Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk.
Még te is.

Az „idegen” egy olyan barát, akit még nem ismersz.

A rutin vigasztal téged. Ismerős, megnyugtató.
A rutintól biztonságban érzed magad.
A rutin fog megölni.

Nyomozós, kukkolók elől menekülő, családi titkos.

Zoe átlagos életet él: neveli a két gyerekét, próbál baráti kapcsolatban maradni a volt férjével és eljár dolgozni. Egy napon azonban felfigyel egy hirdetésre: saját magát látja egy randi oldalon. Noha nem adott fel hirdetést. Másnap újabb kép és szám az újságban, egy másik nővel. Hamarosan azt is észreveszi, hogy ezek a nők bűntények áldozatai lettek: megerőszakolták vagy megölték őket. Őt is, mintha valaki követné. Gyanakodni kezd, bár még maga sem érti igazán, mi folyik itt. A rendőrséghez fordul segítségért. Az esettel Kelly Swift rendőrnő kezd el foglalkozni, akinek szívügyei a nők ellen elkövetett esetek: ikertestvérét az egyetemi évek alatt megerőszakolta máig ismeretlen tettes. Így Kelly küldetésnek tekinti, hogy elkapja a veszélyes férfiakat. Ahogy egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, úgy borzadnak bele, üzleti alapon milyen bűntény folyt mindenki orra előtt.

A krimikből már megtanulhattuk, hogy a rutinok mennyire veszélyesek. Áldozattá tesznek: ha valaki kicsit is kiismeri őket, máris könnyedén árthat nekünk. Ezzel az alapgondolattal játszik el Clare Mackintosh is, miközben valami újat is talál ki a témához.

Olyan krimi bőven akad, amelyben valakit elrabolnak és kiárusítanak. Olyan történetek, amelyben a modern technika tette az áldozatot sebezhetővé. Az eszközei alapján találtak rá, vagy éppen olyan névtelenséget biztosított egy chat, egy oldal, amellyel csapdába csalhatták a kiszemeltet és alig maradt nyom utánuk.

Clare Mackintosh ötletének azt érzem, hogy az ő történetében a tett elsőre nem is bűnügy. A minden mögött álló személy nem rabol el senkit, nem tesz semmi illegális dolgot. Simán figyeli az embereket és a megfigyelteket árusítja: mondhatni, elvégzi a sorozatgyilkosok házifeladatát. Persze, logikus, hogy aki ilyesmit akar venni, az nagy valószínűséggel valami rosszban sántikál. De nem vagyok benne biztos, hogy ennyiért bíróság elé lehetne vinni az adatárust. A fotózás miatt, talán, de nem vagyok benne biztos. Bűnsegédletért? Passz. Nem ő ölt, nem ő erőszakolt, senkit nem is buzdított ilyesmire. Nem is tudja, mit tettek. Azt mondta meg, ki mikor merre jár.

Abba belegondolni, hogy ez mennyire elképzelhető ötlet, és valóban ennyire sérülékenyek vagyunk a szokásainkkal, ez teszi borzongatóvá a sztorit. Ez adja a fenyegetettséget, amit az olvasó is át tud érezni.

A történet két elbeszélő között váltakozik: Zoe, aki fenyegetve érzi magát és próbál rájönni, mi folyik körötte. Megvannak a maga titkai és kisebb bűnei, de pont azért lehet ő a hős, mert átlagos, mindennapi nő. Vele azt üzeni a szerző, hogy bárki találhatja magát ilyen helyzetben. Valós veszélyérzetet kelt vele. Kedvelhető, mert nyomozni kezd, mert szereti a gyerekeit és nem hagyja csak úgy történni a dolgokat.

Kelly pedig a megszállott nyomozó, akinek ez a legfőbb jellemvonása. Itt ő a nagybetűs rendőr, és mást nagyon nem is tudok elmondani róla. Kell a történetbe, ő nyomoz és vezeti a krimis oldalt, de kevésbé élő karakter, mint Zoe a családjával.

Egy-egy rövid fejezetre pedig a már emlegetett útvonal árus kapja meg a szót. Azok a legjobb fejezetek, bármilyen rövidek és sejtelmesek – talán éppen azért. Csalódás is volt, amikor megtudtuk, ki ő. Mi az indoka. Kicsit úgy éreztem, hogy a szerző csak kiválasztott egy addig néha feltűnő mellékszereplőt és kreált neki egy indokot. Ugyan a végére ezzel kapcsolatban jut még egy csavar, és az már jobban ül, hihetőbb – valahol még azt is díjaztam, hogy szerintem van benne egy elszólás. Amikor Zoe szembesíti a tettest első körben, akkor érdemes figyelni, mit is mond pontosan a nőnek. Az mutatja, hogy azért nem csak egy random szereplő ő, hanem cél van azzal, hogy ő az.

Plusz, megadja a horrorfilmek klasszikus végét is. Áldozatunk azt hiszi, győzött és már minden rendben lesz, pedig tudhatnánk, hogy az ilyen alakok mindig visszatérnek. Ez ad neki egy plusz, fenyegető záró akkordot, ami akkor is működik, ha már több regényben is olvastam hasonlót.

Olvasmányos, női darab, amit a nők elleni erőszak témája is aktuálissá tesz. Jobban bejön ez a fajta női thriller, mint a családi erőszakot körbejáró sztorik.

Mackintosh: Látlak – Mint thriller: 70% jó alapötlet, fenyegető légkör és olyan szereplők, akik átlagosságukkal válnak érdekes szereplővé.

Szubjektíven: 65% a beékelt fejezetek az elkövetőtől hangulatosak, fenyegetőek – a többi rész rutinosabb, kényelmesebb – a végén is merengek még.

Tudod te, micsoda erő kell ahhoz, hogy valakiből jó ember legyen, amikor folyton azt hallja, hogy nem elég jó?

Ez minden kapcsolatra igaz, legyen az párkapcsolat, barátság, család, bármi. Ha mérgező, akkor ki kell lépni belőle.

Néha az ember nem is tudja, mit akar, csak ha majdnem megkapja.

Ő nem a te szépséges múzsád, Dylan, ő kaotikus, vad és kiforratlan. Egy készülőben lévő katasztrófa. Olyan ereje van, amiről még nem is tud, hát nem érted?

Esküvőre tartó, kapcsolatot átgondoló, új esélyt adó.

Addie és a nővére egy barátnőjük esküvőjére tartanak. Az odaúton azonban egy kis közlekedési balesetbe keverednek, és a velük koccanó autó nem képes a továbbhaladásra. A gond csak az, hogy abban a kocsiban Dylan és Marcus ült, vagyis Addie volt barátja és a legjobb haverja. A szakítás óta, közel 2 éve nem beszéltek egymással, és ugyanarra az esküvőre tartanak. Ha nem viszik a fiukat magukkal, esélytelen, hogy időben oda tudnak érni a skót helyszínre. Így egy autóba ülnek és elindulnak. Miközben a kimondatlan érzések és történetek egyre feszítik a húrokat, Addie és Dylan magukban újra átélik, hogyan találkoztak és szerettek egymásba egy nyáron, hogyan igyekeztek kitartani egymás mellett, és miképpen váltak el az útjaik. Mérlegelik: ha elkezdenek beszélni, lehet, hogy a jövőjük még más lehet?

Tipikusan az a sztori, amit nagyon el tudok képzelni filmként, egy könnyed romantikus vígjátékként. A keret adott: a két komoly szereplő, a mókás mellékszereplők egy autóban és indul a road movie.

Csak éppen Beth O’Leary a szerző, akinek mindig van valami más a tarsolyában. Itt éppen az, hogy egyáltalán nem az a lényeg, ami most az úton történik. Azt egyfajta keretként és mankóként használja, onnan narrálja a múltban történteket. De az úton nincsenek nagy kalandok, mókás események – pár beszélgetés, amit már korábban meg kellett volna ejtenie, meg a nagy megvilágosodás a végén. Amiről ez a regény szól, az a múltban elevenedik meg.

Az alap sem éppen új ötlet: a gazdagabb fiú és a szegényebb lány története – akik úgy találkoznak, hogy nyári munkaként Addie a gondnok a villában, amit Dylan családja kibérel a nyárra. Szinte szerelem első látásra, gyorsan és végzetesen gabalyodnak egymásba. Szerencsére annál többet akart markolni a szerző, hogy egy klisét mesél újra.

Nekem az volt benne az érdekes, hogy bár két ember szereti egymást, mennyi minden hozzá tud járulni, hogy mégse tartsanak ki egymásért, hanem feladják. Az vitathatatlan tény a történetben, hogy Addie és Dylan szeretik egymást. Csak éppen a körülmények ellenük vannak és gyűlnek a sérelmek is. Mennyit lehet lenyelni, amíg nem lesz végleg tele a pohár?

Talán ezért is nem tetszett, hogy végül mi lesz az a pont, amikor Dylan sarkon fordul és elmegy. A történtek fényében az olyan kisszerű, és ráadásul félreértésen is alapul. Nem tudom már tolerálni az olyan szerelmi történeteket, ahol egy kommunikációs zavar okozza a bajokat. Itt a szakítást. Ha akkor beszélnek, mindent el lehetett volna rendezni. Abban sem tudok hinni, hogy a megbeszélés ne lenne lejárati határideje. Ok, akkor nem beszéltünk, de most igen és mindent folytathatunk úgy, mintha nem tellett el volna közben 2 év? A sztoriban ez van és ez újfent egy olyan klisé, amit egyszerűen nem hiszek el. Élték tovább az életüket, külön és nem maradtak kapcsolatban. Szerettek mást. Akkor mi az, hogy még mindig ugyanaz megvan közöttük? Bocs, ha valaki hisz az ilyen szerelmekben, én nem.

A szereplőkkel is úgy vagyok, hogy elméletben jól megvannak írva és szeretem, hogy O’Leary igyekezett mélységet adni nekik. Vannak nagy rádöbbenések és olyan emberi pillanatok, amikor egy-egy karakter szembesül azzal, hogy mi is volt a tettei hátterében igazán. Mert gyakran senki nem tudja, mit nyom el magában. Marcus – aki a regény bajkeverője és nem kis szerepe volt abban, hogy Addie és Dylan szétmentek. Utálta a lányt, folyamatosan ásta alá a kapcsolatot. Aztán kiderül, mit vetített így ki. (Ő is beleszeretett, de mivel a legjobb barátja barátnője volt, utálta magát érte. Az utálatot átvitte a lányra, és így érezhette azt, hogy Addie nem való közéjük, utálatos és ő csak védi a barátját.) De hiába szerettem, hogy ennyire ki vannak találva a szereplők, mégsem sikerült megkedvelnem senkit. Különösebben oka sincs, egyszerűen csak nem szerettem őket.

Az Ágybérlő még mindig az egyik kedvencem a zsánerben, de ez a sztori most nem fogott meg.

O’Leary: Útitársak – Mint romantikus: 70% jól szerkesztett, érzelmileg és karakterekben összetett történet, mindig a klisék mellett, de nem azokban.

Szubjektíven: 50% bár sok mindent értékelek benne és jól össze van rakva, ez a történet most egyszerűen nem tetszett.

A tudós azt kérdezi, hogy mi létezik, a misztikus pedig azt, hogy miért létezik.

Ezek itt idősek, nők és gyerekek, szakaszvezető. Még ha az ellenségeink is: mi rosszat tettek? A harmadik birodalom már az idősektől, a nőktől és a gyerekektől is fél?

Auschwitzba kerülő, családért küzdő, náci eszméket érteni próbáló.

Herbert Levin több mindennel próbálkozott a megélhetésért: amikor tőzsdeügynökként tönkrement, úgy döntött, a szenvedélyének is ad egy esélyt. Így lett belőle bűvész, akit nem csak a trükkök, de az elméletek és a mágikus tanok is érdekeltek. Sokat olvasott, egyre híresebb lett Nagy Nivelli néven és időben felismerte, hogy a nácik hatalomra jutnak és a zsidó származása miatt nem biztonságos a családjának többé Berlin. Prágában kezdtek új életet, ám a háború követte őket. Egyre rosszabb körülmények közé kerülnek, végül a gettó lakosaival Levin és a családja is Auschwitzba kerül. A családi táborba, amelyet a Vöröskereszt ellenőrzései miatt rendben tartanak, de már hallanak pletykákat, mi folyik a többi táborrészben és mi vár majd rájuk is. Egy másik férfi is e táborba kerül nagyjából velük egyidőben: Francisco Latino a Spanyol Idegenlégió kemény katonája volt, akit az orosz frontra vezényeltek. Őt a szerelem hozta a táborba: orosz menyasszonyát azzal vádolták, hogy zsidó és Francisco követte őt őrként. De nincs felkészülve, mi folyik a szögesdrót mögött.

J.R. dos Santos nem olyan szerző, akit könnyed kikapcsolódásként olvasunk. Eddig bármit is olvastam tőle, szinte ismeretterjesztő jellegű volt. Fogott egy témát és mindent felkutatott róla, amit csak lehetett. Ha volt is valami regény jellegű a cselekményben, nem az volt a lényeg.

Az auschwitzi mágus számomra az eddigi legpopulárisabb regénye volt a szerzőnek. Ennek olyan cselekménye volt, ami önmagában is elolvastatná és több minden történik is benne. A Levin család sorsa mellett Francisco gyötrődései és a szerelmének a története is a lapokon van. A két történetszál felváltva bontakozik ki és ugyanazt a rettenetet két nagyon más oldalról képes bemutatni.

Azt is lehetne nézni, hogy vezet az út Auschwitzba, de az igazi dráma, a döbbenet abban a lengyel kisvárosban vár minden szereplőre. Itt még csak nem is a Levin család története a sokkoló, akik eddig egész szerencsések voltak. (Én simán azt hittem, az lesz a nyitány, hogy a feleséget és a kisfiút, akinek furcsa, hogy magyar fordítással, Péter a neve és nem Peter, szelektálják.) Ám, ahogy Francisco érkezik, kezdi megismerni a helyet, és egyszerűen nem tudja elhinni, ami történik, az a döbbenet. Odaér, és azt hiszi, csak viccelnek vele a többiek, amikor a szelektálásokról, kínzásokról, a hamvasztásokról mesélnek neki. A katonával együtt merülünk egyre mélyebbre a tábor életében, látjuk meg az igazat és az, hogy Francisco emberileg nem bírja megérteni, hogy teheti ezt ember az emberrel – ezt kellene éreznie mindenkinek. Miközben dos Santos minden borzalomról adja a széles panorámát, ismerjük is a történteket, én legalábbis többet olvastam már a témáról, ez a döbbent rácsodálkozás ad egy olyan pluszt neki, ami velem olvastatta.

Meglepően olvasmányos a történet és a szereplők is felépítettek – dos Santos sokat kutatott, igaz történetekből merített és érdekes regényt írt. Roppantul érdekel is, hogyan alakul a későbbiekben majd a szereplők sorsa. Érzelmi drámák és csúcspontok, szerelem és veszteségek, összetartás és egy hideg, embertelen gépezet működés közben, ez mind benne volt. Meg tudta kedveltetni a szereplőit, ami a szerzőtől szintén új nekem. Annyira csak szócsövek voltak a más regényekben a visszatérő szereplők is, hogy még mindig alig hiszem, hogy most több szerepük van, mint felmondani a témában a szerző kutatásait.

De, hamar hozzá is teszem, hogy azért megvan a regénynek ez az oldala is. Nem is lenne igazán dos Santos-kötet, ha egy témát nem ismertetne egy enciklopédia alaposságával. Levin tanulmányozta a náci ideológia alapjait, és többekkel beszélget is róla. Szerzők, elméletek, mi hogyan függ össze másokkal. Az ilyen részek át is váltanak abba a tudományos, előadásszerű stílusba, ami már ismerős a portugál írótól. Talán, mert most történelem és mitológia a téma, követhető is az alapossága mellett. Amikor fizika, matematika, informatika vagy nyelvészeti téma került előtérbe más-más regényben, sokkal nehezebb volt lépést tartanom a leírtakkal. Ezt bár töménynek, de érthetőnek és informatívnak találtam.

Már a miszticizmus oldalt is elkezdi, de ennek a folytatását a következő részben is várom jobban kifejtve. A popkultúra szereti azt a témát, hogy a nácik és Hitler mennyire hittek a természetfelettiben. Nem véletlenül velük kergetőzött Indiana Jones az ereklyékért, de Amerika Kapitány is a nácik ezen szervezetével nézhetett farkasszemet. Itt is ez tudományos oldalról van megfogva és dos Santos igyekszik a lehető leginkább hitelesnek maradni, a történelmet megmutatni a történetén keresztül.

A regény mindkét felét tudtam szeretni: az ismeretterjesztést és a regényes cselekményt is. Lehetett belőle tanulni, miközben újfent elborzasztott, hogy mit nem műveltek ártatlan emberekkel Auschwitz-Birkenau munkatáborban.

dos Santos: Az auschwitzi mágus – Mint történelmi: 75% ismeretterjesztő alapossággal megírt, de regényes cselekményt is tartalmazó regény.

Szubjektíven: 70% az ideológiai háttér bemutatása azért helyenként száraz volt, Francisco rádöbbenése a tábori valóságra azonban kárpótolt érte. Az egy jó nézőpont.

Daxo homokvárat épített Paxszal a parton. Amikor a dagály elvitte a kastélyt, a fiam zokogott, de a bátyád a térdére ültette, és elmagyarázta neki, hogy az élet ilyen. Hogy az ember épít valamit, ami a következő pillanatban talán megsemmisül. De ez nem jelenti azt, hogy semmi értelme – mondom, és megtorpanok az ajtó előtt. Megütögetem a halántékomat, ahogy Daxo tette akkor Paxszal. – A lényeg, hogy a szépre mindig emlékezz, a csúfat pedig hamar elfelejtsd.

Háborús, ármányos, beépülős, veszteségeket szenvedő.

A köztársaság a bukás szélén áll és minden fronton nagy veszteségekkel, áldozatokkal kell számolni. Darrow egyedül maradt pár légióval, és csak remélhetik, hogy Virginia képes lesz meggyőzni a szenátust, hogy küldjék a felmentő sereget. Lysander maga is Darrow seregei ellen vonul, és egy csata után sérülten, álcában menekül unokatestvérével, Alexandarral, akiben Darrow már szinte az örökösét látja. Még nem sejtheti, hogy az aranyak hatalmának visszaállítása, a kényszerű szövetségek milyen emberek mellé sodorják: a múlt még számára is tartogat sötét titkokat. Virginia a szenátusban készül csatára, de egy olyan ellenféllel kell szembenéznie, akitől nem csak ő, de a Kobold is mélyen elborzad. Közben az Obszidiánok is csatára készülnek, Sefi megelégelte a szolga szerepet, saját birodalmat építene, és ebben a kezére került gyerekeket is felhasználná. Ő sem látja, mi készül ellene.

Közel 800 oldal háború és veszteség. Mindig azt hiszem, hogy Brown ennél rosszabb helyzetbe már nem tudja a szereplőit hozni, de mindig van lejjebb, ahogy látom. Sok színtéren mozgatja a szereplőit, és el sem tudom dönteni, most éppen ki van a legrosszabb ponton.

Ha csak a háborút nézem: hatalmas túlerővel néznek szembe kevesek, és ugyan Darrow maga tud lenni a Háború, egymaga nem végezhet több összevont sereggel. A szerző pedig nem szívbajos, megkedveltet szereplőket – legyenek azok régi ismerősök, vagy az új trilógiában színre lépett alakok – aztán végez velük. Van két különösen fájó veszteség ebben a részben. Bár, szimpátiától függően másnak lehet több és kevesebb is. Hullanak az emberek, a túlélők is sérültek és nem kifejezés, hogy pocsékul vannak.

Mondanom se kell, milyen lelki állapotba kerültem a könyv után. Még rosszabb, mint a 2. kötet után, pedig az megint hatalmas mélyponton hagyott minket kérdésekkel annak idején.

Egy ilyen vastag könyvnél fura, hogy ezt írom, de néha annyira gyorsan történnek benne az események és a fordulatok, hogy szívesen vettem volna még plusz oldalakat, hogy legyen időm felfogni, mi is történt és mennyi mindent jelent ez. Visszatérő szereplők, olyan titkok korábbról, amelyek egy pofonnal felérnek és a szereplők is tudnak menet közben nagy meglepetéseket okozni. Annak ellenére, hogy egyszerűnek tűnik a cselekmény: háborúznak, sok minden van benne és meglepő a kötet.

(Még akkor is, ha nekem egy ponton sok is volt a csata meg a tényleges harcok.)

A szereplők – mondjam azt, hogy nem tudom, melyik kezembe harapjak? Már az első trilógiában megszerettem Lysandert, és most nagyon bajba vagyok azzal, amilyen ember kezd lenni. Még mindig tudom sajnálni, ahogy nyomorultat kihasználják és bántják: most a menyasszonya, korábban a nagyanyja. Túl sokat vesztett már. Ugyanakkor nem kell félteni őt sem, olyan arany kegyetlenség van benne, ami ritka. Amit Alexandar kap tőle… Jó vagy rossz figura? Belőle lesz a trilógia szörnyetege? Hát, nem ő az egyetlen jelentkező a címre, de határozottan bejelentkezett rá, sajnálatomra.

Darrow, Virginia és a régiek hozzák a formájukat, és egy-egy ponton még fejlődnek is. Darrow most kénytelen szembenézni azzal, hogy a köztársaság építése közben mit vesztett, mint férj és apa. Az, hogy látja, mi hova vezetett és mennyit érnek az áldozatai, csak még fájóbbá teszi a történetét. A fia, Pax, ő is izgalmas alak kezd lenni. Még csak gyerek, de a két szülője tökéletes kis ötvözete. Megvan benne az anyja esze, de az apja tettre hívó haragja is.

Hosszú könyv, néha bele is kezdtem fáradni, de akkor mindig jött egy olyan fordulat, ami visszarántott. Hát, roppantul érdekel, hogy lesz ennek vége. Újfent azt tudom csak írni, hogy el nem tudom képzelni, hova vezet még a történet, de érdekel.

Brown: A sötétség kora – Mint sci-fi: 70% mozgalmas cselekmény, csaták és ármányok sora. Közben építi a szereplőket, és bővíti a világképét is.

Szubjektíven: 65% már kicsit sok is kezd lenni – annyira sok a szereplő, színtér, hogy egy-egy fordulat nagyon hirtelen. Mélyen depresszív az események alakulása és Lysander is…

Kamaszos, kalandos, gonosz tervet meghiúsító, más dimenziós.

Dóra kamasz, aki küszködik azzal, hogy nem szereti a csoportot, amibe bekerült az iskolában. Sportoló, befogadták a menő lányok is. Így titkolhatja, hogy milyen sorozatokat szeret és miket rajzol. Mikor ketten vannak otthon az öccsével, a kisfiúnak egyszer csak nyoma veszik. Mire Dóra feleszmél, különös osztálytársa, a fekete-fehér hajú Panni, akivel egy épületben laknak, napszemüveget nyom a fejére és beavatja egy titokba. Pár éve egy tudós rá akart jönni, hogy lehet jóvá tenni az embereket. Sikerrel járt, de a megváltozott emberek szellemszerű lénnyé váltak, akiknek a tekintete hasonló lénnyé alakít. Az ő padlásukon is lakik ilyen lény, és Dóra öccse a szemébe nézett. Kupoláknak nevezik magukat, és hamarosan Boti is azzá válik. Egy szertartással meg lehetne menteni, de ahhoz előbb a lányoknak meg kell akadályozni egy gonosz politikus terveit – két osztálytársukkal kiegészülve. HB kihallgatott egy beszélgetést, Szasa pedig az édesapja miatt érintett.

A cím, a borító már elvitt egy irányba. Így elsőre sokkolt, hogy mi is az a kupola a regény értelmében. A jóvá lett, de szellemszerű lények neve a kupolák és az ő létezésük, annak a szabályai a titok. (Bár, mivel padlásokon élnek, valamiképpen ők maguk a fizikai kupolák titka is.) Valahol még tetszik is a cím, duplán érthető – azt mindig szeretem. Csak, amikor a kupolák, mint emberek többes száma került leírásra – kupolákok, az bántotta a szemem.

A történet szerencsére gyorsan kárpótolt az elnevezés miatt és szépen hozta mindazt, amiért máig rá vagyok kattanva Mészöly Ágnes ifjúsági regényeire.

Egyrészt, mozgalmas és izgalmas a cselekménye. Most van természetfeletti szál is, ami tovább növeli a fordulatszámot. Pl. a helyzetváltoztatás gyorsasága az utcanevek és Panni képességével kombinálva. Csak egy kis Nutella – jó, egy üveg – vagy némi hamburger, és már várost is váltottak. Így pár óra leforgása alatt a fél országban kalandozhatnak, és sok nyomot lekövetnek, vagy ténykednek valamit.

Többféle ellenfél van és mind más stratégiát igényel. Vannak természetfeletti elemek, akik elől menekülnek, vagy védekeznek seprűkkel – vannak hasonló képességű emberek, akiket megtévesztenek, akik ellen stratégiát dolgoznak ki. A sokféleség jól áll neki – ráadásul a gonoszok indokai is sokfélék. Meglepetés is volt benne – kis naivan azt gondoltam, hogy ifjúsági, nem lesznek áldozatok. Ehhez képest van olyan szimpatikus szereplő, akit az emberi rossz félholtra ver, aztán a természetfeletti felfalja a lelkét és így két szinten is megsemmisült.

Alapvetően ugyan jók és rosszak könnyen megkülönböztethetőek, de mégsem fekete-fehér a világképe. Kifejezetten tetszett, hogy azt is igyekszik megvilágítani, hogy ki milyen indokból lép rossz útra. Nem simán az van, hogy pl. a politikus hatalmat akar – hanem ott van mellette, hogy nem bírja mások boldogságát, mert maga sem az. Így azért akar hatalmat, hogy másokat is nyomorítson, mert neki jobb attól, ha más is boldogtalan. (Emberien hihető, rá lehet ismerni a saját kis lelki világunkból is a lelki dinamizmusok működésére. Ezt pl. én is megfigyeltem magamon – ha valami bajom van, jobban érzem magam olyanok között, akiknek szintén van valami gondjuk, vagy ha kis gonoszan én török le valakit.)

Vagyis: vannak kalandok, van nyomozás és harc is, és a szereplők is fel vannak érzelmileg, pszichésen építve. Vannak hibáik, reményeik, félelmeik. Könnyű olyan szereplőt találni, akivel lehet azonosulni valami miatt. HB, aki egy gazdag sztár csemetéjeként kivételezett életet él, amit pénzért lehet kapni, neki megvan. Sokan irigylik. Ő mégis magányos – a szülei nem érnek rá vele foglalkozni. Vagy, Dóra, akit általában idegesít a testvére, nem győzi elkerülni – amikor elveszik, mégis belehasít, mennyire szereti, és még az idegesítő dolgai is mennyire hiányoznak.

Mindezek mellett humoros és ötletes is a kötet. Lehet rajta mosolyogni, vannak jó beszólások és mókás helyzetek is benne. Csak a már emlegetett utcai teleportálás mekkora ötlet! Még az olyan elemek is, amelyet máshonnan ismerősek – pl. a halálközeli élménytől természetfeletti képességeket kapnak, éppen most olvastam V.E. Schwab kötetet, amiben ugyanez az alap – itt az egész környezet miatt frissnek és újnak hat.

Van tartama, szépen beágyazva a cselekménybe. Amit most legfontosabbnak érzek, az kettő dolog. Az egyik, hogy cselekedni kell. Ha gond van, az magától nem múlik el, valakinek foglalkozni kell vele és próbálkozni. A másik, hogy sokkal jobban kellene ismerni magunkat. Sok mindent teszünk, és nem is igazán tudjuk, miért. Ha tudnánk, mitől félünk, mit akarunk igazán elérni, sokkal jobban átéreznénk azt is, mi lesz a következménye a dolgainknak.

Összefoglalva ez egy újabb Mészöly-regény, amit örülök, hogy olvastam. Ifjúsági, de felnőttfejjel is teljesen élvezhető.

Mészöly: A kupolák titka – Mint ifjúsági kaland: 95% kalandos és pörgős cselekmény, gondosan felépített szereplők; humor, dráma és tartalom is van benne.

Szubjektíven: 90% ötletes, humoros – jó a cselekménye és a szereplőket is kedveltem, értettem. De a kupolákok név…

De az üveg is csak addig törékeny, amíg el nem törik.
Utána már éles.

Úgy festesz, mint Hófehérke, aki megölte a királynőt, és ellopta a tükröt.

– Szóval vallásos vagy.
– Hiszek Istenben – mondta határozottan Eli.
– Nos – tolta el a tányérját Victor. – Te élhetsz a mennyországban. Én a földi hívságokat választom.