Ha rajtam múlna – folytatta Scrooge dühösen –, minden idiótát, akinek ajkát elhagyja a „Boldog karácsonyt!”, a saját karácsonyi pudingjában főznék meg, és mangyaltüskével keresztüldöfött szívvel temetném el. Úgy bizony! (Dickens: Karácsonyi ének)

Ember – mondta a szellem –, ha van szíved, és nincs kő a helyén, kerüld az ilyen gonosz káromlást, amíg meg nem tanultad, mi a fölösleg, és hol van. (Dickens: Karácsonyi ének)

Megjavuló, kísértetes, karácsonyi.

Az öreg Scrooge mindene a pénz és az üzlet. Mindenki tudja, hogy a férfi szíve helyén egy kő van, és a bevételen kívül más nem érdekli. Karácsony napján is sokáig dolgoztatja az írnokát, unokaöccse kedves meghívását durván utasítja el és adakozni sem hajlandó. Magányos estéjét egy kísértet zavarja meg, egykori üzlettársa árnya. A szellem figyelmezteti, hogy kárhozatra ítéli magát a viselkedésével, de az éjjel kap még egy esélyt, hogy megjavuljon. A karácsony három szelleme jön hozzá: a múlté, a jelené és a jövőé. Scrooge szembesül az eddigi életével, az elvesztett szeretteivel, a szép emlékekkel és azzal is, mit adott fel és miért. Mire az este véget ér, már kész az elhatározás, hogy más jövőt szeretne, mint amit mutattak neki.

Az egyik legnagyobb karácsonyi klasszikus. Eszembe se jut olyan formátum, amiben ne jelent volna meg. Létezik belőle film, musical, mese és sorozat is. Ahogy már adaptálva is van más történetekbe – még arról is készült vígjáték, hogy Dickens hogyan írta meg talán legismertebb regényét. (Bár azért neki van pár olyan, amit legalább névről mindenki ismer.) De említhetném azt a regényt is, amiben az angyalok indítanak Karácsonyi ének mentőakciókat.

Mi a titok? Miért van az, hogy ez a történet még mindig ennyire eladható és ismert?

Egyrészt, nagyon karácsonyi az üzenete. A karácsony a szeretet ünnepe, amikor mindenki a legjobb arcát mutatja. Ilyenkor hinni akarunk a csodákban, és mi lenne nagyobb csoda, mint az a gyökeres változás, amin Scrooge keresztülmegy? A jóság győz, és ebben a történetben nem csak a sanyarú jövő, ami miatt Scrooge megváltozik. Már a jelent látva is ott van benne a gondolat, hogy rossz életet él. Nem a pénz kellene, hogy az első legyen. Látja, hogyan élnek mások, mit gondolnak róla és maga is más szemmel tud nézni magára. Talán az is benne van, hogy ezzel mindenki győzködheti magát, hogy boldog lehet azzal, ami jutott neki.

A karácsonyok szellemei is olyan ötlet volt, ami halhatatlannak bizonyult. Egyszerre sikerült viktoriánus borzongást és mégis ünnepi fenségességet megragadnia Dickensnek. Az életutat is leképezte velük, amelyben minden összefügg mindennel. A döntéseink határozzák meg, kik leszünk. Itt ugyan bele tudnék kötni abba, hogy fontos részek kimaradtak. Mi történt, hogy a szerelmes, lelkes ifjú az a kőszívű pénzhajhász lett, akit a kedvese is elengedett? Csak egy mondatot kapunk – Scrooge mindene a pénz lett, de az nem derül ki, miért.

A fő alak Scrooge, de Dickens kisebb szerepeltetéssel is tud emlékezetes alakokat létrehoznia. A szegény, szenvedő gyerek különben is jellegzetes figura nála, és a történetből nagyon ismert Pici Tim alakja. Nekem sokkal közelebb kerültek a szívemhez a történet más mellékszereplői: Scrooge unokaöccse, a kellemes és szerethető természetével, vagy éppen a karácsony szellemei.

Érdemes azt is megnézni, hogy több is van a történet mögött, mint amit könnyen eladnak. Nem csak az van itt, hogy Scrooge miképpen változik. Dickens betett olyan képeket, mellyel Anglia korabeli szégyenfoltjaira hívja fel a figyelmet. Látjuk a nyomort és a tudatlanságot, a szegény bányászokat és a segítségre szorulókat is. Benne van az emberek felelőssége a társadalom egészéért – ha neked több jutott, nem szabad megfeledkezni azokról, akik önhibájukon kívül nyomorultul élnek.

A próza kellemes, és lehet attól is, hogy már fejből fújom a történetet, könnyű fogyasztani. Igényes is, és nem éreztem azt, hogy hány éves már a kisregény.

Kissé sajnos igaz az is, hogy már annyiféle alakban találkoztam ezzel a történettel, hogy el lett koptatva. Örök mese, de millió meg egyedszerre unalmas kezd lenni.

Ha minden évben nem is kell ennek lennie a karácsonyi olvasmánynak, időnként érdemes elővenni és emlékezni arra, hogy mi a karácsonyi csoda és ünneplés igazán.

Dickens: Karácsonyi ének - Mint szépirodalom: 90% karácsonyi mese mindenkinek. Társadalmi üzenet is el van rejtve.

Szubjektíven: 70% szeretem Dickens stílusát, örök a történet is, csak már a csapból is folyik.

Kamaszos, szerelmes, előítéleteket leküzdő.

June és Oliver tűz és víz. Mégis, a végzős középiskolai évükben egy autóban kötnek ki. Hogy a lánynak ne kelljen órákig buszon ülni, és mert a szüleik jóban vannak, Oliver viszi magával reggelente iskolába. Bár June meg van győződve róla, hogy a srác egy értelmes mondatot sem tud megfogalmazni, mégis beszélgetni kezdenek és hamarosan már közös játékuk is van. June szerint minden jobb lesz az egyetemen, Oliver védi a középiskolát. Érveket mondanak a maguk igaza mellett, egy független bíró dönt, és aki nyer, megválaszthatja, milyen zenét hallgatnak reggel az autóban. June hamarosan azon kapja magát, hogy a barátja hidegen hagyja, viszont alig várja a reggeleket Oliver mellett. Mintha Oliver sem lenne közömbös irányába. De érdemes belekezdeni bármibe is a középiskolában, amikor teljesen más terveik vannak az egyetemmel kapcsolatban?

Sajnos, ez is csak egy halvány tini románc, ami halványan próbálkozik más témákat is behozni, de tulajdonképpen csak arról szól, hogy a főszereplő páros szerelmes lesz. Nem simán untam, szabályosan belefáradtam ebbe a regénybe.

Rém unalmas a felállás. A srác az iskola álomfiúja: vállalható jegyek, a legjobb sportoló és pokoli jól is néz ki. Ahogy June megismeri, még arra is rá kell jönni, hogy felettébb rendes és lovagias is. Mondjuk, az egy újabb tinis közhely, ahogy ez kiderül. Megint az, hogy fogadtak a srácok, ki mire és meddig jut a barátnőjével. Oliver meg szépen hamisította a tényeket, hogy a barátnője ne tűnjön könnyűvérűnek… Modern lovagiasság, miért is forgatom ezen a szemem?

June meg az átlaglány, aki a LOL könyvekben nagy számban előfordul. Nem a legokosabb, nem a legszebb, de valahogy mindig ő húzza be az álomfiút a történet végére. A szomszéd lány karakter, akivel lehet azonosulni, és aki miatt a tini olvasók áltathatják magukat azzal, hogy bárkinek jöhet a herceg fehér lovon. Engem viszont fárasztanak a lelki nyűgjei. Ráadásul ebben a hősnőben némi sznobizmust is felfedeztem. Elég alaposan lenézi a sportolókat, többek közt Olivert és a baráti körét is. Csak tudnám, mire fel. A jó kislány imázsát tudnám védeni, ha akarnám, de annyira ellenszenveztem vele, hogy nem fogom.

Nem éreztem a szereplők között kémiát, és abszolút hihetőbbnek találnám a könyvet, ha csak barátok lennének a végére és nem pár.

Nem tetszett az sem, ahogy meg van írva. Pedig én szeretem, ha több a párbeszéd és nem a leírások vannak túlsúlyban. Itt viszont túl sok az értelmetlen fecsegés, és a főszereplők legtöbb beszélgetése is csak untatott. Arról már nem is beszélve, hogy csupa olyan zenekaron veszekedtek, akik nem mondtak nekem semmit. Ilyenkor általában jön a YouTube és zenét hallgatok – ez a sztori viszont olyan szinten hidegen hagyott, hogy erre sem vettem a fáradtságot.

Az ilyen történetekbe bele vagyok már fáradva, ez sem tetszett. Még csak írni sem akarok róla többet, nem is fogok.

Klein: Rád hangolva – Mint ifjúsági: 40% egysíkú, nagyon a szerelem a témája és a romantikus kliséket is hozza.

Szubjektíven: 15% nem szerettem a szereplőket, untam a cselekményt és nulla eredetiség.

Csak addig jó megszabadulni a többi birkától, míg vonítani nem kezdenek a farkasok.

Ha az ember apró és retteg – márpedig, hiába is tagadnám, nekem ez az alapállapotom –, nincs rendjén, ha azt akarja, hogy valaki, aki nagyobb nála, előálljon minden válasszal, és mindent kézben tartson, ha csak egy pillanatra is?

Túlélésre berendezkedő, vadakkal küzdő, naplóban elmesélt.

Kate és Dan újrakezdésre vágyik. A férfi elvesztette az állását, nem találja a helyét, és így egy másfajta közösségben találják magukat. Greenloop arra kínál lehetőséget, hogy az emberek a város minden kényelmét élvezzék elzárkózva a vadonban. Csak éppen történik egy természeti katasztrófa és hirtelen a lakosok elvágva találják magukat a civilizációtól, kommunikációs eszköz nélkül. Bár reménykednek, hogy majd értük jönnek, el kell kezdeniük felkészülni a télre és a meglevő készleteikkel a túlélésre. Hamar kiderül, kiben mi rejlik mi igazán: a karizmatikus vezető elzárkózik és szétesik, míg a kanapéról korábban fel sem kelő depressziós a közösség mindenese lesz. A városkát azonban ijedt állatok lepik el, és megjelennek az árnyak, fura szagok is. Valami van odakint, és ha nem képesek szembenézni az elképzelhetetlennel, halálra vannak ítélve. Harcolniuk kell az életükért.

Ha van regény, amiből a mai napig várom a sorozatot, az a World War Z. Tucatnyi remek történet, izgalmas és drámai cselekmény, mindez olyan stílusban, hogy hitelesnek is éreztem végig. A film meg sem közelítette. Ezzel együtt Brooks újabb kötetére is vártam.

Most pedig olvashattam az Ösztönlényeket. Minőségi horror, és ezt meg egy minisorozatként tudnám falni, bár a regényt is pillanatok alatt lepörgettem. Letehetetlen volt a számomra. Talán kisebb mértékű az eset, mint a zombiháborúé, de legalább annyira ijesztő a maga módján, miközben felismerhető az író több védjegye is.

Most is úgy van megírva, mintha tényeket olvasnánk. Az alapot az esetet átélő nő naplója adja, amit kiegészít a szerző kutatók beszámolóival és különféle interjúkkal. Annyira hiteles az egésznek a légköre, hogy keresésbe is kezdtem, hogy valóban volt-e természeti katasztrófa a hegyen, létezik-e Greenloop.

Jól is van megírva, nagyon olvastatja magát és filmszerű. Ahogy a jelenetek és a karakterek életre kelnek – napló a formátum, de mintha egy nagyon jó kalandregényt olvasnék. Csak még jobban aláhúzza, hogy egyes cikkek mellette tudományosabbak, szárazabbak – Katie naplója annál inkább regényes.

Minőségi a horror is. Lassan alapoz a szerző, megismerjük a szereplőket és a környezetet. Ugyan a körítésből és a címből is tudjuk, mi fog következni, sokáig csak növeli a feszültséget, hogy aztán lecsapjon ránk a rettenet, mint a kisvárosra a nagylábú horda. Sikerül azt a bravúrt elérnie, hogy miközben a keretből és a szöveg részét képező interjúkból, anyagokból tudjuk a végeredményt, mégis majd lerágtam a körmöm, hogy miképpen jutunk el arra a pontra.

Ijesztő, és nem azok a legfélelmetesebb részek, amikor már kitört a háború és zajlanak a véres események. Igen, megvan annak a rettenete, hogy hallod a társad üvöltését az erdőből, de nem mehetsz segíteni, mert akkor téged is levadásznak. Majd a fejet bedobják az udvarodra… Már akkor teljes a horror, amikor még nem fogják fel, mi les rájuk, csak gyűlnek a baljós jelek. Ahogy a saját otthonuk már nem biztonságos és közeledik valami.

De nem csak horrorként szerettem ezt a regényt. Ha nincs nagylábú, és csak az a cselekmény, hogy a civilizációtól elvágva hogyan próbál a közösség túlélni az erdő mélyén, már ennyi is olvastatta volna. Ahogy kertészkedni próbálnak, ahogy a napelemekkel ügyködnek, szervezik az élelem elosztását és meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy állatbarát, természetimádó közösségként nekikezdenek a vadászatnak vagy éhen halnak… Másfajta izgalom és feszültség van ezekben, de ugyanannyira tudtam élvezni ezeket is.

Ki kell emelni azt is, hogy Brooks újfent mennyire élő karaktereket teremt. Innen, kívülről persze könnyű, de nagyon gyakran szerettem volna benyúlni és megrázni a szereplőket. Még a főhős, Katie sem tökéletes. Olyan kis gyáva nyúlként kezdi, aki minden konfliktust kerül és nagy mimóza. Meg lehet nézni, milyen amazon lesz belőle a végére. Sokaknak vannak végzetes gyengeségeik, de sokak képesek a fejlődésre is. A vészhelyzet mindenkit kifordít, és meglátjuk, mennyire értékesek valójában. Lesznek, akik kitesznek magukért, mások meg tényleg csak arra jók, hogy a nagylábúak megegyék őket. De hogy addig mennyit tudnak ártani a többieknek… Imádtam, hogy van karakterfejlődés és végig lehet nézni, kiből mi lesz a végére.

Még akár azt is érdemes megnézni benne, hogy az emberiség egészéről mit mond el ez a történet. Azért benne van az is, hogy kerültünk a többi faj fölé. Mert hosszan sorolhatom, hogy puhít el a modern világ, és milyen téveszméket ringatunk – akad itt Darwin-díjas történet arról, hogy az emberek a téves elképzeléseikkel hogyan okozták a saját vesztük. Mert a vadállat nem házi állat, ha ezt hajlamosak is elfelejteni, mert cukik. Aha, nagyon cuki a szemeted túró puma, annál már csak akkor helyesebb, amikor a kutyád után a gyereked is kibelezi. Vissza – szóval, mindezek mellett itt van, ahogy összefognak, küzdenek és ami van, abból kihozzák a legtöbbet. Fegyvert gyártani nagyon tudunk, és gyorsan el lehet jutni a pacifista nézetektől addig, hogy: Irtsuk ki mindet! Túlélésünk kulcsa a fajunk bűne is?

Különben durva az is, hogy mennyire igaz, amit egy ponton talán Katie mond ki. Hogy a jóléti amerikaiak mennyire érzéketlenek a világ máspontjain történt szörnyűségekre. Mostar, az asszony, aki igazi túlélőként és veteránként életben tartja őket, nekik nem esik le, ki ő és mit élt túl már. Utalás különben van bőven, Mostar egész életszemlélete és bölcsessége, amit meg is oszt, onnan ered. Katie még fotót is lát róla azzal a bizonyos, híres híddal. Könyörgöm, még a városa nevét is felvette, hogy emlékeztesse az embereket, mi történt ott! Katie meg semmit nem tud – rákérdezni meg nem mer. A Balkánon a népirtás, az a sok szenvedés és egyszerűen fogalma sincs róla…

Mindezek mellett a szerzőnek még humora is van. Nem egyszer előfordult, hogy megláttam a poént és mosolyogtam egy beszóláson, miközben a katasztrófa már beállt a cselekményben. Ok, segít, hogy a fekete humort érzem a sajátomnak. Más talán nem érezné át annak a humorát, ahogy Katie elképzeli, Mostar milyen ötleteket adna, mit tegyenek a maradványaival.

Még ragozhatnám, de szerintem a lényeg lejött. A nyitott végét nem szerettem, ha értem is, miért ilyen. Különben viszont faltam. Izgalmas, ijesztő, jól felépített és sok jó karakter is van benne. A formátum pedig most is ütött.

Brooks: Ösztönlények – Mint horror: 100% Brooks stílusában, izgalmas történet és nem kevés tanulság az emberről.

Szubjektíven: 95% a vége azért birizgálja az agyam. De letehetetlen, borzalmas, izgalmas.

A holnapból az lehet, amit én akarok, vagyis évtizedek óta először örömmel nézhetek elébe. Ahelyett, hogy rettegnék tőle, most egy magamnak tett ígéret is lehet. Egy esély, hogy bátrabb, vagy éppen kedvesebb legyek, hogy helyre hozhassam, amit elrontottam. Hogy jobb lehessek, mint amilyen ma vagyok.
Mert a mai nap után minden nap egy ajándék.

Nyomozós, rejtélyes, testváltó.

A férfi egyetlen névre emlékszik, ahogy magához tér. Anna. A nő veszélyben van, de ő is. Később bármennyire is szégyelli, fut az életéért és nem ért semmit. Amnéziája van, azt sem tudja, ki ő. Még jobban megdöbben, amikor másnap ugyanazon a helyszínen, de más testében ébred. Valaki az életére törne. Egy titokzatos, maszkos alak aztán felvilágosítja: nyolc napja van, és ez alatt mindig más testben kell leélnie ugyanazt a napot. Mind szemtanúk, Evelyn Hardcastle halálának tanúi. Rá kell jönnie, ki volt a nő gyilkosa és bizonyítékot szereznie. Ha sikerül, és átadja a bizonyítékot, kiszabadul az ördögi körből és újra önmaga lehet, nem csak egy báb a nyomozásban. Ha nem sikerül, az emlékei nélkül kezdődni fog újra – hacsak a titokzatos gyilkos előbb nem végez vele is.

Stuart Turton nem semmi történetet adott ki a kezéből. Hosszan tudnám sorolni, milyen történetek jutottak róla eszembe, és milyen zsánerek keverednek benne. Azért megpróbálom úgy, hogy nagyon ne rontsam senki örömét, aki még nem olvasta a regényt.

Az alap egy krimi, ami az angolszász klasszikusokat idézi. Kicsit bezárt szoba rejtély, hiszen egy birtokon vagyunk, ahol minden szereplő mozgásban van és gyanús. Hősünk sokat beszélget, settenkedik és megfigyel, máskor direkt igyekszik rákérdezni dolgokra. Ahhoz, hogy a rejtély végére jusson, sok kört kell futnia és a saját céljait is folyamatosan felül kell vizsgálnia. Kifejezetten érdekes tud lenni, ahogy megmenteni akarja a nőt, noha mindenki, aki beavatott, elmondja, hogy az nem lehetséges. Evelyn meghal, bármit is tesz, inkább a gyilkost keresse és magát mentse!

A környezet Agatha Christie világát idézi – már modern kor, de még nem a ma világa. Megvannak az úri rétegek (a főszereplők előkelők – nem főnemesek, de jómódúak és szépen élnek), egy letűnt miliő hangulata. Ezt különben a borító is szépen hozta, és kifejezetten bírtam a dzsesszkorszakot idéző női alakot az árnyakkal a háttérben – illik a történethez.

Mindezek mellett ez egy időhurkos sci-fi is. Aiden minden napot más testben tölt, mást tapasztal. Feszültséget generál, hogy egyszerre nyomozó és áldozat is, hiszen van, aki az ő torkát akarja átvágni, mindegy, melyik testben van éppen. Ötletes, ahogy az eredeti személyiség igyekszik feltörni és befolyásolja, hogy Aiden aznap éppen milyen ember. Megörököli a karaktere intelligenciáját, erőszakos hajlamai vannak vagy éppen semmire nem bír koncentrálni, annyira hiperaktív a férfi, akibe éppen élnie kell. Ez mind jó ötlet, és egyedi színt ad a testcseréknek. Mindig Aiden, de mindig kicsit más.

A gond az, hogy amiért ez a helyzet előáll, az egész történet csavarja – amit most nem fedek fel – nincs eléggé kibontva. Eleve Aiden is csak a legvégén kapja meg a válaszokat, és éppen csak vázolják őket neki. Nekem több kérdésem lett a csavar után, mint előtte. Pl. az időkezelés. Ahogy Aiden újraéli a napokat: akkor ő hogyan öregszik, az igazi énje? Mivel egy időhurokban van, a valódi teste marad mindig ugyanaz, vagy neki rendesen telnek a napok? Amikor visszatér, visszakapja az emlékeit vagy tartós lesz, amit elvettek tőle?

Ez magával hozza, hogy az egésznek a lényege sérül-e. Mert, ha elfogadom azt, hogy a személyiségük fokozatos elkopásával az állandó játékosok is változnak, már más emberek, akkor nem éppen az szűnik meg, amikor a hurokba lettek zárva? Ha nem emlékszik magára, a bűnére, akkor nem kínzás, hogy egy bűntelent kényszerítenek ebbe bele?

Ettől a krimi és a történet nem rosszabb, de azért zavar, hogy nem tudtam meg többet.

A rejtély húzott előre végig: az is érdekelt, ki Evelyn gyilkosa – jó mocskos történet derül majd ki a végére – de az időhurok oka is mozgatta az agyam. Ezekre végül is megkaptam a választ, és jól van elmesélve a történet.

Elszórakoztatott, ha maradt is bennem hiányérzet a végére.

Turton: Evelyn Hardcastle hét halála – Mint krimi: 75% meglepő csavart kapott a vége, különben angolszász krimis hangulata van.

Szubjektíven: 65% a végét még emésztem, és maradtak kérdéseim is. Furcsa így? De jó krimi is.

Az életben nincs csalás, csak siker, és a kudarc ezerféle íze.

Háborús, önmagukba nézős, mágikus.

Gavin Guile eltűnt a betegágyából. Senki nem is sejti, hogy a félig megvakított, sérült férfi a saját börtönének rabjává lett, ahová a saját apja zárta be. A legnagyobb alkotása, a fivérének épített börtön, amelynek falaiban egy nem várt démon is vár rá. Miközben a szökésen dolgozik, kénytelen szembenézni azzal, hogy mi ő igazán és mit tett a múltban. Dazen Guile, aki feketét tudott önteni és ezzel a saját emlékeit is törölte. De itt most visszajön szinte minden, miközben az apja egy újabb játszmába kezd. Odakint Kip háborút visel és mentené a birodalmat a Fehér Királytól, miközben a feleségével próbálnak rájönni, mennyire lehet igazi az érdekházasságuk. Karris, Fehérré válva kénytelen belemenni sötét szövetségekbe és szembenézni a fiával, akit csecsemőként hagyott el.

Brent Weeks nagyon tud monumentális fantasy történeteket írni. Nála megvan az a kettősség, hogy egy ember nagyon személyes történetét össze tudja vegyíteni egy világot formáló nagy eseménnyel.

Eddig a Fényhozó sorozat abszolút szívfájdító volt nálam. Gavin/Dazen alakját annyira sajnáltam, hogy minden kötet után csak néztem magam elé, hogy mi jöhet még. Túl sokat vesztett és szenvedett, és úgy tűnt, soha nem lesz ennek vége. Erre jött ez a kötet és Weeks nagyot csavar azon, hogy milyen ember is ez a szereplő.

Mennyit lehet magunknak hazudni? Mit tud elrejteni a mágia? Melyik az igazibb éned: akit elfeledtél, de Te voltál, vagy az, akit felépítettél egy hazugságból és akit magadként ismersz? Fájdalmas megnézni, mi volt és mi van most. De ettől Gavin/Dazen alakja nem lett kevésbé eposzi – inkább csak színesebb és több benne az árnyalat. Már nem csak azt látom, hogy ő maga mit vesztett, milyen áldozatokat hozott, hanem megvillan a sötétség is benne. Másként Hős így – talán az apjának sikerült remekül megfogalmaznia. A legnagyobb Prizma, aki valaha élt. És mindez elvezet majd a világot változtató játszmához, így egy nagyon személyes történet apákról, fivérekről valami eposzivá válik.

A többiek pedig mennek tovább a kijelölt úton, őket nem értelmezi át a szerző, viszont előkészíti velük a háború következő fejezetét. Nagy érzelmek azért nekik is jutnak: Karris, aki nagyon nem akar szembenézni azzal, hogy a fia pszichopata. Érdekel is, mi lesz, amikor már képtelen tovább tagadni. Kip pedig két nő között gyötrődik – soknak is érzem a házassága testi részével kapcsolatos részeket, pláne, amikor már a katonái is azzal kezdenek foglalkozni, hogy miképpen bánik a feleségével és mit kellene csinálnia.

A kiemelt szereplők váltogatása mozgásban tartja a történetet, bár érdekes, nem a tényleges mozgalmas részek kötöttek le legjobban. Dúl a háború, akadnak csaták, és mégis, azokat a részeket vártam legjobban, amikor Gavin/Dazen volt a börtönben, és nézett szembe az igazságokkal. Amiket az apja is elmond majd neki… Hát, volt ott pokoljárás.

Megvannak a csavarok, mert sok minden nem pont az, aminek látszott. Tele van a történet kémekkel és elfelejtett igazságokkal. Ezek izgalmassá teszik. Igaz, még ezekkel együtt is nagyon sok a 700 oldal és nem egy olyan fejezet van, ami nekem nem vitte előre a cselekményt és túlírtnak éreztem.

Pedig a szerző jó mesélő, és nem csak a szereplőit, de az általa megálmodott világot is életre keltette. A színmágia világa, a kiépült társadalmi rend nagyon részletes, ötletgazdag és még mindig tudja Weeks építeni is. Arról nem is beszélve, mennyi munka van abban is, ahogy nyelvileg ezek megjelennek a történetben.

Remélem, a következő kötetre magyarul nem kell annyit várni, mint erre. Bár, angolul már elérhető… puskázni lehet, kivel mi lesz a végére.

Weeks: A Vértükör – Mint fantasy: 85% kissé túlírt, de építi a karaktereket és bővíti a világot haladva a végjáték felé.

Szubjektíven: 90% átértékelt sok mindent, és kihúzta azt a fájdalom fogat, ami eddig belém mart.

Azt mondja, hogy egy jó szakács olyan, mint egy művész: korszakai vannak.

Azt mondta, nem kell vele foglalkozni, hogy mit gondolnak rólunk a hülyék, koncentráljunk inkább a többiekre, mert miattuk éri meg emberekkel foglalkozni – mesélte Adél.

Magyarországon nem azzal foglalkozol, amihez értesz, hanem azzal, amivel tudsz – mondta a vállalkozó.