Minden napra egy könyv

Minden napra egy könyv

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete

2022. március 09. - BBerni86

Misztikus, korokon átívelő, játszmás.

Adeline egy francia kisvárosban élt a 18. században szülei egyetlen gyermekeként. A lányka mindig az új és a más felé vágyakozott – amíg engedték az apjával a vásárra járni, a maga módján boldog volt. Legjobb barátja a falu boszorkánya volt, aki megtanította az ősi istenek tiszteletére, és arra, hogyan lehet kérni tőlük. Amikor a addie_larue.jpgvénlánynak számító lányt egy özvegy megkéri, a szülei igent mondanak és a lány menekülni akar. Minden erejével. Így eshet meg, hogy megfeledkezik barátnője intelméről, és a sötét alatt kíván. Maga a Sötétség válaszol neki – Adeline alkut köt, de nincs felkészülve a következményekre. Időt kért, hogy megtalálhassa magát, megismerhesse szabadon a világot. A Sötétség halhatatlanná tette, még a fiatalságot is neki adta mellé – viszont, a nő többé képtelen nyomot hagyni. Amint az emberek elfordulnak tőle, nem emlékeznek rá. Ha ő próbál valamit tenni, akár írni, nyomtalanul eltűnik minden, amit tett. Meg kell találnia új élete határait, miközben a Sötétség/Luc kísérti, elég volt-e már. Adeline Addie lesz. Majd egy napon Henryt sodorja elé a véletlen. A fiút, aki 300 éve egyedüliként képes emlékezni rá és a nevén nevezni. Addie LaRue.

Nálunk is szépen teljesített Addie LaRue története. Sokan megvettük, olvastuk, szerettük. Annyi jó már ki is sült ebből, hogy az Agave már újabb Schwab kiadási jogot szerzett be, és a Fumax sem ejtette a szerzőt. Nem is bánnám, ha több regénye is megjelenne nálunk.

A történet alapötlete egy irodalmi toposz, és nem egy korszakban volt kifejezetten divatos is. Az ördögi alku. Addie is a lelkére alkuszik, és még talán az is ismerős, hogy minden szónak nagy jelentősége van, könnyen ki lehet csavarni egy kérést. Általában a tündéreket szerepeltető fantasy-ban találkoztam ilyesmivel, de nem kizárólagosan. Az sem új találmány, hogy Addie és Luc története a háborútól jut el a szerelemig – vagy, ahogy Addie mondaná, a nem szerelemig. Most éppen Alma Katsu halhatatlanos trilógiájára lenne kedvem mutogatni, a harmadik kötet nem egyszer eszembe jutott olvasás közben.

Csakhogy, vannak új és ötletes elemek is, amelyek nagyon fel tudták dobni a történetet, és extrém helyzeteket szültek. Az nagyon durva, ahogy valaki elfordul, kisétál a szobából, és már nem is emlékszik a lányra. Neki így semmiféle gyökere, kapcsolata nem lehet. Még csak egy szobát sem tud bérelni, mert nem emlékeznek rá, hogy kibérelte. Meg hasonlók. Ezért van az, hogy Addie-vel ellentétben Henry volt az, akivel a kapcsolatát nem nevezném szerelemnek. Bárki lett volna az, aki ki tudja mondani Addie nevét és nem felejti el a lányt, Addie tapadt volna rá. Mivel elég sötét a humorom, nekem megfordult a fejembe, hogy egy sorozatgyilkos társául is elszegődne, vagy járna a férfi élete végéig a börtönbe is látogatóba, ha egy fegyenc lett volna erre képes. Egy pillanatra sem hittem el, hogy a lány ténylegesen Henry-t szereti. Azt, hogy Henry tud a nevében alkotni. Vele tud lenni, és nem kell folyton mindent újrakezdeni. Nem véletlen, hogy miről is szólt az együttélésük? Henry megírta Addie történetét, aki nagyon lelkesen diktált neki. (Nem véletlenül van benne egy olyan rész is, amikor valami nagyon hasonló jár Addie fejében is.) Jó, túlzok, de a Luc – Addie – Henry vonalon ez irritált. Nekem inkább volt igazi az Addie – Luc kapcsolat, mint az Addie – Henry. Egy utolsó gondolat: Addie mélyen hiszi, hogy Luc nem szerelmes belé. Az új alkujába belefér, ha Luc elküldi, elmehet. Addie terve, hogy eltaszíttassa magát, úgy fogalmaz, meggyűlölteti magát és összetöri Luc szívét, bizonyítja neki, hogy nem tud szeretni. De ez nem önellentmondás? Ahhoz, hogy a szívét összetörhesse, tudnia kell szeretni. De pont.

Tetszett az is, ahogy Addie múzsának állt és ihletett. Igaz, erre is tudok mondani olyat, ami eszembe jutott. Te szent kék – de itt a múzsa nem kér olyan árat, arra ott van Luc…

A történet egyik varázsa maga a története, a sok ötlet vagy ismerős elem, amiből összeáll egy nagy történet. Ráadásul V.E. Schwab nem szereti elvarrni a szálakat – ha belegondolok, nem is nagyon olvastam tőle olyat, aminek teljesen zárt lenne a vége. Itt is úgy köszönünk el, hogy indulhat az újabb játszma. Nem tartom kizártnak, hogy visszahozza még Addie és Luc alakját egyszer.

A történet másik varázsa, a karakterei és a vágyaik. Nagyon sokakban találtam valamit, amivel együtt tudtam érezni. Ahogy Addie az elején fogságban érzi magát a saját életében, annak a vágya, hogy nyomot hagyjon. Valahol úgy is gondolom, hogy azért talált el sokakat ez a sztori annyira, mert ahogy a könyvben Luc is fogalmaz, végül mindenki arra vágyik, hogy emlékezzenek rá. Ez egyetemes, nagyon emberi, át tudjuk érezni. Ahogy Henry azon vágyát is, hogy önmagáért szeressék. A történet hosszához képest nem mozgat sok szereplőt, de akik megjelennek, azok jellegzetesek. Akkor is, ha csak egy-egy pillanatra bukkannak fel.

Végül, a harmadik. Az időszerkezet, ahogy a jelenben megy egy szerelmi háromszög, miközben kibomlik mögötte 300 év története, amit valahol szintén szerelmi történetnek érzek. Mondjuk, nem Addie és Luc közti viszonyok fogtak meg abban elsősorban, hanem amilyennek Addie megélte a különböző korokat.

De, hogy valami olyat is kiemeljek, ami nem tetszett. Egy ponton már túlírtnak éreztem, ahogy Addie és Henry egymás mellett élnek, ugyanazokat a köröket futják újra és újra. Mert pl. Henry barátai számára Addie mindig új ember, nem emlékezhetnek rá. Kicsit ehhez kapcsolódik, hogy Addie jellemében van egy olyan vonás, amivel nem bírtam megbékélni. Soha, semmi nem elég neki. Addie mindent akar, és a makacssága segít neki kitartani, de még akkor is fegyvert szegez és kombinál, amikor már megbékélhetne.

Különben, Luc szerintem rossz taktikát választott. Azzal egyetértek, hogy Addie soha nem adná fel az életét, még ha nem is tud nyomot hagyni. Túlzottan élteti minden új, a felfedezésre váró újdonságok. A jó irány az lett volna, amit egyszer megmutat neki, de aztán nem kell a lánynak úgy élnie: ha tényleg csak a halhatatlanságot adja meg neki, nem a fiatalságot és az egészséget. Összement vénasszonyként, akinek már minden fáj, nem dacolt volna annyit, mint amit így meg tudott tenni.

De mindennel együtt nagyon bele tudtam élni magam a sztoriban, átérezni az eseményeket és a szereplőket is. Talán az is egy plusz pont neki, hogy egyes dolgokat másképpen szerettem volna alakulni a történetben.

 

Schwab: Addie LaRue láthatatlan élete – Mint fantasy: 95% erős ötlet, remekül elmesélve – játszik karakterekkel, idősíkokkal és ötletes a vége is.

Szubjektíven: 90% egy szakaszon túlírtnak éreztem, különben csodaszép mese, amiben sok mindent át tudtam érezni.

Jameson: Az utolsók

Világvégét megélő, túlélőkkel együttélő, nyomozós.

Jon egy konferenciára érkezett Svájcba. Mire feleszmél, egyre hihetetlenebb hírek bukkannak fel a tévében: Washingtont atomtámadás érte, és hullanak a bombák. Majd minden elszáll. Se Internet, se hírek, se kapcsolat a rokonokkal. A svájci hotel megmenekül, és mindenkinek el kell döntenie, hogyan tovább. Jon sok munkatársa aaz_utolsok.jpg reptér felé veszi az irányt, Jon inkább megvárná, míg kimentik őket. A napok telnek, többen öngyilkosok lesznek, a megmaradtak egyre többet tudnak meg egymásról. Jon, hogy ne őrüljön meg, a krónikás szerepét ölti magára. Naplót kezd el vezetni, megörökítve a mindennapokat. Amikor a tetőn, egy tartályban egy halott kislány tetemére bukkannak, Jon kötelességének érzi, hogy kiderítse, mi történt. A többieket nem érdekli az ügy, sokkal fontosabbak az olyan kérdések, hogy honnan lesz élelmük télre. Jon pedig állhatatosan nyomoz, bármi is történjen köröttük.

Nem egy szerző írta már meg, milyenné válna a világ egy atomháború után. Még olyan sorozat is van, amelyben az apokalipszis küszöbén egy rendőr nyomozgat, mert ehhez ért és mi mást csinálna a maradék időben? Vannak jobbak, rosszabbak. Sajnos, Jameson története nagyon sok szempontból a rosszabbak közé tartozik.

Az első, hogy nagyon száraznak éreztem a szöveget. Főleg az elején, komolyan zavart az énelbeszélő stílusa. Még, ha bele is akarom látni, hogy sokkos volt, még gondolkodni se tudhatott rendesen, nemhogy írni, akkor is gyötrelmes volt, amíg megszoktam a stílusát. Az egy dolog, hogy sokat kombinál és okoskodik, de mindezt unalmasan teszi. Meg egy ponton arra is rá kell jönni, hogy bizony elég megbízhatatlan az elbeszélő. Sok mindent elhallgat, vagy, ami még jobban irritált: később jutnak eszébe fontos dolgok. Mondjuk, direkt visszaemlékezik, hogy indult minden, mi volt az első napokban. Amikor a végén aztán az is kiderül, ki mit csinált titokban, hirtelen a fejéhez: tényleg, én is láttam, hogy megjöttetek! Most, hogy mondod, valóban, erre emlékszem én is. Nagyon kényelmes utólag így elvarrni a szálakat. Mondhatni, egy egészen más, addig láthatatlan szálat lehet beszőni a korábbiakba, de az ilyen húzások idegesítenek, itt is.

Nem kedveltem meg a szereplőket. Pontosan nem tudom, mit vártam. Talán egy tevékeny valakit, aki összefogná őket és lenne egy terve? Egy vezért? Mert az nem volt. A főszereplő, Jon nem véletlenül krónikás szerepet vesz fel. Amikor pl. ki kell menni ellátmányért, akkor is azon megy a harc, hogyan húzzák ki magukat a feladat elől.

Kriminek se működött a regény. Eleve nagy az érdektelenség és nagyon érezni, hogy Jon is csak el akarja ütni valamivel az idejét. Nem tudják ki volt a kislány, mikor került a tartályba, nincs egyetlen ismert tényező sem, csak elméletek legfeljebb. A végére ugyan ez a gyilkosság is megoldódik, de pont azon a módon, amit ki nem állhatok. A gyilkos elkezd beszélni és mindent megtudunk tőle. Különben nem jöttek volna rá, és amilyen lett a világuk, nem is érdekelt volna senkit. Egy ponton még Jon is azt mondja, hogy semmi értelme az egész nyomozásának.

Végül, ami leginkább érdekelt, milyen lett az új világ? Jameson nagyon kis részeket oszt meg belőle, és egyes kérdésekre választ sem kaptam. Pl. a város közösség. Még nyugtalankodnak is a szereplők, hogy mit jelenthet az, hogy hasznára válni a közösségnek. De nem tudjuk meg. Vannak utalások elvadult elemekre, kicsit a világ változását is megismerik az újra elinduló netről és a máshol levők üzeneteiből, de ennyi. Nagyon kényelmes megoldásnak érzem, amire rátalálnak a hotel túlélői – szinte, mint egy nyertes lottószelvény.

Gonosz tőlem, de a végén legalább az a káröröm megvolt, hogy hiába mondogatta a doktornő Jonnak, hogy nézesse meg a fogát, vagy baj lesz. Nem nézette meg. Meg is kapta a jutalmát.

Sokkal jobbat vártam. Egy-egy jobb jelenet akad benne, de összességében se kriminek, se sci-finek nem tetszett.

 

Jameson: Az utolsók – Mint krimi/sci-fi: 40% van benne ötlet és egyes elemeket el is kezd kibontani, de nagyon unalmas, lassú és még a történet szereplői szerint is érdektelen a nyomozás.

Szubjektíven: 20% csak egy-egy jelenet sikerült jól, különben vontatott és se a világot nem építi fel logikusan, se a nyomozás nem izgalmas.

Idézzünk!

Foley: Vadászparti

Egyeseknek, ha megfelelő mértékű nyomás nehezedik rájuk, és kiszakítják őket a megszokott, kényelmes környezetükből, nem kell sok, hogy szörnyeteggé váljanak. És néha ezt megsejti az ember, még ha megmagyarázni nem képes is – egyszerűen csak tudja valahol legbelül. Ez is a hüllőagy.

 

Imádok főzni. Az ennivaló közelebb hozza egymáshoz az embereket, nem igaz?

Foley: Vadászparti

Nyaralós, titkokat feltáró, gyilkosság körülményeit felfedő.

A barátokat a közös oxfordi évek és a csapat lelke, Amanda köti össze. Ő volt az a gazdag és ragyogó szépség, akinek a fényéből mind szerettek volna kapni. A szintén nagyon vonzó Julien, aki feleségül vette és befektetési vadaszparti.jpgbankárként igyekszik fenntartani a megszokott életszínvonalat. Samira (az egyetemi szerelmével, aki már a férje és a gyereke apja) és Katie, az egykori szobatársak. Mark, aki rajongott érte és a hozzá külsőben hasonlító Emmát vette feleségül. Nick a párjával, akinek elnézték, hogy meleg. Minden évben, a diploma óta együtt töltik a szilvesztert, és idén Skócia egy vadregényes tájára mennek el ünnepelni. Ám régi és fájó titkok kezdenek el felszínre törni, újév napjára valaki el is tűnik. A szintén a múlttól szenvedő helyi személyzet igyekszik megtalálni az eltűntet, majd választ találni arra, kinek köszönhető, hogy olyan állapotba került, amilyenbe.

Lucy Foley ezen kötete jelent meg előbb, de én előbb olvastam a Vendéglistát. Most jár is az agyam, hogy jobban tetszett-e volna, ha ezzel kezdek. Mert most nagyon azt érzem ki belőle, amiben egyezik azzal a másik regénnyel. Nagyon egyező sémát követnek – sokkal jobb lett volna, ha több időt hagyok a két regény között.

Krimi, amely két fő kérdés köré van rendezve, melyek váltják egymást. Először azt nem tudjuk, ki tűnt el. Hóvihar van, veszekedés volt, és úgy van megírva a könyv, hogy csak utalások vannak. Miközben megismerjük a szereplőket és a múltjukat, a jelenben húzza az agyunkat a kérdés, hogy kinek esett baja. Foley a végsőkig fokozza a kérdést, szinte már a múltból is tudjuk, ki az eltűnt, mire a jelenben felfedik a hollétét. Utána pedig az marad hátra, hogy kinek köszönhető az állapota.

Ebben van nyomozás is, hiszen van két külsős szereplő, akiknek az lesz a dolga, hogy megtalálják a válaszokat. A gondnok, Heather és a helyi vadász, Doug igyekeznek mindent megtenni. Amatőr nyomozók, leginkább belebotlanak dolgokba, de ők tartják mozgásban az eseményeket és nélkülük másképpen alakulna a történet vége is. Foley még azt is megjátssza, hogy van egy másik bűnügy is a környéken, amit belesző ebbe a sztoriba, és jó nagyot csap azzal, ahogy a szereplőkkel rájövünk, melyik nyom melyik esethez vezet.

Jó eszköze az idővel való játék. Ahogy a Vendéglista, ez is megosztja az idősíkokat. A jelenben haladunk Heather és Doug oldalán az igazság felé, miközben párhuzamosan megismerjük a korábban a nyaralás alatt történteket, és a szereplők a saját fejezeteikben a saját múltjukból is hoznak jellegzetes, sok mindent felfedő eseményeket. Az egész halad a nagy leleplezés felé, ami itt kettős. Az egyik csúcspont, amikor odaérünk, ki tűnt el, a másik, amikor azt is megtudjuk, pontosan hogyan és mi történt. Jól van felépítve, logikusan és szépen összeérnek a szálak, csak nagyon eszembe juttatta a Vendéglistát…

Izgalmas a kötet a szereplők miatt. Mindenkinek van titka, mindenki tud olyasmit, ami majd meglepi az olvasót. Foley nem egyszerű emberekről ír, itt mindenki elég összetett és többrétegű. Vegyük csak Amandát! Kivételezett, gyönyörű, kedves és egy csomó jó dolgot el lehet róla mondani. Ugyanakkor lusta és rossz értelemben kivételezett is, meggondolatlan és nagyon ért hozzá, hogy mások lelkébe taposson. Foley nagyon elkapta, hogy mennyire sokféleképpen viszonyulnak hozzá a barátai is. Itt bizony belefér egy kapcsolatba, hogy egyszerre szeressék és irigyeljék, néha már gyűlöljék is egymást.

Talán csak Doug és Heather mások, nekik inkább tragikus titkaik vannak és nincs olyan sötét oldaluk, mint a többieknek. Szép vonal is, ahogy a közös nyomozás során elkezdenek nyitni egymás felé és a szerző ad nekik egy esélyt, hogy együtt talán kitalálnak abból a sötétségből és fájdalomból, amiben addig beragadtak.

Jól olvasható, olvasmányos a kötet. Nem csak a cselekmény zajlik, de a szereplők lélektanát is mutatja, miközben életre kelti a helyszínt is. Leginkább talán karakterközpontú, de a cselekmény és a világépítés is megvan. Érthető, kellően érzelmes is.

Jó könyv, tényleg kár, hogy folyton a Vendéglistával mértem össze. És van egy terület, amiben nagyon a másik tetszett jobban. A Vendéglista végén megvolt az érzetem, hogy kb. mindenki megkapja, ami jár neki. Itt nincs ilyen elengedés, inkább zavart, hogy kinek mi jut a végére. Sokaknak sokkal rosszabb, ami kellett volna. Nem érzem úgy, hogy az ügy után helyreállt volna a világ rendje.

Remélem, ha jön még a szerzőtől kötet, abban már más lesz a séma. Tetszett, de ne legyen minden könyve ugyanolyan szerkezetű…

 

Foley: Vadászparti – Mint krimi: 75% jól felépített történet és összetett szereplők, hangulatos és sodró sztori.

Szubjektíven: 70% a történet és a karakterek tetszettek, de nagyon olyan, mint a másik Foley-regény kevésbé elfogadható véggel.

Várható heti megjelenések

  • Metropolis Media: A suttogó ajtón túl - fantasy
  • Magvető: Erről nem beszülünk - kortárs
  • General Press: Az utolsó járat - thriller
    • Vérszomj - krimi
  • Alexandra: Faust - skandináv krimi
  • Könyvmolyképző: Lucifer lánya és Gonosz kis játékok - urban fantasy
    • Vízkastély - női
    • Emlékek tengere - női, romantikus
    • Az Éjféli Csillag - YA fantasy
    • Jóvátétel - new adult
    • Egy vidéki affér - romantikus
    • Télerdő - YA fantasy
    • Az ex - thriller
  • Európa: Az elveszett kenyér - memoár, történelmi
  • Agave: A Kimondatlan Név - fantasy
    • Finlay Donovan ölni tudna - női krimi
  • Kossuth: Erzsébet és Margit - ismeretterjesztő

Perkins: Valaki van a házadban

Kisvárosi, sorozatgyilkosos, kamaszos.

Osborne egy unalmas kisváros Nebraskában. Makani nem önszántából költözött ide a nagyanyjához – bár a hivatalos változat szerint a romló egészsége miatt felügyeli az asszonyt, míg leérettségizik, valójában így büntetik és tartják távol attól, amit otthon tett. A lány őrzi a titkát, senki nem tudja, igazából miért itt és nem Hawaii partjainál maradt. Szerzett két barátot és érdekesen alakul a kapcsolata Ollie-val, aki hozzá hasonlóan nem illik ide. Ollie, valaki_van_a_hazadban.jpgakit a szülei halála óta rendőr bátyja nevel, aki szőke fürtjeit rózsaszínre merte festeni egy konzervatív kisvárosban. Barátok, szerelmesek – maguk sem tudják, de készen állnak kideríteni. Ám a nyugalmat egy gyilkosság zavarja meg: az iskolai előadások sztárját, a kiemelkedően tehetséges Haley-t brutálisan meggyilkolják. Majd a veretlen focicsapatuk ásza, Matt válik hasonlóan kegyetlen gyilkosság áldozatává. Amikor Makani kerül a gyilkos célkeresztjébe, szembe kell néznie azzal, ki volt és miért ragadt itt.

Duncan az a szerző, aki ezt a zsánert remekül érezte. Ifjúsági történeteket írt, amelyekben volt szerelem is, kamasz kérdések is, közben meg horror és thriller elemek színesítették a történeteit. Erről a könyvről nagyon az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy nagyon gyengén sikerült Duncan-regény. (A legismertebb a Tudom, mit tettél tavaly nyáron.)

A Valaki van a házadban kétféleképpen olvasható. Lehet benne keresni a thriller és talán minimálisan a horror elemeket, nagyobbrészt azonban ifjúsági regény. Thrillerként elég gyengén muzsikál, ifjúságiként némileg jobb a véleményem.

A középpontban nagyon Makani áll, és Perkins jól el is játszik azzal, hogy mi történhetett a lány múltjában. Rengeteg utalás van, hogy valami súlyos dolgot követett el otthon, azért száműzték ide. De hogy konkrétan mi történt, csak a vége felé derül ki, amikor mindent elmesél a barátainak – mert már nem lehet titkot tartani, a rendőrségi ügy miatt úgyis kiderülne minden. Addig húzta az idegeket a szerző, és velem el is hitette, hogy valami borzalmat rejteget Makani. Ehhez képest teljesen kiakadtam, hogy mennyire kisszerű az eset, amit olyan nagyon titkol. Levágta a barátnője haját – igen, fenyegetően és megijedtek tőle, majdnem katasztrófa lett az ijedtség miatt, de messze nem ő volt ott a legrosszabb. Nagyon csodálkoztam, hogy Makani lett a bűnbak, pedig az egész beavatási szertartás miatt kellett volna kiakadni, és azt betiltani. Az úszócsapat végzőseit is elő kellett volna venni. Makani is áldozat ott, nem a nagybetűs rossz. Ha a barátnője meghalt volna, vagy tényleg ártott volna neki, ok. De nem. Így nekem csalódás, mi volt a titok.

Különben meg nagyon tipikus lányregényes, ahogy a szerelmi szálakat építi Ollie-val. Ismerkednek, randiznak, olyan kis semmilyen. Talán csak annyival több, hogy a nyári flört után a történet jelenében beszélgetni is elkezdenek, és hihetőbb, hogy szerelmesek is lesznek, nem csak egymás mellé csapódnak.

A történet másik fele a gyilkosé. Sokáig a kamaszok életét nem is befolyásolja, csak meg vannak ijedve és döbbenve, hogy mi történik a városban. Mi olvashatjuk, amikor a gyilkos lecsap. Mondjuk, a véres részek ki vannak takarva – az áldozat rádöbben, hogy mi történik körötte és jön a pánik – itt pedig elhallgat a szerző. Egyetlen késelés vagy brutális tett sincs megörökítve. Mondhatni, korhatáros. Még így is ezek a kötet legjobb részei, engem legalábbis sokkal jobban lekötött, mint Makani nagyon lányos fejezetei, vagy az Ollie szerelem.

Sajnos, amikor Makani és Ollie bekerülnek a hajszába, azonnal az is kiderül, ki a gyilkos. El se akartam hinni, hogy ilyen egyszerűen megoldja Perkins. Semmi rejtély, semmi nyomozás, látják, ki volt a támadó és a rendőrség megindítja ellene a hajszát. Nagyon unalmas megoldás. Amikor a végén azt is elmeséli, mi volt az indítéka, legszívesebben kitéptem volna a lapot. Addigra már nem voltak nagy elvárásaim, de ennél mondvacsináltam és hülyébb indítékot nehezen lehetett volna kitalálni.

Perkins szerencsére jó mesélő, és megtölti élettel a karaktereit. Jól sikerült Makani és a nagyanyja kettőse. Tetszett, ahogy érzékelteti, mennyire rossz szülők Makani felmenői és ez milyen sebeket hagyott a lányban. Ha nem is pörögnek nagyon az események, nem unatkoztam olvasás közben.

Makani múltja és a gyilkos indítéka nekem nagyon lehúzta, de ifjúsági regénynek azért korrekt. Majd filmen is megnézem, mit hoztak ki belőle.

 

Perkins: Valaki van a házadban – Mint ifjúsági: 65% jól felépített karakterek, lelki sebek és szerelmi szál korrekten. A thriller elem színesíti, de sok a furcsa megoldás.

Szubjektíven: 50% Perkins stílusát szeretem, olvasmányos. A gyilkosos jelenetek is bejöttek. De sok más irritált, pl. a gyilkos személye és motivációja.

K. Dick: Repedés a térben

Más dimenziós, emberiséget menteni próbáló, politikai csatás.

2080-ra nem megy jól az emberiség sorsa. A túlnépesedés, a rasszizmus egyre veszélyesebb méreteket ölt. Megoldásként milliók fagyasztatják le magukat, és akarnak álomban lenni, amíg nem lesz munka és élhetőbb világ. A bea nevet kapják, és már elképesztően sok van belőlük. Jelenleg pedig nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben érdemes lenne felébreszteni őket. Az elnökségért indul, elég jó esélyekkel a fekete Jim Briskin, aki az Államok első színesbőrű elnöke lehet. A kampánystáb nehezen is viseli, hogy szívesebben mondaná azrepedes_a_terben.jpg igazságot, mint a jól megírt sajtószövegeket. Briskin jelentős vállalása, hogy elnökként megoldást talál és felébreszti a beákat. A tudomány úgy tűnik, a segítségére siet: találnak egy repedést a térben, és a túloldalán egy másik Földet. Ott nem a homo sapiens, hanem a pekingi előember emelkedett fel, és egy szinte érintetlen, meghódításra váró bolygót ural. Megindulnak az emberi telepesek, de nem várt eseményekkel kell megküzdeniük.

Lehet, nem 3 óra alvás után és két ásítás között kellene Philip K. Dick regényről írnom. Érzek is magamban némi ellenállást, hogy ez most túl komoly, nem akarok ezzel foglalkozni. Amit rendszeresen megélek a szerző kapcsán: a regényei nálam nem jönnek át annyira, mint a novellái.

Az egyik oka, hogy nincsenek olyan szereplői, akikkel szimpatizálnék, vagy legalább ne hagyna hidegen, mi történik velük a történet végére. E regény legfontosabb szereplőjének Jim Briskint érzem. Ő az, aki emberileg az egyik legjobb a történetben. Valódi megoldást akar, igyekvő és szakmájához képest meglepően egyenes. Azt még valahol élvezni is tudtam, amikor ódzkodik attól, hogy a sajtónak hazudjon és eladja magát. Egyrészt, a stábja löki egy irányba, ő meg valamerre másfele menne.

Mert nagyon úgy látszik innen, hogy abban a világban ez a norma. A szavazásig mondani bármit, aztán elnökként csinálni, amit csak akarnak. Szívesen írnám azt, hogy ez Dick víziója, de ez a régi trükk. Megnyerni a szavazókat, aztán gyorsan felejteni, mi volt az ígéret.

Szintén az emberre nagyon jellemző, hogy mire készülnek a megtalált, párhuzamos dimenzióban. Vannak már ott őslakosok, értelmes lények. Mégis, onnan indulnak, hogy végeznek minddel. Elég nehezen merül fel az ötlet, hogy próbáljanak kommunikálni velük. Az meg sem fordul a fejükben, hogy engedélyt kérjenek a bolygó elárasztásához felébresztett beákkal és új életre vágyókkal. Az ember jön, gyilkol és uralkodni akar.

Meg lehet nézni, hogy melyik módszer volt a jobb. A békés, szép földet, de kevésbé gazdag embereket eredményező, vagy a pusztulóban levő otthona a főszereplőknek. Dick direkt nem mond véleményt, de azért sokat mond, hogy mi lesz az emberiség sorsa a történetében.

Bőven lehet benne a politikát elemezni, akár Jim kapcsán, akár George okán, aki a pekik istenének igyekszik eladni magát. Ez fogott meg kevésbé, nekem érdekesebbek voltak a Föld globális problémái és a megoldások keresése. Dick jól ráérzett: nem lesz menekülés, nem kapunk egy másik dimenzióban bolygót elkövetni ugyanazokat a hibákat. Itt kell megoldani a problémákat – és az űrközivé válás, a más bolygókat kolonizálás ötlete ma már halad a megvalósulás felé.

Ez a regény olyan volt most nekem, mint Az ember tragédiája. Sok elemét fontosnak érzem, és lehet róla beszélni. Aktuális problémákat feszeget. De olvasni nem szerettem. Vékony, de tömény. Kevesebb a cselekmény, mint ami jól esett volna. Azt meg már említettem, hogy a szereplők sem lopták be magukat a szívembe.

Van még regényem a szerzőtől, de novellák is. Lehet, inkább azzal folytatom…

 

K. Dick: Repedés a térben – Mint sci-fi: 70% aktuális témákat feszegető, feszes sci-fi, több ötletet is gondosan kibontott.

Szubjektíven: 55% a Föld ember okozta globális problémái lekötnek, ez is jó dolgokat mond, de olvasni nagyon nem szerettem.

Sparks: Kedvesem

Kapcsolatra visszaemlékező, szerelmes, apa – fiú kapcsolatos.

John Tyree sokáig nem tudta, mit kezdjen az életével. Az anyja korán elhagyta a családját, és a fiút zárkózott apja nevelte fel, akinek az érméi fontosabbnak tűntek, mint a gyermeke. John egy ponton minden ellen lázadt otthon, és rossz útra is tévedhetett volna, de bevonult. Gyalogsági katonaként megtalálta a helyét. Egy eltávon kimentette kedvesem.jpgegy lány táskáját az óceánból, és így megismerte Savannah-t. A fiatal lány szociális munkásnak készült, sérült gyerekekkel akart foglalkozni. Kedves, bájos és sebzett – gyorsan szerettek egymásba. Leveleztek, míg várták, hogy John szolgálati ideje leteljen. Közben Savannah hatására John átértékelte az apjával való kapcsolatát is. Ám akkor jött 9.11 és nem lehetett a kötelességnek hátat fordítani. Évekkel később pedig csak átgondolni lehetett, mit és hogyan lehetett volna, ha egyáltalán lehetet volna másként tenni, hogy más legyen a befejezés.

Lehet, hogy úgy ismerősebb lesz, hogy Kedves John! Igen, ez az a regény, amiből a Tatum – Seyfried film készült. Megjegyzem, én nem láttam, nem is akarom megnézni, ennek ellenére nehezemre esett a regény és nem a színészek alapján elképzelni a szereplőket. Savannah pl. alacsony, barna hajú lány. Az őt játszó színésznő meg nagyon nem az volt.

Sparks sok regényét megfilmesítették és ez is szépen hozza azokat a cselekmény- és karakterjellemzőket, ami benne szokott lenni a szerző könyveiben. Egyrészt, most sem egy boldog, rózsaszín történetet kapunk. Több szinten sérültek a szereplők, és ha nem is díjazom, hogy a szerelemben keresik a megoldásokat, legalább többféle problémát felvetett. Savannah majdnem randi-erőszak áldozata lett, és idő, amíg ki tudja heverni. Mondjuk, pont ez, amiről elhiszem, hogy John imádattal vegyített szerelme segített neki. John felismeri az apja enyhe Asperger-szindrómáját, és másként viszonyul hozzá – nem olyan lesz, mint egy átlagos apa-fiú kapcsolat, de így is vissza tudnak találni egymáshoz és lehet attól még szeretni valakit, hogy neki más igényei vannak, mint másoknak. Így érzékenyít is Sparks, mert kihangsúlyoz jellemzőket, bemutatja az Asperger-szindrómát és végig megtartja a szereplő méltóságát.

Sparks mély érzésekről ír, és valahol sérelmezni is tudom, hogy lett volna itt bőven alapanyag, mégis a Savannah-szerelem, ami meghatároz mindent. Ha csak John és az apja kapcsolatát nézem, Savannah miatt kezd el másként nézni a férfira, lesz hajlandó ő maga változtatni és elfogadni. Ez ugyanaz a mély, már szinte mesébe illő szerelem John részéről, amit a Szerelmünk lapjaiban Noah is megélt. Furcsa, amikor pl. 9.11 traumáját is a szerelmen keresztül értelmezik.

Azzal sem vagyok kibékülve, hogy túl jónak érzem a szereplőket. Az is simán benne van, hogy nem hiszem el, hogy valaki ennyire önzetlen és önfeláldozó tud lenni. Én nem tudnék. Egyrészt, miért van mindenki annyira oda a lányért? Beteges, ahogy Tim és John is szajkózzák, hogy Savannah boldogsága az első és mindketten feláldoznák magukat érte. A lány még csak nem is látja, mit meg nem tesznek érte.

Amit különben nem bírtam megállni, arra rákerestem, a filmet hogyan fejezték be. A regény vége ugyanis… messze nem szokványos. Már menet közben éreztem, hogy ez lesz, vannak rá utalások. Végig tudjuk azt is, hogy nem maradtak együtt, Savannah másnak a felesége lett. John ezzel bizonyítja, a lehető legönzetlenebb módon, hogy mennyire szereti a nőt. A saját boldogságát, örökségét és a jövőjét adja fel, hogy Savannah boldog legyen. Keserédes, szintén jellemző a szerzőre. A film viszont módosít – ott John és Savannah kapnak majd még egy esélyt, ha azt nem is látjuk, hogy élni tudnak-e vele.

Egyes darabkák, pl. az apa aspergeres tünetei tetszettek, de összességében a regénnyel nem voltam megbékélve. A túl jó szereplők, az érzelmek teljes uralkodása a cselekmény felett annyira nem szokott tetszeni. Most sem.

 

Sparks: Kedvesem – Mint romantikus: 70% behoz komolyabb traumákat is, érzékenyít, miközben a szerelem önzetlenségét ünnepeli.

Szubjektíven: 40% túl jónak érzem a szereplőket, a regény végét sem tudom elhinni. Érzelgős is.

süti beállítások módosítása
Mobil