Romantikus, nőt meghódító, főzős.

Henri imádta az irodalmat, és az életét is a könyvek árnyékában képzelte el. Az egyetem azonban egy más szerelmet tartogatott számára: az egyik előadásra késve lépett be egy szőke jelenés, és Henri hamar Valerie rajongója lett. Helyet foglalt neki, beszélgetni kezdtek és legjobb barátok lettek, miközben Henri várta a tökéletes pillanatot, hogy a szőke szépség szerelme és ne a barátja lehessen. A nyári szünetről hazatérő Valerie azonban megismerkedett valakivel, és Henri szíve eltört. Egy kis irodalom, némi főzés és egy macska kell hozzá, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy kell nekik.

Azt nagyon eltalálták, hogy kell eladni ezt a könyvet. Nézzünk csak rá: a romantikus lelkületűeknek telitalálat a borító! Szép pár ölelésben egy olyan csodás helyszínen, hogy találni sem lehetne jobbat. Ok, én bolondulok Párizsért, de szerintem nem csak a magamfajta találja csodásnak a tornyot és a francia fővárost a parkjaival és a szökőkutakkal. Ha ez nem lenne elég, már a borító is hirdeti, hogy ez egy másik Barreau történet előzménye – pont azé, ami bestseller és film is van belőle.

Ahogy elkezdtem olvasni, meg is kaptam az élményt, amit vártam. A történet kellemesen romantikus. Barreau képes arra, hogy úgy ír nagyon nyálas és csöpögős történetekről, hogy maga a regénye nem lesz szentimentális és érzelmekbe belefúló. Egyszerűen hangulatos és magával sodró, ahogy ez a fiú szerelmes lesz és vár, majd a gyomron át indít támadást a kiszemelt lány szívéért.

A gond akkor jött el, amikor a regény hirtelen átvált gasztronómiába. Nem vagyok az a típus, aki örömmel olvasgatja azokat a recepteket, amelyekkel elkészíthetőek a regényben megjelent ételek. 1-2 még belefér, de ebben a kötetben nagyon sok a recept! Az megint más, amikor egy történettel kapcsolatban kiadnak recepteket, és szakácskönyvként árulják. Van ilyen már pl. a Downton Abbey vagy a Jóbarátok kapcsán is. De ez… Nem tudom nem átverésként megélni, amikor a kötetben ilyen nagy számban vannak jelen a recepteket. A történetet akartam, nem főzni!

Pedig, ahogy írtam, szerettem a történet romantikáját és hangulatát. Kellemes a sztori, amibe akkor is jól esik belesüppedni, ha tudom, hogy ez egy szerelmes női mese.

Megszerettem a szereplőket, főleg Henri került közel hozzám. Ahogy szereti a könyveket és a lányt, ahogy az álmodozás helyett eljut arra a pontra, hogy nem adja fel harc nélkül. Még az is olyan mosolyogtató, hogy nem átall egy régi szerelmi receptet sem kotyvasztani, hátha… Valerie egyszerűen csak túl szép, hogy igaz legyen. Mondhatni, üres báb, akiről nagyon kevés dolgot tudunk meg ténylegesen: szép, késik és imád olvasni. De nem is igazán a személye a fontos. Ő a vágy tárgya, Henri álma és a történet arról szól, hogy az álomért küzdeni kell, mert akár valósággá is válhat.

Az nem adott plusz élményt, hogy ez a történet egy másik előzménye. Valójában nagyon sovány, ha így tekintek rá. A nő mosolya szereplői nem jelennek meg, hanem egy más hősnő szüleinek a története. Talán egy mondatra van említve a lány, mint a jövő, de ahhoz a történethez nem tett hozzá semmit számomra.

Marad ez a vegyes érzés: a történetet magát szerettem, de a receptekkel oldalszám nagyon felnyomását nagyon nem.

Barreau: Mint romantikus: 75% szívmelengető és aranyos történet, látványos képekkel, fura, de mellette receptekkel.

Szubjektíven: 55% a történetet szerettem, kedves és jól esett, bár nagyon mese. De annyira lehúzásnak érzem a kiadást!

A szegény ember nem sírhat: az időt is rabolja, a látást is rontja. (Beecher Stowe: Betty nagy ötlete; IN: A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek)

S mi a lélek világossága, ha nem a szeretet? (van Dyke: A negyedik napkeleti bölcs; IN: A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek)

Családos, összetartós, nehézségeket leküzdő.

Árpaföld vidékén nem könnyű az élet. A helyiek a földből élnek, és nem egy a nagyon szegény család közöttük. A kis Napraforgó édesapjával költözik ide és eleinte csupa játékkal van tele a táj. Ám az apja vízbe fúl, és a kislány sorsa kilátástalannak tűnik. Bronz helyi fiú, aki egy tűzvészt követően megnémult. Egyetlen társasága a család bivalya, és a földekre járnak együtt dolgozni. Hiába szeretne tanulni vagy barátokat, két akadálya is van: a néma fiút kirekesztik a társai és az ő családja a legszegényebb a községben. Napraforgó is magányos, és a két gyerek társra talál egymásban. Így Bronz családja vállalja, hogy felnevelik a megárvult kislányt, bármilyen áldozatot is kelljen meghozni érte. A család pedig összetart, bármi is következzen: éhínség, házépítés vagy betegség.

Megvannak azok a családi történetek, amelyeket klasszikusnak nevezhetünk a nyugati kultúrában. A farm, ahol élünk. A Váratlan utazás és az Anne könyvek. Karácsonyi ének. Megannyi történet a családról, amit a magunkénak érzünk, ha más korszakban is játszódik, mert a család és a szeretet olyan értékek benne, melyek kortalanok.

A Bronz és Napraforgó valami hasonlót tud, csak éppen egy egészen más kultúrkörből érkezett. Egy kínai mezőgazdasági vidékre kalauzol el – valahol durvának is érzem, hogy az 1970-es években játszódik, de kb. olyan hatása van a vidéknek és a családok életének, mintha a Farm, ahol élünkkel játszódna egy korban. Semmi technikai vívmány, küszködés a földdel és az a mély szegénység, amit elképzelni is rossz. Hogy a XX. század második felében reális esély legyen éhen halni a rossz termés miatt…

De, ami az értéke, hogy mindezek mellett milyen idillt és szeretetet tud megmutatni. A könyv fejtegeti, hogy bár Bronz családja a legszegényebb a közösségben, mégis, ez a család boldog és Napraforgó is teljes, szép életet kap tőlük. Igen, minden küszködés, és komoly tétel sok minden, ami nekünk természetesnek tűnik: iskolába küldeni a gyereket, a beteg nagymamát orvoshoz vinni. Megvan mindenkinek a feladata és amikor bajban van, szorosan összezárnak és mindenki segíteni akar. Mélyen szeretik egymást. Ez ellen tudja súlyozni, hogy milyen rettenetes is az élet, amit élnek.

Többszörösen ki van hangsúlyozva, a tetteik elbeszélik, hogy mennyire becsületes és erős emberek voltak. Hogyan bizonyította Bronz az egész falunak, hogy becsületes, amikor megvádolták, hogy tolvaj. Hogyan adta el a nagymama az egész életében őrzött és féltett ékszereket, amikor a gyerekek már éheztek. Sok-sok áldozat, amit egymásért hoznak meg és ami az olvasónak példát mutat: igen, ezt is megteszed azért, akit szeretsz. Igen, jó és becsületes maradsz, magadért, hogy egyenesen tudj járni. Belső tartás van a karakterekben, amit példaként ki is emel a szerző.

Ha kínai környezetbe is van helyezve, olyan közös értékek vannak, amelyek nálunk is simán tudják olvastatni. A család, a szeretet, a becsület és az erő.

A szereplők némileg talán egysíkúak, a Bronz család minden tagjáról csupa jót és hősieset tudnék írni. Nincs esély jellemfejlődésre, mert már annyira magas szintről indulnak a kezdetektől.

A cselekményt pedig kitöltik a mindennapi események és a vidéki élet eseményei. Kiemelve, ami eltér a rutintól és tanít valamit. Nem feszült és izgalmas, inkább belemerülősen borzongató és kellemes egyszerre. Mai aggyal tudott zavarni, amikor valaki nagyon nem azt kapja, amit érdemel. Amikor a sok áldozatért nem jár semmi, és csak szenvednek az emberek tovább. A sok-sok érték és a család tagjai közti szeretet egy pontig tudja ezt ellensúlyozni, de hazudnék, ha azt írnám, hogy jó szájízzel köszöntem el ettől a kötettől.

Mindezzel együtt érdemes volt elolvasni, szép üzenete van és nem baj, hogy megmutat egy olyan világot, ami innen szinte elképzelhetetlen.

Wenxuan: Bronz és Napraforgó – Mint ifjúsági: 75% értékeket közvetít, bevezet egy más kultúrába, ugyanakkor nagyon más is.

Szubjektíven: 65% rosszul viseltem az igazságtalanságokat, de egy szép és családi sztori.

Ünnepi, szeretetet kifejező, értéket kereső és megélő.

Egy férfi karácsony idején van elkeseredve, és az öngyilkosság gondolatával játszik el. Egy idegen sétál hozzá, és a férfi egy mondatának segítségével megváltoztatja a nézőpontját. Bár meg se születtem volna – megnézheti, milyen lett volna. (A legnagyobb ajándék) A gazdag kisasszony valami mást, valami értékesebbet akar tenni karácsonykor. Cselédje ötletének engedve egykori kertészüket keresi fel, akit az apja elbocsátott, amikor egyszer ivott munkában. A lány új esélyt adna nekik és szebb ünnepeket. (Betty nagy ötlete) Fiatal, de szegény házasok. A férj kincse egy értékes óra, a feleségé a gyönyörű haja. Szép ajándékot akarnak adni, és ezért áldozni is készek. (A napkeleti bölcsek ajándéka)

Vannak történetek, melyek rendszeresen az ünnepek idején kerülnek elő. Tegnap egy ilyen kisregényt szedtem elő, és ma is hasonló a téma. Az amerikaik nagy karácsonyi kedvenc mozija Az élet csodaszép. (Engem konkrétan irritál, de az már egy más történet.) Az már kevésbé ismert tény, hogy a film alapja egy novella, melyet Philip Van Doren Stern jegyez.

Ez a válogatás ezt a novellát helyezi középpontba, és olyan történeteket tettek mellé, melyek szintén az ünnepről szólnak és közismert, szeretett szerzők munkái. Azt már előre leszögezem, hogy nem olyan erősek vagy örök történetek, mint a Karácsonyi ének, de ebben a műfajban az a kisregény az etalon.

Ahogy elnézem a szerzőket, az is megfogalmazódott bennem, hogy ez inkább női kötet, már a történeteket nem lehet egyértelműen női olvasóknak címzettnek beállítani. Louisa May Alcott, L.M: Montgomery, Elizabeth Gaskell is inkább a női, ifjúsági irodalom képviselője.

Nem meglepetés, hogy a kötetet Dickens története nyitja. Egy olyan novellát válogattak be, melyben egy fiú életútját kísérhetjük végig. Minden szakaszban van egy kísérője, akik a végén össze is gyűlnek, és látjuk a fiú egész életét a kezdettől a végig. Vannak a Karácsonyi énekhez hasonló vonásai, de ez egy lényegesen gyengébb, kevésbé ötletes darab, aminek az üzenete is közvetetett, ha az alapban van is egyezés.

A további történetekre is igaz, hogy a szerzők sokkal jobbakat is letettek már az asztalra. Mindegyik kellemes, ünnepi és ilyenkor jó olvasnivaló, de ha az ünnepi mázat lefejtjük, akkor kevésbé maradandó alkotások. Kell nekik, hogy egy ilyen gyűjteményben és ilyenkor olvassuk őket.

Azért van kettő, ami kiemelkedik. Az O. Henry és a címadó novella. Mindkettő tovább él más történetekben, és igényesen vannak megírva. Ezeknek sikerül úgy átadni az üzenetüket is, hogy azt nem éreztem nagyon szájbarágósnak. Az meg már csak adalék, hogy a Karácsonyi ének hogyan ihlette meg A legnagyobb ajándékot. (Azért a cselekmény más, de itt is azt látjuk, egy másokért és jól élt élet milyen változást tud hozni az egész környezetének. A novella nem is annyira tragédiákkal teli, mint a film. Itt nem kell annyi mindenről lemondani a főszereplőnek, és nem úgy néz ki, hogy az ő nyomora más előre jutása.)

Maga a kiadás szép. Helyes, könnyen lapozható kis kötet, aminek szép borítóképet választottak. A szerkesztés is gondos, és szépen végigviszi a karácsonyi tematikát a Karácsonyi ének nyomdokain járva. Nem véletlen, hogy Dickens nyitja a kötetet és ugyanazokat az üzeneteket kapjuk itt is, mint abban a történetben. Az egyéni élet és jóság fontossága, az ünnepi hangulat és a szociális érzékenység növelése, amely egyes történetekben még erőteljesebb is, mint a Dickens örökzöldben.

Annak is érdekes lehet, aki a fenti szerzőktől mást keres, mint ami a kánon.

Most jól esett elolvasni, de azért hozzáteszem hamar, hogy tényleg kell hozzá az ünnepi hangulat. Nyári melegben kevésbé tetszett volna, ez karácsonyi olvasnivaló.

A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek - Mint novellák: 55% kellemesek, ünnepiek, de nem a szerzők legjobbjai. Limonádé ünnepre.

Szubjektíven: 65% a legtöbbet szívesen olvastam, de hatásuk nem nagyon volt. Csak ünnepi.

Ha rajtam múlna – folytatta Scrooge dühösen –, minden idiótát, akinek ajkát elhagyja a „Boldog karácsonyt!”, a saját karácsonyi pudingjában főznék meg, és mangyaltüskével keresztüldöfött szívvel temetném el. Úgy bizony! (Dickens: Karácsonyi ének)

Ember – mondta a szellem –, ha van szíved, és nincs kő a helyén, kerüld az ilyen gonosz káromlást, amíg meg nem tanultad, mi a fölösleg, és hol van. (Dickens: Karácsonyi ének)

Megjavuló, kísértetes, karácsonyi.

Az öreg Scrooge mindene a pénz és az üzlet. Mindenki tudja, hogy a férfi szíve helyén egy kő van, és a bevételen kívül más nem érdekli. Karácsony napján is sokáig dolgoztatja az írnokát, unokaöccse kedves meghívását durván utasítja el és adakozni sem hajlandó. Magányos estéjét egy kísértet zavarja meg, egykori üzlettársa árnya. A szellem figyelmezteti, hogy kárhozatra ítéli magát a viselkedésével, de az éjjel kap még egy esélyt, hogy megjavuljon. A karácsony három szelleme jön hozzá: a múlté, a jelené és a jövőé. Scrooge szembesül az eddigi életével, az elvesztett szeretteivel, a szép emlékekkel és azzal is, mit adott fel és miért. Mire az este véget ér, már kész az elhatározás, hogy más jövőt szeretne, mint amit mutattak neki.

Az egyik legnagyobb karácsonyi klasszikus. Eszembe se jut olyan formátum, amiben ne jelent volna meg. Létezik belőle film, musical, mese és sorozat is. Ahogy már adaptálva is van más történetekbe – még arról is készült vígjáték, hogy Dickens hogyan írta meg talán legismertebb regényét. (Bár azért neki van pár olyan, amit legalább névről mindenki ismer.) De említhetném azt a regényt is, amiben az angyalok indítanak Karácsonyi ének mentőakciókat.

Mi a titok? Miért van az, hogy ez a történet még mindig ennyire eladható és ismert?

Egyrészt, nagyon karácsonyi az üzenete. A karácsony a szeretet ünnepe, amikor mindenki a legjobb arcát mutatja. Ilyenkor hinni akarunk a csodákban, és mi lenne nagyobb csoda, mint az a gyökeres változás, amin Scrooge keresztülmegy? A jóság győz, és ebben a történetben nem csak a sanyarú jövő, ami miatt Scrooge megváltozik. Már a jelent látva is ott van benne a gondolat, hogy rossz életet él. Nem a pénz kellene, hogy az első legyen. Látja, hogyan élnek mások, mit gondolnak róla és maga is más szemmel tud nézni magára. Talán az is benne van, hogy ezzel mindenki győzködheti magát, hogy boldog lehet azzal, ami jutott neki.

A karácsonyok szellemei is olyan ötlet volt, ami halhatatlannak bizonyult. Egyszerre sikerült viktoriánus borzongást és mégis ünnepi fenségességet megragadnia Dickensnek. Az életutat is leképezte velük, amelyben minden összefügg mindennel. A döntéseink határozzák meg, kik leszünk. Itt ugyan bele tudnék kötni abba, hogy fontos részek kimaradtak. Mi történt, hogy a szerelmes, lelkes ifjú az a kőszívű pénzhajhász lett, akit a kedvese is elengedett? Csak egy mondatot kapunk – Scrooge mindene a pénz lett, de az nem derül ki, miért.

A fő alak Scrooge, de Dickens kisebb szerepeltetéssel is tud emlékezetes alakokat létrehoznia. A szegény, szenvedő gyerek különben is jellegzetes figura nála, és a történetből nagyon ismert Pici Tim alakja. Nekem sokkal közelebb kerültek a szívemhez a történet más mellékszereplői: Scrooge unokaöccse, a kellemes és szerethető természetével, vagy éppen a karácsony szellemei.

Érdemes azt is megnézni, hogy több is van a történet mögött, mint amit könnyen eladnak. Nem csak az van itt, hogy Scrooge miképpen változik. Dickens betett olyan képeket, mellyel Anglia korabeli szégyenfoltjaira hívja fel a figyelmet. Látjuk a nyomort és a tudatlanságot, a szegény bányászokat és a segítségre szorulókat is. Benne van az emberek felelőssége a társadalom egészéért – ha neked több jutott, nem szabad megfeledkezni azokról, akik önhibájukon kívül nyomorultul élnek.

A próza kellemes, és lehet attól is, hogy már fejből fújom a történetet, könnyű fogyasztani. Igényes is, és nem éreztem azt, hogy hány éves már a kisregény.

Kissé sajnos igaz az is, hogy már annyiféle alakban találkoztam ezzel a történettel, hogy el lett koptatva. Örök mese, de millió meg egyedszerre unalmas kezd lenni.

Ha minden évben nem is kell ennek lennie a karácsonyi olvasmánynak, időnként érdemes elővenni és emlékezni arra, hogy mi a karácsonyi csoda és ünneplés igazán.

Dickens: Karácsonyi ének - Mint szépirodalom: 90% karácsonyi mese mindenkinek. Társadalmi üzenet is el van rejtve.

Szubjektíven: 70% szeretem Dickens stílusát, örök a történet is, csak már a csapból is folyik.

Kamaszos, szerelmes, előítéleteket leküzdő.

June és Oliver tűz és víz. Mégis, a végzős középiskolai évükben egy autóban kötnek ki. Hogy a lánynak ne kelljen órákig buszon ülni, és mert a szüleik jóban vannak, Oliver viszi magával reggelente iskolába. Bár June meg van győződve róla, hogy a srác egy értelmes mondatot sem tud megfogalmazni, mégis beszélgetni kezdenek és hamarosan már közös játékuk is van. June szerint minden jobb lesz az egyetemen, Oliver védi a középiskolát. Érveket mondanak a maguk igaza mellett, egy független bíró dönt, és aki nyer, megválaszthatja, milyen zenét hallgatnak reggel az autóban. June hamarosan azon kapja magát, hogy a barátja hidegen hagyja, viszont alig várja a reggeleket Oliver mellett. Mintha Oliver sem lenne közömbös irányába. De érdemes belekezdeni bármibe is a középiskolában, amikor teljesen más terveik vannak az egyetemmel kapcsolatban?

Sajnos, ez is csak egy halvány tini románc, ami halványan próbálkozik más témákat is behozni, de tulajdonképpen csak arról szól, hogy a főszereplő páros szerelmes lesz. Nem simán untam, szabályosan belefáradtam ebbe a regénybe.

Rém unalmas a felállás. A srác az iskola álomfiúja: vállalható jegyek, a legjobb sportoló és pokoli jól is néz ki. Ahogy June megismeri, még arra is rá kell jönni, hogy felettébb rendes és lovagias is. Mondjuk, az egy újabb tinis közhely, ahogy ez kiderül. Megint az, hogy fogadtak a srácok, ki mire és meddig jut a barátnőjével. Oliver meg szépen hamisította a tényeket, hogy a barátnője ne tűnjön könnyűvérűnek… Modern lovagiasság, miért is forgatom ezen a szemem?

June meg az átlaglány, aki a LOL könyvekben nagy számban előfordul. Nem a legokosabb, nem a legszebb, de valahogy mindig ő húzza be az álomfiút a történet végére. A szomszéd lány karakter, akivel lehet azonosulni, és aki miatt a tini olvasók áltathatják magukat azzal, hogy bárkinek jöhet a herceg fehér lovon. Engem viszont fárasztanak a lelki nyűgjei. Ráadásul ebben a hősnőben némi sznobizmust is felfedeztem. Elég alaposan lenézi a sportolókat, többek közt Olivert és a baráti körét is. Csak tudnám, mire fel. A jó kislány imázsát tudnám védeni, ha akarnám, de annyira ellenszenveztem vele, hogy nem fogom.

Nem éreztem a szereplők között kémiát, és abszolút hihetőbbnek találnám a könyvet, ha csak barátok lennének a végére és nem pár.

Nem tetszett az sem, ahogy meg van írva. Pedig én szeretem, ha több a párbeszéd és nem a leírások vannak túlsúlyban. Itt viszont túl sok az értelmetlen fecsegés, és a főszereplők legtöbb beszélgetése is csak untatott. Arról már nem is beszélve, hogy csupa olyan zenekaron veszekedtek, akik nem mondtak nekem semmit. Ilyenkor általában jön a YouTube és zenét hallgatok – ez a sztori viszont olyan szinten hidegen hagyott, hogy erre sem vettem a fáradtságot.

Az ilyen történetekbe bele vagyok már fáradva, ez sem tetszett. Még csak írni sem akarok róla többet, nem is fogok.

Klein: Rád hangolva – Mint ifjúsági: 40% egysíkú, nagyon a szerelem a témája és a romantikus kliséket is hozza.

Szubjektíven: 15% nem szerettem a szereplőket, untam a cselekményt és nulla eredetiség.

Csak addig jó megszabadulni a többi birkától, míg vonítani nem kezdenek a farkasok.

Ha az ember apró és retteg – márpedig, hiába is tagadnám, nekem ez az alapállapotom –, nincs rendjén, ha azt akarja, hogy valaki, aki nagyobb nála, előálljon minden válasszal, és mindent kézben tartson, ha csak egy pillanatra is?

Túlélésre berendezkedő, vadakkal küzdő, naplóban elmesélt.

Kate és Dan újrakezdésre vágyik. A férfi elvesztette az állását, nem találja a helyét, és így egy másfajta közösségben találják magukat. Greenloop arra kínál lehetőséget, hogy az emberek a város minden kényelmét élvezzék elzárkózva a vadonban. Csak éppen történik egy természeti katasztrófa és hirtelen a lakosok elvágva találják magukat a civilizációtól, kommunikációs eszköz nélkül. Bár reménykednek, hogy majd értük jönnek, el kell kezdeniük felkészülni a télre és a meglevő készleteikkel a túlélésre. Hamar kiderül, kiben mi rejlik mi igazán: a karizmatikus vezető elzárkózik és szétesik, míg a kanapéról korábban fel sem kelő depressziós a közösség mindenese lesz. A városkát azonban ijedt állatok lepik el, és megjelennek az árnyak, fura szagok is. Valami van odakint, és ha nem képesek szembenézni az elképzelhetetlennel, halálra vannak ítélve. Harcolniuk kell az életükért.

Ha van regény, amiből a mai napig várom a sorozatot, az a World War Z. Tucatnyi remek történet, izgalmas és drámai cselekmény, mindez olyan stílusban, hogy hitelesnek is éreztem végig. A film meg sem közelítette. Ezzel együtt Brooks újabb kötetére is vártam.

Most pedig olvashattam az Ösztönlényeket. Minőségi horror, és ezt meg egy minisorozatként tudnám falni, bár a regényt is pillanatok alatt lepörgettem. Letehetetlen volt a számomra. Talán kisebb mértékű az eset, mint a zombiháborúé, de legalább annyira ijesztő a maga módján, miközben felismerhető az író több védjegye is.

Most is úgy van megírva, mintha tényeket olvasnánk. Az alapot az esetet átélő nő naplója adja, amit kiegészít a szerző kutatók beszámolóival és különféle interjúkkal. Annyira hiteles az egésznek a légköre, hogy keresésbe is kezdtem, hogy valóban volt-e természeti katasztrófa a hegyen, létezik-e Greenloop.

Jól is van megírva, nagyon olvastatja magát és filmszerű. Ahogy a jelenetek és a karakterek életre kelnek – napló a formátum, de mintha egy nagyon jó kalandregényt olvasnék. Csak még jobban aláhúzza, hogy egyes cikkek mellette tudományosabbak, szárazabbak – Katie naplója annál inkább regényes.

Minőségi a horror is. Lassan alapoz a szerző, megismerjük a szereplőket és a környezetet. Ugyan a körítésből és a címből is tudjuk, mi fog következni, sokáig csak növeli a feszültséget, hogy aztán lecsapjon ránk a rettenet, mint a kisvárosra a nagylábú horda. Sikerül azt a bravúrt elérnie, hogy miközben a keretből és a szöveg részét képező interjúkból, anyagokból tudjuk a végeredményt, mégis majd lerágtam a körmöm, hogy miképpen jutunk el arra a pontra.

Ijesztő, és nem azok a legfélelmetesebb részek, amikor már kitört a háború és zajlanak a véres események. Igen, megvan annak a rettenete, hogy hallod a társad üvöltését az erdőből, de nem mehetsz segíteni, mert akkor téged is levadásznak. Majd a fejet bedobják az udvarodra… Már akkor teljes a horror, amikor még nem fogják fel, mi les rájuk, csak gyűlnek a baljós jelek. Ahogy a saját otthonuk már nem biztonságos és közeledik valami.

De nem csak horrorként szerettem ezt a regényt. Ha nincs nagylábú, és csak az a cselekmény, hogy a civilizációtól elvágva hogyan próbál a közösség túlélni az erdő mélyén, már ennyi is olvastatta volna. Ahogy kertészkedni próbálnak, ahogy a napelemekkel ügyködnek, szervezik az élelem elosztását és meg kell barátkozniuk a gondolattal, hogy állatbarát, természetimádó közösségként nekikezdenek a vadászatnak vagy éhen halnak… Másfajta izgalom és feszültség van ezekben, de ugyanannyira tudtam élvezni ezeket is.

Ki kell emelni azt is, hogy Brooks újfent mennyire élő karaktereket teremt. Innen, kívülről persze könnyű, de nagyon gyakran szerettem volna benyúlni és megrázni a szereplőket. Még a főhős, Katie sem tökéletes. Olyan kis gyáva nyúlként kezdi, aki minden konfliktust kerül és nagy mimóza. Meg lehet nézni, milyen amazon lesz belőle a végére. Sokaknak vannak végzetes gyengeségeik, de sokak képesek a fejlődésre is. A vészhelyzet mindenkit kifordít, és meglátjuk, mennyire értékesek valójában. Lesznek, akik kitesznek magukért, mások meg tényleg csak arra jók, hogy a nagylábúak megegyék őket. De hogy addig mennyit tudnak ártani a többieknek… Imádtam, hogy van karakterfejlődés és végig lehet nézni, kiből mi lesz a végére.

Még akár azt is érdemes megnézni benne, hogy az emberiség egészéről mit mond el ez a történet. Azért benne van az is, hogy kerültünk a többi faj fölé. Mert hosszan sorolhatom, hogy puhít el a modern világ, és milyen téveszméket ringatunk – akad itt Darwin-díjas történet arról, hogy az emberek a téves elképzeléseikkel hogyan okozták a saját vesztük. Mert a vadállat nem házi állat, ha ezt hajlamosak is elfelejteni, mert cukik. Aha, nagyon cuki a szemeted túró puma, annál már csak akkor helyesebb, amikor a kutyád után a gyereked is kibelezi. Vissza – szóval, mindezek mellett itt van, ahogy összefognak, küzdenek és ami van, abból kihozzák a legtöbbet. Fegyvert gyártani nagyon tudunk, és gyorsan el lehet jutni a pacifista nézetektől addig, hogy: Irtsuk ki mindet! Túlélésünk kulcsa a fajunk bűne is?

Különben durva az is, hogy mennyire igaz, amit egy ponton talán Katie mond ki. Hogy a jóléti amerikaiak mennyire érzéketlenek a világ máspontjain történt szörnyűségekre. Mostar, az asszony, aki igazi túlélőként és veteránként életben tartja őket, nekik nem esik le, ki ő és mit élt túl már. Utalás különben van bőven, Mostar egész életszemlélete és bölcsessége, amit meg is oszt, onnan ered. Katie még fotót is lát róla azzal a bizonyos, híres híddal. Könyörgöm, még a városa nevét is felvette, hogy emlékeztesse az embereket, mi történt ott! Katie meg semmit nem tud – rákérdezni meg nem mer. A Balkánon a népirtás, az a sok szenvedés és egyszerűen fogalma sincs róla…

Mindezek mellett a szerzőnek még humora is van. Nem egyszer előfordult, hogy megláttam a poént és mosolyogtam egy beszóláson, miközben a katasztrófa már beállt a cselekményben. Ok, segít, hogy a fekete humort érzem a sajátomnak. Más talán nem érezné át annak a humorát, ahogy Katie elképzeli, Mostar milyen ötleteket adna, mit tegyenek a maradványaival.

Még ragozhatnám, de szerintem a lényeg lejött. A nyitott végét nem szerettem, ha értem is, miért ilyen. Különben viszont faltam. Izgalmas, ijesztő, jól felépített és sok jó karakter is van benne. A formátum pedig most is ütött.

Brooks: Ösztönlények – Mint horror: 100% Brooks stílusában, izgalmas történet és nem kevés tanulság az emberről.

Szubjektíven: 95% a vége azért birizgálja az agyam. De letehetetlen, borzalmas, izgalmas.

A holnapból az lehet, amit én akarok, vagyis évtizedek óta először örömmel nézhetek elébe. Ahelyett, hogy rettegnék tőle, most egy magamnak tett ígéret is lehet. Egy esély, hogy bátrabb, vagy éppen kedvesebb legyek, hogy helyre hozhassam, amit elrontottam. Hogy jobb lehessek, mint amilyen ma vagyok.
Mert a mai nap után minden nap egy ajándék.