…nem kell sokakat megölnöd, hogy fordíts a háború állásán… elég őket borzalmasan megölni.

Falka nélkül a farkas is csak fogatlan kutya.

Háborús, életeket menteni próbáló, természetet elfogadó.
Maika túlélte az apját, de rá kellett döbbennie, hogy milyen nagy háború közeleg. Hogy bármi esélyük legyen, meg kell szereznie a maszk hiányzó darabjait. Az egyik Ravenna felé helyezkedik el, amely egy másik háború első nagy csatatere lesz. Az emberek megindultak az arkánok ellen, és elsőként az arkánok védett városát törölnék el a föld színéről. Ott él Maika egyik szövetségesének, Corvinnak a testvére, ő oda akar menni. Mivel a rókák is oda menekültek, Kisrókának sincs maradása. Maika nem képes magukra hagyni őket a háborúban, inkább melléjük áll és átveszi Ravenna védelmét. Ellenfele egykori tanára lesz, az emberek egyik legveszedelmesebb hadvezére. Maika és a védelem esélyei csekélyek, és a lány szembenéz azzal, mit képes megtenni a győzelemért vagy a saját túléléséért. Már nem fogja vissza a benne élő istent, csak annyit kér, gyerekeket ne egyen meg. Nem sejtheti, kik és milyen játszmákba bonyolódnak ellene.
Ez a képregény eddig etalon volt nálam. Mindig erre hivatkoztam, ha az igazán szépen megrajzolt és jó történetű képregényekkel jöttem. Nem véletlen az sem, hogy annyi díjat nyertek az első kötetek.
Ez viszont az ötödik kötet, és most inog a bizalmam. Részben a cselekmény, részben a külcsín miatt. Még be tud szippantani a világa, és tud működni ez a dark fantasy vonal, de már egyre szélesebbek a repedések.
Az egyik, hogy a történet még mindig csak terebélyesedik. Amikor már azt hinném, lesz egy fő szál, és tartunk valamerre, jön valami, ami még szélesebbre húzza a látóhatárt. De nem kezdünk el is veszni benne? Minden folyamatosan tolódik, és más kihívások jönnek. Mondhatnám, ahogy Tuya és Maika találkozása folyton meghiúsul, pedig ez az egyik, amit nagyon várok. Ahogy Maika kap egy nagy pofont az élettől, hogy Tuya mennyire megtévesztette és mit alkot mostanában – Ren szuperül megfogalmazta. Vagy, ahogy egy nagy háború közeleg, de előbb le kell zavarni az emberekkel is egy háborút. Az elég nagy kitérő tud lenni… A rész története rendben, ültek a visszaemlékezések, a háború, csak éppen a nagy egész megint alig haladt valamerre.
A világával most először vannak gondjaim. Ez egy sötét történet, sok halállal, vérrel és kegyetlenséggel. Sokféle lénnyel és sok előtörténettel, egyéni jellemzővel. Annyira egyénivel, hogy most csak kapkodtam a fejem. A szexualitás már olyan szinten van benne, ami röviden felfoghatatlan. Még, ha azzal meg is békülök, hogy a Sámánkirálynő hogyan szülhetett egy istennek gyereket, amikor a fizikai megjelenésük annyira más, azt már nem tudom felfogni, hogy Maika nagynénje és Tuya házasságából hogyan lenne gyerek. Pedig itt egyértelműen le van írva, hogy Lunájuk idején nem lehetnek együtt, nehogy teherbe ejtsék egymást. Két nő, egymást? Az arkánok himnősek, vagy mi?
De, ami a legnagyobb csalódás. Nem egy kép fölött csak ültem és nem értettem, mit látok. Eddig annyira szép volt ez a képregény, ez a kötet viszont nem az. Még megvillan, mit szerettem benne, de sok az elmosódott vagy furcsa kép is benne.
Egyre több minden nem tetszik, noha még vannak zseniális megvillanásai. Az a háború előtt és háború közben sorozat… talán az a legjobban elkapott a részben.

Liu: Hadiárva – Mint képregény: 65% sötét, egyéni világa van, ami jó, de már kezd túl nagy lenni. Még mindig új szálakat nyit a korábbiak zárása nélkül.
Szubjektíven: 40% a történet fura elemei, a sok új szál és a kevésbé tetszetős képvilág elkezdte lehúzni nálam.

Egyetlen vallásból sem hiányozhat a szeretet. Akármit is beszél valaki a vallásról, ha az nem tanítja meg őt arra, hogy emberhez, állathoz kedves és jó legyen, akkor az egész csak ámítás…

Ami helyes, az keresztülvihető, ami pedig helytelen, anélkül meg lehet lenni.

Lovas, kosztümös, világot állatszemszögből megélő.

Fekete Szépség egy vidéki birtokon születik meg és tölti a csikóéveit. Jó gazdája van, aki odafigyel arra, hogy ne kezdjék korán dolgoztatni a lovat, ne tegyék tönkre divatból és mélyen jószándékú. Szépség megtanul bízni az emberekben, és bár itt is vannak kalandjai, dolgos és szerény állatként kezdi meg eladása után az új életét. Szép és nyugodt ló, gyorsan egy úri hintó előtt találja magát. Ez azzal jár, hogy a most divatos nyaktartó szíjat is ráerőltetik. Ám ennél rosszabb, hogy egy részeg intéző miatt súlyosan meg is sérül és így az úri család már nem tartja meg az állatot. Szépség egyre lejjebb süllyed, de ő mindig kitart és megmutatja, milyen a lovak nemes természete. Egyes gazdái kegyetlenek és kínozzák, másokat nagyon megszeret és családtagként szeretik őt. Dolgos évek következnek, Fekete Szépség megtapasztalja, milyen egy ló élete a 19. századi Angliában.

Anna Sewell egykönyves szerző – az egyetlen regénye viszont a Fekete Szépség, ami mondhatni halhatatlan. Mese, film is készült belőle és szerencsére időről időre a regényt is újra kiadják. Ez egy olyan regény, amit érdemes megőrizni és olvasni.

Gyerekkönyvként van nyilvántartva, amivel nem tudok teljesen egyetérteni. Azért, mert egy ló a főszereplő, automatikusan gyerekkönyv lenne? Kicsit olyan ez, mintha valamiben gyerekek vagy kamaszok a főszereplők. Attól nem lesz automatikusan fiatal a célközönség! A Légy jó mindhalálig nálam a klasszikus példa. Nem is értem, miért általánosban kell tanulni. Azért, mert Nyilas Misi iskolás? A Fekete Szépséget gyerekeknek nem is nagyon adnám kézbe, talán a 12 éves kiskamasztól felfelé.

Áthatja az egészet a szeretet és empátia üzenete, nem is csak az állatok felé, hanem általánosságban, mint erény, amire mindenkinek törekednie kellene. Ahogy szerényen és a lehető legjobban végezd a munkád, ahogy Szépség teszi végig, apám ugyanerre igyekezett nevelni minket is. Igen, ezek egyetemes üzenetek és akár a gyerekeknek is adható ilyen szempontból a kötet.

Csak éppen Sewell nagyon széles tablót nyújt, hogy milyen élete volt a lovaknak a 19. században. Egy egész más korszak, más gondolkodásmód. A ló ott munkaállat volt, ahogy ma már nem az. Felnőtt fejjel és a történelmi regények szerelmeseként, aki a történelmet is szerette végig a gimiben is, ezzel tisztában vagyok. Egy gazda lányaként azt is tudom, hogy mit jelent az, hogy haszonállat. Nem véletlenül nem engedem meg magamnak, hogy a kismalacokkal barátkozzam – a nyuszikkal elkéstem, a mai napig a gondolattól is irtózom, hogy megkóstoljam a nyúlhúst. Velük ugyanis játszottam gyerekként. De, amire ki akarok lyukadni, hogy a lovak abban az időben munkaállatok voltak. Hogy a könyv egy szereplőjének szavait idézzem, ki kell belőlük hajtani a tartásuk költségét és még a bevételt is. Ez már alapból borzalmas helyzeteket szül, de hozzá jönnek a kegyetlen emberek is. Simán állatkínzás, ami itt le van írva. Tudom, érzékeny vagyok az állatok bántalmazására és jobban fáj nekem minden bántalmuk, de akkor is iszonytató képek és gondolatok vannak megfogalmazva, amelyek miatt ez számomra nem gyerekkönyv. Egy ponton Szépségnek konkrétan halálvágya van és ha egy ló olyan lény lenne, akkor öngyilkos lenne. Van itt ló- és állat megcsonkítása, háborús jelenet, halálra dolgoztatás és állatok verése. Gyerekkönyv, tényleg? Szerintem nem.

Szívem szerint én állatos történelmi regényként ajánlanám. Szépség szemével gyönyörűen bemutatja, milyen volt a vidéki és a nagyvárosi élet a korabeli Angliában. Társadalmi rétegeket mutat be, és nem kevés társadalmi feszültséget, problémát is tárgyal. Elég csak a vén kocsisra gondolni, vagy arra, miért iszákos annyi kocsis. Sokszor felmerül, hogy mekkora a különbség gazdag és szegény között, bár azt a javára kell írni a szerzőnek, hogy a szegények és a gazdagok között is vannak jó, valamint rossz emberek, nem a vagyoni helyzetük határozza meg, milyenek.

Mellette több ponton is nagyon mai tud lenni. Csak egyet emelnék ki: a divat kérdését. Remekül feszegeti, hogy mekkora ostobaság, hogy az emberek belemennek ostoba szokásokba, amivel csak ártanak a divat nevében. Nem utánozni kell majomként, hanem használni a szürke állományt, ha már ott lötyög a fejükben…

Viszonylag rövid történetről beszélünk, de Sewell nagyon sok mindent bele tudott tenni. Végig mozgalmas és változatos, sok minden történik benne. Ráadásul ettől nem lesz felsorolásszerű, vagy kapkodós. Szépen meg van írva és kidolgozva, szerettem is olvasni.

 Emlékezetesek tudtak lenni a szereplői, legyenek azok emberek vagy állatok. Itt nem is okozott gondot, amikor visszatérő szereplőkről volt szó, mert miközben kitöltenek egy sémát, volt mindben valami egyedi és megjegyezhető, ami miatt később is tudhattam, hogy ki kicsoda. Lehetne azt fejtegetni, hogy nem túl bonyolult egy szereplő sem, de felesleges lenne.

Nagyon szerethető, értékes kötet – vannak csúcspontok, fájdalmak is, és maradandó állatos regény. Ha csak egy könyvet is írt Sewell, azt nagyon jól megírta.

Sewell: Fekete Szépség – Mint gyerekkönyv: 75% közvetlen és nagyon személyes, leköt és érdekes, miközben tanít is egy más korszak világára.

Szubjektíven: 95% mélyen át tudtam érezni. Tartalmas, nagyon empatikus és áthatja az állatok szeretetére nevelés.

Ősi háborúba csöppenő, örökséggel szembesülő, misztikus.

Heaven elégedett újságíró Londonban. Vannak szerető szülei, van egy szeretett állása egy divatmagazinnál és jók a megérzései is. Egy nap különös alak keresi fel, és kezd el neki beszélni a déd- és nagyanyjáról, és egy különös szektáról. Elsőre meg sem akarja hallgatni, de aztán motoszkálni kezd benne, mit tudhat a felmenőiről. Már szeretne találkozni vele, de nem is olyan könnyű a nyomára bukkanni. Heaven még egy halottlátót is felkeres, és elszenved egy különös autóbalesetet. Egy vonzó nyomozóval kiegészülve szedi össze a részleteket és szembesül azzal, hogy az eddigi élete nem az igazi volt. Még a neve sem az eredeti. A nagyanyja menekítette csecsemőként Londonba és szerzett neki nevelőszülőket. Hogy a harmincas éveiig normális lehessen, mert utána el kell fogadnia a küldetését. Mert családjuk erőt és kötelességet kapott az ősapjuktól, Clarustól. Minden méltó Clara a fény harcosa kell legyen, és most Heaven a következő.

Elöljáróban annyit, R. Kelényi történetei akkor tetszenek a legjobban, amikor romantikus és kalandos történelmi sztorikat mesél. Ha már modern női regény, vagy ilyen új téma, mint ez a misztikus krimi-féle, nekem kevésbé tetszenek. Nem a Heaven változtat ezen a megfigyelésemen.

Először is, nagyon egyszerűsített és mesebeli az alap. Ha csak a fő motívumokat nézem: Clarus leszármazottai közül csak a nők lehetnek harcosok, és az ő első vagy második keresztnevük mindig a Clara. Nex papjai mindig férfiak. A nők a fény harcosai, a férfiak a sötétségé. Máris, roppantul egyszerű, hogy van jó és rossz és pont. Amennyit most látunk a Nex papjaiból, nagyon James Bond gonosznak tűnnek. Minél több hatalmat és pénzt akarnak, de önmagáért. Mi lenne a cél?

Közben meg egyes pontok a világképében nem világosak. Amin megakadt a szemem, hogy vannak fiúk is a családban. Az első Clara több fiút és egy lányt szült. Ha valamelyik fiának lett lánya, ő miért nem lehet harcos Clara? Miért csak egy lehet, ha pap meg kapásból nyolc van? Vagy, ha a mágia egy embernek adatik, a többiek miért nem lehetnek segítők a családi harcban? Vagy: egy ponton le van írva, hogy jelenleg Clara az egyetlen élő leszármazott. Ez mintha azt feltételezné, hogy lehetne más is a leszármazott. Akkor most még se csak a Clara azonos nevű lánya változhat Clarus kiválasztottjává?

Az életkorokkal is bajom van. Clara 33 évesen kezdi el megkapni az örökölt erőt, válik harcossá. A modern korra ez tökéletesen meg is felel, erre már végez a tanulmányaival, saját egzisztenciája kezd lenni és a családalapítás is kb. erre tolódott. Az aktív évei javát töltheti a harccal. Csak éppen Clarus ezt a kort időszámításunk előtt jelölte ki, amikor jóval alacsonyabb volt az átlag életkor. 26, a klasszikus görög korra ment fel 28-ra. Ilyen alapon egy átlag Clara az ereje megkapását sem élte volna meg.

Plusz, hol a logika abban, hogy nem készítik fel a lányokat, mi vár rájuk? Ha valahol értem is, hogy egy békés gyerekkort akarnak biztosítani, csak annál nagyobb a sokk, amikor már van egy élete, egy családja és mindent fel kellene adnia vagy háttérbe szorítania. A modern kori családi tragédiák is innen fakadtak. Persze, értem. Ez kell ahhoz, hogy a jelen történet hősnője nyomozhasson és most ismerkedhessen meg az olvasóval együtt a történettel.

A modern korban azt sem nagyon tudom elképzelni, hogy nézne ki ez a harc az egyensúlyért és a gonosz ellen. Ma már nem sokra megy azzal, hogy erősebb és gyorsabb, jobb harcos. Ha meg csak jótékonykodás, akkor felesleges a mitikus örökség, pénzzel bárki lehet kiválasztott. Mondjuk, a korábbi korokból se tiszta, mit is csináltak. A dédmama naplójából is csak az derül ki, hogy az anyja sokat utazott, és ennyi. Nincs konkretizálva sehol, csak az ókorban, ahol ténylegesen karddal küzdöttek egymás ellen.

Nem szerettem azt sem, hogy van is mágia, nincs is. Amikor a végén a druidák leszármazottai az egészet elütik azzal, hogy csak a tudomány van és pont, az nem kicsit illúzióromboló. Akkor meg nem több a sztori gazdag emberek harcánál a világ irányításáért. Néha mégis van benne mitikus elem – most akkor van, vagy nincs?
Az egész ügy annyira súlytalannak tűnik ebben a részben. Heaven keresi a családi múltat, Frank ott áll mellette – és jön a csavar, ami nem is annyira meglepő. Hogy aztán megint menjünk a könnyebb úton, mert van egy jóképű segítő is, aki alig várja, hogy Heaven segítésének szentelje az életét. Amennyire ezt szerelmi szálnak lehet nevezni, annyira tetszett. Alig. A tiltott románc sokkal jobban tetszett volna, ha pl. Frank marad játékban Heaven szívéért, és billegnének a kötelességük és a szenvedélyük között. Az olyan olcsó, hogy ott a tökéletes pasi, akivel még a dédi is megjósolta, milyen szép pár lennének.

Hiába szeretem, hogy mennyire olvasmányos és könnyen fogyasztható R. Kelényi Angelika prózája, itt folyamatosan találtam valamit a cselekményben, ami hiányzott vagy bosszantott, vagy nekem nem állt össze. Tudom, nem a részleteken kellene fennakadnom, de nincs izgalmas krimi vagy olyan cselekmény, ami lekötött volna annyira, hogy ne a fentieken pörögjön közben az agyam.

Ehhez jön hozzá, hogy Heaven nagyon emlékeztet Caroline Wood-ra. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha a szerző e másik hőse kapna mitikus kalandot. A másik, Nora Roberts Kiválasztott Krónikája trilógiája. Azt is legfeljebb közepesnek mondanám, de ehhez képest az nagyon ki volt találva. Sok hasonló dolgot is érzek bennük, de mindig a jelen sztori a kevesebb vagy a kidolgozatlanabb, ha egymás mellé teszem őket.

Pedig szerettem volna szeretni ezt a regényt, de egyszerűen nem tudom. Az én fantasy és krimi elvárásaimhoz képest nagyon kevés, amit nyújtani tud. Arról nem is beszélve, hogy olyan, mint egy tévésorozat nyitófilmje.

R. Kelényi: Heaven – Mint krimi: 45% R. Kelényi olvasmányos stílusa megvan, de a történet alig több egy nagy felvezetésnél.
Szubjektíven: 40% több elemét is klisének éreztem, nem kedveltem meg a hősnőt és annyira nem érzem önálló történetnek sem.

Több mint huszonöt éve abból élek, hogy történeteket találok ki. Tudom, hogy a valóságban létező hazugságokat és titkokat semmi sem tudja felülmúlni. Semmi.

Amnéziás, családi titok nyomába eredő, gyilkosos.

Louise boldogan él egy kis szigeten: jól megvan kedvesével, egy íróval és vezeti a kis kávézóját. Nem kis sokként éri, amikor beállít egy férfi, és közli vele, hogy az igazi neve nem is Louise. Ő Helene, a felesége, akinek 3 éve veszett nyoma. Egy cégbirodalom örököse, két kisgyermek édesanyja. Helene sokáig nem hisz neki, noha fotói is vannak. Kénytelen szembenézni vele, amit maga előtt is tagadott: hogy nincsenek emlékei korábbról, volt egy súlyos fejsérülése és ő bizony Edmond felesége. Az érzései Joachim mellett tartanák, de amikor találkozhat a gyerekeivel, már nem tud hátat fordítani. Ösztönösen érzi, hogy Christian és Sofie az övéi. Velük marad, próbál a férje iránt is érezni valamit és megismerni a korábbi életét. Nem tetszik neki, amit Helene személyéről kiderít. Egy nő, akinek mindenki szerint kőből volt a szíve. De mi történt vele, honnan volt a fejsérülése? Közben Joachim is nyomozni kezd, hogy arra jöjjön rá, mi történt az igazi Louise-zal.

Kicsit olyan érzés Ekberg ezen könyvét olvasni, mintha egy áráért kettőt kaptunk volna. Kis naivan azt gondoltam, hogy majd minden összefügg mindennel, erre volt benne két olyan bűnügy is, hogy csak fogtam a fejem: mennyire kell elvetemült írónak lenni, hogy valaki ilyet kitaláljon? Mondjuk, a skandináv szerzőktől nem állnak távol az ilyen ötletek…

A történet egy tipikus thriller fordulattal veszi kezdetét. Hősnőnk rá kell jöjjön, hogy az élete hazugság, korábban más volt, és az amnézia megfosztotta nemcsak a korábbi énjétől, de a családjától is. Itt azonban – a szerző ügyes húzásával ketté fognak válni a szálak és kapunk egy thrillert meg egy krimit is.

Maradjunk elsőre a hősnő mellett! Helene újra elkezdni megismerni a régi énjét, és érzi, hogy valami nem stimmel azzal, amit az anyósa és a férje mondanak neki. Rá akar jönni, mi történt pontosan a fejsérülése idején, és mit rejtenek el előle. Lesz itt őrültség, nagyon sötét családi titkok és nem egy csavar is. Általában nem díjazom, amikor a regény nagy csavarjának van egy újabb csavarja, de ide jól esett. Kicsit oldott a történet beteg voltán, bár egész másképpen lett így beteg a vége. Elképesztő, hogy egyesek mire nem képesek a pénzért, bosszúért – van itt egy nő, aki a saját gyerekét olyan szinten tette tönkre, hogy arra szavaim sincsenek. Feszültséggel teli, fordulatos, ahogy Helene mindenre rájön, és a Gázláng vonalán haladva azzal is jól el tudtak játszani, amikor a család az őrülettel akarja sarokba szorítani, noha semmi baja sincs, csak túl sok minden lesz világos előtte.

Helene szimpatikus hősnő, és nagyon át lehet érezni, ahogy próbál egyensúlyt találni. Ahogy a gyerekeihez ösztönösen kapcsolódik, ahogy tudni akarja az igazat. Különösen élveztem, hogy a jelen énje és a régi mennyire másak, és ezt hogyan sikerül feldolgoznia. Lélektanilag is szépen össze van rakva a nő alakja.

A másik szál Joachim nyomozása, aki az ügyet a másik oldalról közelíti meg. Helene Louise nevével élt, aki létező személy, de eltűnt. Miközben Helene a saját idővonalát kutatta, Joachim Louise történetét igyekezett felépíteni. Abszolút meglepett, hogy mire vezetett ez ki. Maga a nyomozás itt volt halványabb, de a vége… azért megérte a férfi fejezeteit is végigolvasni. Fogékony vagyok az elmebeteg sorozatgyilkosok és zsenik történetére, itt meg a kettőt sikerül ötvözni. Szinte sajnálom is, hogy az ezen a szálon megjelenő gyilkos nem kapott saját regényt. Van itt művészet, kísérlet, őrület…

A kettő egy ponton találkozni is tud, és Ekberg minden szálat elegánsan el tud varrni. Ugyan a végére nagyobb drámát vártam, de ez nem klasszikus skandináv krimi. Inkább megnyugtató vége van, mindenki megkapja, amit érdemel.

Korrekten meg is van írva – végig tartja a feszültséget és jól adagolja a kis részleteket, amelyek majd elvezetnek a végső megoldáshoz. Ahogy már írtam, mindkét szálnak megvannak a maga erősségei, és a kettő együtt jó kis elegyet alkot.

Minden benne foglalt rettenet ellenére krimiként szórakoztató olvasmány volt, amiben benne van az a skandináv sötétség és rettenetes bűnök, amit északról várni szoktam.

Ekberg: Kétség – Mint thriller: 75% izgalmasan elbeszélt és lélektanilag is alátámasztott történet, amelynek jól állt a két szálon való vezetése.

Szubjektíven: 70% a vége nekem ugyan túl boldog lett, de meg tudott lepni a történet nem egy húzásával és szimpatizáltam Helene karakterével is.

Az emancipáció nem azt jelenti, hogy mindenre nemet mondunk. Az öröm is lehet felszabadító.

Erin egyvalamiben biztos: bármit teszel, az emberek úgyis beskatulyáznak. Így vagyunk kódolva. A lustaság az alapállapotunk. Kategóriákba soroljuk a dolgokat, hogy könnyebben megértsük őket.

Középiskolai, szervezetet alapító, kamaszos, szexizmus ellen felszólaló.

Grace új a városban és új középiskolába kell mennie. A szobájában pár sort talál bevésve a falba, ami után kérdezősködni kezd. Hamarosan megismeri a kamaszlány történetét, aki korábban abban a házban élt a családjával. Lucy szürke egérke volt, akire egy buliban felfigyelt az egyik iskolai menő. Mire a lány feleszmélt, már részegen hevert egy ágyon és sorban jöttek a fiúk, akik nem értették a nemet és simán hasra fordították, amikor már nem bírták a könnyeit látni. Lucy feljelentette őket csoportos erőszakért, de nem hittek neki. A fiúk itt vannak, most is menők, Lucy és a családja elmenekült. Grace kiakad, és van két másik lány is, akiket mélyen érintenek a Grace-szel történtek. Rosina, akitől legidősebb mexikói lánygyerekként nem csak azt várják el, hogy a család éttermében dolgozzon, de neki kell vigyáznia a kisebb rokon gyerekekre is. Erin, aki autista, nem igazán érti az érzelmeket, és aki mélyen rejti, neki milyen hasonló tapasztalata volt korábban, ami miatt nekik is menekülni kellett. Alakítanak a lányoknak egy beszélgető kört, és rá akarnak jönni, mit tehetnek, hogy a lányokat is emberszámba vegyék, és ne használják ki többé őket a fiúk.

Bár az alap hasonló, nem véletlen, hogy a Moxie lett filmesítve és nem A Senkise-lányok. Mindkettőben lányok szervezkednek, mindkettőben középiskolások, és mindkettőben a lányok állnak ki azért, hogy szűnjön a szexizmus.

A legnagyobb különbséget abban látom, hogy ez a történet nyersebb és ebben több durva dolog meg is történik. A Moxie-történetében egy lányt majdnem megerőszakolnak (a filmben volt is erőszak, a regényben a lány még el tudott menekülni), a Senkise-lányok esetében van tömeges erőszak és rendszeres alkohollal való visszaélés és hozzá erőszak is. A Moxie hősnői még őriznek ártatlanságot, a Senkise-lányok sokkal sebzettebbek.

A Moxie jópofa és ötletes is igyekezett lenni, és nem estek át a ló túloldalára. Ott voltak rendes fiúk is, és nem a férfiak ellen hirdettek háborút, csak le akarták metszeni az olyan hajtásokat, mint a focistákkal kivételezés, a lányok tapogatása és a szexista listák. A Senkise-lányok háborúba indulnak egységesen a fiúk ellen. Ők pl. szexmegvonással harcolnak. Az tetszett, amikor más hangok is jönnek, és van olyan lány, aki ki is mondja, hogy ezzel a fiúk szintjére süllyednek és igazi változást nem érnek el – és elkeserítő, hogy mégis arra jutnak, ez a legjobb eszköz, amivel védhetik magukat.

A szexualitás különben is sokféleképpen és mélyen téma a regényben. Nem csak a kiemelt szereplők kapcsán, és nem is övék az érdekes esetek. Erin egy traumával küzd, de érdekes, mennyire rá tud mutatni vele a szerző, hogy egyes betegségek milyen sérülékennyé teszik az embert ilyen téren. Rosina a családi elvárásokkal viaskodik, miközben egy lány tetszik meg neki. De van itt olyan lány, akit ribancnak tartanak, és hagyja is, tegyék csak, amit akarnak a testével, mert már maga sem hiszi, hogy több járna neki. Van itt olyan lány, aki pasifaló és most először figyel fel valakire, aki jelenthetne is valamit. Van pompon lány, akinek elege van abból, hogy csak a testét veszik észre belőle. Van olyan kocka, aki bármit megadna, ha valaki a nőt is meglátná benne. Van egy fiú, aki belül lánynak érzi magát. Akár kis bevágásokkal is megvillannak esetek, lányok találkozása a szexualitással. Széles a paletta, és talán nagyon ebbe az irányba megy el a sztori. Megmutatni, mi minden lehetséges. Ha valahol érdekes is, a bevágásos technika tetszett is, nekem egysíkúvá tette a történetet.

A témája miatt fontos, de ha választani kellene, nekem a Moxie vonala jobban bejött.

Reed: A Senkise-lányok – Mint ifjúsági: 60% fontos téma, jó szerkesztés – de a téma nagyon egysíkú és a cselekmény rovására megy a széles merítése az eseteknek.

Szubjektíven: 45% pont a főszereplők története érdekelt kevésbé, és számomra egysíkú is.

Kormány és rend nélkül a pénz csak egy rakás zöld papír.

A vágy nem szeszély. Nem henye kívánság, ami egy napos délutánon szállja meg az embert. A vágy az abszolút akarat, olyan mély és tartós sóvárgás, amelyet képtelenség megtagadni.

Azok, akik a halhatatlanságra áhítoznak, nem értik, mi az.