálni, csodásan el fog rendeződni minden. Az, ahogy a végén Sophie választ talál a legnagyobb kérdésre: ki az anyja, különösen bosszantott. Az pont olyan, mint ami egy tündérmesébe elmenne, de a valós alapú történetben nem. Nincs benne mágia, nincs varázslat, akkor mégis mi az a titokzatos erő, ami mindent ilyen mesésen elrendez? Komolyan vártam, hogy a végére valakiről kiderül, hogy jó tündér, aki a háttérben varázsolgatott és segített. De nem… ez csak simán mesésen és szerencsésen alakul.

Sophie maga is borzalmas. Kedvelnem kellene, de miért? Cserfes, nagyszájú, alapvetően jóindulatú és kedves. Pozitív karakternek van megírva, akit szeretni kellene, de nekem nem ment. Idegesített. Zavart, ahogy valamit kitalál, és akkor annak kellene, minden mindegy körötte. Ahogy a nevelőapja is megy az ötletei után, rémes. Egy gyereket most komolyan úgy kell nevelnie, hogy mindent ráhagy? Mintha ő maga lenne a gyerek, és Sophie a játszótársa.

Az is az agyamra ment, ahogy a semmiből felbukkannak megérzései és biztos tudatai. Eddig fel sem merült benne az anyja, most meg hirtelen emlékszik rá? Mintha beképzelne valamit, és akkor az a valóság. A történet pedig alá is támasztja ezt. Szép is lenne, ha minden álmunk és fantázia megvalósulna… de ez nem így van, csak ebben a regényben.

A tetőjárók világában lenne ötlet, de ez elsikkad a történetben. Vannak különböző csoportjaik, akik között vannak konfliktusok és megoldásra váró helyzetek. Honnan ered az életmódjuk? Egyáltalán, hogyan lehet így életben maradni? Mert ok, azt értem, hogy az árvaház helyett inkább választja valaki az utcát és saját maga ellátását, de az nem reális, hogy egy gyerek életben marad egyedül a tetőkön. Mit eszik, hol alszik, a ruháit ki mossa? Semmi valóságalap.

A nyelvezete is gyerekekre szabott, de ez is el van túlozva. Nagyon gyerekes és gyakran ostoba. Sophie és a gyerekek esetében még érthető, miért gyerekesek – gyerekek. De miért kell a tudós nevelőapának is úgy beszélnie és gyakran viselkednie is, mintha ő is 10 éven aluli lenne? Bosszantó – a végére meg már dühítő.

Nem mesésnek és varázslatosnak éreztem ezt az egészet, hanem átverésnek. Egy beteg és hamis, ezért veszélyes álvalóságnak, ami olyan ötleteket ad, amelyek egyszerűen életképtelenek és rosszak. Bár talán a tetőre senki nem szökne ki, de ez a mindent jobban tudok és mindig nekem van igazam attitűd is gyilkos. Nagyon nem tetszett e könyv.

Rundell: Sophie és a tetőjárók - Mint gyerekkönyv: 30% minimális cselekmény, sok mesés fordulat – még mesének is mese.

Szubjektíven: 10% Sophie nagyon ellenszenves volt, a végét is utáltam. Hihetetlen!

Kinek a szereplőit gyűjtöttem össze?

• Rex
• Brumi
• Darvezian
• Penthos
• Nth
• sok-sok pók

Megoldás: Tovább!

Háborús, tábort túlélős, tovább élős.

A lány családja a középosztályhoz tartozott, és szeretetben, jó körülmények között éltek. Az apa megbecsült szabó volt, a lányai többféle tehetséget mutattak. Az egyik virtuóz zenész, a másik az olimpiai csapatig jutó tornász. A nácik hatalomra jutása és az ország elfoglalása viszont mindent kettétör. A zsidó családnak szembe kell néznie a haláltáborral. Anyát és két lányát Auschwitzba viszik, ahol még nem tudják, már az első válogatás: jobbra vagy balra kell menni, élet és halál között dönt. Eva és Magda, a két nővér egymásba kapaszkodik és küzdenek, túlélnek a lehetetlen között is. Hazatérve pedig azzal kell szembenézniük, hogy a kommunista rendszer sem lesz kíméletes velük. A karriert építő, családot alapított lányoknak megint útra kell kelni. Eva családanya lett az Államokban, majd diplomát szerzett és a saját tapasztalatai alapján kidolgozta a módszerét, hogy lehetne boldogabb életet élni. Példákon keresztül, esetein keresztül erről is mesél.

Az önfejlesztő könyvek nem olyasmik, amelyek nekem lennének kitalálva. Miközben a pszichológiai kísérletekről és elméletekről szívesen olvasok, tanultam is ilyesmit, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy egy könyvben arról adnak át elméleteket, hogyan kellene élni, enni, fogyni, edzeni, aludni, mindenre van már önsegítő könyv. Félig ez a könyv is önfejlesztő, de csak félig és más is, mint amivel eddig találkoztam.

Edith Eva Eger egy holokauszt túlélő. A kötete a családjának a története, ahogy ő átélte, majd túlélte a háborút és élt tovább. Egy nagyon őszinte, mindenről beszámoló leírás. Benne vannak a háború előtti szép emlékek, a családi idill. Auschwitz és a munkatáborok borzalmai. Mivel már sok ilyen témájú könyvet olvastam, újat nem mondott, de ugyanazok az emléktípusok ebben is megvannak, mint amit a többiben is olvashattam. A jobb és a bal különbsége, a csajka, a rendszeres ellenőrzések, a sokféle terror, mellyel nyomorgatták az embereket. Talán az volt új, hogy konkrétan mire használták a németek a foglyaik munkaerejét. Mert menniük kellett bányákba, gyárakba, és ingyen, szinte étlen-szomjan robotoltatták őket a halálig. A kőbánya képei, a sziklába lépcső vájás… azok borzalmasak voltak, pedig már voltam is olyan történelmi emlékhelyen, amely ilyen rabszolgamunkával készült. Ott valahogy nem vágott ennyire belém, hogy milyen borzalmak történtek, míg az az út elkészült.

De a szerző azt is elmeséli, mi történt utána. Hogyan lehet az életet folytatni? Milyen traumákat vittek magukkal? Itt kapcsolódik be a könyvbe a pszichés rész. A szerző is szenvedett a túlélők bűntudatától, az elnyomott fájdalmaktól. Mentek erre rá kapcsolatai, és a közérzete sem volt jó. De magában rátalált arra, hogyan tud továbblépni és jobban lenni. Bemutatja, hogyan tette rendbe a magánéletét, és ezzel a módszerrel már dolgozó pszichológusként hogyan tudott az embereken segíteni.

Személyes és hiteles a könyv. Mert érezni belőle, hogy igazat és őszintén mesél a szerző. Nem zavart az életvezetési rész, mert történetbe volt ágyazva. Mert nem sima elmélet, hanem gyakorlat is példákkal.

Nem akarom elmesélni a módszert, de tulajdonképpen egyszerű. Olyasmi, amire azt mondja az ember, hogy ez neki is eszébe juthatott volna. Evidenciának tűnik. A nehéz alkalmazni. Hiszen úgy indul, hogy felismerjük, mit érzünk. Olyan könnyűnek tűnik, csak tudjuk, mit érzünk, nem igaz? De ha kipróbálod, ha konkrétan meg akarod nevezni, mikor mit érzel, már rájössz, ez nem is olyan egyszerű. De erről ennyit, akit érdekel több, olvassa a könyvet el!

Olvasmányos, könnyen érthető és tanulságos. Annak is élmény lesz, akit az önfejlesztés nem érdekel. Történelmi memoárként is kiváló.

Eger: A döntés - Mint kortárs: 95% regényes, miközben gyakorlati példákon át a módszerét is átadja.

Szubjektíven: 90% az önfejlesztő könyvek nem a világom, de ez hiteles és regényes is.

Cím: Egy kutyus két élete

Szerző: Dan Gemeinhart - még nem olvastam tőle semmit, talán ez lesz a magyar debütálása.

Műfaj: ifjúsági

Cselekmény: Brodie jó kutya, aki nagyon szerette kis gazdáját. A halála után mennybe kerül, de a boldogságot megmérgezi, hogy tudja, a gazdinak szüksége van rá. Így szellemként visszatér a Földre, kockáztatva a mennyet, hogy két háziállat - egy kutya és egy macska - segítségével a gazdinak segíthessen.

Várható megjelenés: a kiadó már bejelentette a csúszásokat, ez is a később megjelenők között van. Jó esetben ősszel jön, ha mégsem, 1 év múlva.

Miért várós?

- Kicsit beidézi nekem az Egy kutya négy életét, csak kicsit más. Azt nagyon szerettem, és a szellemlét miatt talán nem is fogom úgy érezni, hogy annak a koppintása.

- Kutya és gazda barátság :) Én is kutyás vagyok, szeretem az ilyen sztorikat.

- Érdekel, milyen veszélyben van a gyerek.

Kosztümös, romantikus, ármányokat leküzdő.

Rómeó és Júlia meghaltak, és a gyászban a két ellenséges család békét kötött egymással. Ám ez csak a felszín – Verona hercege, Escalus tart tőle, hogy elég egyetlen szikra, hogy újra vérben tocsogjanak az utcán. Így egy újabb házassággal akarja megmutatni, hogy a két család összetarthat és tragédia nélkül is létezhet egymás mellett. Benvolio és Rozalin a kiszemeltjei, akiket összeházasítana. A két fiatal kapcsolata azonban rosszul indul, még az eljegyzés ötlete előtt összevesznek és egyikük sem rajong az ötletért, hogy a másikhoz kösse magát. Ráadásul a lány szíve másért dobog. Escalus csellel eléri az eljegyzést, és az egyre szaporodó provokáció miatt a két fiatal közös nyomozásra adja a fejét. Ki rongálta meg Júlia szobrát, hogy a két család megint egymás torkának ugorjon? A szálak felgöngyölítése közben pedig a két fiatal lassan ráébred, hogy talán nem is rossz ötlet a házasság egymással.

Nem sok reményem volt ezzel a regénnyel kapcsolatban. Már van egy sorozat, ami ez alapján készült. Ami annyira ellenszenves nekem, hogy arra nehezen találok szavakat. Ám vagyok annyira lány, hogy a borító és a Shakespeare történetek szeretete rávett, hogy legalább a regény elolvassam.

Nem bántam meg.

A történet meglepően összeszedett és mozgalmas is. Három kiemelt szereplő van, és még egy, aki a végére több szerepet kap. Az elbeszélő fókusza köztük váltogat, így akkor is történik valami a kötetben, ha az egyik szereplő éppen nyugvóponton van. Bár ez nem jellemző rájuk: alig pár nap történetét fogja át a kötet, de abban sűrűsödnek az események.

Tetszett benne, hogy nem a romantika benne a legfontosabb szál. Benvolio és Rozalin úgy kerülnek közel egymáshoz, nincs idejük az érzelmeiken rágódni vagy sajnálkozni. Mindketten el akarják kerülni a vérontást, majd egymásért próbálnak küzdeni, miközben egy összeesküvést fedeznek fel és veszélybe kerül az életük.

Valahol furcsa is, hogy többet foglalkozik a szerző Rozalin első szerelmével, mint a most rátaláló érzelemmel. Egy olyan szerelmi háromszöget ír a könyvben, ami üdítő a YA körében. Ugyanis általában az első nagy szerelem ezekben az igazi. Fájlalom is, hogy nem tudom nekik elhinni, hogy kamaszként nagy szerelembe esnek, ami aztán kitart a sírig. Itt viszont Rozalin olyan helyzetbe kerül, hogy mindkét út nyitva áll előtte: a kamaszkor nagy szerelmét is megkaphatná, és Benvolio, a jelen is őt akarja. Melyiküket válassza? Itt benne van a történetben, hogy mi is változunk, és az érzelmeink is. Nincs azzal semmi baj, ha az első szerelem baráti szeretetté válik és a szívét másnak adja az ember. Hitelesebb így, mint lenne egy másik végkifejlettel.

Érezni a köteten, hogy a szerző mennyire szereti Shakespeare történeteit és karaktereit. Azt külön bírtam benne, ahogy más történetek szereplői is feltűnnek és részesei lesznek a regény univerzumának. A Sok hűhó semmiért konkrétan, amire rá lehet még ismerni. A veronai sírásónak pedig Dániában van rokona…

A szereplők nincsenek túlzottan bonyolítva. Alapvetően a fő karakterek szerethetőek és jóindulatúak. Rozalin a regény egyik legjobban sikerült alakja, aki fejlődik is a történet alatt. Kiáll magáért, képes rájönni, hogy a kamaszkori szerelem helyett már mást akar. Benvolio, szegény, aki igazából semmilyen. Egy jóravaló fiú, de mást nem tudnék mondani róla. Még a herceg is izgalmasabb figura lett, aki már szinte betegesen Verona rendjének megszállottja. Egy karakter van, akinek a sorsán keseregtem – az egyik ármánykodó. Az eredeti darabban sajnáltam a sorsát, ártatlan áldozat volt, itt viszont Taub negatív alakká formálta.

Sok Rómeó és Júlia feldolgozás van, ez az egyik olvashatóbb YA verzió.

Taub: Veronai szerelmesek - Mint ifjúsági: 75% ötletesen használja Shakespeare karaktereit. Olvasmányos, pörgő történet.

Szubjektíven: 85% a szereplőit jobban kedveltem a vártnál, csak az intrikus személyéért kár.

Háborút kezelő, életutas, kötelességet teljesítő.

VI. György nem királynak lett nevelve. Bertie herceg a fiatalabb volt a két fivér közül, ráadásul a bátyja megnyerő személyiség és jóképű is volt, őt várták a trónra. David azonban, akiből Edward néven lett király, olyan asszonyba szeretett bele, aki nem lehetett a királynéja. Lemondott a trónról, amit a testvérének kellett átvennie, egy olyan időszakban, amikor Európa az életben maradásért küzdött a nácik ellenében. Ráadásul Bertie rég küszködött egy hiányossággal: dadogva beszélt. Már hercegként órákat vett Logue-tól, aki légzéstechnikákkal, a beszédek uralkodóra szabásával segítette a herceget. Amikor a koronázáson kellett helytállnia, szintén Logue lett a támasza. A két nagyon más hátterű, lelkiismeretes férfi között igaz szimpátia alakult ki és együtt küzdöttek azért, hogy a brit nép elfogadja és szeresse a királyát.

A király beszéde – a film nagy valószínűséggel mindenkinek előbb be fog ugrani. Ez az a film, amelynek a főszerepéért Colin Firth gazdagabb lett egy aranyszoborral. Nem is győzték hangsúlyozni, hogy igaz történet az alapja.

Itt kell megállnunk! Igaz történet, de nem regény alapján! Azt hittem én is, hogy ez a kötet volt az alapja a filmnek. A cím, és a borító is alátámasztja ezt a feltevést. Ám a szerző már az előszóban eloszlatja a tévedést. Elmeséli, hogy a filmhez hívták be tanácsadónak. Ott és akkor kezdte érdekelni a nagyapja története és elkezdte kutatni az életét, a családi örökséget és a hagyatékot. Azokból született meg a kötet, már a film után.

Maga a téma is sokkal nagyobb a regényben. Nem csak azt az időszakot mutatja be, amikor a szakember és a király a beszéden dolgozott együtt. Életrajzi kötetként a születéssel és családdal kezdünk, míg a két életpálya találkozik a beszédképzés miatt. A király története még jobban le is kötött – pláne a kapcsolat a két herceg között. Logue története szimplább. Karrier, nősülés, gyerekek, költözés Angliába.

A nyelvészeti munka sem kap nagy szerepet a könyvben. Az benne van, milyen hatások érték a nyelvtanárt, mit képviselt a munkásságában, de a szakmába nem mentek bele a szerzők. Abba sem, konkrétan milyen munkát a herceggel, majd később a királlyal. Mintha a szerzőt jobban érdekelte volna, hogy emberként milyen kapcsolatuk volt, mint a címbeli beszéd. Utalások vannak, de ezt a részt sok tekintetben éreztem kevésnek.

A zárás sem csak annyi, hogy György király önbizalma nőtt és korrekt beszédeket tudott mondani. A kér férfi utóélete is a kötet része. A gyerekeikkel mi történt, kerültek-e még a későbbiekben is kapcsolatba.

A történet nem lenne rossz, van benne ötlet, de nincs jól elmesélve. Száraz, igyekszik tényszerű lenni, miközben elveszik a történet érdekessége.

Aki a forrásanyagokat szereti, neki tetszeni fog, hogy plusz anyag bőven került a könyvbe. Levelek fotói, amelyeknek akár ki is lehet böngészni a szövegét. Fotók – nekem ezek voltak az érdekesebbek. Kik voltak, hogyan néztek ki, akikről olvastam? Meg is lehetett nézni.

A kötet előnye, hogy logikus a felépítése. Mindkét hős előélete, a közös munka és az utóélet. Átlátható, és minden szakaszt bizonyítékokkal és fennmaradt anyagokkal igyekszik alátámasztani a szerző. Ez az, ami miatt a regényesség elveszik belőle. Ha túl sok a tény, száraz és unalmasabb tőle a végeredmény. Ha valaki történelmi munkaként olvassa, neki megfelelő lesz. A kikapcsolódást keresőknek nem kedvez a stílus és forma.

A karakterek szimpatikusnak vannak ábrázolva, mesésen túl jó emberek. Ez irritált cseppet.

Már írtam, de fontos kihangsúlyozni: nem szabad a filmet keresni benne! Ez egy dokumentumregény, családi krónika és nem a forgatókönyv alapja.

Logue & Conradi: A király beszéde - Mint dokumentumregény: 60% átlátható a koncepciója, a tényanyag bő – de unalmas stílusú.

Szubjektíven: 50% nagy hatást nem tett rám, leginkább semmilyen a szöveg és a cselekmény.

– Ebben a játékban, aki veszít, meghal.
Vállat vont.
– Mire jó a játék, ha nem a legmagasabb tétekben játsszák? (Roberts: Királycsel)

Majd elmondom – gondolta, de amint bajtársára nézett, arra gondolt, hogy az idő múlhat, a szépség és jóság, a szeretet és az igazság nem múlik el az évszakokkal, nem múlik el az emberekkel, hanem örökös, mint a testetlen valóság, s ezekből annyit kap mindenki, amennyit megérdemel. (Fekete: Tüskevár)

Egy tigris nem bátor, csupán nem fél senkitől. (Urbánszki: Újvérűek)

Manapság nincs hihetetlen emberi sors, mert bárkivel, bármiféle abszurd megtörténhet, a rossz dolgok pedig csőstül tudnak jönni. (Baron: Kárhozottak városa)

A természet bölcs, de könyörtelen. Ami van, annak kell is lennie, és az egyensúly megbontása csak rövid ideig lehetséges. Ez nem volt másként soha, és nem is lesz másként soha. (Fekete: Tüskevár)

– Miért teszed ezt? – suttogta Tir.
– A préda nem kérdőjelezheti meg a ragadozó szándékait – sziszegte a valami, ami nem Szu Ta-csi volt. – A holtak nem kérdőjelezhetik meg az élőket. A halandók nem dacolhatnak az istenekkel.
– Öltem érted – mondta Tir. – Bármait megtettem volna érted.
– Tudom – felelte a nő, és végigsimította Tir arcát. Fesztelen szomorúsággal beszélt, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha újra a császárnő szólna belőle. A színek elhalványodtak. – Bolondok voltatok. (Kuang: Mákháború)

– Tudod, drágám – tűnődik Apu, miután befejezték –, én tényleg lovagias vagyok. Mint egy modern Lancelot. Csak nincs lovam. Miért nincs lovam, Annabel? hogy várhatják el tőlünk, hogy igazi férfiak legyünk, amikor nincs is lovunk? (Smale: A lány, aki mindig mindent félreért)

Süti nem old meg semmit, mert egy gyerek születése nem egy többismeretlenes egyenlet megoldókulcsa, és nem arra hivatott, hogy mások elcseszett kapcsolatait összetoldozza. (Istók: Semmiért egészen)

A dabasiak szerencséjére az asszonyok érzékeny bőrét felsértették az egykilós pisztolyok, aki megtehette, kis űrméretű, könnyű fegyvert szerzett. Fejbelövésnél ezek is halálosak, de a kis célpont eltalálásához nyugodt kéz szükséges. Amikor azonban eltorzult arcú, üvöltő gyilkosok rohannak az ember felé, hamar világgá megy a nyugalom. (Urbánszki: Újvérűek)