Filmet forgatós, múltat rekonstruáló, érzelmekkel hadakozó.

Marissa Dahl feje felett összecsapnak a hullámok. A főiskolán lett Amy legjobb barátnője, aki jó úton halad az Oscar felé rendezőként. Marissa nem csak a barátja, a vágója is. A gond csak az, hogy Marissa bemutatta a fiút, aki tetszett neki. Josh és Amy hamar lettek pár, és amikor megpróbálta kimutatni, hogy neki is kellene Josh, nagy lebőgés lett a vége. Most már attól is tarthat, hogy Amy nem áll vele többet szóba, ha kiderül, mit tett. Nem bírja nézni a szerelmespárt, így felmondja az albérletét és bármilyen munkát kész elvállalni. Maga sem hiszi el, amikor a zseni, Oscar-díjas rendező, Tony Rees filmjéhez szerződtetik. A forgatás helyszínére érve azonban egyre rosszabbul érzi magát: nem tetszik neki Tony módszere, és valami nem stimmel a forgatással sem. Egy megoldatlan gyilkosságról készül a mozi, és annyira nem Tony stílusa. Helyi kamaszok nyomoznak is az igazság után, és Marissa hagyja magát bevonni. Főleg, amikor pont ő lesz az, aki újabb holttestre bukkan.

Alapvetően egy thriller esetében nem kezdek el azon merengeni, hogy férfiaknak vagy nőknek szól inkább. A női thrillerek, amelyekben kiemelt téma a családon belüli erőszak és/vagy erős a #metoo vonala, adják magukat. De különben egy jó thriller nemtől függetlenül élvezhető kell, hogy legyen.

A Filmszakadás részben teljesíti ezt a tételt. Inkább filmrajongónak kell hozzá lenni, hiszen itt minden a filmek körül forog. Eleve egy filmforgatás a helyszín, és a hősnőnk is rettenetesen nagy filmrajongó. Szinte mindenről eszébe jut egy-egy film és rengeteg filmes anekdotát, idézetet ismer. A modernekkel nem is volt bajom, simán megvan Brad Pitt és a Harcosok klubja, vagy a Manderley ház asszonya. Marissa azonban a régi, fekete-fehér filmeket is éppen ennyire ismeri, így kihívás volt néha követni az utalásait, de ezt élveztem.

Mellette azonban erőteljes a női vonal is. Marissa személyes konfliktusa nagyon csajos: beleszeretett egy fiatalemberbe, aki a legjobb barátnőjének a barátja. Megy a játszmázás és Marissa nem is kicsit komplikálja túl magának az életét. Vagy csak én nem bírom díjazni, amikor ahelyett, hogy leülnének megbeszélni a dolgokat, csak feltételeznek dolgokat és belemennek őrültségekbe is? A lényeg, hogy Marissa olyan szinten értetlen érzelmi téren, annyira nem képes megnyílni, hogy azzal engem sikerült is magától elidegenítenie.

A thriller ki van dolgozva és Little még egy trükkel is fel tudja dobni a regényét. Egyrészt, a film egy régen történt, felderítetlen gyilkosság lehetséges történetét mondja el, és Marissa akaratlanul is nyomozni kezd az igazság után. Másrészt, a forgatáson is történik haláleset és Marissa élete így duplán veszélybe kerül. A kirakós darabjai szépen összeállnak, és bár kicsit hirtelennek érzem a nagy megvilágosodást, Marissa és alkalmi segítői szórakoztatóan és értelmesen jutnak el a végjátékhoz.

A szereplőket egész könnyen be lehet sorolni jó és rossz oldalra. Mivel Marissa az elbeszélő, eleve az ad egy színezetet, hogy szimpatikus vagy ellenszenves valaki a nőnek. De érdekes az is, hogy az első megérzése igaznak bizonyul. Nincs olyan, hogy valakit nagyon megkedvel, aztán teljesen ki kell ábrándulnia belőle a történet végére. Ok, Josh kapcsán van egy értékvesztés, de már amikor tudja, hogy milyen ember és nincs a szerelmes elvakultsága, akkor is vonzódik hozzá. A jelenben pedig már ebben az állapotban indulunk: egykor szerette, most meg emészti, hogy nem kellett neki.

Szerettem a borítót is – abban is filmes utalás van és jól lehetett olvasni is. A végső megoldás talán nem túl csavaros, de jó volt így. Pótolta az érzelmes, csajos oldala.

Little: Filmszakadás – Mint thriller: 70% egyedi hősnő, elegánsan levezett bűnügy és nagyon sok filmes utalás mixe.

Szubjektíven: 70% szerettem a filmes utalásokat, a kulisszák mögé nézést – a hősnőt kevésbé.

Kamaszos, bűnüldözős, titkos szervezetet megállító.

Bruce Wayne betölti a 18-at és megkapja az öröksége feletti rendelkezési jogot. Hamarosan érettségizik és megkezdi a gyakornok éveket Lucius Fox mellett. A sajtó minden lépését lesi, és mindenki úgy ismeri, mint a leggazdagabb tinit Gotham városában. A fiú szenved is attól, hogy soha nem tudhatja, ki látja benne az igazi énjét, ki az, aki csak a nevéért és a vagyonáért akarja kihasználni. Ahogy a régi seb is lüktet még: a szülei elvesztése vezeti a bűnüldözés felé és segíteni akar az embereken a pénzével, de a tetteivel is. Egy régi barát egy jótékonysági eseményen pont a fájó pontját találja el, és a menekülő fiú egy autós üldözésbe csöppen. A rendőrségnek akar segíteni, de így sem marad el a büntetés: közmunka az Arkham falai között. Az egyik fogvatartott, a vele egykorú Madeleine csak a fiúval áll szóba, amiért a rendőrség kész beépített ügynökként is alkalmazni. Arra azonban senki nem számít, hogy a két fiatal között valódi érzelmek kezdenek gyökeret ereszteni.

Klasszikus egyik szemem sír, a másik nevet szituáció. Mint ifjúsági regény és a karakter mai olvasókhoz közelebb hozása, tud működni. Csak éppen a denevérember hagyományait nagyon semmibe veszi ez a kötet. Ha az előismereteim ki tudnám törölni a fejemből, jobban tetszett volna. De nem tudom.

Mint ifjúsági regény, kapunk egy olyan hőst, akinek a sok jó és szuper tulajdonsága mellett megvan az a fájó pontja, amiért azonosulni is lehet vele. Bruce kamaszregény álompasi: jól néz ki, nagyon gazdag, okos és kedves is. Csak éppen a felszín alatt bőven van fájdalma és bizonytalanság is. Még kicsit az útját is keresi, és próbálja megfejteni, kik az igazi szövetségesei. Ha levesszük az árvaságát és a vagyonát, olyan problémák, amiket a kamaszok is megélnek. Az önazonosság felfedezése, a bizonytalanság, a fájdalom.

Mint akcióregény, Marie Lu szállítja a különféle összecsapásokat és üldözéseket. Van kis nyomozás, kis harcművészet, modern eszközök sokféle bevetése. Mégsem érzem annyira sikerültnek, mint ifjúsági regényként. Nem éreztem a téteket. Nyilván se Harvey Dent, se Lucius Fox, se Bruce Wayne nem fog meghalni egy Batman-előzményregényben… Meg az Éjszaka rémei sem lettek éppen zseniális bűnözők. Erővel nyomulnak, gyilkosok és nyersek. Semmi kifinomultság.

Talán az is az egyik bajom, hogy túl gyorsan és egyszerűen eljutunk oda, hogy Bruce szembenéz a regény főgonoszával és megvan a nagy összecsapás. Egyszerű céljaik nagyon egyszerűen kivitelezve, az meg nem tud cselekményként lekötni, hogy Madeleine és Bruce beszélgetnek, amíg Bruce felmossa a folyosót.

Ha már ezt a kettőst emlegetem. Ifjúsági, kell a szerelmi szál is. Benne van, nyomokban és nem nyálasan. Meg lehet érteni, hogy mi lesz az a közös pont, ami miatt szimpatizálni kezdenek egymással azon túl is, hogy mindketten szépek. De hitelesség vagy szenvedély nem volt a történetben. Nem hittem el, hogy ezek ketten egymásba szeretnek. Bár filmre szokás mondani színészek között, de itt a karakterek között nincs kémia. Még jó is, hogy az a vége, ami, mert ehhez képest a Gotham Bruce és Selina közti románca is perzselő volt.

A szereplők is ifjúsági regénybe illően egyszerűek. Egyszerűen eldönthető, ki a jó és a rossz. Madeleine van kicsit határterületen azzal, hogy ő a cél érdekében bűnözik is, de az erkölcsei alapvetően rendben vannak, és azt is meg lehet érteni, hogy védelmezi a testvérét.

De, amit nem emésztettem meg. Ez a Bruce Wayne nem az a fiú, akiről el tudom képzelni, hogy felveszi a jelmezt és Batman lesz belőle. Gyerekkori barátja Harvey Dent? Ez a Bruce inkább olyan alak, aki álca nélkül próbál javítani Gotham városán.

Ifjúsági regényként tehát elment, Batman-regényként már kevésbé tetszett.

Lu: Batman: Az éjszaka rémei – Mint ifjúsági: 60% van érzelmi konfliktus, van akció és nyomozás, megidézve a DC karaktert.

Szubjektíven: 45% túl szimpla a bűnügy, és nem látom, hogyan lesz ebből a fiúból Batman.

Tegnap lemaradt, így ma pótlom.

Ünnepek, új év - a kiadók is pihennek, majd jövőre jönnek az új olvasnivalók! :)

– Annyi ritka gyöngyszeme van még neki otthon, bármelyiket szívesen látnánk a Fitzmoleanban lógni.
– Én szívesebben látnám őt lógni – jegyezte meg William.

– Ki a legújabb védenced? – terelte el a szót William, miközben odasandított Watsonra.
– Egy nigériai férfi, aki feldarabolta a feleségét, a testrészeit pedig elküldte postán az anyósának.
– Akkor nem fogja megúszni?
– Hála istennek, semmi esélye. Sőt, azt fontolgatom, hogy egyáltalán nem foglalkozom többet gyilkossági ügyekkel. Agatha Christie még épp időben kiszállt.
– Ezt hogy érted?
– Poirot-nak sosem kellett DNS-alapú bizonyítékkal szembenéznie, ami ma már teljességgel ellehetetleníti az ügyvédek feladatát.

Nyomozós, képrablást leleplező, szakmára és szerelemre találó.

William Warwick már gyerekként tudta, mivel akar foglalkozni: rendőr akart lenni, és sikeres védőügyvéd apjával ellentétben rács mögé juttatni a bűnözőket. Apa és fia alkut kötnek: 3 év egyetem, és William beállhat rendőrnek, ha még mindig azt akarja. A fiatalember művészettörténetet hallgat, majd újonccá válik. Mentora mellett tanulja a szakmát, és alulról igyekszik feljebb jutni. Egy megjegyzése a szokottnál gyorsabban teszi nyomozóvá: egy behozott képről kiszúrja, hogy hamisítvány és a műkincsvédelmi osztály a sorai közé fogadja. Miközben egy nagyszabású rablási és hamisítási ügyön dolgozik, a múzeumban megismerkedik egy elbűvölő fiatal nővel, aki az Igazi is lehet – ha William képes elfogadni a Beth-t az után is, hogy a lány megosztotta vele a titkát.

Karrierregényt kaptunk, bár tény, hogy van benne krimi vonal is. Mi több, családtörténet is. Archer a tőle megszokott stílusban keveri a lapokat – bár azért az új, hogy ennyire univerzumot építsen. Egy-egy hősének szentel sorozatot, a gyerekeik sorsát is feltárja, de a William Warwick sorozat valami más. Egy sikersorozatához kapcsolódik, ha laza szálakkal is. Elkezd Archer is regényuniverzumot építeni?

De fontosabb, hogy ez a történet megáll a maga lábán. Ha tudjuk is a Clifton-regények miatt, hogy mi William sorsa, és Archer meg is engedi magának, hogy ebben a történetben egyes szereplők szájába adja viccből, hogy meddig jut William, akkor is önálló regény kerek történettel.

Karrierregény, mert egészen gyerekkorától kísérjük hősünket, aki tanul, majd megkezdi a menetelést a ranglétrán. Akarat, tehetség, meg némi szerencse is jut neki. Sima is az út, de attól még izgalmas, ahogy egy-egy fordulatot megírt a szerző.

Krimi, hiszen William rendőr és egy összetett ügyön dolgozik. Ha nem is olyan körömrágóan izgalmas, a festészet világa ad neki egy pluszt. Több mindent meg lehet tudni a műkincsek világáról, és van benne egy csapdaállítás is, amit finoman kell kivitelezni. Majd, Beth családja révén egy egészen más nyomozás is jön, komoly tárgyalótermi betétekkel. A tanúvallomások, William apja és nővére remek munkát végeznek, jól is van megírva, élvezet volt olvasni, ahogy pl. szétszedték a megbízhatatlan egykori nyomozó vallomását.

Bár sok mindenre rá lehet érezni, Archer nem a döbbenetes fordulatok mestere, azért vannak meglepő húzásai a cselekménynek. Az a végső mondat is… Még nem döntöttem el, hogy nevessek vagy morogjak miatta. Egyelőre arra szavazok, hogy a becsületes emberek megszakadhatnak, a gazdagok és romlottak akkor is nyernek. Pedig itt látszólag mindkét ügyben hőseink diadalmaskodnak.

A szereplők talán kissé egyszerűek, de a Warwick család annyira szerethető lett, hogy ezen most nem is akadtam fenn. William fel van vértezve minden jó tulajdonsággal, és Archer olyan nőt írt neki, aki méltó is hozzá. Karakán és tehetséges a férfi nővére, az apja pedig annak ellenére is jó és szerető apa, hogy sok mindenben nem ért egyet a fiával. De ott vannak egymásnak, összetartanak, és van egy olyan erős családi kötelék közöttük, amit csak irigyleni lehet. A gonosz szereplők mennyire rosszak? Hát… Fehér galléros bűnözők. Azért annyira nem démoniak, nem lehet csak utálni őket. Ügyeskedők, és meg tudom érteni, hogy a modern korban miért ők a sikeremberek. Vagyis, a rendszer a rossz.

A regénynek nincs különben rossz hangulata és nem is elkeserítő. William útja sikertörténet, és mindent beszámítva sok mindent elnyer a történet végére. Lesz kinevezés, eljegyzi élete szerelmét és a családjával is erős a kapcsolata. Benne van a remény, hogy neki sikerülhet még akár ezen a rendszeren is változtatni.

Archer stílusa helyenként száraz volt nekem, de kevés az a regénye, ami azért ragadt volna be az agyamba, mert annyira olvasmányos és mesélős lenne. Férfias, realista, egyszerűségében jó. A történet tudott húzni előre ott, ahol a szöveg nem.

Biztosan olvasom tovább még William Warwick történetét, úgyhogy folytatom majd Szem előtt.

Archer: Aki mer… - Mint krimi: 70% karakteres szereplők vonulnak fel egy érdekes történetben, ami zsánereket is rutinosan kever.

Szubjektíven: 65% megszerettem a főszereplőt és a családját, de az ügytől több izgalmat vártam.

Sose becsüld alá egy mese erejét! Amit az egyik vidéken hagymázos képzelgésként elvetsz, már a szomszédban is megölhet! Amennyire én tudom, Seber mindent megeszik. Akárcsak a halál, ő is mindig éhes, és sosem telhet be. Akár a szerelem. (McKillip: Boszorkányerdő)

Meg aztán ismeri-e a szerelem a túlzás szót? (Barreau: A szerelem receptjei)

– De hát azt írja, hogy ne nyissuk ki!
– És nem is nyitotta ki.
– Nem hát! Vagy te kinyitsz mindenfélét, amit nem kellene?
– Másképp hogyan tudhatnám meg, mi rejlik bennük? (McKillip: Boszorkányerdő)

Odakint már besötétedett, és ki tudja, talán ez lett volna a döntő pillanat, de elszalasztottam, ahogy az ember oly sok lehetőséget, elszalaszt, és közben észre sem veszi. (Barreau: A szerelem receptjei)

Minden varázserő egyszerű! Hiszen a szív legrégibb nyelve az! (McKillip: Boszorkányerdő)

Elvarázsolt lényes, szívet visszaszerző, mágikus.

Ronan herceg már csak a halálra vágyik – háborúba is azért megy, hogy valaki megölje végre, és így megszabaduljon a fájdalomtól és gyásztól, ami felesége halála és gyermeke holtan születése óta kínozza. Ám életben marad, az erdei boszorkányt is túléli. Szívtelen apja pedig már a jövőjét is kijelöli. A szomszéd királyság hercegnőjét kell elvennie. Ronan menekülve a boszorkány átka ellen küzd inkább, míg a megérkező hercegnő is kénytelen beszállni a hatalmi és mágikus játszmákba. (Vadág erdeiben) Szibella mágikus örökséggel bír: képes elfeledett mágikus vadakat magához kötni és őrizni a felmenői által visszahozott lényeket. Hegyi magányát egy férfi zavarja meg, aki egy gyermek befogadására kéri. Szibella a gyermek kedvéért szeretni tanul és feledni a magányt. Amikor eljön az ideje, a gyermeket visszaadja az apjának. Ám a király tart a mágikus asszonytól, aki nem akar a felesége lenni. Olyan lépéseket tesz ellene, melyek elindítják az úrnőt egy gyűlölettel és sötétséggel teli úton. (Óföld elfeledett vadjai)

Általában nincs szerencsém a díjazott regényekkel. Próbálkozom velük, de a nagy többsége nem nyeri el a tetszésem. Patricia McKillip World Fantasy díjas, és az Óföld elfeledett vadjai regényéért kapta meg a kitüntetést. Tartottam is tőle, hogy ez a kötet nem is fog tetszeni.

Ám McKillip mindkét kötetbe került regénye a legjobb értelemben meseregény. Van benne líra, kaland és izgalom, érzelmek és szép az egész. A történet is, a motívumai, még a nyelvezete is közel áll hozzám. (Kleinheincz Csilla az egyik fordító, neki vénája van a lírai fantasy szöveghez, most is remek munkát végzett.) Nem is érdemes elemezni, miért az egyik a díjnyertes és nem a másik, mindkettőben megvannak a fentebb leírt erények.

Vadág erdeiben a népmesék alakjai és fordulatai rejtőznek, de a szerző egy saját mesés történetbe foglalta őket. Nem is tudom eldönteni, hogy a sok kalandot vagy az emlékezetes képeket szerettem benne jobban. Ahogy a banya egyik percben elképzelhetetlenül ocsmány, a másikban övé a világ legszebb arca. Ahogy a csontkunyhó hirtelen összecsukódik, és helyet változtat. Ahogy a szörnyeteg széthasítja az ellene küzdő varázsló szívét. Bár sok ismerős elem van benne, ahogy azokat történetté illeszti össze a szerző, az már saját és egyedi. Így rendszeresen meg is tudtam lepődni.

Meseregény, de ahhoz képest összetett szereplőket mozgat. A boszorkány, mindenki réme, de van egy más, egy mágikus és rejtett énje, amit el sem akarnak hinni, amikor a herceg és a hercegnő szembesülnek vele. Ronan felépülése, aki a mély és önpusztító gyászból kezd feléledni. Tudnám sorolni, még a szívtelen királynak is vannak árnyalatai.

A végét is kifejezetten szerettem. Egyszerre zárt és mégsem az. Ez nem a boldogan éltek, amíg meg nem. Ez az élnek tovább, és van esély, hogy még boldogok is lehetnek.

Óföld elfeledett vadjai – ebben több a líra. Néha már az epikus keretek közé is nehezen fér, annyira lírai képei vannak és néha a szövegben is éreztem valami olyan dallamosságot, ami inkább a versek sajátja. A szövegért önmagában megéri elolvasni. Talán nehézkesnek tűnik egyszer-egyszer, de mindez része a varázsának.

Mellette a története is összetett és sok mindent ki tudott hozni belőle a szerző. Szól a szeretetről és arról, mit tud tenni az ember magával. Ha enged egy sötétebb gondolatnak, hogyan mérgezi meg azt, aki korábban volt. Mit tud adni a megbocsátás, milyen ereje van a szeretetnek és a hűségnek.

A vadak életre kelnek a lapokon, és tele vannak mesékkel. Legendákból kelnek újra életre, és az mese a mesében, ahogy az ő történeteiket megismerjük.

Ebben is sok az emlékezetes szereplő. Vannak hátsó szándékok, összetett jellemek. Itt még annyira sem lehet kijelenteni, hogy valaki rossz vagy jó, mint az előző regényben a kötetben. Szibella egy szociopata alakból változik érző nővé. A királynak arra kell esküt tennie az örököséért cserébe, hogy szeretni fogja a gyermekét. Ahogy az érzelmek összecsapnak, akár egy emberen belül is.

Mind a kettő nagyon mesés, olyan színes és eleven fantasy, aminek el lehet veszni a világában. McKillip el tud ragadni ezekbe a történetekbe, és szívesen is olvastam volna tovább akármelyiket. Milyen király lesz Tam? Ronan kap egy esélyt a boldogságra Szidónia oldalán? Visszatérnek még a mágikus vadak?

Rá is kell néznem, magyarul jelent-e meg más történet is a szerzőtől, mert e kettő története után szívesen olvasnék tőle mást is.

McKillip: Boszorkányerdő – Mint fantasy: 95% tartalmas, értékeket közvetít egészen líraian, miközben mesei a világa is.

Szubjektíven: 90% néha már kicsit túl lírai is a szövege, de a történetek és a szereplők is sodortak magukkal.

Romantikus, nőt meghódító, főzős.

Henri imádta az irodalmat, és az életét is a könyvek árnyékában képzelte el. Az egyetem azonban egy más szerelmet tartogatott számára: az egyik előadásra késve lépett be egy szőke jelenés, és Henri hamar Valerie rajongója lett. Helyet foglalt neki, beszélgetni kezdtek és legjobb barátok lettek, miközben Henri várta a tökéletes pillanatot, hogy a szőke szépség szerelme és ne a barátja lehessen. A nyári szünetről hazatérő Valerie azonban megismerkedett valakivel, és Henri szíve eltört. Egy kis irodalom, némi főzés és egy macska kell hozzá, hogy a dolgok úgy alakuljanak, ahogy kell nekik.

Azt nagyon eltalálták, hogy kell eladni ezt a könyvet. Nézzünk csak rá: a romantikus lelkületűeknek telitalálat a borító! Szép pár ölelésben egy olyan csodás helyszínen, hogy találni sem lehetne jobbat. Ok, én bolondulok Párizsért, de szerintem nem csak a magamfajta találja csodásnak a tornyot és a francia fővárost a parkjaival és a szökőkutakkal. Ha ez nem lenne elég, már a borító is hirdeti, hogy ez egy másik Barreau történet előzménye – pont azé, ami bestseller és film is van belőle.

Ahogy elkezdtem olvasni, meg is kaptam az élményt, amit vártam. A történet kellemesen romantikus. Barreau képes arra, hogy úgy ír nagyon nyálas és csöpögős történetekről, hogy maga a regénye nem lesz szentimentális és érzelmekbe belefúló. Egyszerűen hangulatos és magával sodró, ahogy ez a fiú szerelmes lesz és vár, majd a gyomron át indít támadást a kiszemelt lány szívéért.

A gond akkor jött el, amikor a regény hirtelen átvált gasztronómiába. Nem vagyok az a típus, aki örömmel olvasgatja azokat a recepteket, amelyekkel elkészíthetőek a regényben megjelent ételek. 1-2 még belefér, de ebben a kötetben nagyon sok a recept! Az megint más, amikor egy történettel kapcsolatban kiadnak recepteket, és szakácskönyvként árulják. Van ilyen már pl. a Downton Abbey vagy a Jóbarátok kapcsán is. De ez… Nem tudom nem átverésként megélni, amikor a kötetben ilyen nagy számban vannak jelen a recepteket. A történetet akartam, nem főzni!

Pedig, ahogy írtam, szerettem a történet romantikáját és hangulatát. Kellemes a sztori, amibe akkor is jól esik belesüppedni, ha tudom, hogy ez egy szerelmes női mese.

Megszerettem a szereplőket, főleg Henri került közel hozzám. Ahogy szereti a könyveket és a lányt, ahogy az álmodozás helyett eljut arra a pontra, hogy nem adja fel harc nélkül. Még az is olyan mosolyogtató, hogy nem átall egy régi szerelmi receptet sem kotyvasztani, hátha… Valerie egyszerűen csak túl szép, hogy igaz legyen. Mondhatni, üres báb, akiről nagyon kevés dolgot tudunk meg ténylegesen: szép, késik és imád olvasni. De nem is igazán a személye a fontos. Ő a vágy tárgya, Henri álma és a történet arról szól, hogy az álomért küzdeni kell, mert akár valósággá is válhat.

Az nem adott plusz élményt, hogy ez a történet egy másik előzménye. Valójában nagyon sovány, ha így tekintek rá. A nő mosolya szereplői nem jelennek meg, hanem egy más hősnő szüleinek a története. Talán egy mondatra van említve a lány, mint a jövő, de ahhoz a történethez nem tett hozzá semmit számomra.

Marad ez a vegyes érzés: a történetet magát szerettem, de a receptekkel oldalszám nagyon felnyomását nagyon nem.

Barreau: Mint romantikus: 75% szívmelengető és aranyos történet, látványos képekkel, fura, de mellette receptekkel.

Szubjektíven: 55% a történetet szerettem, kedves és jól esett, bár nagyon mese. De annyira lehúzásnak érzem a kiadást!

A szegény ember nem sírhat: az időt is rabolja, a látást is rontja. (Beecher Stowe: Betty nagy ötlete; IN: A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek)

S mi a lélek világossága, ha nem a szeretet? (van Dyke: A negyedik napkeleti bölcs; IN: A legnagyobb ajándék és más klasszikus karácsonyi történetek)

Családos, összetartós, nehézségeket leküzdő.

Árpaföld vidékén nem könnyű az élet. A helyiek a földből élnek, és nem egy a nagyon szegény család közöttük. A kis Napraforgó édesapjával költözik ide és eleinte csupa játékkal van tele a táj. Ám az apja vízbe fúl, és a kislány sorsa kilátástalannak tűnik. Bronz helyi fiú, aki egy tűzvészt követően megnémult. Egyetlen társasága a család bivalya, és a földekre járnak együtt dolgozni. Hiába szeretne tanulni vagy barátokat, két akadálya is van: a néma fiút kirekesztik a társai és az ő családja a legszegényebb a községben. Napraforgó is magányos, és a két gyerek társra talál egymásban. Így Bronz családja vállalja, hogy felnevelik a megárvult kislányt, bármilyen áldozatot is kelljen meghozni érte. A család pedig összetart, bármi is következzen: éhínség, házépítés vagy betegség.

Megvannak azok a családi történetek, amelyeket klasszikusnak nevezhetünk a nyugati kultúrában. A farm, ahol élünk. A Váratlan utazás és az Anne könyvek. Karácsonyi ének. Megannyi történet a családról, amit a magunkénak érzünk, ha más korszakban is játszódik, mert a család és a szeretet olyan értékek benne, melyek kortalanok.

A Bronz és Napraforgó valami hasonlót tud, csak éppen egy egészen más kultúrkörből érkezett. Egy kínai mezőgazdasági vidékre kalauzol el – valahol durvának is érzem, hogy az 1970-es években játszódik, de kb. olyan hatása van a vidéknek és a családok életének, mintha a Farm, ahol élünkkel játszódna egy korban. Semmi technikai vívmány, küszködés a földdel és az a mély szegénység, amit elképzelni is rossz. Hogy a XX. század második felében reális esély legyen éhen halni a rossz termés miatt…

De, ami az értéke, hogy mindezek mellett milyen idillt és szeretetet tud megmutatni. A könyv fejtegeti, hogy bár Bronz családja a legszegényebb a közösségben, mégis, ez a család boldog és Napraforgó is teljes, szép életet kap tőlük. Igen, minden küszködés, és komoly tétel sok minden, ami nekünk természetesnek tűnik: iskolába küldeni a gyereket, a beteg nagymamát orvoshoz vinni. Megvan mindenkinek a feladata és amikor bajban van, szorosan összezárnak és mindenki segíteni akar. Mélyen szeretik egymást. Ez ellen tudja súlyozni, hogy milyen rettenetes is az élet, amit élnek.

Többszörösen ki van hangsúlyozva, a tetteik elbeszélik, hogy mennyire becsületes és erős emberek voltak. Hogyan bizonyította Bronz az egész falunak, hogy becsületes, amikor megvádolták, hogy tolvaj. Hogyan adta el a nagymama az egész életében őrzött és féltett ékszereket, amikor a gyerekek már éheztek. Sok-sok áldozat, amit egymásért hoznak meg és ami az olvasónak példát mutat: igen, ezt is megteszed azért, akit szeretsz. Igen, jó és becsületes maradsz, magadért, hogy egyenesen tudj járni. Belső tartás van a karakterekben, amit példaként ki is emel a szerző.

Ha kínai környezetbe is van helyezve, olyan közös értékek vannak, amelyek nálunk is simán tudják olvastatni. A család, a szeretet, a becsület és az erő.

A szereplők némileg talán egysíkúak, a Bronz család minden tagjáról csupa jót és hősieset tudnék írni. Nincs esély jellemfejlődésre, mert már annyira magas szintről indulnak a kezdetektől.

A cselekményt pedig kitöltik a mindennapi események és a vidéki élet eseményei. Kiemelve, ami eltér a rutintól és tanít valamit. Nem feszült és izgalmas, inkább belemerülősen borzongató és kellemes egyszerre. Mai aggyal tudott zavarni, amikor valaki nagyon nem azt kapja, amit érdemel. Amikor a sok áldozatért nem jár semmi, és csak szenvednek az emberek tovább. A sok-sok érték és a család tagjai közti szeretet egy pontig tudja ezt ellensúlyozni, de hazudnék, ha azt írnám, hogy jó szájízzel köszöntem el ettől a kötettől.

Mindezzel együtt érdemes volt elolvasni, szép üzenete van és nem baj, hogy megmutat egy olyan világot, ami innen szinte elképzelhetetlen.

Wenxuan: Bronz és Napraforgó – Mint ifjúsági: 75% értékeket közvetít, bevezet egy más kultúrába, ugyanakkor nagyon más is.

Szubjektíven: 65% rosszul viseltem az igazságtalanságokat, de egy szép és családi sztori.