Családi, bosszút állós, életet nyilvánosan élő.

Emmy életében minden tervezett és kiszámított. A divatszakmában dolgozó nő, ahogy teherbe esett, már tervet is szőtt, hogy lesz ebből megélhetés. Kitalálta a karakterét, létrehozta az Insta fiókját, és remek érzéssel nyúlt rá, mi kell az olvasóknak. Milliós követőtábor, szponzorok hada az övé. Kevesen látnak a felszín mögé: hogy mennyit hamisít Emmy a látszatért. Minden kitalált, megrendezett és profitorientált nála. Úgy sikeres, ha szétszórt és kissé szerencsétlen anyának tűnik problémákkal, noha igazából minden álomszerű. Jóképű, szerető férj, aki teljesen együttműködik az imázs építésében. A gyerekeik szépek, jól neveltek és egyáltalán nem kell küszködni velük, ahogy a profilban hazudja. Most azonban les rá valaki, aki már pontosan tudja, hogy ezek a közzétett képkockák az életéből mennyire hamisak. Közeleg valaki, aki mindent meg akar fizettetni a nővel, aki nem is sejti, mi közeleg.

Az alapötlet nekem vonzó volt: megnézni, hogy mi van egy sikerblog mögött. Mellette thriller is, hiszen a sikeranyát valaki kiszemeli magának. Aztán elkezdtek jönni az értékelések és már az kezdett érdekelni, mi ment ennyire félre. Nagyon sokan és nagyon nem szerették ezt a regényt. Akkor is nézzük is alaposabban!

A regény más attól, hogy nem jó emberekről szól. Ha nagyítóval keresed benne a szimpatikus szereplőt, akkor sem találod meg. Rendben, a gyerekek talán ártatlanok, de ők nem kapnak aktív szerepet. Coco még csak 3, Bear meg baba. Rám jellemző, hogy már a gyerekek nevein is képes vagyok megakadni. Coco, ez leesett. Divatmániás az anya, a lányát biztos Chanel után nevezte el. Mondjuk, Coco Chanel eredeti keresztneve Gabrielle volt, az jobban is hangzana, de legyen. Coco. Nekem beugrik róla a Coccolino maci. Amivel máris a fiúnál vagyunk, Bear. Mégis, ki nevezi a gyerekét Medvének? Motoros banda tagok. Kutyanévnek inkább el tudnám fogadni, mint egy gyereknek. De ez még nem húzná fel annyira az agyam, hogy ne tetszen miatta a regény. Amivel visszakanyarodok az eredeti gondolatomhoz.

Nincsenek jó emberek itt. Emmy kontrollmániás és az ember gyomra felfordul, mit össze nem hazudik és hamisít. Még a családi szentélyben is, ahol elvileg nincsenek titkok. Pl. Dan, a férje sem tudja, hogy mielőtt megszülte Cocót, és Dan már gyereket akart, kétszer is elment abortuszra. Hamis minden. Dan sem jobb az asszonynál. Már az sokat elmond, hogy amikor kiderült, hogy Emmy egyszerre járt vele és egy másik férfival, az sem érdekelte különösebben. Ő is benne van mindenben, és amikor az ő 15 perc hírneve jön el, még jobban is megy neki a hamis celeb lét, mint korábban a feleségének. Nem rossz emberek, nem gonoszok, de nagyon nem is jó alakok. Nem lehet nekik drukkolni és tulajdonképpen ellenszenvesek, minél többet látsz belőlük. Egysíkúak is, profitorientáltak. Nagyon.

Van, aki negatív emberekről ír letehetetlenül – Flynn a kedvenc példám. De Lloyd kilométerekre van attól, hogy olyan összetett és sötét/beteg alakokat írjon, mint a Holtodiglan, Éles tárgyak vagy a Sötét helyek hősei. Az övéi simán csak taszítóak.

A leselkedő bosszúálló is unalmas. Annyira fenyegetőnek akarta Lloyd megírni, aztán tulajdonképpen egy nagy szerencsétlenség a végeredmény. Hamar le van lőve a poén, ki ő és miért akar bosszút. Elvileg vele lehetne érzelmileg azonosulni, de ahhoz keveset szerepel, és ő is nagyon egyszerű. Csak a bosszú az övé, aztán abban is elbukik. Fenyegetődzhet a végén, már semmi veszélyérzetet nem okoz. Nem ijesztő, csak sajnálható és szerencsétlen ez a nő.

Ehhez kapcsolódik, hogy nem tud jó tetőpontot írni Lloyd. Kevés dolog történik, lassan és ami izgalmas kellene, hogy legyen, az sem az. Amikor végre jön az izgalom, pillanatok alatt megoldódik minden és nincs semmi feloldozás. Senki nem fizet meg semmiért, mindenki megúszik mindent és mehet a népek szédítése tovább. Lehangoló.

Vagyis, értem is, miért utálták ezt sokan. Azért belőlem annyira heves nem tetszést nem váltott ki. Én megtaláltam a szórakozásom abban, hogy mennyire mű Dan és Emmy élete, hogy hozzák össze a műsort a nézőiknek. Talán úgy fogalmaznám meg, hogy rajtuk keresztül meg lehet érteni azt a jelenséget is, hogy sokan miért vannak rákattanva a valóság show-kra is, amiknek aztán semmi köze a valósághoz.

Lloyd: Képkockák – Mint thriller: 35% ellenszenves és egysíkú karakterek, kevés cselekmény, jó alapötletből gyengébb regény.

Szubjektíven: 45% bár lekötött a kulisszák mögé nézés, nagyon hiányzott egy szereplő, aki szimpatikus vagy nagyon utálható lett volna.

A valóság mély és távoli. Sok titkot őriz, és a végtelenbe nyúlik.

A film múló dolog, viszont a könyv, a jó könyv örök vagy majdnem az.

Azt hiszem, a huszonegyedik században a telefonunk a jegygyűrű, ami a világunkhoz köt bennünket. Ha így van, akkor ez rossz házasság.

Alakváltós, ördögi alkut kötő, másvilági segítséget kapó.

Craig már gyerekként kiemelkedett azzal a közösségből, hogy nagyon szépen olvasott. Így eshetett meg, hogy a községbe költöző milliomos őt szemelte ki, hogy olvasson fel neki, mivel már nem bírta úgy a szeme, mint korábban. A fiú apja ugyan kevesellte a bért és a karácsonyi ajándékot is, de a fiú szerette az öreget és elég volt neki a pénz is. Ahogy idősödött, a kapcsolat barátsággá nemesedik. Craig ajándékoz neki okostelefont, tanítja meg használni, és teszi majd mellé a sírba is, ami nem várt történetet indít el. (Mr. Harrigan telefonja) Novellista volt, de most elérkezettnek látta az időt, hogy regényt is írjon. A családot hátrahagyva vidékre ment dolgozni, de súlyosan megbetegedett. A rossz időben egy patkányt ilyen állapotban engedett be a házba, melegedni a kandalló elé. Utána aztán hosszan gyötrődhetett, hogy a képzelete játszott vele, vagy valóban fausti alkut kötött az állattal. (A patkány)

Stephen King novelláit kifejezetten szeretem. Jól áll neki, hogy sűrítenie kell a cselekményt, és nem többszáz oldalban mesél el egy történetet. Valami ilyesmit vártam ettől a kötettől is – nem éppen ezt kaptam.

A kötetben 4 történetet kapott helyet. Ebből 3 hosszabb elbeszélés, 50-70 oldal közötti. A negyedik viszont simán egy kisregény, nagyobb terjedelemmel. A címadó Minél véresebb ráadásul nem is önálló történet. Visszatérő szereplője és témája van – aki ismeri a Mr. Mercedest, illetve A kívülállót, nem egy ismerős elemre és szereplőre tud rámutatni. Igaz, lehet előismeret nélkül is érteni, de sokkal jobb és világosabb, ha nem ez az első falatunk King eme univerzumából.

Hosszabb, a cselekményt is jobban elnyújtotta. King stílusjegye, hogy a horror fokozatosan csap le a regényeiben. Bőven előkészíti a terepet, a rettenet eleinte nem is észlelhető, csak a tarkódon érzel valami hideget, valami ijesztőt, ha nem is érted miért. Néha nagyon eltalálja ezt a hangulatot, most azonban a kisregény terjedelem ellenére is hosszúnak találtam, amíg a hősnő megteszi a felfedezést és hirtelen egy szörnyvadászatban vehetünk vele részt. Mivel a pörgős cselekményt szeretem, A kívülálló meg annyira nem tetszett, így ez a történet inkább a végével hatott rám, de még így is ez volt a számomra leggyengébb a kötetben.

Amiről szívesebben írok: A patkány és a Mr. Harrigan telefonja. Mindkettőben van egy olyan motívum, ami nagyon King. A patkány hőse író, és bőven téma az alkotói folyamat. King sokat ír írókról, most is. Ebben a sztoriban a rejtélyt és a gyanakvást fokozza a végsőkig: mi sem tudjuk, mi az igazság. King végig játszik is, hogy a racionális elménkre hallgassunk, vagy valóban természetfeletti ténykedik a háttérben. Maga a patkány is erőteljes választás, ha már sátáni alkuról van szó. Valahogy kevésbé lenne horrorba illő, ha egy barátságos golden retriever csábítana sötét alkura.

A technika veszélyei a másik, amit már többször megírt King. A sorok között nem egyszer ki lehet olvasni, hogy mennyire veszélyes, hogy ilyen digitális lett a világ. Ugyan a történet rémfaktora nem ebből fakad, de egy telefonnak nagyon is aktív szerepe van benne. Valamint, ebben is megvan az a kettősség, hogy ésszerű megoldást is kereshetünk, vagy elfogadhatjuk a sokkal merészebb és másvilági megoldást. Határozottan tetszett, ahogy ránk hagyja, melyik verzióban akarunk hinni és esetleg tartani tőle.

A világvégét megidéző Chuck élete nem tudott lekötni. Disztópia, és egyéni sors van benne összemosva, de Chuck nagyon semmilyen figura lett számomra. Amilyen élő Craig vagy Drew a másik két rövidebb történetben, annyira unalmas nekem Chuck.

Ha nem is novellás kötet volt, de nem rossz szájízzel köszönök el a kötettől. Két novellája kifejezetten tetszett. Az egésze jól képviseli King munkásságát és a visszatérő témáit. Még mindig olvasmányos a horror királya, ha már tudom is sorolni, hogy saját magát is mivel juttatja eszembe egy-egy történetében.

King: Minél véresebb – Mint horror: 70% King megszokott stílusjegyei és témai köszönnek vissza, novellákban pörgősen; nem, mint a kisregényben.

Szubjektíven: 55% két novella nagyon tetszett, de A kívülálló világába nem szerettem visszajönni.

– Hogyan tudom felvenni vele a kapcsolatot?
– A Különleges Légi Szolgálattal nem lehet csak úgy felvenni a kapcsolatot. Ők keresik meg azt, akivel találkozni akarnak, és általában azért, hogy végezzenek vele.
– Igazán bájos. És ha nem akarok meghalni, uram?
– Stewart végül a Coldstream gárdisták ezredese lett, így valószínűleg a szárnysegédje tudni fogja, hogyan lépjen vele kapcsolatba. De figyelmeztetem: ha morogni hallja, jobb, ha fedezékbe vonul.

Drogbáró nyomába eredő, átveréseket szövő, családos.

William a csapatával együtt a kábítószerelhárítási osztályra kerül, és gyorsan szembe is jön vele az első komoly ügye. Egy régi ismerősbe botlik, aki új életet akar kezdeni. Ehhez pénz kell, és vállalja, hogy besúgó lesz. William nem csak egy drogkirályhoz kerül egyre közelebb, de korábbi ellenfele, Miles Faulkner is célkeresztbe kerülhet. Miles sem felejtette el a rendőrt, akinek majdnem sikerült börtönbe juttatnia. Bosszút akar állni és William szívét veszi célba: képes William esküvőjére betörni, és a pap előtt botrányt rendezni. Beth és William azonban nem az a páros, akiket Miles ilyen könnyen legyűrhetne. Az egész család újra akcióba lendül: William újra leleplezi Miles ügyeit, és a bíróságon megint az apja és a nővére képviselik ellene a vádat. De vajon ennyi elég, hogy a férfi zavaros ügyeinek véget vessenek?

Kellett ez a második kötet, hogy jobban átlássam, mit is tartalmaz a William Warwick sorozat. Eddig simán egy karrierregénynek olvastam, melyben főszereplő rendőrünk egyre feljebb jut a ranglétrán, miközben a családjával is történik ez-az. Most azonban egy nagyobb mintát fedeztem fel.

Nem lehet ezt a kötetet az előző ismerete nélkül olvasni. Talán a bűnügy másnak tűnik elsőre, hiszen nem a műkincsekkel kapcsolatban alakulnak az események, hanem a drogkereskedelem kerül a fókuszba, de szervesen az előző részből nőnek ki a konfliktusok. Már az egész egy nagy csatának tűnik: William Miles ellen. A játéktér változott, de megint ez a két ember néz szembe egymással és igyekeznek nyerni.

A regény több szálon van vezetve, hiszen William nyomozásának csak egy kis része, ami Milest is érinti. Végig tudjuk követni, hogy miképpen csap le és juttat börtönbe egy igazán nagy szereplőt. Már felvázolja Archer azt is, hogy mi lesz William következő nagy csatája. Egyre biztosabb benne, hogy egy vezető felügyelő korrupt, és kényszerpályára kerül: ha hallgat, ha elengedi, amit észrevett, szépen haladhat tovább a ranglétrán. Senki nem akar ügyet. Ő azonban nem az a férfi, aki erre képes lenne – és már meg is van, mi lesz a 3. részben szerintem.

Kiegészül mindez majd az ismerős bírósági tárgyalással, ahol az előző kötet játékosai feszülnek újfent egymásnak. Most is élveztem a tárgyalást, noha kísértetiesen hasonlít a felépítése arra, ami az előző kötetben történt. Hogyan tűnik nyerhetetlen az ügy, aztán Grace igencsak odacsap és dől minden.

A családi szál, ami most talán kevesebb. William és Beth már fix pár, ebben a kötetben van az esküvőjük és családot is alapítanak. Ám már nincs fejlődés: egymást szerető és támogató pár, akik már csak élik a maguk happy endjét. Hiányoltam is valamivel több érzelmet: a babáknak örülnek és kb. ennyi, amit Archer úgy-ahogy meg tud ragadni érzelmileg.

Mert ez a regény nem von be érzelmileg. Archer stílusa különben is száraz, és gyakran eszembe juttat egy krónikát is. Elmondja a történteket, néha tesz egy megjegyzést a szereplői lelki állapotáról is, de azt érzelmileg nem hiteti él. Steril, talán ez a jó szó. A cselekményt ettől jól vezeti, és vannak nagyon eltalált jelenetei, de a karakterábrázolás nem kerül fel a kötet erősségei közé.

Ezért nehéz ügy a regény humora is. Valami van benne, egy-egy jelenetben és megjegyzésben érezni lehet, hogy ez mosolygós. Csak nem a nevetős, hanem az intellektuálisan csiklandozó humor.

A szereplőket továbbra is kedvelem. William a mesék bátor lovagja is lehetne, csak ő nem sárkányokkal, hanem bűnözőkkel küzd meg. Talán ezért is, de Miles az, akit egyre inkább érdekesnek találok. Nem tűnik egy lángelmének, de minél inkább nyomon követem, mit tud megtenni, lehet, hogy meggondolom ebben magam. Ha látszólag veszít is, akkor is van valami, amiben nyertes tud lenni. Mindig van vészterv, soha nem adja fel és a maga módján kifejezetten intelligens is. Nagyon nem jó ember, az erkölcs messze áll tőle, de ez nem von le, abból, hogy mire képes. Méltó ellenfél.

Ez lesz a végszavam is. A pályán van a két méltó ellenfél, és érezhető, hogy a következő rész két nagy csatája közül az egyik az övék lesz. Vagyis, sorozatként is remekül működik a William Warwick krimik sora.

Archer: Szem előtt – Mint krimi: 75% egyszerre jó folytatás és önálló krimi is, kellő izgalmakkal és más stílusú cselekményszálakkal, emlékezetes karakterekkel.

Szubjektíven: 60% a William – Miles csata egyre jobban tetszik, viszont kezdem hiányozni az érzelmek jobb kifejezését.

A héten még pihennek a nyomdagépek is, de elvileg jövő héttől majd beindulnak.

Itt minden a felszín: látniuk kell, hogy helyesen cselekszünk. Gyűlölöm ezt. Olyan érzés, mintha folyton a Nagy Testvér figyelne.

Zsidó közösségben felnövő, házasodó és menekülő.

Chani 19 éves, élénk és kíváncsi teremtés. Nehezen viseli, hogy egy 8 gyerekes családba született nagyjából középső gyermekként. Tudja, hogy itt az ideje, hogy férjet találjon magának, és így menekülhet a családi házból. Ám a helyzetét nem könnyíti meg, hogy a szülei szegénynek számítanak és a lány hírhedt a londoni, zárt zsidó közösségben az élénk természetéről is. Baruch gazdag család sarja, akit a szülei rabbinak szánnak. 20 éves és hamarosan Jeruzsálemben folytatja a tanulmányait. Az anyja előbb még összehozná egy kiszemelt lánnyal, ám a fiatalember egy esküvőn megpillantja Chani-t, és életében először nem engedelmeskedik a szülőknek, ezt a lányt akarja. Miközben Chani és Baruch a közösség szabályai szerint elkezdik megismerni egymást, a rabbi felesége, Rivka kénytelen átértékelni a maga döntéseit, a házasságát és a hitét is.

Nem Eve Harris az első, aki témává emelte a zárt zsidó közösségeket. Van krimi, ami hasonló környezetben játszódik. A leghíresebb azonban egy önéletrajzi írás, az Unortodox, amiből sorozat is készült. Ez az, aminek a legtöbb közös vonása van Chani Kaufman történetével.

Két fő történetszál van ebben a regényben: a fiatal és az érett nő története. Hiszen az a trükk, hogy nem csak Chani története ez, hanem Rivka ébredése is, ami már túl van mindazon, ami a fiatal lánynak csak most kezdődik el.

Chani hagyományos nevelést kapott és a kijelölt úton halad végig. Ugyan Harris kicsit eljátszik az ő kereteivel is: bár mindent szabályosan csinálnak, azért nem megy olyan egyszerűen, hogy a szegényebb család lánya hozzámenjen egy gazdag család fiához. Innen nézve mosolyogtató, hogy mik tűnnek ebben a közösségben hatalmas drámának: hogy a leendő anyós megpróbálja megvesztegetni vagy ráijeszteni? De Harris meg tudja mutatni, hogy ebben a világban ezek miért is olyan súlyosak.

Végig ott van a visszacsatolás, hogy milyen más ez a környezet. Leginkább a házasság, a szexualitás témája, ami már abszurd is. Itt két fiatal összeházasodik úgy, hogy a nászéjszakán csak ülnek az ágyon és próbálják kitalálni, mit kellene csinálniuk, mert még azt sem tudják, csókolózni hogyan kell, nemhogy annál messzebb elmenni. Amikor meg kérdezni próbáltak korábban, mindenki hárít, vagy egyenesen nekik támad, hogy ez tiltott téma, majd meglátják a gyakorlatban. Egy amúgy is borzalmas helyzet – 4 randevú után már esküdni kell vagy elköszönni és így csak még rosszabb.

Innen nézve nagyon abszurd tabuk vannak az életükben, és nem véletlenül visszatérő az a gondolat, hogy ők nem szabadok. Csak egyféleképpen dönthetnek, minden szigorúan szabályozott. Baruch nem tanulhatta, amit szeretett volna. Chani sem törhet ki a zsidó nőktől elvártak köréből. A szülőknek rettentő hatalmuk van felettük, és nem csak a nőknek rossz itt. Mondjuk, szerintem rosszabb, mint a férfiaknak, de egyik nemet sem lehet irigyelni. Még mindig nem értem, mi az a plusz, amit ez az élet ad, amiért valaki képes így élni. A másik szálon ugyan van fejtegetve, hogy egyfajta vallási mámor jár ezzel az élettel, de egyszerűen nem érzem át, hogy az megérheti ezt a megcsonkított létet.

Rivka már messzebb jutott, mint Chani. A fiatal lány is érzi az életmódjuk rácsait maga körül, de őt még nem szorítják agyon. Rivka azonban már szenved ezektől és eljut arra a pontra, ahol már nem bírja tovább. Amikről le kellett mondania, ahogy a férje megváltozott. Ahogy a látszat lesz minden – nem azért tartod be a legbizarrabb szabályt is, mert ez a belső késztetésed, hanem mert a szomszédnak meg kell mutatni, hogy mennyire rendes zsidó vagy. Harris gyönyörűen levezeti, ahogy a személyes tragédia és mindez elvezet oda, hogy menekülni kell – ahogy a már emlegetett Unortodox is erre a pontra jutott el.

Izgalmas, ahogy el van mesélve ez a két történet párhuzamosan. Talán ez a regény egyik legnagyobb erőssége is. A jelen cselekménye nagyon szűk: az a pár óra, amíg felkészítik a menyasszonyt, a fiatalok összeházasodnak és vár rájuk a nászi ágy. De, ahogy nálunk Szabó Magda művelte mesterien, ezt a keretet emlékekkel és flashback jelenetekkel egy-egy élet méretűre kitágítja. Mindkét nő egész útját leköveti, játszik az idősíkokkal és a végére áll csak össze a pillanat, hogy mindkét nő életet megváltoztató döntést hoz és lép egy nagyot.

Harris jó mesélő és a finom szövegezés, a lelki utak a történetben tartottak még úgy is, hogy eseménydúsnak egyáltalán nem nevezhető ez a regény. Karakterközpontú és egy olyan életmódot hoz közel, ami nálunk akár egzotikusnak is nevezhető.

Megvolt az élményszerűége, ha nem is az a regény, amit sűrűn leveszek majd a polcról.

Harris: A Kaufman lány házassága – Mint női: 85% bemutat egy más világot, és ötletesen két női karakterrel egész sorsok velejét fogja meg sok érzéssel, elegáns prózában.

Szubjektíven: 65% elég sokat borzadtam rajta, de szerettem a szereplő ábrázolásait és az ötletes időkezelését.

Sorozatgyilkosos, bosszút álló, múltat rejteni igyekvő.

Jana egyik krízist kénytelen kezelni a másik után. Már éppen megbarátkozna a gondolattal, hogy Per egyre többet jelent neki és szeretné beengedni az életébe, amikor meghal az anyja. Jana ügyész, akaratlanul is felfigyel jelekre, ha idő is kell, amíg magában megfogalmazza, mit látott. Ennél is súlyosabb, hogy Danilo megszökik a börtönből és egyenesen Jana lakására megy. Zsarolni kezdi: ő nem csak a múltjának az ismerője és részese, de egyben bizonyítéka is van mindenre. Nála vannak Jana gyerekkori naplói, így romba dönthet mindent, amit a nő felépített magának. Ha Jana vissza akarja kapni, segítenie kell neki a szökésben. Közben a munkáját is el kell látnia: egy sorozatgyilkos tűnt fel, kezet vág le, nyelvet ki – vajon mi van a brutális tettek mögött?

Nem mostanában olvastam Jana előző köteteit, így járatni is kellett kicsit az agyam, hogy fel tudjam venni a fonalat. A kötetben nincsen semmilyen összefoglaló a korábban történtekről, és Schepp nagyon kevés dolgot ismétel át és ritkán utal az előzményekre. Pedig ehhez a kötethez kellenek az előismeretek!

Alapvetően két esetet tárgyal – egy ponton talán háromnak tűnt, de kettőről kiderül, hogy szorosan összetartoznak. Ott van a sorozatgyilkos esete, Jana anyjának a halála és Danilo újabb cselekedetei. Kiemelten a sorozatgyilkos és Danilo van benne.

Schepp megosztotta a szereplőket is: a rendőrök a gyilkos nyomában járnak, és haladnak nyomról nyomra. Közben egy ügyhöz kapcsolódó mentős pokoljárása lazítja a fejezeteket, akiről érezni, hogy fontos szereplő, ha sokáig homályban is marad, hogy vele hogyan kapcsolódik össze minden ügy. De fontos, hogy előre sokat szerepeljen – ő hozza be a történetbe a thrillerekre jellemző fenyegetettséget. Sok minden elcsúszott az életében, most retteg és majd ő adja meg a válaszokat, köti össze a szálakat.

Így a nyomozós rész, a krimi rendben is van a könyvben. Ha nem is nagyon izgalmas, logikus és szépen összeköti a szerző a szálakat. Mint egy kirakós, majd összeállnak a részek, és ez tetszett annyira a végén, hogy feledtetni tudta, mennyire nem szerettem az elején a nézőpontváltásokat, és hogy nem értettem, miképpen részesei ugyanannak a történetnek.

Amihez nagyon kell az előismeret, az Jana és Danilo története. Közvetlen folytatása az eddig megtudottaknak, és előzmények nélkül az indokok is elvesznek a történetben. Ez a csendesebb, ebben van a kevesebb esemény, de ez a sokkal feszültebb. Itt éreztem a nagyobb téteket és ebben volt benne Jana igazán – a rendőrségi nyomozásban alig bukkant fel párszor, még mellékszereplőnek is alig nevezhető benne, annyira kevés dolgot tett bele a nyomozásba.

De, vissza Danilo szálához. A hősnő, Jana Berzelius nem egy szerethető figura. Most határozottan az a véleményem alakult ki róla, hogy minimum szociopata. Alapból nagyon kevés érzelme van és ami mégis megérintené, attól szó szerint menekül. Hideg és tervező elme. Nem véletlenül Danilo ügyében lesz aktív: az a személyes biztonságát és kényelmét veszélyezteti, és Jana azt akarja védeni nagyon. Inkább taszít, mint átérzem, ahogy a saját szabályait is képes áthágni, hogy a kis kényelmes életét biztonságban tudja. Kétszínűnek érzem kissé? Azt hiszem, igen.

Még Danilo is szimpatikusabb volt, pedig ő aztán megint egy hidegvérű figura elég súlyos múlttal…

A lelkizést a már emlegetett mentős tette bele – aki férfi létére olyan szenvedőre és érzelmekkel viaskodóra lett megírva, hogy női karakternek is el tudtam volna képzelni.

Könnyen olvasható, érthető a szövegezése. A váltások mozgásban is tartják. Nincs rosszul megírva, de nem is emelkedik ki a széles skandináv krimi kínálatból.

Egyszer elment, de azért értem, miért nincs még magyarul kiadva a folytatása.

Schepp: Post Mortem – Mint krimi: 60% a kis részletekből ügyesen összeállít egy nagyobb képet a végére, van benne elég véres gyilkosság és Jana is súlyos helyzetben kell, hogy boldoguljon. Ő különben is egyedi.

Szubjektíven: 50% azt szerettem, ahogy a végére összeállnak a szálak. De az eleje unalmas volt és Jana egyre kevésbé szimpatikus.

És még hány meg hány kriptidvadász élhette át ezt a pillanatot, amikor szembekerült a szökött párduccal, vagy a majomember előtt állt, és rájött, hogy a valódi élvezet: maga a kutatás. A tényleges rátalálás csak rettenetet és veszteséget hoz magával. (Az Éden kapui)

A legenda azon változatában, amelyekben éppen nem gonosz boszorkányként szerepel, megjelenik a színen Morgana, és magával viszi Artúrt Avalonba, ahol a király felgyógyul a sebesüléséből.
És ha Angliának szüksége lesz rá, akkor Artúr állítólag vissza fog térni. Szóval izgatottan várjuk, megjelenik-e majd, hogy megakadályozza a brexitet. (Pszichiáter látott már?)

Sosem lehet meghatározni azt a pillanatot, amikor egy ujj lenyomja a mérleg másik serpenyőjét, és eltéríti abból az irányból, amelyet a saját története követett. Talán csak a véletlen dönti el, az idő mely magva sarjad ki, és melyik nem. (Az Éden kapui)

(…) igent mond Rómeó kérésére. Néhány órával később a két fiatal már férj és feleség. Egy Las Vegas-i esküvő semmi ehhez képest. Már csak egy Elvis-hasonmás hiányzik. (Pszichiáter látott már?)