Képességes, útkereső, harcos.

Jean Grey az egyik első Xavier professzor tanítványai közül – telepata és telekinetikus erők birtokosa, aki jegyben jár az X csapat vezetésével megbízott Küklopsszal. Amikor a Föld és minden szerettük veszélybe kerül, Jean önként vállalja, hogy öngyilkos küldetésre indul. Csak remélheti, hogy az ereje megvédi majd a világűrben rá váró sugárzástól. Odafent azonban valami olyasmi történik, amire senki nem számít. Jean sokkal nagyobb hatalommal bír, mint amiről tudomása van. A halál közelében az erő feléled, megmenti a nőt, de valamit meg is változtat benne. Hazatér, de már képtelen ugyanazt az életét folytatni. Sokkal több, erősebb és veszélyesebb, mint amit bárki is képes lenne kezelni. Saját magát is beleértve. A Sötét Főnix gyilkos erejét sokan kihasználnál, mások megállítanák őt, egy háború van kilátásban. Vajon ki bizonyul erősebbnek: Jean vagy a Sötét Főnix?

A Marvel most annyira megy, hogy egész univerzum épül a filmek, karakterek és tulajdonképpen minden köré. Hamarosan indulnak a Marvel sorozatok is, jönnek az újabb mozik és magyarul egy Marvel Regénysorozat is elindult. A koncepció érdekes: sikeres képregények regényes átdolgozására kértek fel szerzőket, és így nem új történetek, hanem már ismert sztorikat mesélnek újra.

Eddig 6 rész jelent meg, de a sorrend igazából mindegy is. Nem függenek össze, mások a szerzők és mások a hősök. Így eshetett meg, hogy elsőnek a legutolsóként megjelentet olvastam el, az X-Men világba tartozó Sötét Főnixet. Őszinte legyek? Túl akartam esni rajta, mert a képregény alapján összehozott film nem mondhatni, hogy tetszett volna. Plusz, Jean Grey az egyik olyan X-Men, akit nem bírok.

Az hamar felfedezhető, hogy nem a film volt az alap. Elég sok mindenben más ez, mint a film volt. Ami pozitívum nálam – így lehettek benne más fordulatok, meglepődhettem és nem hoztam magammal a szereplő iránti ellenszenvem sem. Az egyik legfontosabb, hogy itt nem kamaszok a szereplők. Jean és a csapat már felnőtt, önállóan világot mentő hősök, akik tisztában vannak a képességeikkel. A képregényes világ ismerete nem is árt, legalább minimálisan: akkor érteni fogjuk, hol van X professzor és még az sem lesz döbbenetes, mi lett Magneto sorsa. (Azon konkrétan leesett az állam. Komolyan, képesek voltak így elintézni az egyik legjobb karakterük? Még csak nem is a jelenben, hanem elmesélve, mi történt?)

A cselekményen érezni, hogy egy egészen más zsánert igyekeztek regényre átszabni. Cselekményközpontú, nagyon érezni is, hogy rohanunk az események és a szereplők után. Díjaztam, hogy Moore legalább Jean és Scott érzelmi világába is igyekezett egy kis betekintést nyújtani, de alapvetően az akció volt a lényeg. Ki hova megy, itt mit csinál, milyen hatása van annak a többiekre és milyen reakciókat vált ki. Nem lett nyálas egy rész sem, de pont ennek a két alaknak a kapcsolata, ahol sikerült túllépni a képregényes alapon, és valami valóban érzelmeset, emberit beletenni a regénybe.

Tetszett, ahogy Moore a Sötét Főnix identitást is igyekezett átadni és megértetni velünk. Hogy az erő nem rossz és jó, túllép az ilyen emberi, etikai fogalmakon. Mindenható – nem megy bele a szerző az istenes vonalba, de azt megfogja, hogy aki ekkora hatalmat birtokol, mennyire másként dolgozik és mennyire nem jelent már neki semmit az emberi etika. Miért is kellene, ha annyira felette áll?

Nem egy irodalmi élmény, de egy kikapcsolódásra alkalmas kalandregény igen. A külcsín különben is piros pontos, szerettem a borítót. (A sorozat többi részéről is el tudom ezt mondani, ha azokat még nem is olvastam. Dizájn – ütős!)

Még fogok olvasni Marvel regényt, úgyhogy: viszlát, Marvel Regénysorozat!

Moore: Sötét Főnix - Mint fantasy: 60% a történet kalandos, tele van akcióval és váratlan fordulatokkal, de mese is.

Szubjektíven: 55% kellően izgalmas, de sok alapismeret kell hozzá. Érezni, hogy átdolgozás.

Robotos, kapcsolatos, átverős, lázadós.

Nico házi android: egy egykori sztár testét másolták le neki, és a világot megváltoztató férfi háztartásában dolgozik. Mark volt az, aki megalkotta a mesterséges intelligenciát, és értelmes, emberszerű szolgákkal látta el az emberiséget. Nico az ő feleségének a házi mindenese. Egy napon azonban Anne a volt férjétől kap egy üzenetet – elindítja, és a hallottak végtelenül felkavarják. A férfi szerint Mark gyilkolta meg, hogy ellophassa a kutatásait. Mark, aki hazudott az egész világnak, és nagyon nem találta fel a mesterséges intelligenciát. Nico robottestében feléled a férj szelleme, és döbbenten tapasztalja, hogy egy hiba csúszott a tervébe. Anne ugyan megkapta az utolsó üzenetét, aktiválta és ezzel a szelleme visszatérhetett egy android testben, de 10 év elteltével. Mark már megváltoztatta a világot, ellopta a feleségét is – hogyan lehetne esélye felvenni vele a harcot?

Legyen a történet novella, kisregény vagy regény, ugyanazoktól a dolgoktól lesz emlékezetes. Egy jó cselekmény, emlékezetes szereplők és a szerző stílusa olvastathatja, attól függetlenül, milyen hosszú a történet. Mert a lényegi különbség a hossz lesz. Egy novellában és egy kisregényben a rövidebb terjedelem miatt egyszerűbb a cselekmény, kevesebb a szereplő és nincs lehetőség olyan mély bemutatásukra, mint egy regényben.

A Természetes intelligencia kisregény, amivel kicsit eljátszottak a formátumban. Maga a kötet kifejezetten kicsit, alig nagyobb egy tenyérnél. Viszont, így 200 oldal körüli lett a tartalom. Ha úgymond hagyományos méretet kap, nem tudom, a 100 oldal meglenne-e. De nem is ez a lényeg, a beltartalom izgalmasabb, mint a küllem.

A szerzőnek van egy története és egy jó ötlete hozzá. A mesterséges intelligenciák a tudományos fejlődéssel együtt a szórakoztató műfajokban is megjelentek. Az egyik ok, ami véget vethet az emberiség uralmának a Földön, nem egy történetben a MI megjelenése és hatalomátvétele. A legismertebb példa talán a SkyNet, ami a Terminátor filmekben hozta el az apokalipszist, de bőven lehet találni más példákat is. (Mátrix, Robokalipszis, stb.)

Barnóczky ezeken a történeteken csavar egyet azzal, hogy a mesterséges intelligenciák igazából nem is mesterségesek a történetében, hanem a cím szerint: természetesek. Ezt ennél jobban nem akarom elmagyarázni, azzal a regény egy fontos fordulatát leplezném le. De az ötlet jó, és érdekes, amit ki lehet ebből hozni.

A kedvenc részeim a regényben azok is voltak, amikor ezek a mesterséges intelligenciák elkezdenek rájönni, hogy igazából nem is azok és elindulnak a különféle kis szabotázsok Mark ellenében. Szintén sokszor megjelenő horror elem, hogy az ember ellen fellázad a környezete és a használati tárgyai akarnak végezni vele. Mark ebből kap egy kis ízelítőt, amit szívesen olvastam, még kis humort is felfedeztem benne.

Amiket viszont nem szerettem: amikor Nico igazi személyisége feléled, és még egy fura szerelmi szálat is kapunk vele. Kifejezetten irritálónak találtam, ahogy Anne majd gyötrődik és ami ebből az egész helyzetből kijön.

Nem tetszett az sem, hogy Mark egy James Bond mozi gonoszának szintjét éri csak el. Miért csinálja, amit? Mi volt az a pont, ami ilyenné tette? Nincsenek indokok, nincsen érzelmi és értelmi logika, ő egyszerűen csak ilyen narcisztikus és hataloméhes gonosz – ami viszont annyira nem szórakoztató, csak egyszerű.

Sok mindenre fel tudom hozni mentségként, hogy rövid kisregény, a terjedelem miatt kellett itt-ott egyszerűsíteni. De nem egy szerző van, aki ilyen terjedelemben is tud maradandót alkotni egyszerűsítések nélkül. Így annyira ez nem is mentség.

Olvasmányos, van benne ötlet is, így sok mindent elnéztem neki. Inkább pozitív élmény.

Barnóczky: Természetes intelligencia - Mint sci-fi: 50% mozgalmas, van érdekes alapja is, de a terjedelemhez képest sok.

Szubjektíven: 60% szerettem az alapötletét, egy-egy jelenete kifejezetten eltalált lett.

Melyik borító darabkája látszik a képen?

(A magyar is hasonló lesz, de ez az egyik angol kiadásról van, kicsi nehezítésként.)

Megoldás: Tovább!

Zárt közösséges, útkereső, nyomozós.

Rina Lazarus fiatal özvegy, aki férje elvesztése után maga igyekszik nevelni a fiait. A közösség nyújt neki biztos hátteret, az asszony több feladatot is igyekszik ellátni. A mikra utáni takarítást is ő csinálja – ám a legutóbbi fürdő után összeverve, megerőszakolva bukkant rá egyik társnőjére. A rendőrség részéről Peter Decker nyomozó kapja az ügyet, akinek több részről sincs egyszerű dolga. A Jeshiva zsidó közösség nem nyílik meg egy idegennek, Sarah sem akar hivatalos feljelentést tenni. Ügy híján pedig nem nyomozhat. Rina az egyetlen, aki igyekszik segíteni neki – közben közel is kerül egymáshoz a két ember, de a vallás mindig közéjük áll. Amikor az újabb áldozat életét sem kíméli már az elkövető, a nyomozás is újult erővel folytatódhat.

A zárt közösségek kiválóan alkalmasak arra, hogy egy-egy regény témái legyenek. Igaz, elsősorban romantikus regények születnek ilyenekből, de azért vannak kivételek is. Borsa Brown a romantikus oldalt mutatta meg a maffia világában, vagy egy amish közösségben. Linda Castillo is amish történeteket ír, de nála mindig egy bűnügy van a középpontban.

Kis naivan azt hittem, ezen amish krimik zsidó párját találom meg Faye Kellerman történetében. Sajnos, nem így történt. Castillo történeteiben is fontos a karakter, a vallási meggyőződések, de azok tényleg krimik is, érdekes ügyekkel. Ez viszont… van krimi is, de csak mellékszálként a szereplők lelki dolgai mellett.

Rina karakterében egyszerre van benne a vallása szerint élő, komoly nő és a modern ember is, aki tovább tud látni, mint a belé nevelt hitek. Az ő tragédiája pont ez: annyira nyitott, hogy mondjuk, beleszeressen egy kívülállóba, segítsen a nyomozásban mindenki mással ellentétben, de a szabályok kötik, hogy mégse tegye meg, amit akar. Ebben látnék valami tragikus színt is, ha jobban kedveltem volna a nőt.

Peter kevésbé érdekes figura, akinek van valami űr az életében, amit Rina tölthetne be, de különben rendben van. Szereti a munkáját, a hobbiját, a lányát. Az, hogy az ő karakterébe is beteszik a zsidó vonalat, már inkább irritálni kezdett, mint érdekelni. Nehezen képzelem el, hogy valaki szerelemből képes legyen ilyen szinten meggyőződést váltani. Pedig tudom, hogy létezik, van ismerősöm is, aki azért váltott vallást, hogy nősülhessen.

Nem voltam azért oda, hogy minden szál a valláshoz kezd el kötődni. Motívum a krimi részben, meghatározza Rina és Peter szerelmi életét, és természetesen a zsidó közösség életének bemutatásában is fontos a szerepe. Többet megtudtam magáról a mikva szerepéről és jelentéséről, mint a nemi erőszakoló/gyilkos ügyről. Aminek krimi esetében nem örülök. Nem a zsidó vallásban és közösségek életében akartam elmélyedni, hanem egy bűnügyi nyomozásról akartam olvasni.

Annyira nem éreztem se egzotikusnak, se érdekesnek a szereplők életét és a közösség sajátosságait, hogy kárpótoljon a gyenge krimiért. Peter és Rina kapcsolata is fárasztott. Azt nem is értem, Rina mit látott meg a férfiban – mondjuk, nem is akarom. Ha valaki kifejezetten az ilyen zárt, zsidó közösségek mindennapjaira akar rálátást, neki jobban be fog válni a történet, mint aki krimit akart volna olvasni.

Kellerman stílusa se fogott meg. Egyetlen jelenetet sem tudok kiemelni, ahol lett volna valami, amire érdemes lenne emlékeznem. A cselekmény viszonylag lassan halad, nem emlékezetesek a leírások és a lelki vonal is sokkal erősebb, mint ami jól esett volna. De egyik sem úgy írva, hogy ne bírjam letenni a kötetet. Nem száraz, de majdnem.

Nekem nem tetszett, annyira sikeresek ezek a kötetek, hogy még magyarul is 6 rész megjelent. (Igaz, 20-ból. Az annyira nem sok – 20-ból 6.) Nekem nem jött meg a kedvem.

Kellerman: Rituális fürdő – Mint krimi: 55% a zsidó közösség ad neki pluszt, a szereplőket is igyekszik árnyalni.

Szubjektíven: 45% a krimi, amit kevésnek találtam benne. Érzelmek helyett az kellett volna.

Cím: Az intézet

Szerző: Stephen King – ennél remélem, nem kell többet mondanom. A neve már önmagáért beszél. Ahogy John Wick a Rémkirály, King a Horrorkirály.

Műfaj: horror

Cselekmény: Luke szüleit meggyilkolják, őt pedig elrabolják. Egy különös intézetbe zárják, ahol hozzá hasonló gyerekek estek rabságba. Az intézet vezetője a bennük rejlő szuperképességet akarja, ha azt kínzással is kell megszereznie. Ahogy a barátai sorra tűnnek el, Luke a szökésen kezd el gondolkodni. Bár innen még senkinek sem sikerült menekülnie…

Várható megjelenés: nyár elején

Miért várós?

• Nálam minden King várós, lehet könyv, sorozat vagy film.
• A fülszöveg alapján tetszik a története.
• Már most érdekel, mi lesz a vége.
• Jó filmes alapanyagnak is tűnik.
• Jók a kritikái.

Múlt titkait kutatós, vonzalom ellen küzdős, felújítós.

Lexie Cavendish megkapja a nagy lehetőséget: a cégben őt bízzák meg a Dunmore-kastély felmérésével és az átépítési tervek elkészültével. A cég nagy beruházást tervez, hotellá alakítaná a régi kastélyt. Lexie egyedül kénytelen kiutazni: a főnöke Franciaországban tárgyal. Arra azonban nincs felkészülve a fiatal nő, hogy a legnagyobb vetélytársuk, Grayson Fitzgerald is a helyszínen van. Mi több, ő a kastély urának egyetlen fia, aki szintén meg akarja szerezni az örökségét jelentő épületet. Ráadásul Lexie kísértetiesen ismerősnek érzi a várost, a kastélyt: a családi múltja, az anyja titkai is itt nyugszanak, és a végére is akar járni a korábban történteknek. Egyetlen támasza pont Grayson lesz, akihez egyre jobban vonzódik is, de vajon milyen szándékai vannak a férfinak?

Kathryn Taylor német származású szerző – minden könyvét nem olvastam, de amit igen, abban feltűnt, hogy az angol vidéki nemesség a témája. Most is. Ugyan van mellette más szál is, de ugyanolyan vidéki birtokon, kisnemesek közé tette a cselekményt. Még a motívumaiban is van hasonlóság, pl. a fattyúnak született örökös. Annyira a körítés azonban más, hogy ezek nem zavartak különösebben, csak megjegyeztem, hogy erről szeret írni a szerző.

Ez a kötet a románcot és némi krimis hangulatot kever elég sikeresen. Ha meg kell adnom, milyen benyomást tett rám a könyv, biztosan két hangulat mellett kötök ki: az egyik a sejtelmesség, a már szinte paranormális hangulat. A titokzatos fények a toronyból, a félig érthető beszélgetések, melyekben múltbeli titkokra utalnak, melyeket még nem ismerünk mi sem. Legfeljebb tippelni lehet. Ez a része tetszett is a könyvnek. Egy-egy pillanatra akár szellemes történetnek is elment volna.

Viszont, a romantika nem is kicsit lett banális. Néha olyan párbeszédek voltak benne, hogy a szemem keresztbe állt. Abszolút kiszámítható, és zsánertipikus, ahogy a főszereplők egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Csak azért nem sikítottam miatta, mert minden művisége és túlzott édessége ellenére is volt benne valami aranyos. Bár lehet, hogy csak a karaktereket szerettem jobban, mint amennyire zavart a romantika minősége.

Grayson kifejezetten szimpatikus volt, ő egy hiteles figura. A fiú, akit fizikailag nem bántottak, de a szülei olyan érzelmi viharban nevelték, hogy máig a karakterén vannak a nyomai. Az anyja és a férje bentlakásos iskolába küldték, a férfi nyíltan megvetette a neje szerelemgyerekét. Az apja egész életében rideg volt vele, és éppen csak ki nem tagadta. Ezért nem képes másokat közel engedni, ezért lett egy kaktusz. Miközben sikerember is, tehetséges és szorgalmas, jól is néz ki. Vagyis, épp megfelelő alany egy romantikus regényben, hogy a szerelem hatására kinyíljon és boldog legyen.

Lexie már problémásabb: neki is nehéz gyerekkort talált ki a szerző, ami részben magyarázza is, miért lett ilyen a lány. Senkinek nem kellett gyerekként, most is küzd az önbizalomhiánnyal és bármit is ér el, megkérdőjelezi, megérdemelte-e. Legyen az álmai állása, vagy a szeretett férfi figyelme. Egy ponton ez már fárasztó, mint aki direkt nehezíti a saját életét és felesleges konfliktusokat generál. Pedig helyes, kedves lány különben.

Taylor folyamatosan váltogatja a regény két alaptémáját. Az egyik jelenetben Lexie nyomozni próbál, majd Grayson iránti vonzalma miatt vannak lelki gondjai. Vagy akár fordítva: Grayson győzködi magát, hogy nem szerethet bele senkibe, majd elindul valami különös és rejtélyes kutatásra a toronyba. Ez ad dinamikát is a történetnek, és ellensúlyozza, amikor a románc kezd túl banális lenni.

Bevezető kötetnek ideális volt: szerethető hősök keresik a helyük a magánéletben és a múlt rejtélyei ködében, szép helyszínen. Jó sok nyitott kérdés csábít vissza a 2. kötetre…

Taylor: Fény a sötétségben – Mint romantikus: 59% szórakoztató, könnyed romantikus krimi, helyenként banálisan.

Szubjektíven: 75% bírtam a szereplőit, működött a regény titokzatos hangulata, bár mese is.

Menekülős, helyes úton maradós, kalandos.

Richard Hannay nem egy hős, de olyan helyzetbe keveredik, amikor helytállásával szolgálhatja az országát és a világot. Megismerkedik egy kisemberrel, aki kémekről és Európa békéjére törő tervekről mesél neki. A férfit meggyilkolják, és a rendőrség Richardot tartja felelősnek. A férfi menekülni kényszerül, és maga kezdi el kinyomozni, milyen játszmák zajlanak a háttérben és a valódi gyilkost. Útja során Skócia szépséges tájait is bejárja, és folyamatosan trükközik, hogy se a rendőrök, se a gyilkosok ne akadjanak a nyomára. Richard ismeri a saját határait, és mindig annyit vállal és kockáztat, amennyivel még elbír. Így később ő is elmondhatja, megcselekedte, amit megkövetelt a haza.

Színpadi darabként is megy, filmet Hitchcock készített belőle. (Még nem láttam, de annyira ismerem leírásokból, hogy megállapítsam, a cselekmény fontos elemein is változtattak. Más Richard személye, az áldozaté is.) John Buchan ezzel lett sikerszerző, nem is engedte el a hőse kezét, több regényt is írt a karakter személye köré. Magyarul a 39 lépcsőfok, amit kézbe vehetünk – kíváncsi is vagyok, fogy majd-e annyira, hogy a folytatást is kiadják.

Tipikusan az a regény, amit papíron szeretek. A cselekmény pörög, Richard egyik kalandból keveredik a másikba, és folyamatosak az akciók. A hangulathoz hozzá ad az is, hogy ez az egyik első ártatlanul menekülő hős a popkultúrában. Az ő leszármazottja Harrison Ford szökevénye, vagy Tom Cruise a Dick történetben, amikor egy olyan gyilkosság gyanúsítottja volt, melyet még el sem követtek.

Mégis, nem is értem miért, nagyon nem tudtam mit kezdeni ezzel a történettel. Ha a hős mozgásban van, veszélyben és cselekednie, nem kellene unnom. Ehhez képest volt olyan, hogy arra kaptam fel a fejem, hogy már esik ki a könyv a kezemből. Nem is tudom megindokolni, de egyszerűen nem kötött le a cselekmény, kicsit sem. Sokat mond, hogy két kép maradt meg belőle az emlékeimben: az egyik egy tájleírás, ahol a zöld mezőket patakok szelik át és osztják táblákra. A másik, ahogy Richard smink segítségével változtatja el a külsejét és bízik benne, hogy senki nem ismer majd rá.

Nálam szokatlan, hogy a leírások azok, amelyek megmaradnak. De Buchan látványosan ír, szinte láttatja a panorámát. Nem viszi túlzásba, de kellően színes és részletes leírásokat írt.

Talán az is volt a bajom, hogy Richard számomra szürke karakter lett. A regény cselekményközpontú, és szinte semmit nem tudok róla. Átlagfigura, aki egy nehéz helyzetben helyesen akar cselekedni. Azért több motiválja, mint a saját túlélése, de irritált, hogy ki ez az ember – nincs válaszom rá. Magányos farkas is, ami sokszor nem zavar, Baldacci és Child is ilyen hősökkel dolgozik, de azért náluk több az emberi kapcsolat. (Nem csajozásra gondolok, egy akció- és kémregénynél nálam nem elvárás, hogy jöjjön a Nő. Bár azért a kémregénybe Femme Fatale besétálhatna.)

Volt azonban egy hangulat benne, Buchan saját korának lenyomata, amit értékeltem a kötetben, ha ez nem is olyasmi, amiért élvezetes lesz az olvasás. A kívülről érkező, jelenlegi rendszert fenyegető felemelkedő új hatalom, a kémmozgások – érezni belőle, hogy akkoriban kezdett emelkedni Hitler és a nácik csillaga, és lehetett érezni Európában, hogy ez valami olyasmi, ami még komoly gondok forrása lehet.

Bár értem, miért lett ez népszerű regény, miért írhatott neki Buchan 5 folytatást is, és keltette fel a Hitchcock házaspár figyelmét, nekem ez most nem tetszett. Annyira nem, hogy jelenleg azt is kizártnak tartom, ha esetleg megjelenne a folytatás, elolvasnám. Annyi esélyt adok még a történetnek, hogy a Hitchcock filmnek utánanézek. Ha megtalálom, megnézem és tetszik, az a regénynek is adna egy lökést.

Buchan: 39 lépcsőfok – Mint kémregény: 70% végig kalandos és adrenalinnal hajtott, képszerű leírások sorával.

Szubjektíven: 15% papíron tetszenie kellene, ehhez képest majdnem elaludtam rajta.

A pokolba vezető úton csak az első lépést nehéz megtenni… (Bukros: A gyám; IN: Sár, vér, levendula)

Miközben az egyik utazáson szerzett emlékeket sorolgatjuk, már a következőre készülünk.
Jussanak eszünkbe azok, akik már előre mentek. Jussanak eszünkbe azok, akik majd utánunk jönnek.
Egy napon mind találkozni fogunk, ott, túl a horizonton. (Arikawa: Az utazó macska krónikája)

Sokszor végignéztem, ahogy egy-egy irodalény percekig bajlódik egy bögre teával. Megégeti magát a forró vízzel, kilöttyenti az egészet az asztalra és a földre, tíz centi távolságról a kuka mellé dobja a filtert, végül betörik a körme, ahogy megpróbálja kinyitni a tejesdobozt. Képzeld csak el ezt az eseménysort David Attenborough narrálásával: „Az irodalény életben maradási esélyei rendkívül csekélyek az irodán kívül.” Néha összeszorul a torkom a természet csodáit szemlélve… (Kása: Hogyan indítsd újra az Univerzumot)

Az első szerelem gyakran fullad kudarcba – jegyezte meg Jana. – Ha minden szerencsétlen mániákus gyilkossá válna, aligha maradna normális ember a földön. (Panov: A prófécia)

Ha az ember szeret, kockáztatja a veszteséget. (Weir: Boleyn Anna)

Az embereknek rettentően fontos az idő. Úgy érzik, nem adatott nekik belőle elég, ezért folyton azon aggódnak, hogy rosszul osztják be. (Kása: Hogyan indítsd újra az Univerzumot)

Hát nem tudjátok, hogy vannak dolgok a világon, amelyeket jobb meghagyni a titokzatosság ködében? (Arikawa: Az utazó macska krónikája)