Világok között kapcsolatot létrehozó, mentőakciós, fejlődéstani.

Lee és Mal régi legjobb barátok, akiknek az a közös szenvedélyük, hogy mitikus fajokat keressenek meg. Eddig még semmit nem találtak, de a lelkesedés adott. A legújabb nyomozásuk egy madárember után folytatják: ők döbbennek meg legjobban, amikor a lényt valóban megtalálják és átzuhannak egy másik világba, ahol ezek a lények élnek nagy számban. Lee hazajut, Mal nem és évekig csak a kérdés marad: igaz volt, vagy csak képzelte az egészet? Közben Dr. Khan védelme nemzeti érdek, a nő a szakterületén páratlan és az egyetlen, akivel az angol kormány együtt tud dolgozni. Julian igyekszik életben tartani és megvédeni a fenyegetésektől, de nem csak brutális gyilkosság történik a nő környezetében, később ő maga is eltűnik és a nyomok Mal felé vezetnek. Lassan kibontakozik egy olyan kép, ami minden résztvevő tudatát próbára teszi: mi van, ha nem vagyunk egyedül?

Ez most furán hat, de szerintetek Tchaikovsky kutyás vagy macskás személy? Van ugyanis egy fejezet, amiben a macskák lesznek a világ domináns faja. El nem tudom képzelni, hogy szereti vagy éppen ellenkezőleg érez irántuk. Mindkettőt bele tudnám látni…

De nem is ez a lényeg. Adrian Tchaikovsky újra egy olyan sci-fit írt, amely bőven feszeget érdekes kérdéseket és elgondolkoztat. Nem csak arról, hogy milyen könnyen alakulhatott volna másképpen az élet a bolygón. Arról is, milyenek az emberek.

A fajunkról általánosságban nem fest jó képet. Maguk a szereplő emberek között is vannak igencsak elszállt alakok, de a más kultúrák tagjai is tesznek igencsak éles megfigyeléseket. A kedvencem arról szólt, hogy az emberiség számára bejött a kockázatvállalás, csak éppen minden bátorság és emberi erő mellett is birka a faj. A nagy hangot, az erőszakosságot összekeverik a megbízhatósággal. Minél hangosabban mondod a magad igazát, annál többen fogadják el igazságnak. Nem véletlenül hozzák példának a zsarnokokat, és hogy a modern korban is az emberek felsorakoznak a vezetésre alkalmatlan emberek mögé, akiknek a kiállása és a nagy hangja van.

A másik, ami meglepett, hogy mennyi normától eltérő forma szerepel a könyvben. Eleve a két kezdő hősnő leszbikus. Dr. Khan férfiból lett nő. Az ügynök, Julian meg azon kezd el merengeni a történet végére, hogy olyan kapcsolatot kellene felépítenie, amelyben nem ketten, hanem hárman alkotnak egy szerelmes párt. Olyan szinten még meg is voltam vele, hogy ahogy a más lények sokszínűségét elfogadjuk, ennek mennie kellene embertársainkkal szemben is. De, azért nem sok ez így? A szereplők nagyja kapott valamilyen LMBTQ szálat, amitől furcsa érzetem lett. Nem lett volna a kevesebb több?

Ami viszont zseniális a könyvben, ahogy a különféle zsánerek és történetek összeérnek. A két nő története egy szörnyes thriller. Az ügynök kapcsán egy modern, szinte kémtörténetet kapunk, hiszen Julian titkos ügynök, ha nem is olyan felhatalmazásokkal, mint kedvence, James Bond. Az egész meg egy monumentális sci-fi, amiben lesznek párhuzamos dimenziók, idegen lények és egy közös terv ellenséggel együtt. Minden darabka remekül összeáll és alkot a végére egy nagy, közös kalandot. Okosan van felépítve.

Mellette nagyon kreatív a más világok kitalálásában. Minden földtörténeti korra megmutatja, mi lett volna, ha más élőlény kezd el kiemelkedni. Tchaikovsky döbbenetes világokat álmodott meg nekünk, és azokba nagyon bele is tudtam veszni. Tudományos az alap, és nagyon színes a fantázia, amit felépít rá. Vannak itt szuperszámítógépet létrehozó halak, gyilkos háborúkat vívó rákok, imádatot kikényszerítő, önkényúr macskák és még sorolhatnám. Simán elolvastam volna bármelyik Föld történetét akár regénybe is. (Aki olvasott a szerzőtől, mondhatja, hogy a pókok kapcsán már kaptunk is ilyesmit…)

Szeretem a szerző stílusát is. Nagyon olvasmányos, miközben hiteles és a tudományos részeket is érthetően át tudja adni. Rendben, azért most fejből nem fogom utána elmagyarázni a zsebdimenziók működését, de olvasva értetten és nem okozott gond a könyvbe megjelenő fizika sem, pedig a fizika nagyon távol áll tőlem, egyedül az elektronika és hőtan ment belőle.

A végét furának éreztem, de nem tudom, mi lett volna, amire egyértelműen azt tudnám írni, hogy tetszett. Ki lehet ezzel békülni, és ebben is benne van a nagy üzenet: együtt kell tudni élni és nem hagyni, hogy a különbségek erősebbek legyenek, mint ami összeköt bennünket.

Élmény ez a regény is, az alternatív Földek történetei nagyon rápörgettek.

Tchaikovsky: Az Éden kapui – Mint sci-fi: 85% több szálat mozgató, thriller elemeket is felhasználó, elgondolkoztató mű.

Szubjektíven: 70% a végét nem kicsit érzem furának, de a más fejlődési íveket imádtam.

Irodalomtörténeti, emberi viselkedést szemrevételező.

Az irodalom híres alakjai között nem egy akad, akinek jól jött volna egy pszichiáter. Vegyük csak Oidipusz esetét! Egy jóslattól tartva elmenekült otthonról, így tudtán kívül lehetővé téve a bűnt: az apja megölését, az anyja feleségül vételét – amikor minden kiderül, maga ellen fordul. Rómeó és Júlia, akik kamaszos hevületükben az életüket is elvesztik. De vajon tényleg a szerelem miatt jutottak ide? Ám nem csak klasszikusok, modern regényhősök is az analízis tárgyai lesznek. Miért lett Christian Grey annyira kapós, és mi is rejlik a BDSM mániája mögött? Miért pont a Harry Potter az a fantasy, ami levette a világot a lábáról? Hány sérült karakter van bennük, ha ez elsőre nem is nyilvánvaló?

A regényhősöket is szoktuk elemezni – mit csináltak és miért? Keressük az indítékaikat és elképzeljük, mi lett volna, ha. Ezt használja ki ez a szerzőpáros is, akik úgy veszik sorra a szépirodalom és a szórakoztató irodalom alakjait, mintha egy pszichiáter foglalkozna a szereplőkkel.

Tetszett az ötlet is, és a két ágazatot is bírom, amit így ötvöznek. Ebben a kötetben egyszerre van irodalomtörténet és pszichológia. Ha valaki az egyikre fogékony, ezzel a kötettel megtalálhatja a számítását. Mert nem csak elemez egy karaktert, de összefoglalja az adott regényeket és mindig van egy kis kultúrtörténeti kitekintés is.

Elsőnek talán ezt a szerkesztettséget emelném ki, mert nekem megnyerte a tetszésem. Időrendben haladunk előre, és a szerzők rávilágítanak arra, milyen változás zajlott a társadalomban, amire az adott író reagált és megjelenítette a regényében. Ezek között vannak talán szárazabb tények is – Sherlock Holmes tekinthető annak a kifejezésének, hogy a tudományok a kriminalisztikában is vezető szerepre tesznek szert. De vannak olyanok eredeti ötletek is benne, mint Bella és Edward kapcsolata olyan tekintetben, hogy a kapcsolatokban a nő lesz a főnök és a férfinak marad a papucs szerep. Olyan is akad, ami azért távol áll tőlem: hogy Drakula üldöztetése azt fejezné ki, hogy az angol birodalmi kultúra nem tud más civilizációkkal együttműködni, csak meghódítani vagy elpusztítani őket? Hát…

Megismerjük a regény cselekményét, majd a szerzők sorra veszik a hősöket. Elemzik őket a pszichológus szemével, és kimutatják a nyavalyáikat. Ez megint kínál egy olyan lehetőséget, hogy másként nézzünk ezekre a karakterekre. Néha nagyon bólogattam – mint Rómeó és Júlia esetében, akik egy-egy ideálba, és nem egymásba voltak szerelmesek és nagyon kamaszok – máskor meg próbáltam megemészteni az olvasottakat.

Egy ponton úgy éreztem, hogy mindenkit lerántanak a sárba és jól meg is tipornak. Mintha az lenne a cél, hogy a hősöket gyarlónak és betegnek láttassák. Pl. az Artúr mondakörből Artúr titkos homoszexuális, aki igazából Lancelotba szerelmes? A Harry Potterben Dumbledore esetében le van vezetve, hogy járult hozzá Voldemort megszületéséhez és mennyire rosszul lépett sokszor, míg Piton a történet hősévé emelkedik azzal, ahogy Harry titkos védelmezője.

Érdekes ötlet az is, hogy zárásként elképzelik, mi lett volna, ha a szereplők elmennek terápiára. Néha nem tudtam eldönteni, hogy komolyan is gondolták-e, amit írtak, vagy elgurult a gyógyszer. Pl. Drakula, Jonathan és Mina együtt élnek boldog párként – Mina a szenvedélyt a gróf mellett éli meg, míg Jonathan, akinek úgyis minden mindegy, megtermékenyíti és gyerekük is lehet, akit így hármasban nevelnek.

Különben is érzek nem kevés gonosz humort a szerzők részéről. Folyamatosan, mindent a jelenhez kötnek, és gyártják a gonosz kis összefüggéseket. Hogy máshogy lehetne téma a brexit az Artúr mondakör kapcsán? E humorral is úgy voltam, kis adagban még szórakoztatott, de nem egyszer már sok volt belőle.

Nagyon korrekten szerkesztett, sokszínű kötet ez. Azért vagyok igazából bajban vele, mert sok mindennel nagyon egyet tudtam érteni, volt pár nagyon jó meglátása – mondjuk Ana karakteréről, akiben a szerző egyszerre megragadta a nők kétféle vágyát: a gazdag pasit, aki mindent megad és a karriert, hatalmat -, ugyanakkor más ötletei egészen taszítottak. Még emésztenem kell kissé.

Hochbrunn & Bottlinger: Pszichiáter látott már? – Mint ismeretterjesztő: 75% átgondolt, gondosan szerkesztett és sokszínű témában is.

Szubjektíven: 55% néha egészen zseniális, máskor megerősíti a tudásom, de nem egyszer ki is akasztott egy-egy ötlettel.

A mesék kicsit élni tanítanak, és izgalmas más népek történeteit is olvasni. (Sümegi: A jövő ígérete; IN:Szerelem a Corona idején)

A médium változhat, az emberi természet állandó. (de Becker: A félelem adománya)

Emberi természetre rávilágító, tippeket adó, pszichológiai.

Az ember eljutott a tápláléklánc csúcsára – ehhez nem kevés erőszak is kellett. Máig az ember egyedülálló abban, hogy saját fajtársait milyen szinten bántja, gyilkolja és sokféleképpen kínozza. Az erőszak még az emberben van – kivétel nélkül, mindenkiben. Elég a megfelelő ravaszt meghúzni, hogy el is süljön. A természet ezért is adta az embernek a félelmet, a természetes ösztönt, amely a túlélés záloga lehet. Ám a modern ember arra kondicionálja magát, hogy elnyomja az elemi megérzését – így sokszor sétál bele a halálba vagy az életveszélybe. Hiszen a nő érezte, hogy nem kellene elfogadnia a férfi segítségét, a lakásába még kevésbé kellene beengednie, de elnyomta. Eredmény: 3 óra szenvedés és nemi erőszak áldozata lett belőle. Ha nem hallgat a félelmére, és nem szökik, amikor lehetősége van rá, az élete is oda lett volna. Zaklatók, családon belüli erőszak, gyilkos gyermekek – megannyi eset, amelyben az odafigyelés és a félelem segíthetett volna.

A témában fontos műnek tartják és valahol meg is tudom érteni, miért. Csak éppen úgy vagyok ezzel, mint amikor a Lie to me miatt az volt a sláger, hogy figyeljük az arc apró rándulásait és a testnyelvet. Igen, aki ezt tanulmányozta és ért hozzá, annak menni fog, mi lelkes civilek meg elolvastuk a szakkönyvet, és nem olvastunk jobban az emberekben.

Ezt a könyvet is elolvastam, és voltak ráeszméléseim. Nem is annyira az emberiséggel kapcsolatban – mindig is mondtam/írtam, hogy szerintem gyilkos és rettentő faj a miénk –, inkább tudatosított bennem olyasmiket, amiket csináltam tudat alatt és amelyekről most megtudtam, hogy rossz gyakorlat.

De akkor konkretizálom! Sokan, én is, úgy vagyunk kondicionálva, hogy a félelmet megtanuljuk elnyomni és figyelmen kívül hagyni. Mert menni kell előre, tenni a dolgot és nem merenghetünk azon, hogy mitől van rossz érzésünk. Abszolút megvan bennem is az, amit itt a szerző részletesen leír: ahogy érzek valamit, de lenyomom magamban a félelmem, mintha nem is lenne. Gyerekként sokkal ösztönösebb voltam, de megtanultam elfeledkezni erről.

De Becker nem egy példát hoz, amikor a félelem segített az embereknek túlélni. Ez különben a könyv egyik legnagyobb értéke: nem csak az elméletet osztja meg, hanem minden gondolatsorhoz vannak az életből vett példák is. Sokkal színesebbé és kezelhetőbbé, megjegyezhetőbbé teszi így az anyagot. (Arról nem is beszélve, hogy egyes részek így krimiként is olvastatták magukat.) Kifejti, milyen ösztönt nyomott el és mi lett a következményük. Azért, azon tudtam mosolyogni, hogy a másik szélsőséges oldaltól is óv. Az sem egészséges, ha mindentől félünk és semmit nem merünk tenni.

Talán ezért is, hogy tudatosítsuk magunkban, mi keltheti fel azt a bizonyos ösztönt, a fejezetekben alaposan tárgyalja, milyen erőszakra képesek az emberek és az okokat is fejtegeti. Visszamegyünk családi gyökerekig – ó igen, a szülők mély nyomokat hagynak. Jellemző, hogy egy bántalmazó egykor maga is bántalmazást szenvedett el. De megmutatja a 15 perc hírnévre áhítozókat, a zaklatókat, vagy éppen azokat, akik nem fogadnak el nemet válaszként. Esetleírás, életből vett példák és tippek is vannak mellette, hogy mit lehet tenni, ha valaki ilyen helyzetbe kerül. Hogy lehet a leírt beteg, erőszakos embereket kezelni?

Olvastatta magát, az egyes fejezetek stílusa még tetszett is. De Becker eltalálta a hangot, ahol még olvasmányos és érthető, miközben nem egyszer tudományos is a szöveg.

Ha valamibe bele akarok kötni, az két dolog lesz: a kötet szerkezete. Még nem láttam át a rendszerét, inkább csapongónak éreztem, melyik témát mi követ, és ezért idegesített is, amikor tele volt olyan utalásokkal, hogy ezzel még foglalkozom xy fejezetben. Ha többet akarsz erről tudni, olvasd el a megjelölt oldalt is.

A másik, a gyakorlati haszonról nem vagyok meggyőzve. Most úgy érzem, arra ráveszem magam, hogy jobban elemezzem, mit érzek. De, ha egy leírt esetben találnám magam, mondjuk egy nemet el nem fogadó ember akaszkodna rám, kétlem, hogy le tudnám koptatni magamról, hiába olvastam az erről szóló fejezetet.

De Becker: A félelem adománya – Mint ismeretterjesztő: 70% az erőszakos világra rányitja a szemet, jó a stílusa is, de a szerkesztettsége leginkább csapongó.

Szubjektíven: 55% a példák és a szerző stílusa tetszett, de meg nem győzött a módszeréről.

Szerelembe eső, veszteséget feldolgozó, egymásra találó.

Dávid rossz helyzetben van: a pincér nem tud a vírus miatt dolgozni, a lakbérre nem telik és idős szüleihez nem mehet haza. Az albérletét nem tudja fizetni, mennie kell. Mivel a tulajnak szimpatikus volt, eléri, hogy pár napig maradhasson az új bérlő mellett a lakásban. Dávidnak eleinte nem szimpatikus a gondosan sminkelt, csinos Eszter, de aztán megkezdi meglátni a smink alatt az igazi arcát. (Lány a smink alatt) Ákos megkapja, amit akar. A lányok majd megvesznek, hogy legalább egy menetre megszerezzék maguknak. A kivétel Fanni, aki ezért ki sem megy a fiatalember fejéből. Míg online sakkozik, egy visszatérő játékostársa, Pulyka nagyon meglepi. Rá kell jönnie pár dologra a táblán kívül, hogy a szerelemben is nyertes lehessen. (Gyalog d4) A karanténban unatkozó fiatalember a szomszéd ablakban felfigyel egy lányra, és mire észbe kap, a magányos csajozógép kapcsolatra vágyik. (Karanténszerelem)

Az énem egyik fele már a címen kiakadt, pedig még csak nem is szerettem, amit eszembe juttatott. Szerelem a kolera idején – modern klasszikus. Abban még hasonlóságot is látok, hogy mindkettőben van egy kór meg szerelem. De különben… Ez nagyon ponyva a másikhoz képest.

Pedig szeretem a novellás köteteket, de most nagyon hamar úgy éreztem, hogy egyik történet jobban untat, mint a másik. Kicsit túlzok, mert azért egy-egy volt, ami tetszett, de összességében nem ez a benyomásom.

Mind arról szól, hogy a fiatalok végzetesen szerelmesek lesznek. Visszatérő motívumok vannak, és unalmamban már ivós játékot is írtam rá. Ahányszor szex előtt keresik a gumit és felszabják a csomagot, jöhet a feles! A részegség garantált. Nagyon tipikus és ismétlődő vég a novellákban, hogy a pár zuhan az ágyba, persze, megfelelően gondoskodva a védekezésről…

Egysíkúnak éreztem azt is, amilyen típusokba ezek a szerelmek tartoznak. Akad egy-egy kivétel, de alapvetően kétféle románc van itt: a most megismerkedők, akik pillanatok alatt lesznek szeretők és szerelmesek. Egyes történetekben kifejezetten durva is, ahogy még alig találkoztak egyszer-kétszer, de már nagyban testnedveket cserélnek. (Igen, Corona idején – itt nem éppen távolságot tartanak, meg karanténban vannak, hanem randiznak és összejönnek mindenféle értelemben.) A vírushelyzet csak egy körülmény, ami összehozza az embereket. Nagyon kevés van benne, aminél tényleg súlya és feszültsége van a Coronának, nem csak úgy háttér, mint egy kosztümös romantikusban a viktoriánus korszak.

A másik meg, akik titkon rég szeretik egymást, csak ezt nem tudják kifejezni és némán szenvednek magukban. Míg most, a vírus miatt egy olyan helyzetbe nem kerülnek, hogy ki kelljen mondani az érzéseket és összesodródnak. Ezek tudnak jobban zavarni, mert ezekben több a szomszéd lány típusú, mimóza hősnő, a megmentőre váró hercegkisasszonyok modern utódai. Jobban szeretem a tevékeny hősnőket, nem az ilyen sodródókat.

Ha már sorra veszem, ami nem tetszett. Több történetben a szerző próbál valami drámai témát is bedobni. De mivel ezek szerelemre kihegyezett és rövid novellák, ezek szépen el is vesznek a balfenéken. Mondjuk, Deus ex machina gondozó módra. Minek belevenni háttérbe, hogy a hősnőt anno a saját apja molesztálta szexuálisan? Ha egy ilyen témát valaki elkezd, aztán a végére úgy eltűnik, mintha nem is lett volna, az zavar. De az sem jobb, amikor A jövő ígéretében a nő éppen elhagyja a férjét, friss a seb és a szakítás, de már azt méri fel, hogy ki lehet az új férfi az életében.

Ha csak a számokat nézem: 17 novella van a kötetben, és ebből hármat jegyez olyan szerző, aki már befutott romantikus szerzőként a kiadónál. A többi új szerző. Ez különben nem zavarna, én szívesen olvasok ismeretlen szerzőktől is, csak akkor legyen egy jó történetük vagy írjanak úgy, hogy belevesszek a szövegbe. Itt ezt nem kaptam meg.

Hogy valami kedvessel zárjak, azért 2-3 olyan novella is akadt benne, ami lekötött és örömmel olvastam.

Szerelem a Corona idején – Mint new adult: 45% visszatérő motívumok, kevés tartalom, egyszerű szereplők sora.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a konfliktusokat, és irritált, amikor komoly témát söpörtek le.

Mind egyediek vagyunk, Kamala. Úgyhogy bármit is teszel, az nem lesz olyan, mint amit a többiek csinálnak, de attól még légy rá büszke!

A fiatalsága pedig… van némi igazság abban az axiómában, hogy a fiatalságot teljesen felesleges a fiatalokra pazarolni, mert úgysem tudnak mit kezdeni vele.

– Felteszem, hallott rólam ezt-azt.
– Igen – bólintott a férfi. – Ahonnan én származom, a magáról szóló rémtörténetekkel ijesztgetik a kisgyerekeket. Ott van Baba Roga… és maga.

Világmentős, mágikus tárgyat kereső, varázslényekkel küzdő.

Egy ősi korban a Nyáj megszerezte a pusztítás kulcsát, és készen álltak a világ sorsát egyetlen mederbe terelni, a sajátjukba. A Legfőbb Varázsló hősöket választott ki és csatába szállt velük. A kulcsot eltörték, és nagy áldozatok árán megmentették a világot. A történet pedig feledésbe merült. Bruce Banner egy új kutatásban vesz részt, és élvezi, hogy Hulk elnyugodhat benne. Ám a labort támadás éri, és a lényekkel még Hulk baja is meggyűlik. A Bosszúállók összeállnak, és a jelen kor Legfőbb Varázslója, Doktor Strange is csatlakozik hozzájuk. Ő mondja el a kulcs történetét és döbben rá, a Nyáj visszatért, hogy újabb próbát tegyen a világ megváltoztatására. A kulcs darabjait meg kell keresni, és a csapat három részre oszlik, hogy a Nyáj előtt érjenek célba.

A változatosság kedvéért ez a regény nem egy képregény szöveges verziója. Ez is Marvel, csak egy számítógépes játék kerettörténete. Ezzel együtt meg is vannak benne azok a sajátosságok, amelyeket rendszeresen sérelmezni szoktam az ilyen regényekben.

Milyen is egy videójáték? Van egy kerettörténet, ami majd egy küldetést fog elindítani. Itt az, hogy a kulccsal egy irányba lehet terelni a világ menetét, megszűnne a szabad akarat. Csak az lenne, amit a Nyáj elrendel. (Érdekes különben maga a Nyáj megnevezés is. A horoszkópok megtestesült alakjait kell érteni alatta. Az mondjuk ötletes, hogy ősibbek, mint amit a görögök alakítottak rajta, így pl. a Mérlegből is veszélyes ellenfél lehet.) Egyszer legyőzték őket, és most visszatértek – a Bosszúállóknak kell megmenteni a Földet.

Így nagyon videójátékos lett, ahogy mennek egyik helyszínről a másikra, keresik a kulcsot és közben összecsapnak a Nyáj éppen ott megjelenő tagjával. Olyan kiszámítható a menete… odamegyünk, harcolunk, megyünk tovább… Pedig Keyes törekszik a változatosságra és tesz bele olyan nehezítéseket, hogy ne csak az egymás verése töltse ki a cselekményt. Pl. egy zsebdimenzióban ragad az egyik csapat, és ki kell találniuk, hogyan tudnak onnan kitörni. (Bár ez is nagyon olyan szagú, mint egy pálya a játékban.)

Ezt leszámítva szerettem benne az olyan kis elemeket, amivel Greg Keyes igyekezett a kapott anyagot értékelhető regénnyé írni. Az egyik ilyen lehetősége a humor. Eleve vannak olyan karakterek a Marvel univerzumba, akiknek megvan a maga humoros oldala. Tony beszólásai, ha ezt a történetet nézem. Szituációs poén a cselekmény fajtája miatt kevesebb lehet, de legalább az idézhető egysorosok megteremtésére van kísérlet.

A másik, ami ennél jobban működött, a szereplők némelyikének elmélyítése és adni nekik valamit, amivel többek, mint a Marvel miatt ismerős alakok. Az egyik legszebb pl. Thor esete, aki Amerika Kapitány hatására igyekszik megváltozni. Eddig az a durva harcos volt, akinek csak a győzelem számított és a járulékos veszteségek leperegtek róla. A Kapitány azonban minden halottat a sajátjának érez, és Thor, aki felnéz a Kapitányra, tanulni igyekszik tőle, másként nézni a csatáira.

A cselekmény különben végig mozgalmas, a szereplők egyik helyszínről mennek a másikra és szinte folyamatosan van valamilyen harc. Ha nagyon nem is köt le, ahogy összecsapnak egy-egy csillagjeggyel, a fiúknak el tudom képzelni, hogy ez lesz a fogukra való.

Ami még érdekes, hogyan illeszkedik ez a darab a Marvel univerzumba. Egyetlen olyan eleme van, ami visszautalás a korábban történtekre: New York ostromát, ami az első filmben is benne volt, nem keveset emlegetik fel. A karaktereket és a múltjukat is úgy kezeli, hogy mindenki ismeri őket. Mondjuk, a filmek miatt szerintem ez így is van. (Annál biztosan, aki egy ilyen könyvet elolvas.)

Összességében nem volt egy rossz olvasmány. Keyes igyekezett valami pluszt is beletenni, hogy ne csak egy játék menetének a szövegezése legyen.

Keyes: Bosszúállók: A pusztítás kulcsa – Mint akció: 70% változatos csatákkal van tele, sok szereplőt mozgat és humora is van.

Szubjektíven: 60% a karakterek mélyítését szerettem, Strange szereplésének is örülök, de attól még nagyon erős a játék alap benne.

– Ehhez egy nagyobb hajó kéne.
Isaiah megbök a könyökével.
– Higgye el, nem fogja felfalni egy cápa!
– Híres utolsó szavak.

Filmet forgatós, múltat rekonstruáló, érzelmekkel hadakozó.

Marissa Dahl feje felett összecsapnak a hullámok. A főiskolán lett Amy legjobb barátnője, aki jó úton halad az Oscar felé rendezőként. Marissa nem csak a barátja, a vágója is. A gond csak az, hogy Marissa bemutatta a fiút, aki tetszett neki. Josh és Amy hamar lettek pár, és amikor megpróbálta kimutatni, hogy neki is kellene Josh, nagy lebőgés lett a vége. Most már attól is tarthat, hogy Amy nem áll vele többet szóba, ha kiderül, mit tett. Nem bírja nézni a szerelmespárt, így felmondja az albérletét és bármilyen munkát kész elvállalni. Maga sem hiszi el, amikor a zseni, Oscar-díjas rendező, Tony Rees filmjéhez szerződtetik. A forgatás helyszínére érve azonban egyre rosszabbul érzi magát: nem tetszik neki Tony módszere, és valami nem stimmel a forgatással sem. Egy megoldatlan gyilkosságról készül a mozi, és annyira nem Tony stílusa. Helyi kamaszok nyomoznak is az igazság után, és Marissa hagyja magát bevonni. Főleg, amikor pont ő lesz az, aki újabb holttestre bukkan.

Alapvetően egy thriller esetében nem kezdek el azon merengeni, hogy férfiaknak vagy nőknek szól inkább. A női thrillerek, amelyekben kiemelt téma a családon belüli erőszak és/vagy erős a #metoo vonala, adják magukat. De különben egy jó thriller nemtől függetlenül élvezhető kell, hogy legyen.

A Filmszakadás részben teljesíti ezt a tételt. Inkább filmrajongónak kell hozzá lenni, hiszen itt minden a filmek körül forog. Eleve egy filmforgatás a helyszín, és a hősnőnk is rettenetesen nagy filmrajongó. Szinte mindenről eszébe jut egy-egy film és rengeteg filmes anekdotát, idézetet ismer. A modernekkel nem is volt bajom, simán megvan Brad Pitt és a Harcosok klubja, vagy a Manderley ház asszonya. Marissa azonban a régi, fekete-fehér filmeket is éppen ennyire ismeri, így kihívás volt néha követni az utalásait, de ezt élveztem.

Mellette azonban erőteljes a női vonal is. Marissa személyes konfliktusa nagyon csajos: beleszeretett egy fiatalemberbe, aki a legjobb barátnőjének a barátja. Megy a játszmázás és Marissa nem is kicsit komplikálja túl magának az életét. Vagy csak én nem bírom díjazni, amikor ahelyett, hogy leülnének megbeszélni a dolgokat, csak feltételeznek dolgokat és belemennek őrültségekbe is? A lényeg, hogy Marissa olyan szinten értetlen érzelmi téren, annyira nem képes megnyílni, hogy azzal engem sikerült is magától elidegenítenie.

A thriller ki van dolgozva és Little még egy trükkel is fel tudja dobni a regényét. Egyrészt, a film egy régen történt, felderítetlen gyilkosság lehetséges történetét mondja el, és Marissa akaratlanul is nyomozni kezd az igazság után. Másrészt, a forgatáson is történik haláleset és Marissa élete így duplán veszélybe kerül. A kirakós darabjai szépen összeállnak, és bár kicsit hirtelennek érzem a nagy megvilágosodást, Marissa és alkalmi segítői szórakoztatóan és értelmesen jutnak el a végjátékhoz.

A szereplőket egész könnyen be lehet sorolni jó és rossz oldalra. Mivel Marissa az elbeszélő, eleve az ad egy színezetet, hogy szimpatikus vagy ellenszenves valaki a nőnek. De érdekes az is, hogy az első megérzése igaznak bizonyul. Nincs olyan, hogy valakit nagyon megkedvel, aztán teljesen ki kell ábrándulnia belőle a történet végére. Ok, Josh kapcsán van egy értékvesztés, de már amikor tudja, hogy milyen ember és nincs a szerelmes elvakultsága, akkor is vonzódik hozzá. A jelenben pedig már ebben az állapotban indulunk: egykor szerette, most meg emészti, hogy nem kellett neki.

Szerettem a borítót is – abban is filmes utalás van és jól lehetett olvasni is. A végső megoldás talán nem túl csavaros, de jó volt így. Pótolta az érzelmes, csajos oldala.

Little: Filmszakadás – Mint thriller: 70% egyedi hősnő, elegánsan levezett bűnügy és nagyon sok filmes utalás mixe.

Szubjektíven: 70% szerettem a filmes utalásokat, a kulisszák mögé nézést – a hősnőt kevésbé.