Fajmentős, génekkel kísérletezős, másokat megértős, űrlényes.

Lilith belemegy az oankáli és óloj tervekbe, sorra szüli 5 szülőtársával a gyermekeket. Egy fia lesz, akinek az Akin nevet adja. Külsőre teljesen embernek tűnik, de Akin belül egészen más, mint a földi fiúk. Gyorsabban fejlődnek az értelmi képességei, pár naposan már beszél, és hamarosan értelmesen lehet vele kommunikálni is. A világot több érzékszervvel ismeri meg, mint az emberek. A lázadók közben egyre elkeseredettebbek: az oankáli csoport ugyan engedi őket szabadon élni, de a nemzőképességüket elvette. Így az űrlényekkel együtt élők gyermekeit kezdik elrabolni, és pótolni velük a saját gyermekeket. Akin is egy ilyen rablás áldozata lesz, és hosszú időt tölt el a lázadók között. Anyja egykori barátai, Tate és Gabe is a nevelői között vannak. A fiú megtanulja átérezni az ő panaszaikat és kívánságaikat, és szószólója lesz az oankáli közösségben a lázadók ügyének.

Most néztem meg, mikori ez a regény. Meg is lepődtem, hogy nem kortárs, hanem bizony egy idősebb kötetről van szó, csak magyarul érkezett meg évek késésével. Igaz, ez a történeten nem látszik meg. Jár is a piros pont, mert simán elhittem volna, hogy ez a trilógia most készült, nem egy évtizeddel korábban.

Sorozatoknál mindig fontosnak érzem, mennyire szükségesek egy kötethez az előzmények. Itt elég vegyes a válasz is. Új főszereplő van, Akin. A korábban megismert alakok közül kevés bukkan fel újra, erősen mellékkarakterként. Más a konfliktus is, megváltozott a világ. Így az is értheti, akinek a Hajnal nincs a fejében. Ám a világ abból épült ki, amit az előző kötetben bemutatott Butler. Lehet érteni előismeret nélkül is, de nagyobb összefüggések és a társadalmi fejlődés csak akkor az igazi, ha tudjuk, mi hogyan vette kezdetét. Így annak ellenére, hogy lehet érteni önmagában is, arra jutottam, jobb az előzmények ismeretében belevetni magunkat az Átváltozás világába.

Már csak azért is, mert ez nem cselekményközpontú regény. Irritált is, hogy nem nagyon történnek benne dolgok. Azt hinné az ember, hogy az űrlényekkel együtt élni, lázadni és az életben maradásért küzdeni, ennél izgalmasabb. Ehhez képest, ha csak a cselekményt nézem, lassú és unalmas is a kötet.

Az érdekessége a világa. Hogyan működik egy olyan társadalom, ahol a következő generációnak 5 szülője van, azok ráadásul 3 fajból adódnak össze? Kicsit ki kell szakadni a hétköznapi gondolkodásból, hogy az oankáli nézeteket el tudjuk fogadni. Nekik az, hogy a saját részükké teszik az emberi génállományt is, már az emberiség túlélését jelenti. De azzal emberek maradnak, ha csak részben emberek?

Ezt a kérdést kell, hogy Akin megoldja. Ő mindkét világ gyermeke, akit a lázadók elrabolnak, így első kézből tapasztalja meg mindkét gondolkodásmódot. Akik elfogadják a génkeveredést, és elég nekik az is, hogy a gyermekeik részben emberek. De azokat is megismeri és megérti, akik szerint az már nem emberi, ha jó részben ufók is mellette. Valahol ez volt a regényben a mélyebb rész: a megértésre törekvés. Azt láttuk, mi lesz, ha egyik fél sem enged a saját akaratából. Lázadás. Az erősebb pedig hagyja kihalni a másikat, csak neki legyen igaza. Ha viszont van legalább egy, aki keresi a kompromisszumot, lehet megoldást találni. De ez a nehezebb út, tény.

A karakterek közül Akin, aki alaposan van ábrázolva. Ugyan az állandó megismerés és megértés miatt mintha ő maga kevésbé lenne fontos, de azzal, hogy magába szívja mindezt, ő maga is alakul. Szimpatikus, pozitív karakter, aki képviseli mindazt, ami értéknek tűnik ebben a világban. A többiek hozzá képest csak alig kapnak mélyítést.

Vannak jó dolgok benne, de nem igazán olyan sci-fi, ami le tud kötni. Kell nekem akció is…

Butler: Átváltozás – Mint sci-fi: 60% érdekes világot felépítő, különleges karakterrel a középpontban, de lassú.

Szubjektíven: 35% nem szerettem meg a főszereplőt, és a történet is untatott.

Csajos, randis, útkeresős.

Sam fél év alatt sem tért magához abból, hogy a vőlegénye elhagyta. A legjobb barátnője, Pam már nem bírja nézni, mennyire szenved és mindent veszni hagy maga körül. Őrült tervet talál ki, hogyan rángassa vissza az életbe a nőt: ha megígéri, hogy 1 éven át minden hónapban elmegy egy általa szervezett randira, nem nyaggatja. Sam belemegy. A felhozatal pedig változatosabb nem is lehetne: találkozik rendőrrel, aki elviszi magával egy szolgálati útra is; sikeres játéktervezővel, aki nem ennyire szétesett életszakaszban még komolyan vehető alapanyag is lenne; de az igazi identitását rejtő meleggel és erőszakos állattal, de még lánnyal is összehozza a sors. Közben visszatér a munka világába is, és Sam rádöbben arra, hogy nem szereti már az újságírást. Miközben hónapról hónapra jön egy randi, azt is átértékeli, mit vár az élettől és mit hajlandó megtenni érte.

Az alapanyag remek komédia alap. Őrült randik, őrült személyekkel, míg valami lelki fejlődést is kapunk a hősnő részéről. Könnyed, egyszerű kis cselekmény és ötlet, amin gyorsan végigszalad az ember.

Meg is kaptam, amiért igazából kikötöttem e könyv mellett. Minimális odafigyeléssel, pillanatok alatt végigfutottam rajta – pont lekötött, de amikor kellett, könnyeden félre is tudtam rakni. Ez nem egy olyan könyv, amibe mélyen el lehetne merülni, de könnyed szórakoztató olvasmánynak elment.

Ahogy olvastam, akaratlanul is felmerült bennem, hogy több is lehetett volna. Ok, kisregény, de még így is összecsapottnak éreztem, főleg a végét. Ahhoz képest, hogy a címben is ki vannak emelve a randik, nem sokat kapunk belőlük. Sam mindent hamar lezavar – pontosabban, az író is rövidíti őket. Jókat beszélgetnek – de az nem derül ki, miről és mit, csak megkapjuk az állítást, hogy mindenki jól érzi magát és összehangolódtak. De olyan is akadt, amikor Sam szinte azonnal asztalt bontott és a randi igencsak rövidre sikerült.

Ötleteket különben ne innen vegyen senki randihoz! Az egyetlen tanulság, amit le lehetett vonni, hogy első randi és mozi nem nyerő párosítás. Akkor nem egymással foglalkoztok, hanem a filmet nézitek. Első randi – beszélgetés. Nem is meglepő, hogy a 12 randiból a döntő többségben beülnek valahova enni és közben beszélgetnek. Kissé hiányoltam is az ötletességet. Ami belekerült, az hiteltelen. Eleve, a járőrök párban járnak dolgozni, nem szólóznak a rendőrök. Azt meg nagyon kétlem, hogy kockáztatva az állását és a másik biztonságát elvinne egy igazi rendőr egy ismeretlen nőt, akit 2 perce ismer, magával.

Ami még furcsa: hiába annyira jó komédia alapanyag az ötlet, nem lett vicces a kötet. Legfeljebb mosolygós, az is ritkán. Az összecsapott randi leírások miatt ott esély sincs valami jó nevetésre, ami mégis belekerült, azt inkább éreztem kínosnak, mint viccesnek. A gyorséttermes villámrandi – erre mondanám azt, hogy kínjában nevetős.

Ez a kötet inkább fejlődéstörténet. Sam talpra áll, és elkezd jobb és bátrabb döntéseket hozni. Igaz, nagy segítség Pam, aki könnyen kerít neki másik állást, és amikor kell, anyagilag is kisegíti. A csajos, barátnős hangulat megvan, de ez szebb, mint ami valóban megtörténhet. Ez igaz Sam karrierváltására is: nem hiszem el, hogy egy elsőkönyvesnek kapásból olyan tiszteletdíjat adnak, hogy azzal máris fel tud mondani és nyugodtan elvan abból a pénzből. Talán már fentebb is említettem, túl sima Sam útja. Igazi, éles konfliktus nem volt: inkább mesés, mint hiteles a történet. Ami a hangulatnak jó, a valóságérzékemnek nem éppen.

Összességében kedveltem a könnyed hangulatát, az alapötletét, viszont bonyolultabb karakterek, több humor és hitelesebb cselekmény elfért volna benne. Utazásra remek kis könyv, de komolyabb élményt nem tudott nyújtani.

Wesley: 12 első randi - Mint női: 55% jó a barátnők közti interakció, olvasmányos a sztori, bár kissé összecsapott is.

Szubjektíven: 45% nem igazán szerettem meg a szereplőit, viccesebb is lehetett volna.

Marc és Emilie Vitral egy étteremben beszélgetnek. A pincérnő érdeklődve figyeli is őket, próbálja kitalálni, milyen kapcsolatban állnak egymással. Nem tud dönteni, hogy testvérek vagy szerelmespár. Még az is megfordul a fejében, hogy testvérek, akik nem illő érzelmekkel viseltetnek egymás felé.

Emilie elsiet, Marcnak hagyva egy iratköteget, amit ő is most kapott meg. Grand-Duc, a magánnyomozó munkája, aki 18 éven át próbálta megfejteni a lány származásának rejtélyét. Még egy csomagot hagy a pincérnőnél, akinek meghagyja, hogy csak egy óra múlva adja azt oda a fiúnak. Marc nagyon azt a levelet akarja, vagy a lánnyal tartani, de tiszteletben tartja a kérését. A naplót olvassa, amíg megkaphatja a levelet. Amiben Emilie arról ír, hogy el kell utaznia, hogy rájöjjön, ki ő és kik ők egymásnak. Marc rohan a lány után.

Közben a naplót olvassa, amiben Grand-Duc a kezdetektől ismerteti az esetet. Isztambulból repült egy gép Párizsba. A hegyekben lezuhant, mindenki meghalt, egy kivétellel. Egy kisbaba életben maradt - a sajtó Szitakötőnek becézte. A járaton két kislány utazott, ugyanolyan korúak: Emilie Vitral, egy szegény pár gyermeke, akik egy nyert nyaralásból tartottak hazafelé. Lyse-Rose de Carville, a gazdag örökösnő, akinek a szülei a török tárgyalásokról tartottak haza. Egyik nagyszülő sem látta még a kicsit, nincs használható fotó sem. A lányok vércsoportja egyezett, így nincs mi alapján eldönteni, ki ő. Leonce de Carville a nagyobb unokáját, Malvinát vette rá, hogy tanúskodjon, a baba az ő kishúga. Megpróbálta lefizetni a Vitral nagyszülőket. Minden kiderül, így a bíróság úgy dönt, a kicsi Emilie. Ám a nagyanyák nem tudnak megnyugodni – Mathilde de Carville létrehoz egy bankszámlát a kislánynak, aminek annyi a feltétele, hogy ha a nagymama úgy érzi, Emilie igazából Lyse-Rose, a 18. születésnapján neki ajándékozza Mathilde de Carville gyűrűjét. Leonce pedig a magánnyomozót bérelte fel, akinek egyetlen dolga volt: bizonyítani, hogy a túlélő Lyse-Rose. Ő aztán komoly nyomozást folytatott Törökországban is, szemtanúkat keresett, akik ismerhették a családokat, és annak az arany karkötőnek is a nyomára igyekszik bukkanni, ami bizonyítaná a lány személyazonosságát.

Az özveggyé lett Vitral asszony neveli a nyaralásra nem vitt fiú unokáját, és a nála 3-4 évvel fiatalabb kislányt. Nagyon jó testvérekként nőnek fel. A jóképű Marc jó gyerek, korrektül teljesít az iskolában. Emilie viszont szárnyal: tehetséges zongorista, kitűnő, gyönyörű. A Mathilde által kapott pénzből mindene megvan, kibontakozhat a tehetsége. Marc sosem volt féltékeny, mindig is rajongott egymásért a két gyerek. Mindig is a levegőben volt, hogy ez a lány igazából Lyse-Rose. A nagymama látta, merre tartanak, így próbálkozott némi távolságot tartani közöttük. Külön szobába költöztette őket az emeletes ágy helyett, például, már kiskamasz korukban.

Grand-Duc 18 év alatt nem tudott bizonyítékhoz jutni. De az öngyilkossága előtt meglátott egy cikket, amitől megvilágosodott. Marc ki is akad, hogy nem tudja, mire jöhetett rá. A másik családhoz megy. Mathilde de Carville elmeséli neki, hogy 3 éve, amikor már ott tartott a tudomány, rávette a nyomozót, hogy szerezze meg Emilie vérét. DNS-tesztet csináltatott, ő már 3 éve tudja, ki az a lány. Az eredményt egy borítékban a fiúnak adja azzal, hogy a nagyanyjának küldi. Marc nem bírja ki, hazafelé elolvassa az eredményt. A két minta között nincs egyezés, biztos, hogy a lány nem Lyse-Rose de Carville. Marc teljesen megzuhan, ezzel neki vége. Mindig azt remélte, Emilie nem a húga. Rég szerelmes belé, és viszont. 3 hónapja, amikor Emilie érettségizett és együtt mentek nyaralni, már nem tudtak tovább játszani sem, szeretők lettek. De ezek szerint komoly bűn volt, a lány a húga: Emilie. Hazaér, és a nagyanyja elmondja, hova ment Emilie. Kórházba. 2 nap múlva reggel abortusza lesz – még a nagymamának sem kérdés, ki a baba apja. Marc. Ő is elmond egy történetet: amikor Grand-Duc addig mesterkedett, míg megszerezte Emilie vérét, ő is megcsináltatta a tesztet. 3 éve ő is tudja az eredményt és meg is mutatja az unokájának: a lány nem Emilie, nincs vérrokonságban velük. Ezért nem is tett semmit, amikor látta a kamaszokon, hogy egyre komolyabban egymásba szeretnek. Nem testvérek. Oda is adta a lánynak Mathilde gyűrűjét, elismerve, hogy Emilie valójában Lyse-Rose. De Emilie biztosra akar menni, amíg nincs bizonyíték, hogy ő nem Emilie Vitral, nem szülheti meg a fivére gyerekét, bármekkora is a szerelem. Ott a két teszt – amelyek szerint a lány se nem Emilie, se nem Lyse-Rose. Marc két napot kapott, hogy megfejtse, ez hogyan lehet, vagy elveszti a meg sem született gyermekét az egyetlen nőtől, akit valaha szeretett.

Grand-Duc holmiját és kutatásait túrja át. A nyomok a hegyre vezetik, ahol a repülő lezuhant. Malvina a nyomában van, ő rögeszmésen vissza akarja kapni a húgát, és Marc, akin levezetné az idegességét. Ő is rájött, mi van a lány és Marc között, de szerinte Marc nem elég jó a húgának. De a nyomozás őt is leköti, együtt próbálnak rájönni, mi történt. Éjjelre a hegyen maradnak. Megtalálják Lyse-Rose elásott tetemét, összerakják. Valaki kicserélte a babákat. De bizonyíték nincs, nélküle pedig abortusz lesz.

Marc még aludni sem bír, támad egy ötlete. Mit látott Grand-Duc, mielőtt végzett magával? Egy újságot. Rohan a könyvtárba, hogy megkeresse. Abban a számban, amiben először tudósítottak a gép esetéről, volt egy fotó egy eltűnt, 18 éves lányról. Kísértetiesen hasonlít a szerelmére. Addig kutakodik, amíg a nyomára akad. Ő lehet a lány igazi anyja. Rohan bizonyítékért.

Malvina egyedül ébred a hegyen, az újra feltámadt bosszúszomjával indul Marc nyomain.

Marc lehetetlen helyzetben találja magát. Grand-Duc csak megrendezte a halálát, és most eltüntet minden szemtanút, vagy, aki tudhatja az igazat. A lány anyját akarta megtalálni, megölni, így csak ő adhatná el az infót, ki a túlélő kislány igazán. Marc erre már rájött mindenre, Leonce mocskos üzelmeire is. Aki úgy akarta megszerezni a babát, hogy meg akarta öletni a Vitral nagyszülőket. Balszerencséjére Grand-Duc, aki megölte a fiú nagyapját, a nagyanyjával nem volt képes végezni, mert beleszerelmesedett. De nem hagyhatja életben Marcot, így, hogy mindenre rájött. Még sajnálkozik is egy sort, hogy milyen szép pár lehettek volna Szitakötővel, és a lány biztosan meggyászolja majd. Kiderült a teljes történet: Szitakötő anyja kamaszként bajba keveredett, és nyári önkéntes munkára kellett mennie. A tábornak jóképű, pár évvel idősebb tanára volt, akibe beleszeretett, és akivel viszonya lett. Amikor teherbe esett, a férfi elzavarta a lányt, de ő megszülte a kicsit, aki az apja kék szemeit örökölte. Elvitte megmutatni a babát hozzá, a hegyekbe, de a férfi átnézett rajtuk, rájuk sem ismert. Akkor éjjel zuhant le a gép, és megtalálta a halálra fagyott Lyse-Rose-t. Átöltöztette a babákat, otthagyta a sajátját. Azt hitte, ezzel egy családnak visszaadja a reményt és a kislányának is szerető családot talált. Nem tudhatta, mit indított el. Nem jelentkezett később sem.

Mielőtt Grand-Duc agyonlőné Marcot, egy másik pisztoly dörren. Malvina is ideért, mindent hallott és megmentette Marc életét. A kiérkező rendőrséggel ott van Szitakötő is.

Fél évvel később Marc a kórházban van a családjával. A lány még fáradt a szülés után, a kis Tom békésen alszik a szülei mellett a kiságyban. Malvina küldött egy hatalmas macit, amit sokáig a húgának őrizgetett. Szitakötő anyja hatalmas virágcsokrot küldött, abban reménykedve, ha az anyja nem is tudott lenni, Tomnak lehet a nagyanyja. A lány azonban nem képes még szóba sem állni vele. Az ő családja Marc és a fiuk.

Romantikus, zenés, viszonyos, barátnős.

Addie nem szerencsés a férfiakkal. Az okos, dögös, egykori modell most a barátnőivel irányít egy egyre sikeresebb éttermet, de a magánélete kész káosz. A zenész barátját ágyban találta egy édes hármas közben, és meg is fogadja, most egy időre végzett a férfiakkal. Inkább énekest keres az étterembe hétvégenként egy-egy estére. Le is döbben, amikor Jake Keller sétál be az étterembe egy gitárral, hogy szívesen elvállalná a munkát. A férfi pár éve, Jake Knox néven egy rockisten volt, akiért Addie és barátnői is rajongtak. Ám egy magánéleti válság miatt visszavonult, a zene azonban hiányzik neki. Jake a kezdetektől flörtöl is a szőkeséggel, de Addie határozottan tartja a két lépés távolságot. Amikor fél évvel később a volt barátja rátámad, és Jake védi meg, dőlni kezdenek a határok. Miközben egyre közelebb engedik egymást, és viszonyba bonyolódnak, Jake és Addie is kénytelen szembenézni a múlt démonaival, hogy legyen jövőjük egymás mellett.

A romantikus regények nem igazán képezik azokat a könyveket, melyeket szívesen olvasok. Főleg olyankor kapok fel ilyen történeteket, amikor olyan olvasnivalót keresek, amit könnyen félredobok. Vagyis, nem merülök bele, nem köt le igazán, így könnyen csinálok mást mellette és olvasás helyett. A legtöbbször ki nem állhatom, hogy mennyire klisések, egy kaptafára készülnek és mesések. Néha azonban beleakadok egybe, amit meg tudok szeretni.

A Hallgass meg! ilyen volt, annak ellenére, hogy ebben is bőven megtaláltam, amiért ez az a zsáner, amit elviselek, de nem szeretek.

A legfontosabb, hogy ugyanazt a klisét nyomja, amit a romantikus regények döntő többsége. Rendszeresen írom is, hogy már unom ezt a felépítést – így már ismerős lehet: megismerkedés – elemi vonzalom – forró viszony és szerelembe veszés – buta félreértés és veszekedés/szakítás – külön szenvedés – nagy gesztussal békülés – még nagyobb szerelem és boldogság. Ez a váza az ilyen regényeknek, ez alól Proby kötete sem jelent kivételt. Pontosan lehetett tudni, mi fog következni. A veszekedés itt is banális ok miatt merül fel. Persze, értem: így lehet majd könnyen kibékíteni a szereplőket, de ez annyira tud irritálni. Ahogy Jake békülni próbál, az is annyira – túltolt. Amennyire egy semmiséget fújtak fel szakításra, annyira arányt tévesztett a békülés ötlettára is.

Ami miatt mégis elszórakoztatott a könyv, a kiszámíthatósága ellenére, hogy ez a páros szimpatikus és tényleg jól mentek egymáshoz. Jake és Addie is küzd a saját démonaival és múltjával, de együtt működnek. Szimpatikusak, sikeresek és szépek – álomszerűek, de egyedül szerencsétlenek. Ebben a sztoriban elhitette velem a szerző, hogy ők ketten szerelembe estek. Nincs nagyobb bajom, mint amikor a viszony és a kapcsolat fogalmai összemosódnak. Attól, hogy valakik remekül megvannak az ágyban, még nem lesznek szerelmes pár. Proby nem esik ebbe a hibába, az ő párosa nem csak az ágyban pár.

De ha már a szex felmerült. Az a másik része a regénynek, ami kiakasztó. Ennyire idétlen ágyjeleneteket nem is tudom, mikor olvastam utoljára. Az csak egy dolog, hogy szerintem bőven több az erotika benne, mint a cselekmény igényelné, de röhejes is. Vágyat kellene keltenie, fülledtséget? Én inkább röhögő görcsöt kaptam.

Már kiveséztem, mi nem tetszett. Ami viszont meglepően jó a kötetben: a szereplői. Nem csak a főszereplők, de Proby remekül felépíti a főszereplők baráti körét. Jellemek, már itt és szerves részei a cselekménynek, nem csak biodíszlet funkciót töltenek be. Rühellem, amikor a baráti kör tagjai szerelmei ügyeivel bővül egy sztori sorozattá, de itt életképes ez az ötlet.

Túl sok és röhejes a szex, a romantikus nagyjelenetek nagyon nyálasak, és az alap is klisé. De hangulatos, remek szereplőkkel – mindennel együtt ez egy szórakoztató regény volt.

Proby: Hallgass meg! – Mint romantikus: 70% jól felépített szereplői kör, jól elmesélt sztori, de Proby stílusa sántít.

Szubjektíven: 65% bírtam a szereplőket, a hangulatot, de a romantikus nagyjelenetek folynak.

Veszteséges, természetfelettis, vámpíros.

Draka a boltjában intézi a napi ügyeket, amikor különös ügyfél érkezik hozzá. Egy egyedi, mágikus kötetet kínál eladásra: Az eltűnt idők könyvét. Harlan visszautasítja a vételt, de a könyv címe felidézi benne, mennyi mindenkit és hogyan vesztett el hosszú élete alatt. Kurjak, aki halálos kórral küzdött, mégis harcban esett el. Tesla, aki a szerelme nélkül végül engedett az őt ostromló vámpírnak. Ljuba, aki a szerelme visszautasítását követően a drog poklába merült. Anne, a látnok, aki egy rémálomban a saját rosszabb felével kellett, hogy szembenézzen. Még a saját végzete sem kerülhető el, amikor csapdát állít neki egy másik dampyr. Az emlékezés közben azonban rádöbben, hogy mágia lépett működésbe, és talán semmi sem az, aminek látszik.

Igazság szerint nem mértem fel, a sorozatnak hány kötete jelent meg magyarul. Ami biztos, az első részek megjelentek, és a kötetben található képek alapján kell lennie több résznek is. A cselekmény folyamán is utalgatnak korábbi lapszámokra, amelyek közül egyet sem volt szerencsém ismerni. Ami bizonyos, ez egy különszám volt.

Ami jól látszik a cselekményen is: olyan, mint egy Bosszúállók mozi a több egy-egy főszereplős film után. Egy kisebb sztoriban mindenki megjelenhet, akinek jelentős szerepe volt a Draka univerzumban. Aki valóban követte, majdnem minden résszel a képregényt, neki ez igazi csemege. A sok utalás, a kedvencek egy-egy jellegzetes kalandja.

Annak is lehet élvezetes, akinek nincs ilyen előtudása. Minimális kell, az olyan fogalmakkal nem árt tisztában lenni, mint a dampyr, de nem igényel különösebben magyarázatot egyik történet sem. Sok-sok részből áll össze egy nagyobb történet, akad köztük egyszerűbb, de véresebb és horrorhoz közelibb is.

A változatosság tetszett is, jobban, mint a végére szánt csavar. Már a kezdeteknél motoszkált az agyamba, hogy valami ilyesmire lyukadunk ki a végén. Mondhatni, egy jól menő sorozatnak nem érdemes olyan zárt véget írni, hogy mindenki meghalt. Vagy távozott – szóval, logikus, hogy valami ilyesminek kellett beférnie a végére.

Egy rész azonban valósággal ledöbbentett: a vámpírok jövőképe. Ok, a D, a vámpírvadász is mutatott már hasonló ötletet, de az a sztori évezredekkel napjaink után játszódik. A Dampyr eme része azonban abszolút a jelenben jár, és inkább múltbeli, mint jövőbeli epizódok szoktak benne előfordulni még. Valahogy elmebetegnek találom az ötletet, hogy a vámpírok elmennek… nem fogom megmondani, hova!

Mivel ennyire erős a rajongók kiszolgálása, a karakterek nem kapnak új színeket. Mindenki képviseli, amilyen eddig is volt jellemzően. Így mindenki olyannak kapja meg a maga hősét, amilyennek megszerette. Most talán a gyengédebb oldala villan meg mindenkinek, mert nem a harc és a lények elleni küzdelem a kötet központi eleme. Hanem a búcsúk. Egyesek esetében a méltó, másoknál a szomorú vég.

Ami kellemes meglepetés volt számomra: annak ellenére, hogy fekete-fehér a kiadvány – én jobban szeretem képregényből a színezettet – a rajzok kárpótoltak a színek hiányáért. Ha nem is olyan, mintha fekete-fehér fotókat nézegetnék, de hitelesen emberiek a figurák. Egy-egy karakter arca kifejezetten szép lett. Mondjuk, azt még mindig nem értem, miért számít Tesla jó nőnek, de ezt már nem is fogom érteni.

A történetben váltakoznak a nagyon érzelem központú részek a harcosakkal, fenntartva a figyelmet és a sokszínűséget. Ok, nem mindegyik ellenfél tetszett, de egy-egy epizód rövidsége miatt érthető, miért ennyire tipikusak és egy-egy vonással jellemzettek.

Ha a kedvenc részem nem is lesz a sorozatban, a kellemesek között van.

Falco: Az eltűnt idő könyve – Mint képregény: 70% nem eredeti, de sokszereplős, rajongóbarát kötet, korrekt rajzokkal.

Szubjektíven: 65% meglepett, milyen jók a rajzok benne, de a sztoriból ez a faktor kimaradt.

Van egy ártalmatlan, de attól még néha idegesítő heppem. Szívesen nézegetem, hogy egy-egy könyvet milyen borítóval adtak ki külföldön. Jobb a magyarnál, vagy sem?

A héten volt egy, amit különösen szerettem. Levágtam belőle a szerzőt és a címet, rájöttök, vajon melyik héten bemutatott regény angol borítója ez?

Megoldás: Tovább!

Kalandos, szörnyekkel küzdős, bandás, hírnévért küzdős.

Tam egy kisvárosi lány, akinek elege van abból, hogy náluk soha, semmi nem történik. Kalandokról álmodozik, miközben pontosan tudja, hogy a megözvegyült apja nem engedné el az anyjára emlékeztető lányát. Amikor a nagybátyja azonban meghallgatást szervez neki a városba látogató legendás bandánál, a Fabulánál, Tam kész az apjával is szembeszállni, hogy a legendás Véres Rózsa bárdja lehessen. A banda útra kel, és miközben az arénákban szörnyekkel harcolnak, Tam mindenkivel nagyon összebarátkozik. Velük tart, amikor Rose egy mitikus sárkány ellen vezeti őket. Maga látja, ahogy az őket felbérelő Özvegy felfedi igaz kilétét, és nekromanciával szörnyeket teremt, a világ ellen indul. Szemtanúja lesz hősök halálának, egy legenda születésének és a világ megmentésének – vagy minden pusztulásának.

Volt egy előző kötet már, A Wadon királyai. Már ott készen voltam azon, milyen nyelvezete van ennek a történetnek. Banda, akik turnéznak, rajongóik és ügynökük van. Csak a fülszöveg alapján bele is zavarodtam rendesen, milyen rockbanda lehet ez fantasy környezetben. Nos, ezek a bandák szörnyekkel harcolnak, és inkább zsoldos – gladiátor keverékek, messze nem zenészek. De a megnevezések megtévesztőek, miközben találóak is. Ugyanezt áthozta Eames a második kötetre is, így megint élvezhettem, hogy egész más jelentésréteg jut eszembe egy középkorias, harcolós, szörnyekkel teli fantasyról.

Tetszett az is, milyen finoman kapcsolódik össze a két kötet. Évekkel később vagyunk az előző részhez képest, új hős és Banda van. Ám a regény második felére megérkezik az átkapcsolás – eléggé elmagyarázva ahhoz, hogy az is értse, aki nem olvasta az előző részt. Kicsit szájbarágós is volt, ahogy Felhő mesedélutánt tartott Tam karakterének – ez sokkal inkább az olvasóknak kellett, akik még nem bandáztak korábban.

Az már kevésbé tetszett, milyen lassan indultak be az események. Tam megismerése, a csatlakozása, majd kis kalandok az út kezdetén. Össze is mosódtak a fejemben az arénabeli küzdelmek, ott nem éreztem igazi tétet. Ezek a részek azért kellettek, hogy minden szereplőt jobban megismerhessünk, de a történet lényegét nézve nem jelentősek.

Más ennek a kötetnek a hangnemes is. Arany Gabó és társainak küldetésében volt bőven humor is – nagyon finom paródia volt, mely használta a fantasy kalandok jellegzetes elemeit, csak kicsit csavart rajtuk. Humorosan. Itt viszont mindenki halálosan komolyan veszi magát és a küldetéseiket. Nincs az a könnyedség, az a poén, ami korábban megvolt. Sajnáltam is kicsit, azt a kötetet a zsáner elemeinek tisztelettel teljes kiforgatása tette egyedivé. Itt drámai súly épül helyette, ami egy-egy ponton működik is, de csak a regény második felében. Az elejében végig vártam a feszültséget, a téteket – akkor még humort is.

A Fabula tagjai a főszereplők, közülük is hárman emelkednek ki. Tam, aki kamaszlányból érik felnőtté, és a regény során kitalálja, milyen életre vágyik, és mennyit hajlandó tenni érte. Tetszett, ahogy az elején ártatlan, rajongó lányból komolyabb, érettebb személyiség válik. Véres Rózsa, vagyis Rose, akinek a személyében Eames két vonást nagyon elkap: a lányt, aki ki akar törni az apja árnyékából. A harcosnőt, aki vakmerősen halad a lehetetlen küldetések között előre. Mennyire fontos, hogy Gabó lánya – mennyire határozta ez meg a döntéseit. Felhő, maga is nagy harcos, de a csapat legbölcsebb tagja is. Ő mondja a legtöbb idézhető mondatot a sztoriban. Rose párja, és Eames elkapta, hogy ők valóban kiegészítik egymást és működnek együtt. Nem csak egy lángoló szerelem, nekik az életük közös. Plusz, olyan előtörténete van, hogy az önmagában is regényes.

Kalandos, izgalmas, a végére drámai és epikus is. Más, mint az előző kötet – nem baj, nem is szabad ugyanolyannak lennie. Csak a vége és a humora hiánya – ez a kettő tép kicsit belém.

Eames: Véres Rózsa – Mint fantasy: 85% hosszabb felvezetés után epikussá érik, erőteljes hősökkel, stílusosan.

Szubjektíven: 80% bejön a stílusa, a története – de miért a kedvenc szereplőm hal meg?

Cím: Baráti beszélgetések

Szerző: Sally Rooney – ír hölgy, nálunk ez lesz a második kötete. Modern, női témákat ír szórakoztatóan, miközben irodalmi is. Hullnak a díjak is rá.

Műfaj: női, kortárs

Cselekmény: Frances Dublinban építi az írói karrierjét. Megismerkedik egy idősebb, sikeres nővel, akivel nagyon jó barátnők is lesznek. A gond Nick, az új barát férje. Aki megtetszik Francesnek is.

Várható megjelenés: tavasszal

Miért várós?

• A szerző előző könyve meglepő módon tetszett. Ennek is adok esélyt, az ellenszenves téma ellenére. A megcsalós sztorik nem az én műfajom.
• Érdeklődve várom, milyen kortárs jellege lesz. Mit tudunk meg a női barátságokról?
• Több díjat nyert és többre jelölték is a szerzőt ezzel a kötettel. Bírom a díjnyertes regényeket, vagy legalábbis szívesen olvasom őket.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, múlt rejtélyeit feltárós.

Fél év telt el, hogy a 4MGY gyilkos, Anson Bishop felszívódott. Porter nyomozó azonban nem tudja elengedni az ügyet, hiába vette át tőlük az FBI az ügyet. Szabad idejében tovább dolgozik a nyomokon, és a lakásán saját műveleti központot hozott létre. A nyomok azonban kihűlni látszanak, és Bishop nem adott életjelet sem. Ám újabb sorozatgyilkos borzolja a városban a kedélyeket: az eset különlegessége miatt felmerül, megint Bishop lépett akcióba. A tóba fagyott, megfulladt lányt találnak. Ám nem a tóba fulladt, és valaki újratöltötte a léket is, miután elhelyezte a testet. Újabb lány tűnik el, a ruhái a halott lányon voltak. Porter szerint nem Bishop keze munkája, de magára kell hagynia a csapatot – az FBI rájön a szabadidős tevékenységére és felfüggesztik. Míg a csapat igyekszik megmenteni a legutóbb elrabolt lányt, Porter Bishop anyjának a nyomába ered, aki talán közelebb viheti 4MGY-hez, akinek megvan a maga terve.

Látszólag lehetne előzmények nélkül is olvasni, és nem beszerezni az első kötetet. Új gyilkos, új nyomozás. A látszat azonban csalóka! Tovább folytatódik – a regény felét ez teszi ki – a 4MGY utáni hajsza, és újabb kirakós darabokat kapunk Bishop múltjából. Ez a szál csak akkor élvezhető, ha valaki olvasta a sorozat nyitányát is. A lányokat megfullasztó gyilkos szála magában is megáll a lábán – ám Barker szereti csavarni a történetet, és a végére bizony ez a vonal is 4MGY (4 Majom Gyilkos) felé kanyarodik.

A szerkesztés az egyik erőssége a szerzőnek. Több történetszálat kezel rutinosan, és mindegyiket úgy írja, hogy egyik fejezetről ugranánk azonnal a másikba. Az elrabolt lányok története, akik szembesülnek, ki és miért rabolta el őket – mindenki a maga módján igyekszik túlélni. Van elég extrém is, ami nekem eszembe sem jutott volna. Bishop újabb naplója, egy gyermeki hanggal, de hajmeresztő történettel. Porter nyomozása, újabb segítővel és börtön részletekkel. Az FBI nyomozó, Poole pokoljárása a 4MGY nyomában. Nash és a nyomozók vesszőfutása, hogy az elrabolt lányok nyomára akadjanak, még életükben. Sok-sok történet, feszültséggel tele és izgalmasan. A csodás az benne, ahogy ezek a sztorik össze is kapcsolódnak. Finoman, alig észrevehetően, de a részletek szépen összeadódnak, és kiderül, minden mindennel összefügg, néha meglepő módokon.

Csavar most is van, nem is egy. A regény végét még mindig igyekszem felfogni. Nem simán nyitott, de olyan durva csavarokkal, hogy legszívesebben ugranék a trilógia zárlatára. Amit tudni véltem, lehet, hogy porhintés? Az igazság közeledik, de még homályos. Miről szól ez az egész igazából? Valahol frusztráló is, hogy több kérdéssel csukom be a kötetet, mint amikor kinyitottam.

Bár, így 2. résznek kiváló. Frappánsan folytatja a történetet, van saját jogon izgalmas thriller benne, és felvezeti a következő részt is. Egészen mintaszerű.

A stílusa továbbra is bejön. A különféle szereplők kicsit más hangot kaptak, és nagyon olvasmányos az egész kötet. Nincsenek üres részek, unalmas fejezetek – itt minden tétre megy, és súlya van.

Jól eltalálta a borzongatás szintjét is. Durva, de popcorn véres eseményeket kapunk. Az első kötet közelebb volt a horrorhoz, ebben erősebb a krimi vonal. Élveztem is, hogy benne van, amiért szerettem az első részt, de kicsit más is, nem ugyanazt olvasom újra.

Ami viszont hiányérzet: korábban még Bishop is szimpatikus volt. Most érdesebb, kevésbé érthető figura. Sam a szimpatikusabb. Hiányzik, hogy a gyilkos célja is rafinált, logikai szinten értelmes is. Paul sokkal egyszerűbb, klasszikusabb gyilkos, hiányzik a zsenialitás.

De a lényeg: a 3. kötet birtokában kell nekiállni, mert olvasni kell tovább, letehetetlen.

Barker: Az ötödik áldozat - Mint thriller: 90% okosan építkező, csavaros, több szálon vezetett sztori, véresen hangulatos.

Szubjektíven: 85% pörgős, izgalmas – de a vége? Még próbálok magamhoz térni tőle.