Gyógymódot kereső, hatalmat kiépítő, titkos szervezetes, képességes.

Évek teltek el, mióta Eli megölte Victort, ezzel lebukott és fogságba került. Az öngyógyító képessége miatt kiváló orvosi tesztalany lett, míg az igazgató rá nem jött, milyen borzalmaknak teszik ki a foglyát. Inkább az intellektusát használná, így adatelemzéssel segíthette az RK-k vadászatát. És Eli felfigyel egy mintára, színre lépett egy újabb vadász. Arra is ráébred, ki az és ezzel új célt kap. Építi a saját tervét, türelmes, és amikor egy új RK királynőként tűnik fel, hogy uralja az alvilágot, megteremtődik az esélye is. Mert Victor nem maradt halott – Sidney visszahozta, az ereje is megmaradt, ám valami más is történt. Rátör a fájdalom, holtan esik össze és egyre tovább marad halott. Sidney elől rejtve az igazat, orvost keres, aki segíthetne rajta. Ám Marcella mesterkedése hozzá is elér, és hogy Eli börtönbe maradjon, ők szabadon, Victoréknak is be kell szállniuk a játszmába.

Tudom, hogy a Viszály filmjogai elkeltek. Ugyan a filmről még nem hallani, de reménykedem még. Pláne, hogy ennyire erős lett a folytatás is. Még emésztenem is kell – olyan végjátékot írt Schwab, hogy még mindig a hatása alatt vagyok.

Frappáns az időszerkezet. Több idősíkon haladunk előre, miközben vannak flashback elemek is. Van a jelen, de fontos dolgok történtek az utóbbi 3-4 évben, amit szereplőnként meg is ismerünk párhuzamosan, miközben a még korábbi múltjuk is megelevenedik egy-egy fejezetben. Fontos is most nézni a fejezetcím alatt az időjelzést, hogy mikor is járunk. 25 éve, 10 vagy éppen 4-2 éve, esetleg az utolsó estén? Nagyon szépen össze is illik minden, a szálak összeérnek. Szeretem, ami ilyen okosan építkezik.

Pedig az elején megijesztett a szerző. Ahogy Victor gyógymód és orvos után kutat, az olyan semmilyennek tűnt. Aztán több szálon is pörögni kezdenek az események, és ahogy az utolsó estén minden összeér… az valami egészen csodálatos és izgalmas. Egyre jobb a tempó, egyre több minden történik, egyre nagyobb a játszma. Sokféle is: ahogy Eli a terveit szövögeti, miközben játssza a mintarabot. Victor nyomozása. Marcella felemelkedése – vele megint kapunk egy különleges szereplőt, és ő aztán nagy tempót diktál. A titkos szervezet, a beépített emberek, a csavarok…

Mindeközben azon merengtem, hogy mennyire meg tudtam szeretni a szereplőket, noha a Victor már az elején megmondta, hogy nem jó emberek. Tényleg, senki nem az. Ok, talán az RK-k után nyomozó rendőr jó ember, de ez nem a jó emberek játszmája. Miközben imádom Victor eszét, az akaraterejét és hogy valahol mélyen törődik az övéivel, azért roppant mocskos dolgai vannak. Victor egy gyilkos. Ahogy Marcella is, akinél hataloméhesebb és merészebb nőt keveset találni. Schwab roppant pontosan jellemzi, de tetszett az a sor: olyan, mint Hófehérke, aki megölte a mostohát és ellopta a tükröt. Eli, aki szintén zseni, és olyan gyilkológép, hogy az állam leesett. Ahogy a végén megindul, arra nem voltam felkészülve, pedig már kaptam ízelítőt, hogy mire képes.

De nem csak ennyiből állnak, Schwab feszegeti a témát, hogyan lettek ilyenek. Mert nem az RK képességek hozták ezt ki, ott volt az életükben már korábban is minden. Hogyan alakult ki? A flashback jelenetekből kiderül. Egy-egy ponton még Eli-t is tudtam sajnálni, pedig biztos vagyok benne, hogy pszichopata. Jó sztorik, élő karakterek, akik bőven többek a képességeiknél.

Schwab játszik a kapcsolatrendszerekkel és a nagy szembenállásokkal. Ki-kinek is a nemezise? Miközben Eli és Victor egymás fejét akarják, Marcella ereje olyan, hogy az pont a párja Eli-ének és ahogy összecsapnak, durva. Sidney, akiért már most nagy harc megy, akaratlanul is átírja a viszonyokat. Ha June nem akarná őt a családjának, nem ismeri fel Marcella vérszomjas természetét, mellette marad és másként alakult volna minden.

Nagyon olvastatja magát ez a kötet is. Pörgős, izgalmas, sötéten szórakoztató. Jó képei vannak, láttatja az eseményeket, de nem túlírt. Akad benne humor is.

Már láttam neten, hogy Schwab vissza is tér még a világba. Victorious – én már a címét is imádom. Várni kell még rá, de erre szerintem megéri.

Schwab: Visszavágó – Mint fantasy: 95% ötletes időszerkezet, egyre növekvő feszültség, csavarok, emlékezetes szereplők és ütős végjáték.

Szubjektíven: 90% gonosz zsenik, szuper képességek és guilty pleasure cselekmény. Ha kicsit gyorsabb a kezdés is, le se tudom tenni.

Én jobban szeretek a pozitìv dolgokra koncentrálni. Több erőt adnak, mint a fájdalom és a keserűség.

Mindannyian tökéletesek vagyunk a magunk módján. Még akkor is, ha néha nem így érezzük.

Afrikában ragadó, más életet meglátó, jobb emberré váló.

Elizabeth Carrington mindent feláldozott, hogy megszerezze az áhított társtulajdonosi pozíciót a cégben. Szétment a házassága? Nem érdekes. De megvan a tőkéje, a tudása, az eredményei, hogy bevegyék társnak. A végső kinevezés előtt azonban még egyszer bizonyítania kell: a társak ragaszkodnak hozzá, hogy személyesen repüljön Afrikába és az elefántcsontparti olcsóbb kakaóbab szerződését személyesen kösse meg. A nő nagyon nem kívánkozik oda, de nincs választása. Munkatársával, egyben szeretőjével elutaznak, nyélbe ütik az üzletet. Ám a hazatérés előtt zavargások törnek ki, a nő a városban ragad. Egy itt élő angol, Adam siet morogva a segítségére. Az egykori menő ügyvéd régi magára ismer a hisztis nőben, akinek semmi nem elég jó. Ám az együtt töltött idő, ahogy Elizabeth kénytelen szembenézni a saját döntéseivel és annak következményeivel, változást hoz.

Kezdjem azzal, amin fél nap törtem a fejem? Annyira ismerős volt a Carrington név, hogy az valami gyötrelem. De nem rémlett, hogy Baráth Viktória írt már volna róluk. Pedig egy gazdag, gonoszkodó Carrington-család… Aztán beugrott. Dynasty. Ráadásul Fallon Carringtont, aki emlékeztet is a regény hősnőjére, Elizabeth Gillies játssza. De ok, nem magyarázok bele semmit, lehet véletlen.

A történet énelbeszélőt kapott, és ez az egyik, ami eladja. Van abban valami szórakoztató, ahogy Elizabeth szemén keresztül látjuk a világot. Annyira erős nézőpontja van, annyira szemellenzőt visel, hogy az egyszerre irigylésre méltó és szomorú. Nem véletlenül lett sikerember, tényleg mindent feláldozott és nem semmi öntudata van. Erős hősnő, pedig hisztizik, amit rühellni szoktam, de itt a világlátásával kombinálva szórakoztató volt.

Ahogy Afrikában Adam mellett egyre többet tapasztal, úgy kopnak le róla az előítéletek és kezd el meglátni dolgokat. Nagy felismerései vannak magáról, a családjáról és a világ működéséről is. Ebben egyszerre van tanulság, és az olvasó szemét is nyitogatja, ugyanakkor személyiségfejlődés szempontjából túl gyorsnak érzem. Mondhatni, pár nap alatt a kényes, tisztaságmániás Elizabeth rálel a Jane énjére – csak neki Tarzan helyett Adam jut. Rengeteget fejlődik, felelősségteljes nővé érik. Nagyon nem tudom elfogadni, hogy ennyire gyorsan, bár próbálom azzal magyarázni, hogy nagy volt a kultúrsokk.

De a kis részleteket szerettem mellette – ahogy elkezd szembenézni a saját pszichés gondjaival, vagy, ahogy ráébred, hogy a családjában az öccse az egyetlen olyan személy, aki önmagáért szereti és érdekli, mi van vele. Ahogy sorra hullanak a személyisége alapját adó bizonyosságok. Ezért van értelme annak is, amilyen döntéseket hoz majd a regény végén. Ugyan kicsit haragszom a nyitottságáért, még egy jelenet elfért volna a végén, hogy hogyan tovább, de Baráth Viktória írja tovább, majd kiderül.

Határozottan Elizabeth adta el a sztorit: a sikerember és az empatikus fele is. Mindkettő másként érdekes – az egyik szórakoztatott, a másik tartalmat nyújtott. Nem is kicsit értékelni, ami itt megvan, ott nincs.

Adam szimpatikus figura, csak kevésbé izgalmas figura, mint Elizabeth. A nő most változik, a férfi már mindezen túl van és ő már a túl jó, hogy igaz legyen kategória.

Azért azzal szkeptikus vagyok, amilyen megoldást a regény kínál. Mert igen, az egy megoldás, azzal segítettek, de kinek van erre lehetősége? Az átlagembernek nem. Elizabeth egy vagyont öl abba és érdekelt, hogy javítson ott az emberek életén. De mit tehet valaki átlagosabb? Szívesen vennék egy receptet, hogy miképpen lehet segíteni, de hát nem az a regény célja, hogy megoldja a világ gazdasági gondjait.

De a figyelmet felhívja, gondolkoztat. Már az is valami.

Baráth: A napfény földje – Mint női: 75% kicsit egyszerűsített és a személyi változások, fejlődés is gyorsan történik, de attól még egy átélhető, jó sztori.

Szubjektíven: 85% az egy dolog, hogy tetszett a borítója, de a történet is. Mese is, de nem csak az.

• General Press: Villanás a sötétben - thriller
• Manó: Minden gonoszok úrnője - gyerekkönyv
• Animus: Kell egy kis segítség, mondta isten - skandináv
• Kossuth: A du Barry gyémántok - kosztümös krimi
• Agave: Mentőakciók - akció sci-fi
• Fumax: Thor - A mennydörgés istennője - képregény
• Álomgyár: A lány, aki megszökött Auschwitzból - történelmi
• Könyvmolyképző: A tigris álma - YA fantasy
  • Csak mi ketten - YA novellák
  • Egy végső búcsú - krimi
  • A Lator Lovag - gyerekkönyv
  • Sadie - YA

– Simon, nem félhetsz ettől a lótól. Sárkányokat öltél már.
– Hát, megölni nem félnék, ugyebár. De te azt akarod, hogy üljem meg.

Én valakinek a „most azonnal”-ja akarok lenni, Simon, nem a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak”-ja. Nem akarok a végén a fődíj lenni. Az, amit megkapsz, ha legyőztél minden ellenséget.

– Te könnyen beszélsz – mondja, ismét elnyúlva Baz ágyán. – Nem te élsz együtt egy pixivel.
– Én egy vámpírral élek együtt! – ellenkezem.

Varázslós, érzelmi zavaros, kalandos, kamaszos, próféciát beteljesítő.

Simon Snow a valaha élt legerősebb mágus. Az egyetlen, akinek esélye van szembeszállni az Ürességgel, ami azzal fenyeget, hogy az egész varázsvilágot elnyeli. Csak éppen Simon Snow még kamasz és varázsiskolába jár. Már amikor nem egy életveszélyes fenyegetést próbál elhárítani a barátaival és a nevelőapjával, aki a varázsvilág vezetője. Amikor nem attól tart, hogy szobatársa, Baz, aki különben a legnemesebb máguscsalád sarja és Simon szerint titokban vámpír, valamiképpen meg akarja ölni. Ez az év azonban más, mint a szokásos. A Mágus legszívesebben elrejtené a fiút, és Baz nem kezdi meg velük a tanévet. Simon barátnője, Agatha egyre távolodik a fiútól és küszöbön a szakításuk. Valami készülődik, és ha tetszik, ha nem, Simon az, akinek elébe kell mennie és mindenkit megmentenie.

Arra bőven van példa, amikor egy mellékszereplő annyira népszerű lesz, hogy aztán saját sorozatot kap. Regényben, tévében is láttunk már ilyet. Rainbow Rowell esetében kicsit más történt. A Fangirl hősnője egy regénysorozatért volt oda, amihez fanfiction novellákat írt. Ez volt a Simon Snow – amit annyira megszerettek az olvasók meg Rowell is, hogy tényleg nekiállt regényt írni Simon Snow kalandjairól.

Az első, hogy a kezdése in medias res. Hajlamos lennék a Harry Pottert tenné mellé, de itt nem azzal indulunk, hogy a Mágus elmegy a kis árváért, aki felfedezi a varázsiskolát. Ez már az utolsó tanév, Simon már párszor megmentette a világot és sok kalandon van túl. Ezeket emlegetik is, de ezeket a sztorikat csak ezekből ismerjük, külön regényük nincs.

Nem is hagyományos kalandregény fantasy, mert nem egy aktuális esetet oldanak meg és mentik meg újra a világot. Egy nagyon személyes történet, amin elindulnak. Baz anyjának a halálát akarják tisztázni és Baz bosszút akar. Így a fiúk ellenségekből kényszer szövetségesek lesznek és átrendeződnek az évek alatt megszokott minták.

Az ifjúsági az erős vonala, a fiúk közti viszony alakulása és az identitásuk keresése, alakulása. Ugyan a környezet fantasy, de ha levesszük, nem lenne nehéz, szinte ugyanez lejátszódhatna normális emberek között egy átlagos és nem egy varázsiskolában. Mert mik is Baz fájdalmai? Még mindig gyászolja az anyját, és nehezen fogadja el, hogy mi ő. Mellette ott van az is, hogy ő tudja magáról, hogy meleg. Tudja, hogy ez az apját bántja. Rowell nagyon jól elkapta, hogy a látszólag beképzelt viselkedése, a szurkálódó megjegyzései mögött micsoda fájdalom van. Védekezési mechanizmus, ami mögött gyengédség és egy rendes kölyök rejtőzik.

Nem gondoltam volna, de sokkal jobban szerettem Baz figuráját, mint Simont. Jobb a humora, menőbb, izgalmasabb karakter. Mert Simon sok tekintetben az a tipikus hős, akiből 12 egy tucat. Igaz, nem Harry Potter, hanem Frodo jutott róla nem egyszer eszembe. Tolkien halhatatlanul megfogalmazta a nagy hősök tragikumát, ami Simon igazsága is lesz: megmentheted a világot, mindent odaadhatsz a többiek boldogságáért, de te magad már nem lehetsz a megmentett világ részese. Csak éppen Simon alakját feldobja, hogy mennyire változik meg a kapcsolata az ősellenségével. Azért nem sok regényben fordul elő, hogy az egynemű ellenségekből nem is csak barátok, de szerelmesek lesznek…

Rowell különben jól hozza ezt a szálat, noha első hallásra meredeknek tűnik, hogy Baz és Simon viszályai mögött elfojtott vonzalom és szerelem rejtőzik. Durva, de ők ketten messze jobban működnek együtt, mint Simon korábban Agatha oldalán.

Agatha, vele megint valami újat húz Rowell. Ez a lány az, aki elfut, magát menti, amikor a világot kellene és Simon segítségre szorul. Ő végig attól szenved, hogy nem akarja azt az életet, amit élnie kell. Csak normális akar lenni, egy normális baráttal. Miközben valahol meg tudom érteni, valahol nagyon ellenszenves is nekem, amit művel. Ő is annyira kamasz, olyan bizonytalan és a szülei által befolyásolható – egy újabb karakter, aki sokkal inkább kamaszkori kérdésekkel szenved, mint fantasy hőshöz illővel. Ő most keresi a saját helyét és gyűjti az erőt, hogy lázadjon a szülők elvárásai ellen.

Van kaland, nyomoznak is, megvan a sztori izgalma. Van benne humor és néha kifejezetten jókat tudtam mosolyogni egy-egy szereplő beszólásán vagy szerencsétlenkedésén. De a fájdalmas részek, amik leginkább eltaláltak ebben a regényben. Belegondolni, Simon mit ad fel és mennyit veszít… Ráadásul rajta ragadnak a szárnyak, ami még nem lenne annyira gáz, de egy sárkányfarok féle? De az, ami leginkább szívtörő, Lucy és Davy tragikus története, amit Simon nem ismerhetett meg. Az, hogy a saját édesanyja eljött azon az estén hozzá a Fátylon át, hallotta is, és nem is tudja, hogy Lucy volt és ki ő neki…

Eléggé más volt, mint amit vártam, de ettől még szerettem ezt a könyvet. Sokszínű, nagyon kamasz történet, és a keserédes befejezéssel együtt is szórakoztató összességében.

Rowell: Csak így tovább – Mint YA fantasy: 75% nagyon erős az ifjúsági szál, de ez egy jól kitalált varázsvilággal, humorral és kalandokkal van feldobva.

Szubjektíven: 70% azért engem a vége lehangolt. Túl soknak érzem, amit Simon elveszít és a szüleit is sajnálom.

Joker: Elárulok neked egy titkot Jokerről, fiam… Fáj, ha nevetek.

Joker ellen küzdő, új gonoszt teremtő, saját sötétséggel szembenéző.

Gotham nehéz éjszakán van túl: nem elég, hogy Pingvin megsebesítette Batmant, Joker is alkotott. Mi több, olyan gyilkosságokat követett el, amelyek egy időben zajlottak, így nem tehette mindet ő, noha minden jel szerint mindet Joker tette. Batman így egy régi elmélethez nyúl vissza: nem csak egy Joker létezik. Az extrém külseje lehetővé teszi, hogy többen is a bőrébe bújjanak és összedolgozzanak. De miért fedik most így fel magukat? Vörös Sisak is a városban van, ő is válaszokat akar. Batman és Batgirl kész összedolgozni a fiatalemberrel, aki maga is a démonjaival küzd. Joker volt, aki majdnem megölte, élve eltemette, miatta vált a Vörös Sisakká az egykori Robin. Valami megtört benne és veszélyes. Batman is látja, de nem tud segíteni. Így Barbara marad Jason mellett – miközben egyre közelebb kerülnek Joker tervének megismeréséhez, ők is szembe kénytelenek nézni a maguk sötétségével.

Joker, minden DC gonoszak királya. Egyértelműen Batman legnagyobb ellenfele, a nemezis. De milyennek mutatják ezt a figurát? Nem egy olyan történet van már, ahol akad benne valami emberi is. Mi több, vonzó figura lett. Még szeretem is ezeket a történeteket. A Harleen szexi bohóca, vagy a fehér Lovagban a pszichózis mögött az ember.

Így nem kicsit csapott meg, hogy most mennyire a sötét Joker, aki szembenéz velünk. Már a külseje is mutatja, ebben a figurában nincsen semmi szexi vagy vonzó. Simán egy gyilkos pszichopata, egyenesen három kivitelben.

Elszórakoztam azzal, hogy a külsőt és a tulajdonságaikat is összemértem. Az utóbbival könnyű dolgom volt, mert eleve a képregény megkülönbözteti őket. Még Batman ki is fejti, melyiket mi jellemzi és miben mások. Nem csak az eszközeikben, a fellépésükben is. Más kellékek, más őrület, de egységesen ördögiek. Az már jobb játék volt, hogy az arcvonásokban is meglássam a másságot. Mert nagyon hasonlítanak, de nem egyformák. Egy élesebb orr, kicsit mások a fogai, meg hasonlók. Jason Fabok, a rajzoló remek munkát végzett, nekem ezzel is adott egy pluszt a történethez.

Mert bizony engem érdekelt volna, melyik az első, melyik miért lett Joker. Nem is nagyon tudok mit kezdeni azzal, amikor Batman a végén kimondja, hogy mindegy, ki a Joker. Mit kellene ebből kihozni? Hogy Joker több mint akiből lett? Vagy éppen ellenkezőleg, Joker egy üres maszk, sima tombolás? Hogy csak az őrület és a pusztítás számít, ami személytelen?

Még Bűnöző Joker logikája, amibe leginkább látok rendszert az őrületben. Batman megszállottja, neki akar olyan ellenfelet létrehozni, akinek teljesen kitölti az életét Batman gyűlölete. Tetszett a szál, ahogy erre van jelöltje – több is. Ahogy akaratlanul is mély sebeket talál telibe: a Wayne család gyilkosának megmentésével, a megbocsátással Batman dühéből vesz el, de szerintem ezzel ad Bruce-nak. Jason: a fiú, akit nem tudott megmenteni.

Olyan kérdések jönnek, amelyek löknek afelé, hogy mi a különbség Batman és Joker között? Melyik mögött van személyiség, vagy csak maszk mindkettő? Azzal, hogy Bruce-nak és Barbarának a saját erkölcsi kódexüket kell megszegniük, jobban beléjük mart, mint tette volna a savas virággal.

De nem is Joker vagy Batman a legérdekesebb figura most. Jason az, akiben annyi minden forrong. Akiben még ott a hős, de már kicsírázik a gonosz mag. Ha más világba nézek át, már csak egy hajszálnyira van attól, hogy Megtorlóvá alakuljon. De kinek van igaza? A szabályok betartásával meg lehet változtatni egy eleve romlott és korrupt rendszert? De mi lesz a különbség, tényleg egybemosódik Joker és Batman, jó és rossz, ha nem lesznek köztük határok? Tud zavarni, hogy nem kapunk válaszokat.

Tud zavarni, hogy ebben a világban milyen nyomorult minden hős. Bruce Wayne, olyan bűntudat hegyekkel a mellkasán, hogy az egész élete egy boldogtalan küzdelem. Barbara és Jason is, kárhozott boldogtalanok. Az önbíráskodástól nem lesznek jobban, és rossz nézni, ahogy lenne egy szikra, valami, ami egy jobb helyzetbe vezethetne, és egy kis ragasztó miatt soha nem is tudják meg, mi lehetett volna. De utálom az ilyen semmin múló. végzetes pillanatokat… (Miért nem az ajtó alatt dugta be a cetlit? Bár, akkor meg ráragadna Barbara cipőjére és akkor sem venné észre.)

Miközben szerettem ezt a képregényt, a történetét és a karakterek élve boncolását, nagyon le is tudott hangolni. Nem egy boldog sztori és három gonosz Joker.

Johns: Batman – Három Joker – Mint képregény: 85% szépen rajzolt, van benne fordulat és kellő lelki sötétség többeknél.

Szubjektíven: 75% szerettem, de a vége roppantul zavart. Olyan kis dolgokon múlik egy sors.

– Jól van… Jó kutya… Nincs mitől félned.
(…) Rany visszakucorodott a férje mellé, és dideregve megdörzsölte a karját.
– Meg akartam nyugtatni – magyarázta. – Attól tartottam, hogy megijed, és nekünk támad, miután felébred.
– Te tényleg tudsz velük beszélni!
– Csak a hangsúly a lényeg. Brya pénzügyi kimutatásait is felolvashattam volna neki.
– Szerintem azért arcon harapott volna.

Hazatérni próbáló, társadalmi rendet fenntartó, jövőbéli.

Rany már részét képezi az Overtoun-t irányító családnak. Férjhez kellett mennie, 12 éves korában a petesejtjeit is kiemelték, hogy majd kémcsőben szülessen meg az örökös tőle és a férjétől. Meg kell felelnie az elvárosoknak, bár sokat érez közülük feleslegesnek vagy helytelennek. Ahogy részt kell vennie a rendezvényeken, vagy, ahogy a megszokott külcsín érdekében le akarják műteni a melleit. Most azonban olyan feladatot kap, amit legalább szívesen végez. A férje társaságában diplomáciai küldetésre indulhat Jura városába. Az út azonban nem a tervek szerint alakul és Overtoun szívében is változások érlelődnek. A szolgaként létező, genetikailag létrehozott médák tudatukra kezdenek ébredni, és kutatni kezdik, kik ők, honnan származnak.

Még mindig nem jutottam dűlőre ezzel a sorozattal. Határozottan szeretek benne dolgokat, mások meg nagyon taszítanak. Lehet, hogy a vége dönti majd el, merre billen a mérleg nyelve? Könnyen lehet.

Kezdjük azzal, amit szerettem benne.

1: folytatás, de a cselekményben eltelt idő lehetőséget ad arra, hogy önálló kötet is legyen. Igen, van, aminek a megértéséhez kell az előző kötet ismerete, de nem sok. Rany és a férje útja, a médák ébredése és a világuk megváltozása a végén mind megáll a maga lábán. Természetesen a sorozat egészét ismerni mindig jobb, mint csak egy részét, de itt nem kizáró ok a Korcsok vagy a Gyomláló nem ismerete.

2: a kitalált társadalmak és városok sokszínűsége. Most sokkal nagyobb szeletet látunk a túlélő világból, más közösségek és városok is szóba kerülnek. Kifejezetten izgalmasnak találtam, milyen más utak vannak, mint Overtoun. Pl. hogyan igyekeztek egy olyan irányba terelni az emberi testet, hogy az környezetbarát legyen. Jót is mosolyogtam azon, amikor Rany volt kénytelen elmagyarázni a férjének, miért nem aratott sikert azzal, hogy felvázolta egy népnek, hogy mindaz, ami az identitásuk alapját adja, hogyan volt régen egy genetikai kísérlet tárgya.

3: a médák tudatra ébredésének folyamata. Ebben volt ötlet, és tetszett, ahogy lépésenként haladnak, ahogy elkezdenek kérdéseket feltenni és a válaszokat is keresik rájuk.

Azt rövidebben tudom írni, mivel van bajom.

Egyrészt, nem érzem, hogy igazán haladt volna a cselekmény. Mintha minden, ami fontos lenne, a végére összpontosult volna. Overtoun megváltozása és a médák ébredése. Ezzel megyünk majd tovább is. De mi lesz a végjáték, mi a végcél? Még mindig nem tudom.

Bár Rany kapta a kedvenc jelenetem és mondatom a részben – amikor azt fejti ki, hogy mennyire értéktelennek érzi magát attól, hogy 12 évesen kivették a petesejtjeit. Így a gyerekei az ő emlékeiből alig kapnak majd valamit, ezzel azt mondva ki, hogy azok nem is számítanak, csak az álmodás képessége, amit örökíteni akarnak – továbbra sem kedvelem a karaktert. A férjét érdekesebbnek találtam – nem is szerettem, ahogy kettejük között véget érnek a részben a dolgok.

Nekem fura az is, ahogy a leírt kor egyszerre fejlettebb és kevesebb is, mint a mi korunk. A géntechnológia elképesztő, de mellette más dolgok teljesen elvesztek.

Nem rossz, nem is fogott igazán meg. Marad a sorozatból a Gyomláló a kedvenc.

Hendon: Médák – Mint sci-fi: 55% tipikus középső részként egy kalanddal átvezet a zárlathoz, ahol a tényleg fontos események jönnek majd.

Szubjektíven: 45% mire érdekes lett volna, ott volt vége. Plusz, nem tetszett, ahogy a házassága alakul.