Hőssé válás után boldogulni próbáló, más világba kerülő, mágikus.

Tíz éve a Sötét Nagyúr le lett győzve. A világ, amely éppen csak felfogta a mágia létét és ismerkedett a szabályaival, szembe kellett, hogy nézzen valakivel, akinek minden megjelenése természeti katasztrófákat okozott. Egy prófécia gyermekeket jelölt ki ellene, és ők mágikus tárgyaikkal felvértezve végeztek is a Nagyúrral. Most készülnek megünnepelni az évfordulót, és az egyike a Kiválasztottaknak, Sloane még mindig képtelen visszarázkódni a hétköznapokba. Cinikus, keserű, de szép nő, aki a Kiválasztottak vezetőjének lett a menyasszonya. De lassan szembe kell néznie azzal, hogy nem szereti, hogy Matt nem őt, hanem azt szereti, aki lehetne. De nem akar az lenni. Amikor az egyik társuk öngyilkos lesz, és elragadják őket egy másik harcra, Sloane elkezdi kimondani az igazságait és új irányt szab az életének.

Veronica Roth is egyike azon szerzőknek, akik az Éhezők viadala farvizén evezve összehoztak egy YA disztópia sorozatot, és azzal befutottak. Az már egy teljesen más kérdés, hogy mennyire lehetett nem szeretni az ő sorozatát, és hogy a belőle készült filmeket be sem fejezték, olyan bukta volt a moziban. Mást, ami a Beavatott sikerét elérte volna, nem írt.

A Kiválasztottak alapötlete legalább érdekes. Nézzük meg, mi lett a kamaszokkal, akik megmentették a világot! A gyereksztárok problémái, amely halmozottan jelen van az életükben. Ők már nem normális emberek. Túl sok borzalmat kellett túlélniük, sérültek és egy olyan speciális dologra lettek kiképezve, hogy nem tudnak visszailleszkedni.

Amit hiányoltam, hogy igazán egyikük sem próbálja meg. Valamiképpen mind egykori Kiválasztott énjük morzsáiból élnek. Sloane az egykori fizetése kamatjaiból él, mások találkozókra járnak, előadásokat tartanak, kiadtak könyvet és ilyesmit. Egy sincs az ötből, aki visszament volna az iskolába, vagy kitanult volna egy szakmát. Nem is értem, hogyan akarnának átlagosak lenni, ha semmit nem is tesznek érte.

Számomra rontotta az élményt, hogy Sloane nagyon ellenszenves szereplő lett. Az egy dolog, hogy úgy érzi, valami elveszett belőle. De mellette undok is, sodródik az eseményekkel. Passzív, vagy passzív-agresszív a viselkedése. El nem tudom képzelni, hogy Matt hogyan bírta ki mellette – nagy igazság lehet, hogy nem a nőt, hanem azt látta, akinek látni akarta. Még a másik Chicagóban is, ahol jobban magára talál, van az alakjában valami taszító. Nagyon fel van erősítve az alakjában az a hősnő, aki nem akar a világ megmentője lenni, de nincs választása – tovább van fejlesztve a YA hősnő ezen tipikus formája, és nagyon nem tetszik a végeredmény. Mert azon a ponton megmenti a világot, kiáll és harcol, csak amíg addig eljutunk, párszor drukkoltam az ellenfelének, inkább nyerjen a Gonosz, mert Sloane annyira elviselhetetlen tud lenni.

A társai kevésbé vannak megírva, és nem nagyon tudnak egy séma kitöltésénél többet nyújtani. Matt az arany gyermek, a vezér, akit mindenki imád és aki mindenkinek jót akar. Esther a kötelező LMBTQ szereplő, mást nagyon nem is tudunk meg róla.

Az tetszett, hogy több dimenziót bevet, megmutat egy másik világot és az ellenségük visszatérte ötletesen van megoldva. Csak éppen nem szerettem azt a másik dimenziót, ahol a tudomány és a mágia összeolvadt. Ha csak azokba a testkiegészítőkbe gondolok vele, amivel a mágiát irányítják a testükben, a hideg kiráz. Inkább néznek ki androidnak, mint embernek.

Nekem kevés volt a cselekmény is. Ami nekem lejött belőle, hogy Sloane mennyire nyomorultnak érzi magát és mennyire képtelen bármilyen szerepnek megfelelni. Nem szerettem a szerelmi szálát, a harcát, a nyomorát meg pláne nem. Ha azt tudnám is értékelni, hogy ő nagyon nem egy szokványos főszereplő, annyira ellenszenves volt, hogy nem megy. Maga a harc, vagy a világok bemutatása, esetleg a nyomozás a másik Chicagóban – mind olyan rövidre szabott, noha a könyv vastag. Ehhez képest a Beavatott tele volt eseménnyel. Ez sokkal jobban belülről van megfogva, érzelmekkel operál.

Ami még próbálja feldobni, hogy egyéb szövegek vannak beágyazva a történetbe. Újságcikkek, kutatási anyagok, naplók. A történethez mind ad kicsit hozzá, de nem mondhatnám, hogy ezekért megérte volna elolvasni 500 oldalt.

Remélem, hogy Roth nem akar belőle sorozatot kerekíteni. Mox volt az egyetlen, akiben látok annyi fantáziát, hogy esetleg vele lehet mit kezdeni. Az egyetlen jó csavar is hozzá köthető – de az már megvolt, a végén meg elindul az új életébe Sloane oldalán.

Mint fantasy: 50% az alaphelyzete a szokottól eltérő, van nagy váltás is benne – de a célközönséghez igazodott a stílus és a hősnő.

Szubjektíven: 40% nem szerettem a szereplőket – Mox az egyetlen szimpatikus. A történet se kötött le.

Az életed is felbecsülhetetlen!

Az egyik a hatalom, a másik a vágy. Nem tudom melyik fontosabb.

Régi rejtélyt megfejtő, nyomozós, szerelmet lelő.

Krisztina szenvedélye az Osztrák-Magyar Monarchia története, különösen érdekli Rudolf trónörökös halálának rejtélye. A történelem kutatónak több elmélete is van, mi történhetett igazából. Bár Budapesten él és dolgozik, azonnal autóba pattan, amikor egy bécsi nyomozó keresi meg: hónapokkal korábban ellopták Mary von Vetsera tetemét, de most megtalálták a maradványokat. Több meglepetés is éri Bécsben: a sármos nyomozó, Leon, aki korábban nagyon undok volt vele, most kifejezetten kedves és flörtöl a nővel. A rejtélyes holttestrabló olyan üzeneteket küld, amelyek sejtetik, hogy a bárónő állapotos volt a halála idején. Egykori szeretője és professzora, Andreas beavatja a kutatása eredményeibe, és egy olyan naplót ad neki, amely egész más színben tünteti fel, amit a történelemről és a korról tudni vélünk. A Habsburg-átok kimondatott, és voltak, akik tettek érte, hogy be is teljesedjen.

Ha valaki nagy Sisi rajongó, nem ez lesz az a regény, amit neki el kell olvasnia. Ugyan szerepel benne Erzsébet császárné is, és téma a házassága, a szépség iránti megszállottsága, vagy az, milyen anya volt, ő nagyon csak mellékalak most.

Az Átkozottak egy kellemes kis történelmi limonádé, de inkább a romantika és a szerelmi szálak azok, amelyek döntőek benne. A történelmi anyaga is nagyrészt fikció. Okosan vannak hiteles részek beemelve, amit aztán a képzelet megszínezett. Lett írva köré két történet, amelyek egy személy révén összefutottak és egy romantikus, intrikás regényt eredményeztek.

A legjobb húzása a szerzőnek a formátum volt, amit választott. A jelenben van nekünk egy bűnügy, egy szimpatikus hősnő, aki belecsöppen egy kisebb krimibe, miközben két férfi is verseng a kegyeiért. Krisztina öntudatos, két lábbal a földön álló nő, aki profin menedzseli az életét. Ő és a vele történtek adják a keretet.

Nem véletlenül keretként kezelem. A krimi, ki lopta el a holttestet és miért, nincs kifejtve. Krisztina éppen csak megérkezik Bécsbe, aztán a tettes fel is fedi magát, talán 2-3 napon belül. A nyomozásban sem kell részt vennie, nem is nagyon nyomoznak – vagy legalábbis, nem sok van belőle megírva. Inkább arra ment el az oldalszám, hogy Leon és Krisztina milyen kellemesen vacsoráznak, vagy Andreas nagyon igyekszik a régi szerelmet feléleszteni a nő és maga között.

Az is az egyik bajom, hogy nagyon könnyűnek éreztem a megoldást. Olyan James Bond gonoszt idéz, hogy a rosszfiú előáll, aztán minden tervét és indokát részletesen elmeséli. Minden eredője meg simán annyi, hogy megőrült? Ahhoz képest nagyon profin rejtőzködött az egész rendőrség elől a lelepleződése után hónapokig. Azt meg már nem is minősítem, milyen vég jut neki: vezetés közben telefonál, aztán autóbalesetet is szenved. Jaj! – duplán.

Keret azért is, mert Krisztina megkapja sorra a naplókat, amelyek elmesélik neki a múlt történéseit. Először egy olyan udvarhölgy naplója, akiről addig nem is tudott a történelem. Itt szerepel Sisi, és ehhez kapcsolódik az a novella is, ami külön jelent meg. (Megjegyzem, az nagyon semmilyen volt. A Hofburg szörnyei. Annak a rövid története, hogy a nevelője a kis Rudolfot kizavarja az esőben őrködni. A stílusa az írónő szokott, olvasmányos hangja, de nem sokat ad ehhez a történethez hozzá. Meg is beszélik ezt az esetet részletesen, itt csak az van a fiú szemszögéből is megírva.) Hangulatos, szépen hozza a Sisi legenda elemeit, és itt még nagyon el sem kell térni a történelemtől. Annyi, hogy alapozza az átok történetét és a beteljesítő ügynök karakterét.

Majd jön Mary naplója, és nagyon tetszett, hogy sikerült hangnemet is váltani. Tényleg olyan, mintha egy naiv, még szinte kislány 16-17 éves írná le a gondolatait. Nem egyszer fel is ötlött bennem, hogy mennyire gyerekes a lány, az írása is. De ilyennek kell lennie! Nem szerettem olvasni, de a hangja hihető volt nekem.

A leírtakba már annál jobban bele tudok kötni. Csak egyet emelnék ki: Mary meg van győződve róla, hogy András a gyereke apja. Kérdem én, mégis honnan: aktívan lefeküdt Rudolffal és Andrással is, és hiába próbáltak védekezni, még ma sincs tökéletes módszer, akkor meg pláne nem volt. Ahogy a férfi bele is éli magát az apaságba, miközben tudja, hogy nem kizárólagosan volt a lány szeretője… Lehet mondani, hogy a szerelem elvakít, de akkor is röhejesnek éreztem.

Ezek a naplók töltik meg a regény nagyját, és miközben szerelmi történet-félék is, hiszen András a jó külsejét használja, hogy a nők révén közel kerüljön a célpontjaihoz. Kis intrika, kis udvari élet, és kevés jellemzővel, de velősen megfogott karakterek.

Az írónő nagyon szórakoztatóan, olvasmányosan vezet végig a cselekményen. A párbeszédek és érzések dominálnak, leírás kevesebb akad és pörgetve is vannak az események.

Egy történelmi elemeket használó, nagyon könnyed kis olvasmány ez, aminél írt már bőven jobbakat is, de egy délutánra ez is bőven jó kikapcsolódás. Történelmi romantikus limonádé egy csipetnyi krimivel megfűszerezve.

R. Kelényi: Átkozottak – Mint romantikus krimi: 50% a történelmi színezet, a szerelmi szálak és a krimi is egyszerű, akadnak buta elemek benne, de kellemes limonádévá összeáll.

Szubjektíven: 60% ha belegondolok, egy szereplőt se szerettem meg, és a krimi, a történelmi romantikus részben is hiányérzeteim vannak, mégis kellemes olvasmány volt.

Doktor Strange: Egyesek szerint az ember értékét az ellenségei mutatják, mások szerint az, hogy milyenek a barátai.

Norrin Radd / Ezüst Utazó: Úgy tudom, hogy a Földön élnek olyan rovarok… a pompás királylepkék… amelyek gyakran csak két hetet élnek. Számukra két hét egy nemzedék. Vagyis ha számomra csupán egy hónap adatik még, kétnemzedéknyi élet áll előttem. Ez nagy adomány, Richards. Szerencsés vagyok. Köszönöm.

Mind ugyanahhoz a fajhoz tartoztok, ugyanazok a céljaitok, a félelmeitek… Ugyanazt eszitek, ugyanúgy alszotok… És mindent elkövettek önmagatok megosztásáért, hogy könnyebben legyilkolhassátok egymást. Határok, nemzetek, tömbök, hitek, nevek, divatok… Képesek vagytok megölni a másikat egy edzőcipőért.

A vezetőitek elnyomnak és kizsákmányolnak benneteket a hatalmuk érdekében, és ti zokszó nélkül tűritek, ha közben azokat is elpusztítják, akik szerintetek nem hozzátok hasonlók.

Utolsó küldetésre induló, hazatérő, példát mutató.

Az Ezüst Utazó már érzi, mi történik vele. Az a pont közeleg, ahol már nincs mit tenni, csak elköszönni. Ám előtte még egy bizonyosságot akar, és földi barátait keresi fel. A Fantasztikus Négyes, doktor Reed lesz felkérve, hogy kimondja az ítéletet. A férfi szíve majd bele is szakad, amikor ő sem tud mást mondani, mint amit az Utazó már érez. A védőburok felbomlik, és a teste belehal az erőbe, a sugárzásba, aminek sok év alatt ki volt téve. Jó esetben pár hete van már csak hátra. Az Utazó így útra kel, és még egyszer megnézni a számára kedves helyeket, lesz még egy kalandja Pókember oldalán, megállít egy háborút és végül odamegy, ahol minden elindult. Hazatér.

Azt se gondoltam volna, hogy pont egy Ezüst Utazó történet lesz, ami ennyire meg tud majd rázni. Nagyon össze van ez a történet rakva, minden téren.

Ha a cselekményt nézem: ahogy a cím is mutatja, ez egy Rekviem. A részei megegyeznek egy gyászmise felvonásaival, és már az elejétől tudjuk, mi lesz a vége. Mégis, az odáig eljutás csodás, kalandos és az élet ünneplése a halál előtt. Az Utazó gyönyörűen megfogalmazza, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Hosszú élete alatt olyan csodákat látott, amelyeket más el sem tudott volna képzelni. A hátralévő ideje is, talán kevésnek tűnik, de ha szemléletet vált, és pl. a rovarok szemszögéből nézi, akkor ez két nemzedék életideje. Milyen szép gondolat…

Különben is igaz, hogy tele van a kötet szép gondolatokkal. Van benne líra, tanulság és gyönyörűen meg van komponálva. A béke üzenete és egy egészen másfajta nagyságé. Annak a lénynek a búcsúdala, aki arra tette fel a létezését, hogy békét hozzon.

Mellette ott vannak a kalandok is. Harcol Pókember oldalán, két idegen faj háborújába is beavatkozik és ott lesz az űrcsatákban is. De az Utazó esetében nem az érdekes és nem az izgalmas, hogy mekkora ereje van és milyen nagy harcos. Minden más, amit el akar élni, amit át akar adni.

Szerettem benne, ahogy megidézi a Marvel ismert alakjait és szépen beilleszkednek a történetbe. A Fantasztikus Négyes, Pókember és MJ, a tudós koponyák, akik életben szeretnék tartani és a végső búcsút kimondó Strange doktor. Kisebb részeket kapnak, talán Pókember, aki kicsit többet szerepelhet, de ez alatt is nagyon szépen meg tudják mutatni, milyen hősök és egyik miben különbözik a másiktól.

Annak ellenére is van benne humor, hogy végtelenül szomorú ez a történet. De így teljes: az is az élet része. A finálé is szívbe markoló: nem csak az örökség, de Galactus jelenete is. Marvel szupergonosz, de itt emberi és egy olyan oldalát mutatja meg, amit a világfaló nem szokott reklámozni. Tud ő gyászolni és szenvedni is.

Végül, ki kell emelni mennyire gyönyörűen van ez a kötet megfestve. Nem is csak a megrajzolva szót használom, ez annál több. Az emberi alakok, a Marvel szuperhősök, az Utazó és a világok is. Ha nem olvasnám a szöveget és nem ismerném a történetet, csak a képeket nézném, akkor is magával ragadna. A színezés, az alakok, a világűr is szépséges lett benne. Nem is tudom, mi volt a kedvencem. Nagyon tetszettek az űr végtelenségét mutató képek, az Utazó csillagközi útjai, de a földi nagyvárosok vagy éppen az Utazó szeretett tájai a bolygón. Gyakran még az emberi arcok is.

Az a Shakespeare idézet is a végére… Röviden: ez egy sok értelemben szép képregény.

Straczynski: Az Ezüst Utazó Rekviem - Mint képregény: 100% van tartalma, miközben izgalmas cselekménye is, szépen megrajzolva és sok megragadó sorral benne.

Szubjektíven: 95% egy dolog zavart (hogy élt túl a szerelme is eónokat), különben a történet, a külcsín és a sorai is nagyon tetszettek.

Tulajdonképpen mindegy, ki az, a lényeg, hogy legyen legalább egyvalaki, aki szereti az embert. Akkor már életben lehet maradni.

Soha nem értette, az emberek miért isznak meg drogoznak, amikor ott a zene.

A halottak senkinek nem ártanak, csak az élők szokták bántani egymást.

A saját szüleitől azt tanulta meg, hogy a szülő legfontosabb feladata védőhálót tartani a gyereke alá.

Anya és gyerek közti kapcsos, szerelmes, kisiklott kapcsolatos.

Nóri tehetséges muzsikus, abszolút hallással, aki nagyapja kedvenc hangszere után maga is gitáros lett. Éppen Amszterdamban tanul, amikor az anyja elérkezettnek látja az időt, hogy az eddig megtagadott múltat is megossza a lányával. Nóri ugyanis szerelemgyerek, Erika eddig még azt sem feddte fel előtte, ki volt az apja és mi volt a történetük. A lány kinyeri az adatokat a kapott lemezről és az apja kutatásában találja magát. A férfi Beethoven rajongó zenetudós volt, aki a korszak egy jellegzetes alakjáról írt: Louis herceget a bajor Apollónnak nevezték. Jóképű, tehetséges zenész és hadvezér, Beethoven barátja. A történetből pedig egy szonáta rejtett története tárul fel, mely egyedüliként őrzi egy tiltott szerelem emlékét. Közben Erika is a múlton rágódik: számára az a szerelem elevenedik meg, amelyből Nóri született. és amelyet soha nem tudott elfelejteni.

A borító már terel egy irányba, milyen típusú regényt kapunk. Női, kosztümös. Részben igaza is van, de azért ennél valamivel összetettebb a történet.

A regény több idősíkon játszódik, és még azokat is variálja kicsit, bár alapvetően egy-egy síkon lineárisan halad előre, hogy a történetek a tetőponton összetalálkozzanak. Három meghatározó sík van: Nóri, aki ismerni akarja az apját és nyomozni kezd, majd megkezdi az apja közelébe férkőző hadműveletet is. Erika, aki elvált, szomorú asszonyként szerelmes lett és szívvel-lélekkel abban a kapcsolatban létezett, ha tudta is, hogy az csak korlátozott időre szól. Frieda, egy jómódú porosz polgár lánya, akit a sors összehozott Louis herceggel és szerelmes lett. Akkor is, ha tudta, hogy ez számára semmiképpen nem érhet jó véget: egy herceg szeretőt kedvére tarthat, de el csak azt veheti, akit a király szán neki.

Ha csak egy-egy történetet nézek, az önmagában nem sok és eléggé kitölt egy-egy klisét is. Leginkább a történelmi romantikus történet, a herceg és a lányka sztorija ilyen. Egyikben sincsen sok esemény, és csendesen folydogálnak előre.

Ami azonban pluszt ad, ahogy ezek a történetek összefolynak, egy-egy motívummal összekapcsolódnak. Ezek egy része nyíltan benne van a történetben, mint a zene, ami minden szereplőnek kiemelten fontos. Zenészek, zeneszeretők, akiket egy-egy dallam is összekapcsol. Ugyanazt játsszák, kutatják.

A másik a motívumok között van. Ahogy a szerelmek tragikus végeket érnek. Ahogy az anyáknak az apára emlékeztető gyerek marad a kapaszkodó, amiért élni kell tovább.

Érzelmi oldalról megfogott történet ez, amiben a nők alakja az erősebb. Már csak azért is, mert itt nekik kell meghozni a nagy döntéseket. Egyes esetben a férfi mit sem tud, a másikban meg olyan kivételezett helyzetben van, hogy tulajdonképpen bármit megtehet, nem kell a következményektől tartania.

Érdekes az is, milyen anya lesz a két nő. Mindketten a szerelmüknek szülnek szerelemgyereket, de annyira más kor gyermekei, más a vérmérsékletűk, hogy másképpen nevelik azt a szeretett gyereket. Frieda a védelmező és szerető anya mintája, míg Erika szintén nagyon szereti a sajátját, de képtelen érzelmileg annyira közel állni hozzá. Szabadabb, hevesebb nő, így inkább pénzzel kompenzál.

Igényesen van megírva is. Érzelmekkel teli, és a zene is áthatja az egész kötetet. Süt belőle, hogy mennyit jelent a szereplőnek, és megvan a szövegnek is a maga dallama.

Bár nekem annyira nem tetszett, túl tipikusnak éreztem ahhoz magát a történetét, az ilyen múlt és jelen összeérő, történelmi romantikus női regények között ez egy jó darab.

Mörk: A herceg és a lányka – Mint történelmi romantikus: 70% érzelmekkel teli, az idősíkokat szépen összekötő regény.

Szubjektíven: 45% maga a cselekmény kevésbé tudott lekötni, ha a motívumai tetszettek is.

Kábel: Miért csinálod ezt? Nem látod, milyen fontos ez nekem?
Ezüst Utazó: Szenvedélyt látok. A szenvedély éhséghez vezet. Az éhség világokat emészt fel.

Kábel: Infó kellene néhány kölyökről. Egyetemet végzett zsebanarchisták. Rumlizóknak hívják magukat. Van eszük, de ostobák.
Irene Merryweather: Szóval tipikus egyetemisták.

Világot egységesíteni próbáló, harcos.

Deadpool különleges megbízást kap egy egyháztól: kifejlesztettek egy vírust, amely lehet halálos fegyver is, de arra is használható, hogy minden ember külsejét egyforma kékre és nemtelenre változtassa. Így megszűnhetne a nemi és faji diszkrimináció. Wade, akit még mindig zavar a külseje, le is csap a lehetőségre. A betörés során azonban azzal szembesül, hogy nem ő az egyetlen szuperképességű ember, aki a vírust akarja. Eljött érte Kábel is, a jövőből visszatért szuperhős, aki még gyermekként megfertőződött egy vírussal, és a maradék idejét arra igyekszik használni, hogy jobb hellyé tegye a világot. Elképesztő ereje van, és mindig feszegeti a határokat. Deadpool és Kábel rövid úton egymásnak esnek, és felváltva diadalmaskodnak egymáson, míg Kábel működésbe hoz egy tervet, hogy egy lépéssel egyesítse a világ lakóit, kékülés nélkül is.

Mit szeretek egy Deadpool képregényben? Az egyik biztosan Wade agyament viselkedése. Ő egy zsoldos, egy antihős. Gond nélkül gyilkol, fel lehet bérelni, és sajátosan nézi a világot. Mivel a teste összerakja magát, felépült nem egy fejlövésből – van, aki sportot űz abból, hogy az agyát robbantja szét (Kábel is ilyen). Lehet csodálkozni, hogy kissé zakkant a fazon?

Most azonban Deadpool egy más arca villan fel, és ez annyira nem tetszett. Itt komoly gondjai vannak az arcával és elég messze képes elmenni, hogy mindenki legyen egyforma, és így normális lehessen. Mélyebb trauma itt ez, mint amit általában mutat magából. Valahogy nem esett jól, hogy mélyebben nézünk a fekete-vörös maszk mögé, és a laza félig-meddig rosszfiú helyett egy szenvedő lelket találunk, aki szeretne normális lenni.

Ok, így is kapott beszólásokat és most is egy gyilkológép. Most is sok mindenbe belekeveredik, átküzdi magát a történeten. Csak éppen, ami nálam a Deadpool karakter esszenciája, az nem volt meg.

Ráadásul, ez inkább volt Kábel története, mint az övé. Deadpool nem az események kiváltója, inkább a létrejött helyzetben egyensúlyoz. Nathan viszont okozza a dolgokat, neki van terve és ő az, aki mozgásba hozza a többi szereplőt is.

Akár egy frenemy irányba is elmehetett volna a képregény, valamennyire ez meg is valósul, de nem igazán éreztem a két alak között a kémiát. Még akkor legjobban, amikor mindketten szó szerint nekiálltak szétesni, és egymás mutációját igyekeztek átadni egymásnak, hogy még életben maradjanak. Annak azért elég sajátos, fekete humora volt, ahogy folyni próbáltak egymás felé a padlón…

Nem volt ez egy olyan humoros történet, mint amit megszoktam. Akció volt ugyan benne, de nekem nem az az elsődleges. Itt pláne nem, mert elég sok olyan karaktert is mozgattak, akiket nem ismertem. Utána kellett olvasnom pl. Csodalány történetének is, és az X-Men harcosai között nem ő volt az egyetlen, akit most láttam először.

A külseje sem éppen olyan, amit jól esett volna lapozgatni. Ha belegondolok, egy olyan rész volt, ahol azért voltak olyan képek, amelyek szinte festőiek és van bennük valami plusz. Amikor jön az Ezüst Utazó, és ahogy ő van színezve. De különben a legemlékezetesebb sort is ez a karakter kapta.

Bőven volt már jobb történet is Deadpoolról, ez most nagyon nem tetszett.

Nicieza: Deadpool és Kábel – Mint képregény: 45% az akció és a beszólás adag megvan, de a páros közti kémia és a nagyobb történet nem az igazi.

Szubjektíven: 35% nem tetszett, ahogy rajzolva van. Nem tetszett a szenvedő Deadpool sem.

Minden emberi lény egy-egy evolúciós csoda.

Alkalmatlannak kell tekintenünk bármely olyan megoldást, amely nem veszi figyelembe a nagy egész szükségleteit.