A biztonság egy illúzió.

Menekülő, sorozatgyilkosos, orvosi kísérletes.

Michael Fitzgerald kisgyermekként, borzalmakat átélve és látva árvult meg. Egy pszichológus házaspár fogadta örökbe és nevelte fel egy kislánnyal együtt. A megnyerő, jó eszű fiatalember az egyetemet is elkezdte, szintén pszichológiát tanult, de az első év után otthagyta, elszakadt a családtól és kamionsofőrnek állt. A fogadott húga az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot. Michael időnként elveszti a tudatát, és egy ilyen alkalmat követően egy női holttestet talál a lakásában. A rendőrség őt gyanúsítja és az események gyorsan még durvább fordulatot vesznek: a nő lakása tele van Michael dolgaival, mintha pár lettek voltak. Noha Michael nem ismerte a nőt. Van a helyszínen egy verébtoll is: az FBI már meg is érkezik, hiszen egy sorozatgyilkos nyomában járnak, aki nem hagy nyomot maga után, csak egy tollat, amit még meg is nyal. Lehet, hogy Michael a madártollas gyilkos, akit keresnek? Ahogy a férfi menekülni kezd, egyre több összefüggés és sötét titok derül ki a múltból.

James Patterson valamit nagyon jól csinál. Nagyon ráérez arra, kikkel kell együtt dolgoznia, hogy sikerregények mellett legyen a neve folyamatosan. A 4MGY sorozata óta Barker könyveit falom, és érdeklődve is vártam, mire lesz képes együtt a két szerző.

A madártollas gyilkosságok elég felemás élmény volt számomra. Volt, ami tetszett benne, más meg nagyon bosszantott. Még emésztem is, hogy összességében tetszett vagy sem. Most megosztónak érzem.

Az egyik oka, az maga az ügy. A szerző páros több nézőpontból mondja el a történetet, és több szereplő ténykedését is követi. Némelyik jobban sikerült, mint a többi. Michael menekül, a húga, Megan, az ügynöknek írt levelekben mondja el a maga történetét és ott van az FBI is, akik a nyomukban vannak. A nyomozást nem éreztem elég izgalmasnak, és Megan se lett szimpatikus. A végére elkezd összeállni, és minden egy irányba mutat, de nem egy ilyen összeesküvős-orvosi kísérletes történetre vágytam, hanem egy sorozatgyilkosos hajszára. Mondhatni, a 4MGY helyett inkább a Szíve helyén sötétség, amire hasonlít.

Az biztos, hogy volt változatosság és eléggé pörögtek az események. Nem is unatkoztam, eléggé lekötött a történet és érdekelt is, hova fogunk kilyukadni. Talán Megan leveleinek a stílusa nem tetszett, és zavart, ahogy megszólítja az ügynököt és személyeskedik benne. Értem, narrálja is a történteket és jobban bele enged látni a fejébe, de akkor is mindig kizökkentettek a levelek. (Nem szeretem a leveleket regényekben, ez is igaz.)

Még kerülgethetem kicsit, de igazság szerint a vége, ami miatt nem is kicsit ki lettem ábrándítva a történetből. Ami csavarként jön, és először elhisszük, ki a regény rossza, az a vonal tetszett. Gyorsan olvastam is a fejezeteket, hogy kivel, mi fog történni. Aztán jön egy halál – ott már sajnáltam, hogy kinek ér véget a regény – és a teljes igazság. Az megviselte az idegeim. Duplán.

Egyrészt, rosszul viselem, amikor az ártatlanok szenvednek. Itt meg olyanok vesznek oda, akik többet érdemeltek volna. A kísérletekben is a gyenge, az ártatlan szenvedett és annyira nem fair, hogy mivé kell válnia, és később sem tudja, mi rejlik benne. A legvége meg… Már emlegettem Barker előző kísérletes, titkos szervezetes regényét, igaz? Nem igazán tetszett, hogy ugyanaz a poén van ennek a végén is. (Bár egy időszakban a horrorok is mindig így értek véget – soha nincs igazán vége, a gonosz visszatér.)

Szórakoztató, könnyen olvasható regény. A végével kellene megbékélni, de még nem megy.

Patterson & Barker: A madártollas gyilkosságok – Mint thriller: 70% kellően fordulatos, izgalmas is, de inkább összeesküvéses, mint sorozatgyilkosos történet.

Szubjektíven: 55% nagyon nem szerettem a végét és sajnáltam több szereplőt is.

• Helikon: A zárt koporsó - krimi
• Metropolis: Valóságok dílere - sci-fi
• General Press: Vérszomj - krimi
• Kossuth: Berlin angyalai - történelmi, női
• 21. Század: Árulások - fantasy
  • Az auschwitzi karnagy - történelmi ,életrajzi
• Animus: A nyúlfaktor - dramedy
• Agave: A Kaidzsú Állatvédő Társaság - fantasy
• Könyvmolyképző: Tíz nap a világvége előtt - YA disztópia
  • Jane Doe szürke kisegér? - thriller
  • Vérből és hamuból - fantasy

Több toleranciára, szeretetre van szükség. Hogy lehetünk boldogok, ha másokat bántunk?

Homérosz óta tudjuk, hogy az álom és a halál egyformán úr az embereken.

Duplázódó, magánéleti válságos, krízist elhárító.

2021. március, egy menetrendszerinti járat minden gond nélkül megérkezik Párizsból New Yorkba. Az utasok között sokféle ember akad: Blake, a látszólag hétköznapi életet élő vállalkozó és családapa, aki titkon az egyik legjobb bérgyilkos a világon. Slimboy, a nigériai popsztár, akinek nagyon kezd felívelni a karrierje, amit igyekszik arra használni, nagyon finoman, hogy javítson hazájában a homoszexuálisok helyzetén, vagy legalább reményt nyújtson. Victor, az író, aki egy teljesen új stílusú könyvet kezd el írni, és miközben készül a könyv, egyre inkább sodródik az öngyilkosság felé. April a családjával, aki nem is sejti, hogy katona férje titkon mit művel a kislányukkal. A hónapok telnek, gyermekek fogannak és életek érnek véget. Majd júniusban ugyanaz a gép kér leszállási engedélyt, a fedélzeten ugyanazokkal az emberekkel. Csak az ő életükben nem teltek el hónapok, ugyanazok, akik a többiek márciusban voltak. Mi történt, mit lehet most tenni?

A Goncourt-díjra tavaly figyeltem fel, amikor elolvastam a Napirendet. Ez egy francia díj, minimális pénzdíjazással, évente ítélik oda egy újonc írónak, és rendszerint felteszi az irodalmi térképre a nyertest. 2020-ban Herve Le Tellier nyerte el, az Anomáliáért.

A cím nem sokat mond el előre. Olyan regény, aminek a címe utólag válik érthetővé. Egyetlen szóval megragadja a cselekmény velejét, és valóban, egy anomáliáról szól. De ahhoz el kell olvasni, hogy pontosan milyen is ez az esemény, és miben tér el a normálistól.

Kifejezetten izgalmasra sikerült a kezdés – mondjuk, a szerző eltalálta az ízlésem. Egy bérgyilkos mindennapjai, egy kis izgalom, egy kis lélektan, hogy mi is van a fejében. Aztán jön a többi szereplő is, mert Blake csak egy az utasok közül. Minden szereplő esély, hogy kicsit más zsánert próbáljon ki Le Tellier. Van itt szerelmi történet, családi dráma, ami csak szem-szájnak ingere. A regény hosszához képest talán sok is a kiemelt karakter.

Majd jön az esemény, és akkor már egyértelműen sci-fi a regény. Nem kis matematikai betéttel. Ugyanis vannak elméletek, mi történt, és ezek némelyike matekos. Mivel a cselekményt szeretem, nekem ezek a részek voltak a kevésbé érdekesek, de azért lekötött az is, hogy mi és hogyan történhetett. Ennek a kötetnek jól állt az is, hogy nincsen egyértelmű válasz. Ahogy írtam, csak elméletek vannak, és mindenki eldöntheti, neki melyik a szimpatikus. Az meg poén, ahogy lefordítják filmes idézetekre is, hogy az elnök is megértse, melyik mit is takar…

A regény második fele, az esemény után, ami már kezdett elveszteni. Az emberek karanténban, próbálják kitalálni, innen hogyan tovább. Egyedül Blake szálán van némi esemény, különben nekem kissé unalmas is volt. Az olyan személyes drámák kapnak jobban teret, amik nem tudtak érdekelni. Pl. a márciusi és júniusi anya dilemmája, aki egyedül utazott, így ott áll a két nő, akinek ugyanaz a fiú a mindene, akinek most fel kellene dolgoznia, hogy hirtelen lett egy második anyja.

Az egy fokkal érdekesebb volt, hogy milyen megoldásokat találnak ki az egyénekre. Lesz, aki új néven új életet kezd, de olyan is, aki összebarátkozik a másik énjével és ikrekként élnek tovább és még sorolhatnám. Azért mondanom se kell, hogy thriller szerető felem Blake megoldását díjazta igazán…

Kicsit agymunka, kicsit szórakoztató, vet fel komolyabb kérdéseket. Korrekt regény, ha azért teljesen nem is tetszett.

Le Tellier: Anomália – Mint sci-fi: 70% több zsánerelemmel bolondított, tudományos, de szórakoztató regény is.

Szubjektíven: 65% a vége elvesztett – a sok dráma helyett Blake izgalmasabb története kötött le, de azért értékeltem, mi mindenről igyekszik szólni.

Családi titkos, gyilkosság részleteit felfedő, emberi kapcsolatos.

Daniel Sutherland nem volt könnyű ember, megvoltak a maga démonai. Egy alkoholista anya mellett nőtt fel, és a családot sorra tragédiák érték. Ő maga is többre lehetett volna képes, nagyon jól rajzolt, de nem jutott semmire. Halált nem érdemelt volna – mégis megölték. De ki tette? A rendőrség nyomoz, és nők élete és tragédiák kerülnek felszínre az eset kapcsán. Az alkalmi szerető, Laura, aki a gyilkosság estéjén is a férfival volt, véresen és feldúlva távozott, egy gyerekkori trauma óta pedig testileg és szellemileg sérült. A szomszéd, Miriam, aki rátalál a testre és saját múltjának egy fájdalmas emlékével kell újra szembenéznie. Carla, a nagynéni, aki 15 éve vesztette el a saját kisfiát, még mindig gyászolja és most újabb gyásszal kell küzdenie.

Paula Hawkins az a szerző, akinek nem értem a töretlen népszerűségét. Már a Lány a vonaton kapcsán sem értettem a nagy hype-ot, és még mindig tart. Jó nevű szerző, és az a bizonyos sikerregény még mindig eladja a történeteit. Pedig…

A Lassan izzó tűz ugyanazt a receptet követi, amit az írónőtől már megszokhattunk. Van krimi, vannak szörnyű tettek és gyilkosság, de valahogy mégsem a krimi lesz a lényeg. Sokkal inkább az indíték, a női szereplők belső világa.

Paula Hawkins most egyenesen három sérült személyt is a középpontba helyez – ha Theót és Danielt is számolom, ötöt. De a nők a hangsúlyosak.

Laura alakja volt az első, akit nekiálltam megfejteni és mozgatta az agyam. Borzalmas, ami történt vele és a körülmények, azt is elhiszem, hogy maradtak vissza agyi sérülései is, de akkor is nagyon ellenszenves volt számomra. Nem a hevessége, nem a fájdalma, hanem a dühe, amivel nem tudtam mit kezdeni. Évek teltek el, felnőtt és még mindig az a sértett kislány, aki mindenkinek odacsap és másokat hibáztat. Engem irritálnak azok a személyek, akiknek minden bajuk van, nem győznek panaszkodni, de semmit nem tesznek, hogy jobban legyenek vagy más legyen az életük. Laura meg van rekedve a múltjában, a sérelmében – jól meg lett ez írva, pont ezért olyan ellenszenves.

Miriam kevesebb szerepet és súlyt kap, vele egy kis másik krimi szál lép a történetbe. Rejtélyesebb, egyszerűbb az ő személye. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg kellett az a másik eset a regénybe, a lányok elrablásával. Bár, egy oka volt. Ha az nem lett volna, Miriam annyira ingerszegény és jelentéktelen lenne, hogy nagyon mellékszereplő lehetett volna csak.

Carla, őt sok tekintetben tudom Laura mellé tenni. Rá is igaz, hogy a múltbeli fájdalma határozza meg. Neki bőven lett volna lehetősége továbblépni, ott volt neki Theo. Akár másik gyereket is szülhetett volna. Őt azért jobban megértem és jobban ívelt az alakja, de őt sem tudtam megszeretni. Ahogy Miriam a fejére olvassa, önző. Egy újabb nő, aki dagonyázik a fájdalmában, ahelyett, hogy tenne ellene.

Hawkins mélyrehatóan, alaposan és átélhetően írja ezen alakokat, de mivel alapból ez a karaktertípus irritál, ez ki is hatott arra, hogy tetszett nekem a regény.

Karakterközpontú, a krimi lassan csordogál. Mennyire logikus és értelmes a vége? Nem győzött meg teljesen. Van egy nagyon a végére bedobott, váratlan elem, de kerek történetet és motivációkat írt köré, így azért fogyasztható és emészthető is lett.

A stílus ismerős lesz annak, aki olvasott már a szerzőtől. Érzelmes, jól átadott. A tempója talán lassabb és egyes elemei túl is vannak írva, de olvastatja magát. Hawkins nem húzza túl, ez még olyan terjedelmű, amit értelmesen ki lehetett tölteni.

Számomra túl sok benne a sérülés, és az olyan szereplő, akivel nem szimpatizálok. Zsánerében korrekt, Hawkins kihozta belőle, amit lehetett, de nem szerettem a regényt.

Hawkins: Lassan izzó tűz – Mint női krimi: 75% érzelmekkel teli, felkavaró történet, mélyen megfogott női hősökkel.

Szubjektíven: 45% a három női főszereplőből kettő nagyon az agyamra ment, és nekem több cselekmény is jól esett volna.

A múlt már csak a fejedben van, de a jövőd a kezedben…

Hit, alázat és szeretet. Ha ez a három megvan, akkor minden megvan. Változik a múlt, ha a haragomat rászabadítom a világra? Semmit, kincseim.

Azért, mert gazdag vagy, ne töröld a lábad az emberekbe. Lásd meg te is a jót, és járj nyitott szemmel. A pénz jön és megy, de az, amit magad után hagysz, az örökséged, az megmarad. Minden alkalommal, amikor segítesz valakin, kicsit jobbá teszed a világot, mert kis szerencsével ő is tovább fogja adni. Ezt én úgy hívom, hogy a szeretet piramis.

A tragédiákat ne hasonlítsuk össze. Mindegyik szörnyű a maga nemében. Egyiknek sem szabadott volna megtörténnie egy civilizált világban.

Hiszen amíg minden nap látod a csodát, addig nem gondolkozol azon, hogy mi lesz, ha elveszted, de ha megtörténik, akkor lávaként törnek elő a rejtett érzések. Amikor mindennap egy küzdelem egymásért. Egy igazán boldog ember nem képes a rosszat feltételezni, beleképzelni magát meg végképp nem, ezért aztán nem is elővigyázatos. Ahogy mondani szokták, magasról lehet nagyot esni.

Megállt a tükör előtt, és nézte benne az embert. Az embert, akinek nem maradt semmije, csak pénze. De a hamis érték mit sem ér a valódi érték nélkül. Állt, és nézte az embert, a tükör túloldalán lévő világban. Közben arra gondolt, hogy bárcsak ne lenne pénze, de itt lenne vele a valódi kincse. Aminek nincs szavatossági ideje, nem romlik, nem értéktelenedik. Aki nem tud mást adni, csak mosolyt és szeretetet, de azzal képes bearanyozni az ember életét.

Sportolós, családi helyzetet rendbe tenni próbáló, gyereket mentő.

William Coleman megcsinálta, a hivatásában eljutott a csúcsra. Világbajnok bokszoló, aki szereti is a sportját és meg is gazdagodott belőle. Ám a férfi élete mégsem felhőtlen, miközben a címvédésre készül. Egy viszonyából pár éve kislánya született, Natalie. Bill imádja a kislányt, de annak anyjával nagyon megromlott a kapcsolat. Nancy el akarja venni a kislányt, és ehhez minden eszközt megragad. Bill próbál beszélni vele, de nem ér el semmit. Ügyvédet fogad és jogi útra tereli a vitát. Mikor újra találkozik egy gyerekkori ismerőssel, Ann személyében a szerelem is rátalál és már együtt küzdenek a családjukért. Nem sejthetik előre, milyen veszélyt rejt Nancy otthona és milyen titok vár készenlétben, hogy azzal semmisítse meg Bill igényét a lányukra.

Zavarba ejtő ez a regény. Azt hittem, majd könnyen dűlőre jutok vele, de nem ment annyira könnyen. Túl szélsőséges, több tekintetben is.

Még a zsáner sem tiszta. Egyrészt, lélektani, hiszen nagyon alaposan körbejárja, mi zajlik Bill fejében. A gyerekével, a kapcsolataival vagy éppen a sporttal kapcsolatban. Meglepően sok minden van, amit fel kell dolgoznia – de összességében egy pozitív karakter, akinek megvannak a gyengeségei, de nagy önuralommal és a saját erkölcsi mércéjével méri az életét. Hűséges és a végletekig elmegy azokért, akik fontosak a számára. Céltudatos, kitartó, ezt hozza magával a sportból. Közben meg túlságosan lazán kezel dolgokat: már azon fennakadt a szemem, hogy azért volt együtt Nancy-vel, mert valahol sajnálta. Utána meg olyan megjegyzéseket tesz, visszamenőleg is, hogy el nem tudom képzelni, mit akart attól a nőtől. Semmilyen érzelem nem kötötte hozzá, még csak szép nő sem volt, akihez vonzódott volna. Mondjuk, Ann megjelenéséig nagyon könnyeden vette a testiséget, és csak testi szükségleteket elégített ki vele, de akkor is… Szánalom-viszony? Szánalmas.

A többiek nincsenek így megnyitva az olvasó felé, és vannak is így emberileg nehezen érthető szereplők benne. Nancy, aki egyik percben mást sem akar, mint hogy a lánya őt szeresse a legjobban, a következőben meg azt az embert védi, aki bántja a gyereket? De fura pl. Bill korábbi menedzsere is, akiről majd kiderül, hogy Natalie biológiai apja is ő. Elég béna érvnek érzem, hogy nem mond Billnek semmit, hagyja évekig Nancy mellett sínylődni, mert annyira megszerette a kislányt, hogy káros lett volna, ha beavatja, hogy nem is tőle van. De kérdem én, mi volt addig, amíg Nancy terhes volt? Bill abortuszra akarta küldeni, nem akart gyereket. Akkor miért nem lehetett neki elmondani? Olcsó kifogás sose rossz.

Sport regényként is olvasható, hiszen Bill egyik legfontosabb része, hogy profi bokszoló. Edz, van benne meccs is, áthatja a történetet a sport is. Már csak azért is fontos, mert ebből jön, hogy Bill mennyire képes türtőztetni magát és milyen kitartó. Ott tanulta meg. Mellette ott van minden külsőség, ami ilyen szinten egy sztársportoló mellé jár: a rajongók, a pénz. Talán elnagyolt és jobban meg lehetett volna írni ezt a részét a férfi életének, de itt nem volt hiányérzetem.

Végül, ez eléggé női regény is. Bár az apaság felől közelít, de rengeteg benne a visszaélés nők ellen és az, ahogy ők ezt túlélik. Minden pozitív női szereplőnek van legalább egy története benne, hogyan bántották. Ezek némelyike olyan borzalmas, hogy nem is hittem el, hogy ez van a történetben. Amit Mama elmesél, hogy mit tettek vele az osztálytársai… Megvan A szomszéd lány Ketchum tollából? Sok tekintetben eszembe jutott az a sztori. De Ann története, vagy ami majd Natalie sorsa lesz… Rémes.

Mi ennek a sok erőszaknak a célja? Sajnos, semmi ötletem. Olyan céltalannak tűnik, hogy egymásra halmozza ezeket a történeteket a szerző.

A vége is. Van benne egy gondolatsor, ami nagyon felbosszantott. Natalie szelleme azt mondja Billnek, azért történt vele ez, mert a férfi korábban halálra gázolt egy kislányt, és tartozott egy élettel. Mégis, kinek? Hogy lenne igazságos, hogy egy ártatlan gyerek fizessen más bűnéért? Mert nem csak arról van szó, hogy Natalie belehal a sérüléseibe. Előtte a mostohaapja olyan kegyetlenséggel erőszakolja meg, hogy bele fog halni a belső sérülésekbe. Hol lenne ez a karma Bill korábbi bűnéért? Ezzel Natalie szenved, ártatlanul.

Ahogy meg lett írva, az is rémes. A stílusa olyan… szépelgő? Erőltetettnek éreztem, ahogy szépen megírt akar lenni. Az iskolai fogalmazások jutottak róla eszembe, amikor a gyerek nem mer a saját szóhasználatával és szerkezeteivel írni, mert irodalmi akar lenni. Így körülír, meg olyan műnek hat az egész.

Tipikusan olyan regény, ami sokat akar: cselekményben, mondanivalóban, stílusban. Aztán valahogy semmi nem jön össze.

Russ: Az apa – Mint lélektani: 45% több cselekményszál, több elgondolkoztató téma – de mesterkélt a stílusa és halmozza az erőszakos történeteket, cél nélkül.

Szubjektíven: 25% egy-egy ötlete még tetszett is volna, de nem szerettem a következetlenségeit, egyes üzeneteit és a stílusát nagyon nem.

– Milyen civilizáció az egyáltalán, amely egész népcsoportokat képes kiirtani csak azért, hogy tovább terjeszkedhessen? Miért nem tudnak az emberek megmaradni a városaikban, és békén hagyni az őserdőt?
– Azért, mert még több pénzt akarnak – adta meg a választ Elly.

Indiánok segítségével menekülő, dzsungelt megismerő.

A négy gyerek sikeresen elmenekült a kartell elől, és indiánok találnak rájuk. A nyelv komoly akadályt jelent, de a törzs kész segíteni a gyerekeknek. Magukkal viszik őket, és segítenek nekik az életben maradásra. Cserében csak annyit várnak, hogy vegyenek részt az életükben. Nekik is vadászni kell, gyűjtögetni, segíteni a törzset. Miközben sok hasznos dolgot megtanulnak, a gyerekek átérzik, mennyire igazságtalanul és rosszul bánik a világ ezekkel az emberekkel a pénz miatt. A hazatérésről sem mondtak le, és amikor az egyik tagról kiderül, hogy valamennyire tud portugálul, megnyílik a lehetőség a visszatérésre a civilizációba. Feltéve, ha túlélik az esőerdőben rejlő vadakat és veszélyeket, nem beszélve a kartell embereiről, akik nem akarnak szemtanúkat.

Pontosan ott folytatódik a történet, ahol az előző rész abbamaradt. Ugyan kicsit más ez a kötet, mint az előző, de szervesen egy egységet alkotnak és összetartoznak. Lehet érteni az első rész kihagyásával is, sok mindent röviden átismétel a szerző, de azért ez érezhetően egy sorozat összetartó eleme.

A főszereplők gyerekek, de nem külön jellemek. Ha magam elé veszem a regényt, le tudom írni a neveiket. Mike, Elly, Matti és Gabriel. Abban is 99%-ban biztos vagyok, melyik gyerek melyiknek volt a testvére. De, ha már más jellemzőt kellene rájuk találnom, az nem lenne. Haza akarnak menni, túl akarják élni és össze is mosódott mindenki. Senki nem kapott most olyan jellegzetességet, ami csak az övé lenne, és amiért megjegyezném. Így könnyű bármit beléjük látni, mert jó gyerek mind, és a kis olvasók – mert azért nem az én korosztályom a célközönség, az is igaz – könnyen beleképzelhetik magukat. De azért én többre értékeltem volna valami egyéniséget, mint ezt a megoldást.

Kalandosnak is túlzásnak érzem nevezni ezt a kötetet. A gyerekek végig az indiánokkal vannak, csak a legvégén válnak majd külön. Vigyáznak rájuk és ami veszélyhelyzet adódik, azt közösen kezelik. Nem egyedül vadásznak, nem egyedül kell eldönteniük, mit ehetnek meg. Kapnak szállást, ételt, ellátják a sérüléseket is. Távoli veszélyként ugyan a gondolataikban ott van még a kartell vagy a csörgőkígyó, de ennyi.

Azért vannak kis kalandjaik, tanulnak dolgokat. Megjegyzem, lehet is tanulni a kötetből. Szinte olyan, mintha egy ismeretterjesztő köré lenne felépítve egy gyerekkönyv. Ami bennem legjobban megmaradt, hogy a nyílméreg béka mérge csak kívülről halálos. Ha rákened a nyílra, meglősz vele egy állatot, embert, annak annyi. (Itt egy szegény lajhárt vadásznak le, sajnáltam is szegényt.) Viszont az így megölt állat ehető, mert a gyomrot nem bántja a méreg.

De sok minden van benne. Kiemelt témaként az indiánok helyzetére érzékenyítést nevezném meg – szinte mindig visszatér oda, hogy mennyire fogy a számuk, hogyan veszítik el a kultúrájukat és ennek mennyi köze van ahhoz, ami az esőerdőkkel történik. A gazdasági érdek rombolja a természeti értékeket, de nem csak azt.

Az ismeretterjesztő jelleget erősíti, hogy ez a kötet is félig lexikonként működik. Amikor egy téma felmerül, pl. a fúvócsövek megjelennek, akkor a történetet megszakítva jön egy minimum egy oldalas betoldás, amiben mindent összeszednek a témáról. Itt. pl. hogyan készülnek ezek a csövek, milyen elven működnek, hogy néznek ki, stb. Tanulságosak, el is olvasgatta m őket, de az olvasási élményem csökkentette, hogy folyton kizökkentett a cselekményből.

Továbbra is Bear Grylls koppintásnak érzem, de a természetvédelem szellemiségét és a könnyeden átadott tudásanyagát kedveltem.

Schlüter: A jaguár árnyéka – Mint gyerekkönyv: 45% a történetet háttérbe szorítja az ismeretátadás és a többszöri megszakítás is zavaró. Üresek a szereplők, a cselekmény sem éppen sok.

Szubjektíven: 50% az ismeretterjesztő részek lekötöttek, a cselekmény viszont nem.