Kalandos, betörős, bandás, múlt elől menekülő.

Ketterdam, ahol bandák igyekeznek egymás elől elmarni a legzsírosabb falatokat. Ahol a gyengék nem maradnak életben, a többiek felfalják őket. Ahol egy fiatal fiú előmászott a semmiből, és a bandája alvezérévé küzdötte magát. Kaz neve mára félelmet kelt, és mindenki tudja, hogy nem jó újat húzni a Piszkoskézzel. A bordélyból kimentett Kísértet ellátja a legjobb hírekkel, jóban van egy szívtörő grishával, és rejtélyes cél hajtja. Élete üzletét ajánlják fel neki: egy betörés, egy áthatolhatatlan börtönbe, egy rab kiszabadítása, és cserébe milliók, amivel bevégezheti a bosszúját. Kaz 6 fős csapatot rak össze, amelyben helyet kap többek közt egy ellenségből lett szerelmespár, egy szerencsejáték-függő mesterlövész is. Hat fiatal indul neki az útnak, a fagyos északra, és a végére többek lesznek, mint pár fájdalmas múltú bűnöző – el is kell az összefogás az ármányok közepette.

Akinek esetleg nem tetszett Bardugo trilógiája Alináról és a grishákról, annak is érdemes lehet tenni egy próbát a Hat varjúval. Az univerzum egyezik, de különben egy kerek, önállóan értelmezhető történet, és többszörösen más, mint az alap trilógia. Maximum annyi utalás van rá, hogy emlegetnek olyan grishákat, akiket ismerünk a trilógiából. De ők nem szereplők, hanem itteni szereplők múltjának a része.

Ez egy sötétebb, gyorsabb, kalandosabb és humorosabb történet. Itt antihősök vannak a középpontban, akiket nagyon meg lehet kedvelni a végére. Hat varjút kapunk a cím szerint, és mind a hatot nagyon megszerettem. Közös bennük, hogy mindenkinek van egy nagy titok és fájdalom a múltjában. Mivel az a regény izgalmát képezi, ahogy ezek a titkok és bűnök kiderülnek, nem akarom senkiét előre lelőni. Az a lényegük, hogy nem véletlenül lettek olyanok, amilyenek. Bűnözők, de erre az útra kellett lépniük. Ez pedig minden esetben egy olyan történet, ami tele van fájdalommal. Lehetne is téma, kié a legkegyetlenebb múlt.

Ez drámát visz a történetbe, és nagyon elmélyíti a jellemeket. De Bardugo itt képes arra, hogy nem lesznek a hősei a kínjaik ellenére sem fájdalmasak. Nekem az alap trilógiával az volt az egyik bajom, hogy nehezen viseltem Alina szenvelgését. Itt viszont mindenki cselekszik, és igyekszik jobbá tenni az életét. Tevékenyek, makacsok, és nem lettek sem ők, sem a történetük depresszív, noha tényleg nagyon durva háttértörténeteik vannak.

Hangulatos és kalandos a könyv, amiben a heist movie jelleg is megvan. Be kell törni egy városba, ahova nem lehet betörni. Ki kell szabadítani egy tudóst, noha még a csapat is megosztott abban, mit kellene tenni a férfival, aki feltalált egy olyan szert, ami örökre rabszolgasorba dönthetné a grishákat. Közben van egy másik csapat is, és a megbízójuknak is vannak hátsó szándékai… Izgalmas maga a cselekmény is, de a játszmák is, amik a háttérben zajlanak.

Bővíti az univerzumot, többet megtudunk a grishákról, de a nagyobb világról is, amiben élnek. A mágiáról. Ok, talán azért nem árt az alapsorozatot is ismerni, mert akkor az alapok megvannak, és könnyebb megérteni, amivel itt többet kapunk. Pl. a grisha alapfogalma szépen megvolt Alina történeteiben, itt pedig megkapjuk, milyen rendekre oszlanak, ki mire képes.

A regényben több hangulat is megfér egymás mellett. Egyedi humora van, amelyben elférnek jópofa beszólások, de akár helyzeti poénok is. Vannak benne nagyon fájdalmas pillanatok, de romantikusan édesek is. Matthias és Nyina kettősét nagyon bírtam, ahogy egyszerre ellenségek is, meg nem is. Szeretik egymást, de olykor gyűlölik is. Kaz pedig… Kaz. Őt el kell olvasni, hogy értsétek, két mondat nem elég róla. Minta antihős, mélyen jó és romlott.

Eddig ez az univerzumból a kedvenc részem, már alig várom, hogy jöjjön a folytatás magyarul is. Már láttam az előkészületben levő kötetek között…

Bardugo: Hat varjú - Mint fantasy: 95% jól használja a korábbiakat, de önálló, kalandos és érzelmileg erős sztori.

Szubjektíven: 95% a szereplőket nagyon bírtam, a történet is jó – jobb, mint az alapsorozat.

Űrlényes, háborús, időhurkos.

Kirija Keidzsi nem hős akart lenni, de sok választása nem volt. Az űrlények, akiket a gitai néven emlegetnek, a Földre érkeztek és át akarják venni az uralmat az emberiség kiirtásával. Nincs kegyelem. Keidzsi is bevonult, és próbálja túlélni a háborút. Az egyik első csatájában meghal, miután nekitámadt egy másként kinézi gitainak. Majd álomnak hiszi az egészet, hiszen reggel ébred az ágyában. Csak mintha minden megtörtént már volna egyszer. Amikor a csatában meghal, újra újraindul a napja. A fiú rádöbben, hogy egy időhurokban ragadt. Próbálja másképpen tölteni a napot, de nem sikerül megtörnie a ciklust. Elmenekülni sem tud. Így dönt, ellesi a japánok megsegítésére érkezett legnagyobb amerikai harcis, Rita Vrataski, a Valkűr trükkjeit. Rita pedig fog tudni olyat mondani neki, amitől az egész háborút más színben kezdi el látni…

A címből és a borítóból úgy sejtem, sokaknak be fog ugrani a 2014-es amerikai film, amiben Tom Cruise és Emily Blunt keveredtek időhurokba és harcoltak az ufók ellen. Ehhez képest meglepő lehet a fülszöveg… hol is van Tom karaktere? Ne is keressétek, nincs! Ugyan az alapot megtartották, vagyis egy újonc kerül bele az időhurokba, és válik nagy harcossá, miközben szövetségre lép a Valkűrrel, de az nem egy fiatal japán, ahogy Rita karakterét is öregítették. Azért durva lett volna, ha tényleg leforgatják két 17-18 éves kamasszal…

Nagyon nem is mennék bele a film és a regény összehasonlításába, mert más a kettő. A történeten is változtattak, a karaktereken is, csak az alapokat tartották meg a regényből. Mindkettő jó, csak másképpen.

A holnap határa, mint regény: egy gyors és tömör akció sci-fi. A történet nem kapott kitérőket, gyorsan végigvisz minket egy hurok történetén, miközben a belekeveredett két ember múltját is megmutatja annyira, hogy értsük, miért olyan emberek, amilyenek. A lényeg azonban a hurokban történtek, a háború és az adó levadászása.

Maga a szöveg is tömör. Ahogy a cselekményben nem engedett meg magának a szerző kitérőket, visszaemlékezéseket, mellékszálakat – tulajdonképpen mellékszereplőket is alig használ –, a szöveg is végletekig le van nyesve. Itt nincsenek hosszú leírások, érzékletes lelki vagy fizikai bemutatások. Csak ami feltétlen szükséges. Gyors is a regény, a szöveg tempója, hamar végig lehet olvasni.

Ez azonban nem ment az érthetőség rovására. Abszolút elfogadható, és elképzelhető, hogyan működnek a hurkok. Nagyon fizikába meg nem kell belemenni, mert hőseink sem tudósok, akik a hurkokat tanulmányozzák, hanem katonák, akik azt tanulták meg, hogyan használják és jussanak el vele a győzelemig.

A kötetben nincsen szerelmi szál sem, és nem igényli a cselekmény. Egyszer van valami nagyon halvány utalás arra, hogy a hurok magányában a két fiatal hogyan kerülhetne egymáshoz közelebb, de van egy olyan gyanúm, hogy ez csak azért kellett, hogy a regény végi tragédia még nagyobbat üssön.

Nem mesélem el, miben más a regény, mint a film vége – de jócskán más. Ettől lesz a könyv már szinte eposzi hősi mese, amiben a hősnek magányos harcosként kell az utat járnia, és másokat megmentenie, míg a film egy amerikai blockbuster, aminek a végével nem akarták megkeseríteni az emberek szájízét.

Ha már hangulatok: itt nincsen humor! Nem is depresszív, de elég komor darab, amiben a főszereplők ilyen-olyan módon szenvedésre vannak ítélve. Ez nem egy vicces akció.

A lényeg tehát: egy jó ötletet visz végig a szerző, komoran és akció jelenetekkel tarkítva, de az amerikai film szórakoztató világmentését és humorát ne keresse benne senki!

Szakurazaka: A holnap határa - Mint sci-fi: 70% akciódús, izgalmas történet, ami kellően töményen lett megírva is.

Szubjektíven: 75% bírom az alapötletét, a pörgését, a végére a szereplőkkel is megbékéltem.

Talán könnyebb ítélkezni, mint megtalálni, miért is lehet köszönetet mondani. Talán egyszerűbb megélni a gyűlöletet, mint megtalálni, kit lehet szeretni. És miért. Reményvesztett időben hinni a jövőben talán a legnehezebb. (Bauer: A fényfestő)

Az élet nem más, mint első alkalmak hosszú sorozata. (Carrisi: A sötétség vadásza)

A szörnyek az emberek gyengeségéből születtek. (White: Hidegkohó)

a való életben ez nem úgy működik, mint a mesékben, ahol a házasság jutalom annak, aki túlélt valami nagy vészhelyzetet vagy kalandot. Vagy megoldott egy nehéz, veszélyes feladatot, mondjuk lekaszabolt egy sárkányt, vagy visszalopta a napot, esetleg okosan vitt is ajándékot meg nem is, megmentve ezzel a családját. A való életben a házasság csak a kezdete egy nagy kalandnak… épp ezért nagyon meg kell fontolni, kivel szeretnél annyi éven át együtt kalandozni… (Gaura: Túlontúl)

Higgy egy öregember szavának: a dolgok soha nem olyan bonyolultak, mint hiszed. (Dangelico: A romboló)

Nincs igazság. Sem igazi bajtársiasság. Csak sötétben kimondott eskük léteznek, amelyek addig érvényesek, amíg valaki éhezni nem kezd, vagy szüksége nincs néhány érmére. (Lynch: Tolvajok köztársasága)

– Úgy látom, a dúdolás segít, hogy normális emberré válj.
– Ezért lettem zenész – húztam fel a vállam. (Szaszkó: Késő március)

De tényleg, ti milyen címet adnátok a saját életetekről szóló könyvnek? (Fodor: Egy pillanat bátorság)

Én arról beszélek, hogy a tömeg mennyire manipulálható. Rajong, ha rajongani kell, de gyűlöl, ha gyűlölni kell. Félelmetes, amikor egy gondolat tömegessé, és főleg tetté válik. (Bauer: A fényfestő)

Múlt árnyaival szembenéző, mágikus, választást elcsaló.

Locke haldoklik a méregtől, Jean hiába próbálkozik orvosokat és ellenszert felkutatni. A megoldás nem várt helyről érkezik: Türelem úrnő, egy mágus kéri a segítségüket. A varázstudók városában választások lesznek, és nagyon nem mindegy, melyik párt nyer. Az asszony azt szeretné, ha Locke és Jean biztosítaná az ő oldalának felülkerekedését. Ennek érdekében kész kivonni a mérget Locke testéből, és a munka után szép jutalmat is ígér. Nincs választásuk – ám arra nem számíthattak, hogy a másik oldal is kiválasztotta a maga bajnokát, ráadásul úgy, hogy tudták, Locke Lamora, akit le kell győzni. Az ő megbízottjuk az a Sabetha, aki Locke egyetlen szerelme is egyben. A régi történet megint megelevenednek…

Eddig szerettem ezt a sorozatot, a második részét kifejezetten élveztem is. A fülszöveg ehhez is vonzott, azt hittem, megint egy nagyon okos, ravasz cselvetést követhetünk nyomon, miközben több minden kiderül Locke személyéről is.

Ahogy azonban olvasni kezdtem, rá kellett döbbennem, hogy ez szinte filler epizód. Nem a nagy egészet viszi előbbre, nem is a történettel akar elszórakoztatni, hanem Locke Lamora alakját mélyíti el azzal, hogy múltat ad neki.

A gyerekkorától kezdve mutatják meg az életét – hiszen két idősíkon haladnak az események. A jelenben ott a választási csalás és a küzdelem a másik oldallal, miközben Locke igyekszik megint elnyerni Sabetha szívét. A másik szálon viszont feltárja Lynch Locke és Sabetha teljes történetét, ami a gyerekkorukban indult. Abban több minden történik, főleg az első években.

Csak éppen valami eszembe jutott róla. Brent Weeks írt egy orgyilkosról, akinek hasonlóan borzalmas gyerekkora volt, és a nagy nyomor közepette lett az egyik társába szerelmes. Ez felötlött bennem és már nem tudtam nem arra gondolni, hogy Weeks mennyivel kegyetlenebb gyerekkort talált ki a maga hőseinek, az a könyv mennyivel rázott meg jobban.

Locke érzelmileg sokkal komplexebb most, hiszen Sabetha a gyenge pontja. Most nem egy ravasz, mindenre tervet kitaláló bűnöző zsenit kapunk, hanem egy szerelmes férfit, aki igazából egy újabb esélyért küzd a szeretett nőnél. Aki különben nem kevésbé komplikált személyiség, rengeteg olyan lépéssel, amivel árt a párjának és sok-sok döntést meghoz, amit csodálom, hogy Locke képes neki megbocsátani.

Az érzelmi játék mellett a választás elsikkad – kicsit szó van róla, ahogy a kamaszkori balhéjukról is, de nem az a lényeg. Inkább a kis elszórt információk a világról és a mágiáról.

A végén pedig kiderül, hogy az egész mennyire csak egy elterelés. A cselekményben közvetlenül is, és mennyire más felé fognak menni az események azért, ami a végén történik. Van is olyan zárlat és fordulatok, hogy az kedvet csinál a folytatáshoz, de az mindent nem ír felül. Ahhoz túl hosszú volt ez a regény, hogy olyan könnyen vállat vonjak…

Az a könnyedség hiányzott a cselekményből és a karakterekből, ami miatt volt benne játékosság életveszélyes helyzetekben is. A cselekmény melodráma, és ez a stílusában, az egész hangulatában is benne volt.

Ok, lehet, hogy az is probléma nekem, hogy Sabetha számomra nem volt olyan emlékezetes vagy megnyerő, hogy indokolja, Locke miért van annyira oda érte.

Ebben a sorozatban nem szokásom nagy tanulságokat keresni, most sem érdemes ezt tenni. Mondjuk, olyat bele tudnék magyarázni, hogy mindenkinek vannak hátsó szándékai, és mindenkit át lehet verni és becsapni. De itt inkább kalandot és humort vártam, csak sajnos most azokból sem kaptam eleget.

Azért a teljes sorozattól nem ment el a kedvem, ebben is találtam pozitívumokat, ha összességében most csalódott is vagyok. Bízom benne, a folytatása jobban fog tetszeni.

Lynch: Tolvajok köztársasága - Mint fantasy: 55% epikus próbál lenni, de csak a végére válik azzá. Személyes mese a hősről.

Szubjektíven: 60% a vége felhúzta, különben egy tág sztori, egy céllal: Locke múltját tárja fel.

5: King: Emelkedés – Scott, elvált és Castle Rockban él. Azt veszi észre magán, hogy egyre kevesebbet nyom, noha nem fogy. Az orvosát titoktartásra kötelezi, és legalább egy emberi kapcsolatát rendbe akarja hozni, mielőtt súlytalan lesz és elszáll. A városba költözött leszbikus párt választja, akiknek kell is itt egy barát.

4: Tasnádi: A kőmajmok háza – Kornél asztmás, ami miatt sok mindenből kimarad, az anyja félti. A nyarat egy kislány dobja fel, aki szerint a házukban olyan emberek élnek, akik mágikus lények, és itt a kőmajmok védik őket. Ám valaki rájuk tör… Miközben a gyerekek nyomoznak, ráakadnak Kornél apjának titkára.

3: Mikszáth: A sipsirica – egy tabáni vendéglőt egy lengyel asszony vezet. Van egy kamaszlánya is, egy szép teremtés, aki megmosolyogtatja a vendégeket. A naiv Druzsba tanár elhiszi, amikor az asszony azt mondja, iskolába küldte a szülőföldjére. Ám egy iskolai út során a tanár szembesül a valósággal, a sipsirica igazi sorsával, és botrányt kavar, amely szinte minden résztvevő életét tönkreteszi.

2: Fitzgerald: Benjamin Button különös élete – Benjamin élete fordítva telik. Öregembernek születik, és ahogy az évek telnek, fiatalodik visszafelé. Természetében is a kinézetének megfelelő a viselkedése. Ezt azonban a saját családja, a felesége, majd a fia is nehezen viseli. Hogy lehet így normálisan élni?

1: Kernick: Rossz időben, rossz helyen – a fiatal nő lánykereskedők fogságába került. Nem adja fel, sikerül meglépnie, és fogva tartásának helyszínéről, az erdőn keresztül menekül. Egy turistacsoportba botlik, akik próbálnak segíteni neki. A lány érzi, hogy veszélyt hoz rájuk, ezért szökne tovább, hogy maga folytassa a menekülést. Így is késő lesz: a lányokért felelős család nem hagyhatja, hogy a titok kiderüljön. Hajtóvadászatot indítanak a turisták ellen is, akik még csak azt sem tudják, miért kerültek célkeresztbe.

Kamaszos, nyomozós, maffia ügyeibe keveredő.

Lumikki 17 éves kamaszlány, de nagyon más, mint az átlag. Nincsenek barátai, és nem is hiányoznak neki. Művészeti iskolába jár, már most külön él a szüleitől és kínozza a múltja. Egy rossz véget ért kapcsolat, egy rejtély a gyerekkorából. Egy nap az iskola fotólaborjába menne be, de meglepetésére bankjegyeket talál ott száradni. Kikövetkezteti, kié. Az iskola legszebb lánya, Elisa és két haverjához tartozik az összeg. A kíváncsiskodás nem fizetődik ki: a fiúk észreveszik, és a megijedt Elisa Lumikki segítségét kéri. Az ő udvarukba dobták be a pénzt, ami akkor úszott a vérben. Azért vitték be az iskolába kimosni. De most megijedt, kinek szánhatták azt a pénzt, és ki? Lumikki sejti, hogy a lány drogosztályon nyomozó apját akarhatták lefizetni, de erre bizonyítékot is kell találni. Mire a kamaszok feleszmélnek, már számítógépet törnek fel, alvilági partira osonnak be és elrablók elől futnak.

Már említettem párszor, hogy szeretem a zsánermixeket. Amikor egy regény ötvözni tud stíluselemet, akkor egy sokkal színesebb, izgalmasabb végeredmény születhet. Pláne, amikor olyan elemeket sikerül egymás mellé tenni, amiről azt gondolná az ember, hogy semmiképpen nem illenek össze.

A Vérvörös is egy ilyen mix. Skandináv krimi, finn szerzővel. A skandináv krimit pedig miről ismerhetjük fel? Egyrészt, tele van emberi nyomorúsággal, olyan átéléssel megírva, hogy az ember azt hiszi, már a nap sem jön fel többet. Ennek egy része társadalmi kérdéseket is érint, de a karakterekben is van egy depresszív vonás. A főhős bizonyos szempontból zseniális, másban nagyon is esendő és szenved.

Simukka kipipálja ezeket a tételeket: a regénynek sötét a világa, gyilkosság és drogügyletek vannak benne, a rendőrségi korrupciót is kiemelve. Hősnője, Lumikki egészen egyedi teremtés, nem véletlenül épül arra poén, hogy olyan, mintha Poirot és Lisbeth Salander szerelemgyereke lenne. Sok mindenhez ért, de magának való és magányos, nagyon egyedi szemszögből nézi a világot. Nem egy boldog fiatal lány.

Mindezt úgy tálalja, hogy mellette ez egy ifjúsági regény is. Ami eléggé üti a skandináv krimit, hiszen ennek a kegyetlensége nem éppen olyasmi, amit egy ifjúsági regénybe könnyű lenne belevenni. Simukka féloldalas megoldást választott. A mellékszereplők, Elisa és a két fiú képviselik a könnyed ifjúságot, akiknek vannak szerelmi drámáik, meg fel kell nőniük és komolyodniuk kell. Elisa ezt szépen példázza is, aki felnőtté érik az őt ért nehézségek és a most történtek hatására.

A krimiben pedig sok maradt a lyuk. A kamaszok szemszöge uralkodik, ha néha Elisa apjára is rákerül a fókusz. A drogok és a bűnszervezetek világát éppen csak érintjük, amennyire a fiatalok most belelátnak. Ennek csak egy nagyon kis szelete, ami a véres pénzhez köthető. Olyan érzetem is volt, hogy sokkal nagyobb az egész ügy, ez a sztori meg csak kaparássza, hogy mi is folyik a sorok mögött. Mintha azt a mély kegyetlenséget, embertelenséget, ami itt lehetne, így vonná ki a képletből a szerző.

Az már csak a személyes nyűgöm, hogy a végét összecsapottnak éreztem. Lumikki elájul, és utána pár sorban foglalják neki össze, mi történt, amíg nem volt magánál. Ezt a megoldást nem díjaztam, mintha le lett volna vágva a végjáték.

Tetszett viszont a mesemotívumok beemelése, adott egy pluszt a történetnek.

A stílusa – egyrészt, jól olvastatta magát. Gyorsan, könnyen olvasható, csak a fiúk beszédstílusa nem tetszett. Karakterjellemző náluk, de akkor is…

A jelen ügy korrekten zárult, de nagyobb távban maradt elég megválaszolatlan kérdés a folytatásra is. Itt tényleg sikerült ifjúsági skandináv krimit összehozni.

Simukka: Vérvörös - Mint skandináv krimi: 70% ifjúsági regény, így a krimi szint megfelelő, de sok a kérdőjel.

Szubjektíven: 75% Lumikki karakterét megkedveltem, az ügy is ok, csak a vége összecsapott.

• Ciceró: Spiderwick krónika - gyerek fantasy
• Gabo: A titkárnő - thriller
  • Meghaltok mind - krimi
  • Az év magyar science fiction és fantasy novellái - antológia
  • The Witcher - az album - illusztrált novella
• Libri: Frida szerelme - női
  • Az ajándék - önfejlesztő, pszichológia
• Jaffa: A jaguár küldetés - gyerekregény, kaland
• Alexandra: Játszma - YA thriller
• General Press: Visszatérés - romantikus
• Álomgyár: Ahol a százszorszépek nyílnak - női thriller
• Könyvmolyképző: A káosz leánya - YA fantasy
• Agave: Minden Dolgok Neve - fantasy

November

2. Paolini: Álmok a csillagok közt - sci-fi 3

3. Wul: A Perdide árvája - sci-fi 1,5

4. Szaszkó: Késő március - női 4,5

5. Bauer: A fényfestő - női: 3,5

6. Carris: A sötétség vadásza - krimi 5

7. Fodor: Egy pillanat bátorság - női 2,5

    Gaura: Túlontúl - fantasy 4,5

8. Dangelico: A romboló - romantikus 3,5

    White: Hidegkohó - horror 3,5

Lehet megint többet olvasni, olyan hideg van odakint, hogy jobb bent olvasni egy meleg teával a kandalló vagy a hősugárzó mellett.

Kutatós, űrlényes, életért rohanó.

A Weyland-Yutani Vállalat megszerezte a xenomorf lényeket, melyekből az új szuperfegyvert akarják megteremteni. A lények azonban veszélyesek, a kutatókra is, így egy űrmélyi bázisra viszik őket, és vesznek fel hozzájuk kutatót. Blue a szakma egyik legjobbja, ám egy genetikai betegség miatt már nincs sok ideje hátra. A Weyland-Yutani egy gondolatok által irányítható androidot bocsát a rendelkezésére, és szinte korlátlan források, hogy tanulmányozza és fegyverré alakítsa a lényeket. Blue azonban rájön, hogy az általuk kibocsátott anyag az a lehetőség, amivel megmentheti magát és a genetikai betegségben szenved embereket. Titkon a saját projektjén dolgozik, és lopja az adatokat és forrásokat a vállalattól. Amikor a cinkosa, egyben közvetlen főnöke lebukik, a laborba is egy ellenőrt küldenek. Dorian Sadler hamar a xenók rajongója lesz, és kész bármire, hogy Blue mesterkedéseit leállítsa. Az elszabaduló lények azonban hamar vérfürdőt rendeznek, és az életben maradásért kell küzdenie mindenkinek, attól függetlenül, korábban kikkel barátkozott vagy ellenségeskedett.

Az Alien univerzum egyre tágasabb, és nagyon sok regény születik is hozzá. Ezek egy része kapcsolódik a filmekhez és az ott megismert szereplőkhöz, mások teljesen új történetet és karaktereket ismertetnek meg. Ilyen a Hidegkohó is. Ha mégis be kellene valahova illesztenek az eseménysorba, valamikor nagyon Ripley után lenne. Hiszen a Weyland-Yutani itt birtokolja a xenókat…

A történet két karakter köré van felépítve. Az egyik Blue, a másik Dorian. A gondom az, hogy egyikük sem lett szimpatikus a számomra. Pedig egy olyan regényben, ahol valamilyen veszélyes lény elől menekülnek, az lenne az alap, hogy legyen valaki, akinek a túléléséért drukkolok. Blue lenne elvileg ez a személy, csak éppen nagyon szerettem a húzásait a kezdetektől. Az csak egy dolog, hogy átveri a munkáltatóját. A cég gyilkos és távirányított Alien hadsereget akar, nem fogunk azért sírni, mert Blue ezt szabotálja. Csak éppen erre nem etikai vagy bármilyen szimpatikus oka van, hanem szimplán a létfenntartását. A saját betegsége ellenszerét keresi – nekem a történetből úgy jött le, ha nem lett volna baja, nagy vígan kutatta volna, amit a cég akart.

Rendben, amikor a xenomorf lények elszabadulnak és vadászni kezdenek, ő az, aki a többieket is menteni próbálja, nem csak magát. Igaz, nem mindig és néhol az is közrejátszik, hogy a betegsége miatt segítségre van szüksége. De még mindig több önzetlenséget tud felmutatni, mint Dorian. Mégsem lesz ez elég ahhoz, hogy megkedveljem. Túl sok önző döntése van végig és irritált a személyisége is – van benne valami lenéző a többiek felé.

Dorian, aki egy gyakorló pszichopata. Mégis, őt jobban tudtam kedvelni. Ő nem játssza meg magát, olyan, amilyennek mutatja magát. Sokkal szórakoztatóbbnak találtam az ő életben maradási játszmáit követni, mint Blue kálváriáját. Ő nem akarja, hogy bárki is jó embernek gondolja, nem számítanak neki mások. Blue ilyen szempontból kétszínűbb. Mindkettejüknek önmaga az első, de Blue közben más iránt is érdeklődik, és nem akarja, hogy szörnynek tartsák. Le is döbben, amikor felismeri, hogy a munkatársai nagyja gyűlöli.

Az igazi sztárok azonban a lények. Tetszett, ahogy itt többek pusztán félelmetesek gyilkosoknál. White energiát fordított arra, hogy kiemelje milyen ösztönös és jó vadászok, hogy a maguk területén mennyire profik. Nem is kicsit a Jurassic Park jutott eszembe, ahol Crichton nem a T-Rexet hozta ki a legfélelmetesebb vadásznak, hanem a raptorokat. Most felismertem, mennyire hasonlítanak rájuk a xenók. Különben az egész történetben volt egy hasonló színezet, csak itt nem az állatkertben, a laborban szabadulnak el a vadak…

Lehetett volna félelmetesebb is, hamarabb indulhatott volna az akció is, de elment így is.

White: Hidegkohó - Mint horror: 65% sci-fi elemeket korrekten használja, a horror kevesebb is, Blue a kiemelt.

Szubjektíven: 60% tetszett a xenók intelligenciájának bemutatása, az embereket nem bírtam.