Világháborús, szerelembe menekülő, lelki.

Frederic amerikai létére az olasz fronton harcol az első világháborúban. A nyelvtudása megvolt, valamit tenni akart, beállt. Lettek barátai, és az élete megtelt a küzdelemmel, a túlélésért folytatott harccal. Némi menekülést a férfias hódítások jelentenek, ezek közül is kiemelkedik az ápolónők szédítése. Így ismerkedik meg Catherine-nel is – ám amikor a férfi megsebesül, a kórházban a nő ápolja, már kapcsolatot kezdenek építeni. A nő teherbe is esik, és meg akarja tartani a babát. A háborúba belefáradt férfi hajlik is rá, hogy menjenek el innen, alapítsanak családot és hagyják maguk mögött a frontot. Elkezdik a szökést tervezni, és bele is vágnak: az úti cél Svájc.

A címadás most is tökéletes. Frederic Henry szerelmes lesz egy angol ápolónőbe, Catherine-be. A szerelmük, a menekülésük a háborúból mind hátat fordítás a fegyvereknek. Egy egyszerű közös élet, egy család, amit szeretnének. Búcsút mondanának a fegyvereknek. Az már más kérdés, hogy ezt az ember megteheti-e. A regény végéből kiindulva Hemingway válasza egy határozott nem. De nézzük bővebben!

Egy nagyon személyes, mikrokozmoszt megmutató történet: Frederic és Catherine története, de benne van az is, hogy az egész emberiségnek milyen trauma volt a háború, és el kellene köszönni a fegyverektől, egy egyszerűbb életben megtalálni a szépséget. Mégis, erre nincs esély. A hősök sem kapnak happy endet, és poénkodnak azon is, hogy a születendő gyermekük is katona lesz majd egyszer, mert ez a háború már sosem ér véget. Hol van már, amikor azt hitték, karácsonyra otthon lesznek?
Egy korszak hangulata van benne, a nagy kiábrándulás. Nincs dicső háború, nincs gyors győzelem, csak sok szenvedés, embertelenedés és halál. Nem egy boldog történet.

Mivel a regények vége általában erősebb nyomot hagy, mint az eleje, most is ezen töröm a fejem. Miért így fejezte be Hemingway? Mi a véggel a célja? Az ember nem kerülheti el a tragédiákat? Mindegy, hogy a háborúban vagy otthon, de fájdalom és gyász lesz? Az biztos, hogy a különben is nyomott hangulatom még inkább lenyomta. Ennek a könyvnek igazán eret vágósan tragikus a vége.

Cselekmény nincs sok benne, de nem is azt éreztem a fontosnak. Az emberekben lezajló folyamatokat annál inkább. A szerelem vigaszát az embertelenségben – ahogy ellenpontozza a frontot és a nővel töltött időt. Az egyik sivár és vigasztalan, a másik tele van melegséggel.
Ugyan a cinikus felem most is megkérdezné, mégis mire fel lett ez egy nagy szerelem olyan hamar, de itt maga a kor ad választ. Háború van, extrém helyzet, amiből több úton lehet menekülni. A szerelembe kerestek emberi melegséget, ami a fronton nincs.

Az már csak személyes kínom, hogy nem szerettem meg a szereplőket. Nem tetszett, ahogy a végén Frederic reagál a nővel és a gyerekükkel történtekre. Pedig ez elsősorban az ő regénye – Catherine alakja sokkal halványabb, mint a férfié.

Ez nem az én ötletem, de annyira tetszett, hogy elmesélem nektek is. A regény használ olyan klasszikus műfaji elemeket, mint a kalandregényé. De ez is megtörik és elbukik, ezzel is kifejezve, hogy még a klasszikus műfajok is elbuknak a háború traumájának átadásában.

Sok mindent tudok értékelni benne, de meg nem szerettem. Ahhoz most nagyon nyom a történet vége. Kicsit, mint a Légy hű magadhoz. Kb. olyan volt ezt olvasnom, mint Knight háborús klasszikusát. (Bár annak kicsit jobban elfogadtam a végét.)

Hemingway: Búcsú a fegyverektől - Mint szépirodalmi: 65% a témáját vigasztalanul átadja, kevesebb cselekmény, sok érzelem.

Szubjektíven: 45% egyik hősét sem kedveltem meg, és nagyon nem szerettem a végét sem.

Anyává váló, világ ellen lázadó, menekülős.

Minden nőnek lottózni kell, amint biológiailag éretté válik. Ez dönti el, lehet-e belőle később anya. Aki kéket húz, ő nem szülhet. Kapnak egy drótot, ami megakadályozza a teherbe esést, és a medáljukban hordják a színüket. Calla kéket húzott, de tudni akarja, milyen anyának lenni. Összejön egy férfival, kiveszi a drótot és teherbe akar esni. Tudja, ha sikerül, menekülnie kell. De képtelen beletörődni abba, hogy a rendszer szerint neki nem lehet gyermeke. Mi hiányzott belőle, amiért kék sorsjegy jutott neki? Válasz nincsen, így a nő az egyetlen úton marad, amit helyesnek vél: anyának lenni akkor is, ha a rendszer ezt tiltja. Az útján találkozik nőkkel, akik hasonló útra léptek. Lehet nekik happy end itt?

Pedig én szeretem a disztópiákat! De itt arról tudnék írni, milyen sok hiányérzetem van. Nagyon, de nagyon nem talált meg engem ez a kötet.

Kezdjük ott, hogy mennyire megíratlan ez a világ. Tényként megkapjuk, hogy a lányok az első menstruáció után húznak, aztán a kékeknek felteszik a drótot. De miért kellett ilyen rendszert bevezetni? A fehéret húzók hányat szülhetnek? Ők lehetnek többgyerekesek is, vagy mindenkinek egy baba jut? Mi van a férfiakkal? R. egyszer megjegyzi neki, hogy nekik (a fiúknak) se könnyű. Mégis, miért? Egy szó sincs arról, őket hogyan nevelik, van-e valamihez kötve, hogy megismerkedjenek egy fehéret húzó nővel és családot alapítsanak. De mondhatnám az oktatást is. Mi köze van a színnek ahhoz, milyen szakmájuk lehet? Miért maradtak ki a lányok az iskolából, miután húztak? Túl sok számomra a kérdőjel.
Talán ott kezd kicsit érdekes lenni, amikor Calla megismer egy olyan nőt, aki fehéret húzott, férjhez ment és teherbe is esett – de rájött, hogy nem akar anya lenni. Az érme másik oldala. De az sincs kibontva, csak említés, hogy van ilyen is. Nesze majdnem semmi, fogd meg jól.

Ez egy személyes, lelkizős dráma. Calla rögeszméje, van a középpontban, aki nem érti, miért ez lett a sorsa. Az a gondom, hogy nem tudtam kicsit sem megérteni. Nekem abszolút úgy jött le, hogy nála ez egy dac döntés. Arra kárhoztatták, hogy ne szüljön, erre csak azért is akar. Ha fehéret húzott volna, szerintem ő is az a véglet lenne, akinek akkor meg az lenne a baja, hogy miért nem dönthet úgy, hogy neki nem kell gyerek.
Utáltam, hogy R. csak egy spermadonor neki, aztán amikor a férfi sokkot kap az orvul teherbe eséstől, még Calla van megsértődve. Miért, mit várt? (R. különben is csak árnyalak lett.)

Nem szerettem, hogy alig van cselekmény. Ha nagyon akarom, 4 mondatba összefoglalom az egész könyvet. Ez inkább Calla merengése, és monológja az anyaságról. Nem a disztópia a lényeg, hanem a személyes történet. Hogy egy nőnek joga legyen eldönteni, akar-e anya lenni, vagy sem. Ilyen szempontból inkább modern szépirodalom.
Sok olyan rész be van hozzá toldva, amelyek nem vezetnek sehova. Van benne leszbikus szál is, de minek? Túl sok mindent érzek céltalannak vagy öncélúnak a regényben.

Végül, még csak az sem tetszik, ahogy meg van írva. A mondatai szinte töredékesek, Calla lelkét adja ez is vissza. Lelki szilánkok. Gyötrődés. Ahogy keresi magát is, az anyaságot értelmezi, de a világot is. Ha intellektuálisan értékelem is, olvasni utáltam.

Volt az a Collin Farrell-film, The Lobster. Eddig az volt a legrosszabb disztópia, amihez szerencsém volt. Most átvette a dobogó első fokát a Kék sorsjegy. A Farrell-filmnek legalább kidolgozott világa volt és emberi drámái, csak taszított a szatíra benne. Itt viszont még örültem is volna neki.

Mackintosh: Kék sorsjegy - Mint disztópia: 35% alig alapozza a világot, az érzelmek a lényeg. Személyes, nyelvében is.

Szubjektíven: 15% nem szerettem és nem értettem meg Callát, untam a történetét is.

Melyik héten olvasott regények utolsó mondatai lehetnek ezek?

1: Csinos zongoratanárnő zongoratanítást, vagy zongorafellépést vállal magánháznál!

2: Vol Karoth felébredt.

3: (MI voltunk a tizedik csomó. Felbonthatatlan.) Végtelen.

A képek is súgnak :)

Megoldás: Tovább!

Jóslatot beteljesítő, kalandos, mágikus.

Kihrin célzottan halad egy találkozóra, de egy fogadóban többszörösen is csapdába esik. Egy jégsárkány vár odakint, befagyasztja az ajtókat, és nem enged ki senkit. Kihrin pedig tapasztalatból tudja, hogy még az Istengyilkos karddal sem biztos, hogy lehet sárkányt ölni. Másrészt, itt van álmai nője, Janel, akit végre élőben is láthat. A nő a segítségét kéri egy város megmentéséhez, egy sárkány meggyilkolásához. Míg a vállalkozás egy másik fontos szereplőjére várnak, ő és írnoka mondják el a történetüket. Hogyan igyekezett Janel megtölteni a kasszáját pár éve, és keveredett bele istenek és sárkányok játszmájába. Hogy lett ő is a jóslatok szereplője, és jött rá, nem egyszerűen gróf ő, hanem egy istennő gyermeke, akinek közös a végzete a fiatalemberével.

Először is, neki kellene állnom jegyzetelni. Eleve vastag a könyv, és a folytatások közt jó esetben hónapok, rosszabban évek telnek el. Mivel nincsen ez történt korábban fejezet, és nem is tudom, mennyi hely kellene a lényeget átvenni, jó lenne emlékeztetőket írni magamnak. Ami valahol dicséret, hiszen ennek a kötetnek nagyon összetett világa van. Homályos jóslatokkal, újjászülető hősökkel, idősík keveredésekkel. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy jól értem, amit most érteni vélek. Amit valahol imádok is, mert nem tudom, melyik szereplő mire játszik és mi lesz a végjáték.

Lyons megtartotta a korábbi szerkezetet: a jelenben Janel és Kihrin végre találkoznak, de egy történet elmondásából megelevenedik a múlt. Közben a jelen megszakítja a múlt történeteit, amihez hozzájön Senera narrációja, aki megjegyzéseket fűz szinte mindenhez. Ezek néha humorosak, néha elgondolkoztatóak, hogy mi is a nő és mestere végső célja. Majd a végére minden összeér, és jön egy nagy csata, hogy egy újabb csavarral az ember a fejét fogja, hogy a bábjátékosok már megint mekkorát alkottak.

Lyons tudatosan építi tovább a világot, és még jobban bevezet a mágiába, a lényei és országok sokszínűségébe. Értem, miért került a magyar kiadásra a sárkány képe, de az eredeti, a ló is nagyon működött volna. Hiszen egy olyan kultúrába merülünk bele, ami nem csak tiszteli a lovakat, de még a nyelvezetük is tele van ilyen kifejezésekkel. Kanca, csődör – itt messze többet jelentenek, mint nemi felosztás.
Tetszett az is, ahogy itt párhuzamosan haladunk az első kötettel, és annak kis részletei itt más megvilágításba kerülnek. Ki honnan tudott ilyen-olyan dolgokról, vagy milyen játszmák zajlottak a világ egy másik szegletében. Sokáig azt is mondtam volna, hogy akár felcserélhető is lenne a két rész, de a végjáték miatt ez a 2. rész. Var tervének játszmája miatt ez a 2.

Megint nagyon karakteres szereplőket kaptunk, és amennyire megszerettem korábban Kihrin alakját, annyira működik Janel is. Rendíthetetlen harcos, a gyengébbek védelmezője – valahol szomorú is, hogy milyen könnyen játszadoznak ősibb entitások velük.
Lyons nagyon alapozza a kapcsolatát Kihrinnel, és hozzájuk köti a többieket is. Jó barátok, árulók, mentorok és ellenségek sorakoznak köréjük. De mivel lesznek csavarok, ki hova áll a végén, ebbe nem megyek bele jobban. Az biztos, hogy rettentően várom, mi lesz még velük.
(Azon meg igyekszem nem fájdítani a fejem, ki kinek az újjászületett alakja és rokona. Rettentő bonyolult családi viszonyok akadnak itt.)

Van benne kaland, mágia, izgalmas cselekmény és harcok. De amiért tetszik, hogy mindez egy nagyobb cél, valami epikus nagy ügy felé vezet. Várom a folytatást!

Lyons: Minden Dolgok Neve – Mint fantasy: 90% összetett, bővülő világ, fordulatos cselekmény, erőteljes hősökkel.

Szubjektíven: 85% miközben őrzi az első rész erősségeit, újít is és meglep a végére. Tetszett.

Cím: Jó szomszédok

Szerző: Mattias Edvadsson - magyarul ez lesz a második kötete. A fülszöveg alapján zsánernél maradt.

Műfaj: thriller

Cselekmény: egy városi pár kiköltözik vidékre. Eleinte minden szép és jó, de aztán gyanús dolgok kezdenek történni. A feleség még kórházba is kerül. Az egyedül maradó férj pedig kezd rádöbbenni, hogy a jó szomszéd nem is biztos, hogy olyan jó...

Várható megjelenés: április közepén

Miért várós?

• A mai modern, városi ember félelme vidéken. Vidékiként érdekel, milyen fordított szemszögből. Én a városban nem érzem magam biztonságban.
• Még sok mindent nem tudni a cselekményről, de érdekel.
• A titkok mélysége - már beindult az agyam, mi lehet ott a szomszédban.
• Ok, bevallom: a magyar kiadás borítóját is bírom.

Nyomozós, anarchista csoportos, átverős.

Eve új ügyet kap: egy gazdag férfit ölt meg a szeretője, állítólag féltékenységből. A nő nem is tagadja a vádakat, de ügyesen játssza ki a lapjait. Nem tudják az előre megfontolt szándékot bizonyítani, így akár a férfi millióit is megörökölheti. Azzal a családdal valami más sem stimmel: Peabody öccse a halott sógornőjének dolgozik asztalosként, és egyre inkább beleszeret a szép, férje által bántalmazott asszonyba. Eve azonban érzi, hogy a felszín alatt több van. Azt azonban ő sem láthatja előre, hogy a másik ügye is ehhez a családhoz kapcsolódik. Egy terrorista szervezet rendez robbantásokat a városban, és Eve a választott ellenfelük. Roarke épületei a célpontok, és a nyomozó a férjét is be kell vonja a nyomozásba.

Az alapokat tekintve ez is olyan rész, mint az előzőek (kezdem unni is, hogy nem tudok újat mondani erről a sorozatról). Még szeretem, de már telik az a bizonyos pohár.
1: Eve új ügyön dolgozik, és nincs benne olyan szál, ami a korábban történtek folytatása lenne. Ha van is benne utalás a korábbra, nem kell ismerősnek lennie e rész megértéséhez.
2: a kapcsolati rendszerek változatlanok vagy fejlődnek kicsit. Eve és Roarke kapcsolata ugyanúgy a nászutas fázisban van, imádják egymást. (Azért már unom, hogy Roarke nem győzi kifejezni, mennyire szereti és kell neki a nő, aki néha még mindig kételkedik, hogy pont ő kell a férfinak. Nem mintha erre oka lenne…) Peabody és McNab között kezd forrni a levegő – ez elő volt készítve az előző pár részben. De érteni lehet csak ennyiből is.
3: továbbra sem érezni, hogy a jövőben járunk. Nagyon kevés modern eszköz, és még mindig alig van alapozva a világ. Simán játszódhatna napjainkban is.

A történet két fő szála a két ügy köré rendeződik, és csak a végére kezdhetjük el látni, hogyan függenek össze a részek. Ezek szépen össze is illenek, ez mondjuk tetszett. Ez lehetne egy kis plusz a korábbiakhoz képest, de onnantól működött nekem, hogy már összeértek.

A regény első fele nem nagyon tudott lekötni nyomozás tekintetébe. Zeke reménytelen szerelme a szép főnöknő felé már szinte szánalmas – az arctalan robbantó meg nem kötött le eléggé. Onnantól viszont szintet lép és jobb, hogy a két szál elkezd közeledni – ahogy fentebb is írtam. Bár nő a tempó, jobb a sztori, azért összességében jobban szeretem az olyan történeteket, ahol nem terrorista szervek fejei a rosszfiúk – még, ha fel is dobja, amikor elkezdjük tényleg látni a maszk mögött az embert és az indokait.

Van humora, csajos és krimi egyszerre. Csak már nagyon kezdek belefáradni az Eve – Roarke közti nagy szerelembe. Jobban le is kötött, ahogy Peabody és McNab kerülgeti egymást. Ott még van haladás és humor, míg a másik szálon csak a szokott konfliktus kerül elő, a szokott megoldásokkal. (Meg a kötelező erotikával.)
A visszatérő mellékszereplők jönnek, és jót is tesznek a történetnek. Kell, hogy ne csak Eve legyen a középpontban, aki túlzottan munka- és kötelességmániás. A többiekhez képest piedesztálon van, a NYOMOZÓ, nagy betűkkel. De kedvelni azért lehet, mert olyan jó mentora a másik nőnek. Ahogy gondoskodni akar Zeke-ről, amikor annak összetörik a szívét. Ahogy próbál kibújni Mavis akciói alól, aki elvinné kozmetikushoz. Mavis különben is az egyik kedvencem, egy színes és vidám figura.

Tanulságokat most sem vonunk belőle, de nem is cél. Szórakoztatnia kell, az megvan.

A szokott stílust, minőséget, romantikát és krimit hozza. Szórakoztató, de annyira szeretném, ha lenne benne már valami újítás is…

Robb: Halálos hűség – Mint krimi: 70% a szálak szépen összeérnek, a karaktereit rutinosan hozza vissza és izgalmas.

Szubjektíven: 70% már kezdem unni, főleg a szerelemi szálban, hogy a részek alapja egyezik.

Mágikus rejtélyt megoldó, családi, természetfeletti lényes.

Matthew és Diana párosa visszatér a reneszánszból. Nincs idejük pihenni, örülni a babáiknak – háború szélén állnak. Felmérik, milyen harcok várnak rájuk: a Tanács előtt meg kell védeni a születendő gyerekeiket, és megindokolni, hogy lehet boszorkánynak és vámpírnak közös gyermeke. Ráadásul a vértéboly miatt Matthew saját ágat kellene, hogy létrehozzon. Össze kell rakni az Élet Könyvét, és rejtőzni kell az ellenük induló boszorkányok, vámpírok elől. Matthew kitagadott fia, Benjamin is visszatér, aki mániásan kutatja, mi a vámpír – boszorkány gyerekáldások titka. A módszerei véresek és drasztikusak, és egyre inkább ez a pár kerül a célkeresztjébe. Miközben a szövetségeseik is hadba állnak, karmokkal és mágiával, de tudománnyal is harcolnak.

Az előző köteteket már elég rég olvastam, de a sorozatnak hála képbe kerültem vele, így frissebben eshettem neki Diana és Matthew történetének a végének. Itt hívnám fel a figyelmet: egyenes folytatása a korábbi részeknek, ezt nem érdemes szólóként kezelni!
A hangulata elvitte az egészet. Harkness nagyon lassan halad az eseményekkel, máskor az ilyesmit unom is, de ennek annyira sűrű a légköre, hogy beleragadtam. Itt mindennek múltja és története van – nagyon át tudtam érezni Phoebe heuréka pillanatait, amikor szembesül vele, milyen történelmi ereklyét, művészeti tárgyak vannak a vőlegénye családjának tulajdonában.
Bár a jelenben Matthew és Diana vívja a harcot, de mindezt sok minden készítette elő évszázadok óta. A jóslatok, a mágia, a családok – mivel annyira sok a réteg, talán ezért nem fájt annyira, hogy időnként alig történik benne valami.

Szerettem benne, hogy a család mennyire összetart. Még a fekete bárányoknak is van szerepe, és kellemesen meg tudtak lepni. Az is nagyon ki van találva, hogy a vámpíroknak milyen a család- és társadalmi rendjük. A boszik és a vámpírok világa alaposan meg van rajzolva – kicsit a démonok ágát hiányoltam, de közülük nincs is fontos szereplő a történetben.

Van viszont humor. Chris, aki a Yale egyik vezető kutatója és Diana régi jó barátja, hatalmas figura. Akárhányszor feltűnt, lehetett vigyorogni. Ahogy beceneveket ad… bár ott volt tudományos színezet, és nem nagyon tudtam követni, amit helyenként a DNS vizsgálatokban alkottak, azon mindig jót derültem, milyen a légkör ott és Chris kinek mit szól be.

A végére pedig az események is felpörögnek. A tanácsban lezajló játszmák, de a Benjamin elleni nyílt háború is izgalmas lett. Amennyire más részek lassúak voltak, ott aztán volt tempó. Az talán jobban is tetszett, amíg a regény első fele megfontoltabban haladt előre.

Alapvetően pozitív karakterekkel van tele, és nem egyszerű hibát találni bennük. Talán egyes döntéseik nem a legideálisabbak, de a szereplők így is fekete-fehérek.
Nem tudnám megmondani, ki volt a kedvencem. Diana itt már magabiztos harcos, erős boszorkány, aki nagyon odateszi magát a családjáért. Matthew, aki képes felülkerekedni a vérbajon. Marcus, Phoebe, Gallowglass, a Clairmont vámpírok, Jack. Chris. Mindenkit úgy írt meg Harkness, hogy legyen egy gyengéje, valami sötét folt, de különben nagyon erős karakterek. A rossz karakterek ugyanilyen hittel állnak ki a maguk igaza mellett.

A sorozat 3. évadára még várni kell, de addig is lehet haladni tovább Marcus történetével. Bár szeretem a regények világát, azért nem lennék boldog, ha Harkness nekiállna minden mellékszereplőnek saját történetet írni. Nem lesz akkor nagyon többszörös rókanyúzás hangulata?

Harkness: Az élet könyve – Mint fantasy: 75% összetett világa van, hangulata a történetnek. A szereplői is kedvelhetőek.

Szubjektíven: 85% nagyon beleragadtam a világába, nem kicsit a sorozat miatt. Folytatást!

De nem elég szeretni, jól kell tudni szeretni! (Kertész: Teleki Blanka)

– Te szereted a virágokat?
Rám mered, mintha valami illetlenséget mondtam volna.
– Nem – rázza meg a fejét. – Utálom a virágokat.
– Hogy lehet őket utálni? – hőkölök vissza értetlenül.
– Túl szépek és hazugok… – feleli. – Mint az ígéretek. (Cole: Ahol a százszorszépek nyílnak)

A világ tele van fölösleges hangokkal. Az emberek állandóan beszélni akarnak valamiről, akkor is, ha semmi értelme (Wéber: Az osztály vesztese)

– Igen, Thesszaloniké. A józan eszem ellenére valóban szeretlek.
Elfojtottam egy vigyort, miközben a szívem azzal fenyegetett, hogy kirobban a mellkasomból. Nem teljesen így képzeltem el az első szerelmi vallomást, egy másik nő vérétől átázva, de hát az életem sem volt szokványos.
– A tény ellenére, hogy a világ legszörnyűbb felesége leszek?
Megvonta a vállát.
– Nem lehet tagadni, én is vacak férj leszek. Az tűnik illőnek, ha nem büntetünk más ártatlan lelkeket azzal, hogy rájuk erőszakoljuk, házasodjanak össze velünk. (Thornton: A hódító felesége)

A televízió a halál egyik egészséges alternatívája… (Way: Feledés Hotel)

Kíváncsi vagyok, ha rendeznénk egy versenyt, ki volt a legrosszabb apa, melyikük győzne? Frankenstein, Rappaccini, Jekyll vagy Moreau? (Goss: Az alkimista lányának különleges esete)