Küldetést teljesítő, személyiségfejlesztő, humoros.

Hercules kiállta a próbát, megmentette a világot. A szülei tárt karokkal fogadják és megnyílik előtte az Olümposz: isten lehet. A fiatalember azonban vissza akarja utasítani: szívesebben maradna Meg mellett a Földön halandóként. Zeusz nem engedélyezi, és hallani sem akar arról, hogy Hercules tartsa a kapcsolatot az emberlánnyal. Héra az, aki látja, hogy a fia mennyire kötődik a lányhoz, így kiutat ajánl. Ha Megara be tudja bizonyítani, hogy méltó, segít neki istennővé válni és nem kell elválnia a szerelmétől. Meg rááll a próbára, bár tele van bizonytalansággal. Valóban szerelmes Herculesbe és vele akar lenni örökké? Milyen isten lenne belőle? A feladat sem könnyű – annak a férfinak a feleségét kell megmentenie, aki összetörte a szívét és aki miatt elvesztette a lelkét. Szembe tud nézni a múltja titkaival és Hadésszal, akinek szintén van egy titka?

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Van ebben a regényben, amit jó ötletnek tartok és kellemesen merít a görög mitológiából, míg más szálakkal nagyon összevesztem benne.

Az alap, hogy a Disney mesében lesz egy alapvető változás. Itt Hercules isten marad és Megnek kell istennővé válnia, ha együtt akarnak maradni. Így indul egy kaland és nagyon hamar egy nagyon lányos regényben találjuk magunkat.

Eltúlzottnak éreztem, ahogy Calonita bizalmatlanná teszi a hősnőjét. Az anyja arra nevelte, hogy álljon meg a saját lábán és ne bízzon a férfiakban. Ehhez hozzájön saját rossz tapasztalata, és az agyamra ment, ahogy Meg viselkedik és gondolkodik. Egyik percben bármit megtenne a Csodafickóért, a másikban olyat szól be neki, hogy csoda, Hercules kitart mellette. Nagyon bizonytalan, nagyon gyötrődő és túlírt ez a dilemma a lányban. Nem is simán az, hogy bizalmatlan, de azon is folyton mereng, hogy egyáltalán szerelmes-e. Általában meggondolatlanul tesz vagy mond valamit, aztán egy fejezeten át maga alatt van, hogy ezt miért kellett. Nagyon nem bírtam ezt a viselkedést.

Kettes gondom: az exe. Aigeusz tényleg szerepel a görög mitológiában, csak ott nem athéni zenész, hanem király volt. Itt kislánya van, Cassia, akiből felnőve nagy hős lehet. (Megjegyzem, akad görög hősnő a mitológiában, de pont nem ezen a néven.) Aigeusz gyermekéből az eredetiben is hős lett, csak ott fiú volt és a Thészeusz névre hallgatott. A feleség neve meg Katerina – végig azt vártam, hogy kiderül az orosz vagy német származása, mert nem éppen görög hangzású a neve…

Meseregény, már az eredeti Disney mese is bőven csúsztatott, így tudom, hogy nem kellene ennyire komolyan venni és az eltéréseket vadászni, de akkor is irritált.

Még, ha értem is, hogy lesz ez kislányoknak kalandos mese. Hiszen a végére az arany középútig jut el Megara: továbbra is önálló és tevékeny nő, de már tud bízni és segítséget kérni is. Szerelmet tud vallani, de nem rohannak az oltár elé elvakultan. Vagyis, bőven akad a személyében üzenet a mai kislányoknak.

A mese alakjait is szépen felsorakoztatja és igyekszik az egyéniségüket is megtartani. Hercules esetében mondjuk nem tetszettek a felbukkanások, azok nagyon olyan érzetet keltettek bennem, hogy a cselekményt nem viszik előre, csak kell valami, hogy ő is szerepeljen a regényben, ha már a mesében főszereplő volt és Meg párja is ő.

Ami viszont tetszett: Hádész visszatérése és a valódi mitológia felé közelítés. Calonita jópofán dolgozta bele a történetbe Perszephoné meséjét és ebben megvolt az ötletesség és érzelem, a mese, amit Meg történetéből hiányoltam. Más kicsit, mint a mítosz, de az esszenciája egyezik és tetszett az üzenete is.

A Sorsfordító történetek lényegét őrzi, nem rossz igazából, de nem is olyan ötletes, mint lehetne.

Calonita: Bírnod kell a célig – Mint ifjúsági: 70% a mesét másként viszi tovább, ötletesen merít az igazi mitológiából is, miközben modern üzenetet tesz bele és sok lelki gyötrődést.

Szubjektíven: 50% Meg lelki gyötrődése nagyon nem tetszett, a mitológiai eltérések is tudtak zavarni, de a Perszephoné-szál tetszett.

• Lettero: Meghalt a pápa - thriller
• Fumax: Batman: Az utolsó lovag - képregény
  • Thor: A mennydörgés istennője - képregény
  • The Hellbound - képregény
• Könyvmolyképző: Hableányok, ne sírjatok - YA fantasy
  • Az Éjféli Csillag - YA fantasy
  • Emlékek tengere - kosztümös, női
  • Vízkastély - női
  • A tweetcsata - ifjúsági
  • Egy vidéki affér - romantikus
  • Télerdő - YA fantasy

De a nosztalgia már csak ilyen – a gyermekkori emlékek zsarnoksága, amelyek oly csodálatosnak és tökéletesnek tetszenek.

– Amikor az ember odavan valakiért, akár Brad Pitt is besétálhatna, az sem érdekelné…
– Brad Pitt egy vénember – szólok közbe.
– Ööö… akkor Harry Styles?
Ezen majdnem elmosolyodom.
– Igen. Talán. Vagy Timothée Chalamet.

Önmagában a divat nem érdekel, de tiszteletben tartom a ruhák hatalmát a megfelelő hatás elérésében.

Esküvőre utazó, titkokat felszínre hozó, bosszút álló.

Jules mindent megkap, amit csak akar. Az egykori duci lány most sikeres és felettébb csinos újságtulajdonos, aki a tökéletes párt is megtalálta. Will nem csak jóképű, de a saját túlélő műsora felettébb népszerű is. Egy szép és híres páros, akiknek a tökéletes esküvő is jár. Egy eldugott ír szigeten kerül rá sor, ahova sorra érkeznek a vendégek. Jules mindent igyekszik kézben tartani és semmi nem ronthatja el a nagy napját. Másnap mégis rendőrt kell hívni: gyilkosság történt. Ahogy a vendégek múltja megelevenedik, kiderül, hogy mindenkinek megvolt az indítéka a gyilkosságra. Mindenkinek megvan a maga sötét titka, és mind egy emberhez kötődik, aki holtan hever a szigeten. De ki tette, és mi volt az ő oka? Öngyilkosság, házasságtörés, abortusz, gyilkosság és átverések sora – választék bőven akad.

Egy új szerző, akinek érdemes lesz megjegyezni a nevét. Lucy Foley. A Vendéglista nem egy krimis és közönségdíjat bezsebelt és tényleg jól összerakott, remek kis regény volt. Miközben nem is hagyományos krimi és mégis az.

Amit elsőnek kiemelnék, hogy mennyire Agatha Christie jutott eszembe – pontosabban két története. A Tíz kicsi néger és a Gyilkosság az Orient Expresszen. A cselekményből szerintem látszik, miért: hiszen egy szigeten vagyunk, ahol mindenkinek megvan a maga sötét titka, és ahonnan nincs kiút. Van egy gyilkos, lesz egy áldozat – ha mindenki nem is hal meg. Viszont, mindenkinek van indítéka gyilkolni – ezzel el is értünk az Orient Expressz, miért jutott eszembe kérdéshez. De egyiket sem másolja Foley, más a megoldása és a története is, de kellemesen eszembe juttatta ezeket a krimi klasszikusokat.

Nagyon tetszett a felépítése. Minden szereplő kapja a fejezeteit, amelyből lassan megismerjük az ő történetét. Ráadásul Foley úgy építkezik, hogy mindig éppen csak egy kis dolgot fed fel. Így folyamatosan húz előre, mert az ember kíváncsi, hogy akkor most mi is a násznagy titka? Mit nem fedett még fel a menyasszony legjobb barátjának felesége? Mibe betegedett ennyire bele a menyasszony húga? Egyre csak halmozódnak a titkok, amelyeknek az olvasó sem tudhatja a megoldását, és a rejtélyekből megépül a regény, hogy a tetőpontra megkapjuk a választ és együtt érezzünk azzal, aki majd lesújt a késsel.

Az időszerkezet is ötletes. A jelen síkja az esküvő, a gyilkosság. Ehhez képest az egyes szereplők múltbéli fejezeteket kapnak, amelyekben akad bőven visszaemlékezés – így az idő rétegei is egymásra rakódnak. Minden összeér abban a pontban, az idő terén is, amikor a gyilkos lesújt a késsel.

Bőven van benne tragikus történet, akadnak meglepő csavarok. Nem egy olyan szál volt, akinek meglepődtem a kiderülő igazságán. Mondjuk, a legvégére azért már volt egy olyan érzésem, hogy nem hiszem el, hogy ezért is az okolható, akit majd meggyilkolnak a jelen idősíkjában. De tényleg: ha valakinek valami traumája van, tuti, hogy azért valamiképpen ez a személy a felelős. Az már azért kicsit túlzás…

Bírtam a szereplők felépítését. Koránt sem szerettem meg mindenkit, de meg tudtam érteni őket. Nincsenek vegytisztán jó emberek benne, de jobbak és rosszabbak azért akadnak. Szépen le van vezetve, hogy a múltjuk hogyan formálta őket. Szembenézés vár mindenkire, és a végére olyan érzetem is volt, hogy nagyjából mindenki megkapta, amit érdemelt.

Gyorsan olvastatta magát, szórakoztató is. Foley jó mesélő és éppen annyira láttatja a tájakat, a szereplőket, amennyire kell. Nincs túlírva, jól szerkesztett regény.

Egészen rákattantam. A vadászpartit is beszereztem, vagyis Foley-t még biztosan olvasok.

Foley: Vendéglista – Mint thriller: 80% bár nem igazán nyomoznak, az időszerkesztése és a motivációk, rejtélyek felépítése nagyon olvastatta.

Szubjektíven: 95% bírtam, ahogy a végsőkig van feszítve a rejtély és ahogy az igazságok kiderülnek – ha túlzás is, hogy minden oka egy személy.

– Szerettünk volna egy betűszót, de nem jött ki… – motyogta Theo.
– Eszembe jutott egy találó. Hívhatnátok magatokat Szánalmas és Zavaróan Amatőr Romhalmaznak. Vagyis röviden…

– Senkinek sincs kőbe vésve a sorsa.
– Nem tudom, van-e választásom.
– Mindig van választás.

A Föld nagyon elszántan próbál kétszer olyan nehézzé tenni mindent a nők számára, ami a férfiaknak sem könnyű.

Te vagy az egyetlen, aki eldönti, mivé válsz.

Szerintem mind képesek vagyunk olyan dolgokra, amiket most el sem tudunk képzelni.

Ha a sors rossz lapokat osztott neki, hát újrakeveri a paklit. Vagy szétvagdossa a kártyákat, és saját maga intézkedik.

Már úgyis te vagy a főgonosz mindenki történetében, Loki – válaszolt Amora, és fátylát az arcára libbentette. – Miért nem kezdesz a szerepednek megfelelően játszani?

Küldetésre induló, nyomozó, ármányos.

Odin még nem nevezte meg az örökösét, ami feszültséget szül a két fia között. Loki is nagyon szeretne a kiválasztott fiú lenni, noha folyamatosan érzi, hogy Thor az, akit jobban szeretnek és akinek ragyognia kell mellette. Az sem segít, hogy ő nem harcosnak, hanem varázslónak született. Sokáig titkolja is, mire képes. Amikor Odin belenéz varázstükrébe, és azt látja, hogy az egyik fia élőholtak seregével támad Asgardra, de nem mondja el melyik, Loki nem bírja annyiban hagyni a dolgot. Varázslónőnek tanuló barátjával, Amorával életre keltik a tükör erejét, de túl sok erőt használnak – Amora magára vállalja és Odin száműzi a fiatal lányt. Valamivel később egy diplomáciai küldetés sül el rosszul, és Odin mindkét fiának büntetést oszt. Lokinak a Földre kell mennie és a SHARP szervezetnek segítenie nyomozni rejtélyes gyilkosságok ügyében. Loki kénytelen újfent szembesülni azzal, mit gondolnak róla és magának is eldöntenie, ki lesz belőle.

Nem ez az első történet, amely felteszi azt a kérdést, hogy alakulhatott-e volna másképpen. Nem ez az első kötet, ami azzal foglalkozik, hogy Loki rossz volta eleve elrendeltetett volt-e. De azért teljesen más ez a sztori, mint a Loki képregény volt.

Egyrészt, jópofa ötlet, hogy az emberi korszakban messze vagyunk még napjainktól, de azért nem túl messze. Loki küldetése a viktoriánus korral esik egybe, és messze van ez a történelmi regénytől, de ad neki egy plusz színt, hogy akkor a maihoz képest mennyire más volt a világ. Sokkal több a társadalmi dogma, és ki van hangsúlyozva, hogy mennyivel jobb Asgard elfogadóbb világa, mint Viktória Angliája. A nemek közti egyenlőség, vagy éppen a szerelem szabadsága – Theo irigyli ezeket és azért a mai átkapcsolás is megvan. Közel sem van ott a mi világunkban sem, ami itt Asgard jellemzője. Így van némi érzékenyítés a cselekményben.

Az viszont nem tetszett, hogy mennyire kevés a nyomozás a korban. Loki nagy csínytevő, és esze ágában sincs a SHARP mellé állni. A saját érdekeit nézi, hamar átlát mindent, és inkább az lesz a téma, hogy egyesek hogyan akarják kijátszani őt, nem is sejtve, hogy az átverések istene lépésekkel előttük jár. Kicsit olyan volt ez az egész, mintha mindenki kártyázna, miközben Loki sakkozik. Nincs egy méltó ellenfél sem, és mivel pillanatok alatt minden tiszta előtte, nem is izgalmas a sztori.

Az nem tudott lekötni, ami minden mögött áll. Loki harca, hogy ő legyen a kiválasztott. Itt még kiforratlan személyiség, még keresi a helyét. Még bármi lehetne belőle. Nem akar rosszat – csak éppen egészen más képességei és észjárása van, mint a többieknek. Az érdekes rész az, hogy Odin akaratlanul is hogyan erősít rá mindenre, amit nem szeret a kisebb fiában. A kivételezés Thorral, ahogy Loki mintha direkt alázva lenne mellette és hogy igazán esélye sincs. Őt mindenki elkönyvelte már a történet gonoszának – csak maga nem még. Önbeteljesítő jóslat? Azért annyival bonyolultabb a helyzet, hogy alapból erre van késztetése. Még javulhatna, más lehetne, de a környezete nem engedi. Nincs is más út, mint elfogadni a sorsot és rálépni az útra, szabad akaratból. Ilyen téren ifjúsági ez a regény: Loki hiába isten és emberi mércével öreg, ebben a sztoriban válik a Lokivá, itt ér véget számára a naiv ifjúság. Megismeri magát és rálép az útra – talán az egyik legemlékezetesebb jelenet, amikor újra ott áll Thor mellett és Loki életében először meglátja, miért Thor a hős, ő pedig az intrikus.

Van a történetben humor és sok utalás is a későbbiekre is. SHIELD elnevezés egy titkos szervezetnek, vagy éppen az amerikai, akinek Stark a vezetékneve… Ezeket tudtam értékelni, de inkább örültem volna a történet jelenében egy izgalmas kalandnak. Nekem kevés is, lassú is volt a cselekmény.

Amora és Theo karakterét viszont szerettem. Nem kaptak túl sok jellemzőt, de nagyon kidomborították, hogy Loki mi mellettük. Visszatérő motívum az árulás és a kapcsolataikat ez át is hatja. Legyen az illető jó vagy rossz megbélyegzés alatt, Loki nem kötődik. Elárul. Valahol szomorú is, egy-egy ponton mindketten többet érdemeltek volna tőle, de pont ezek hozzák el az utolsó lépéseket, amelyekben megszületik Loki végső jelleme.

Nekem ebben a formában kevés volt: a kaland, a mágia, a korszak mind lehetett volna több. Ez egy jellemalakulásról szóló sztori, minden más csak körítés hozzá.

Lee: Loki - A csínytevő sorsa – Mint fantasy: 50% akadnak jó ötletei és utalások az univerzumra, de alapvetően karakterközpontú és több lett volna benne.

Szubjektíven: 35% voltak jó ötletek benne, mint az emberi világ a viktoriánus korszakban megmutatva, de a történet kevés és hiányzott a nyomozás, a krimi belőle.

Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk.
Még te is.

Az „idegen” egy olyan barát, akit még nem ismersz.

A rutin vigasztal téged. Ismerős, megnyugtató.
A rutintól biztonságban érzed magad.
A rutin fog megölni.

Nyomozós, kukkolók elől menekülő, családi titkos.

Zoe átlagos életet él: neveli a két gyerekét, próbál baráti kapcsolatban maradni a volt férjével és eljár dolgozni. Egy napon azonban felfigyel egy hirdetésre: saját magát látja egy randi oldalon. Noha nem adott fel hirdetést. Másnap újabb kép és szám az újságban, egy másik nővel. Hamarosan azt is észreveszi, hogy ezek a nők bűntények áldozatai lettek: megerőszakolták vagy megölték őket. Őt is, mintha valaki követné. Gyanakodni kezd, bár még maga sem érti igazán, mi folyik itt. A rendőrséghez fordul segítségért. Az esettel Kelly Swift rendőrnő kezd el foglalkozni, akinek szívügyei a nők ellen elkövetett esetek: ikertestvérét az egyetemi évek alatt megerőszakolta máig ismeretlen tettes. Így Kelly küldetésnek tekinti, hogy elkapja a veszélyes férfiakat. Ahogy egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, úgy borzadnak bele, üzleti alapon milyen bűntény folyt mindenki orra előtt.

A krimikből már megtanulhattuk, hogy a rutinok mennyire veszélyesek. Áldozattá tesznek: ha valaki kicsit is kiismeri őket, máris könnyedén árthat nekünk. Ezzel az alapgondolattal játszik el Clare Mackintosh is, miközben valami újat is talál ki a témához.

Olyan krimi bőven akad, amelyben valakit elrabolnak és kiárusítanak. Olyan történetek, amelyben a modern technika tette az áldozatot sebezhetővé. Az eszközei alapján találtak rá, vagy éppen olyan névtelenséget biztosított egy chat, egy oldal, amellyel csapdába csalhatták a kiszemeltet és alig maradt nyom utánuk.

Clare Mackintosh ötletének azt érzem, hogy az ő történetében a tett elsőre nem is bűnügy. A minden mögött álló személy nem rabol el senkit, nem tesz semmi illegális dolgot. Simán figyeli az embereket és a megfigyelteket árusítja: mondhatni, elvégzi a sorozatgyilkosok házifeladatát. Persze, logikus, hogy aki ilyesmit akar venni, az nagy valószínűséggel valami rosszban sántikál. De nem vagyok benne biztos, hogy ennyiért bíróság elé lehetne vinni az adatárust. A fotózás miatt, talán, de nem vagyok benne biztos. Bűnsegédletért? Passz. Nem ő ölt, nem ő erőszakolt, senkit nem is buzdított ilyesmire. Nem is tudja, mit tettek. Azt mondta meg, ki mikor merre jár.

Abba belegondolni, hogy ez mennyire elképzelhető ötlet, és valóban ennyire sérülékenyek vagyunk a szokásainkkal, ez teszi borzongatóvá a sztorit. Ez adja a fenyegetettséget, amit az olvasó is át tud érezni.

A történet két elbeszélő között váltakozik: Zoe, aki fenyegetve érzi magát és próbál rájönni, mi folyik körötte. Megvannak a maga titkai és kisebb bűnei, de pont azért lehet ő a hős, mert átlagos, mindennapi nő. Vele azt üzeni a szerző, hogy bárki találhatja magát ilyen helyzetben. Valós veszélyérzetet kelt vele. Kedvelhető, mert nyomozni kezd, mert szereti a gyerekeit és nem hagyja csak úgy történni a dolgokat.

Kelly pedig a megszállott nyomozó, akinek ez a legfőbb jellemvonása. Itt ő a nagybetűs rendőr, és mást nagyon nem is tudok elmondani róla. Kell a történetbe, ő nyomoz és vezeti a krimis oldalt, de kevésbé élő karakter, mint Zoe a családjával.

Egy-egy rövid fejezetre pedig a már emlegetett útvonal árus kapja meg a szót. Azok a legjobb fejezetek, bármilyen rövidek és sejtelmesek – talán éppen azért. Csalódás is volt, amikor megtudtuk, ki ő. Mi az indoka. Kicsit úgy éreztem, hogy a szerző csak kiválasztott egy addig néha feltűnő mellékszereplőt és kreált neki egy indokot. Ugyan a végére ezzel kapcsolatban jut még egy csavar, és az már jobban ül, hihetőbb – valahol még azt is díjaztam, hogy szerintem van benne egy elszólás. Amikor Zoe szembesíti a tettest első körben, akkor érdemes figyelni, mit is mond pontosan a nőnek. Az mutatja, hogy azért nem csak egy random szereplő ő, hanem cél van azzal, hogy ő az.

Plusz, megadja a horrorfilmek klasszikus végét is. Áldozatunk azt hiszi, győzött és már minden rendben lesz, pedig tudhatnánk, hogy az ilyen alakok mindig visszatérnek. Ez ad neki egy plusz, fenyegető záró akkordot, ami akkor is működik, ha már több regényben is olvastam hasonlót.

Olvasmányos, női darab, amit a nők elleni erőszak témája is aktuálissá tesz. Jobban bejön ez a fajta női thriller, mint a családi erőszakot körbejáró sztorik.

Mackintosh: Látlak – Mint thriller: 70% jó alapötlet, fenyegető légkör és olyan szereplők, akik átlagosságukkal válnak érdekes szereplővé.

Szubjektíven: 65% a beékelt fejezetek az elkövetőtől hangulatosak, fenyegetőek – a többi rész rutinosabb, kényelmesebb – a végén is merengek még.

Tudod te, micsoda erő kell ahhoz, hogy valakiből jó ember legyen, amikor folyton azt hallja, hogy nem elég jó?

Ez minden kapcsolatra igaz, legyen az párkapcsolat, barátság, család, bármi. Ha mérgező, akkor ki kell lépni belőle.

Néha az ember nem is tudja, mit akar, csak ha majdnem megkapja.

Ő nem a te szépséges múzsád, Dylan, ő kaotikus, vad és kiforratlan. Egy készülőben lévő katasztrófa. Olyan ereje van, amiről még nem is tud, hát nem érted?

Esküvőre tartó, kapcsolatot átgondoló, új esélyt adó.

Addie és a nővére egy barátnőjük esküvőjére tartanak. Az odaúton azonban egy kis közlekedési balesetbe keverednek, és a velük koccanó autó nem képes a továbbhaladásra. A gond csak az, hogy abban a kocsiban Dylan és Marcus ült, vagyis Addie volt barátja és a legjobb haverja. A szakítás óta, közel 2 éve nem beszéltek egymással, és ugyanarra az esküvőre tartanak. Ha nem viszik a fiukat magukkal, esélytelen, hogy időben oda tudnak érni a skót helyszínre. Így egy autóba ülnek és elindulnak. Miközben a kimondatlan érzések és történetek egyre feszítik a húrokat, Addie és Dylan magukban újra átélik, hogyan találkoztak és szerettek egymásba egy nyáron, hogyan igyekeztek kitartani egymás mellett, és miképpen váltak el az útjaik. Mérlegelik: ha elkezdenek beszélni, lehet, hogy a jövőjük még más lehet?

Tipikusan az a sztori, amit nagyon el tudok képzelni filmként, egy könnyed romantikus vígjátékként. A keret adott: a két komoly szereplő, a mókás mellékszereplők egy autóban és indul a road movie.

Csak éppen Beth O’Leary a szerző, akinek mindig van valami más a tarsolyában. Itt éppen az, hogy egyáltalán nem az a lényeg, ami most az úton történik. Azt egyfajta keretként és mankóként használja, onnan narrálja a múltban történteket. De az úton nincsenek nagy kalandok, mókás események – pár beszélgetés, amit már korábban meg kellett volna ejtenie, meg a nagy megvilágosodás a végén. Amiről ez a regény szól, az a múltban elevenedik meg.

Az alap sem éppen új ötlet: a gazdagabb fiú és a szegényebb lány története – akik úgy találkoznak, hogy nyári munkaként Addie a gondnok a villában, amit Dylan családja kibérel a nyárra. Szinte szerelem első látásra, gyorsan és végzetesen gabalyodnak egymásba. Szerencsére annál többet akart markolni a szerző, hogy egy klisét mesél újra.

Nekem az volt benne az érdekes, hogy bár két ember szereti egymást, mennyi minden hozzá tud járulni, hogy mégse tartsanak ki egymásért, hanem feladják. Az vitathatatlan tény a történetben, hogy Addie és Dylan szeretik egymást. Csak éppen a körülmények ellenük vannak és gyűlnek a sérelmek is. Mennyit lehet lenyelni, amíg nem lesz végleg tele a pohár?

Talán ezért is nem tetszett, hogy végül mi lesz az a pont, amikor Dylan sarkon fordul és elmegy. A történtek fényében az olyan kisszerű, és ráadásul félreértésen is alapul. Nem tudom már tolerálni az olyan szerelmi történeteket, ahol egy kommunikációs zavar okozza a bajokat. Itt a szakítást. Ha akkor beszélnek, mindent el lehetett volna rendezni. Abban sem tudok hinni, hogy a megbeszélés ne lenne lejárati határideje. Ok, akkor nem beszéltünk, de most igen és mindent folytathatunk úgy, mintha nem tellett el volna közben 2 év? A sztoriban ez van és ez újfent egy olyan klisé, amit egyszerűen nem hiszek el. Élték tovább az életüket, külön és nem maradtak kapcsolatban. Szerettek mást. Akkor mi az, hogy még mindig ugyanaz megvan közöttük? Bocs, ha valaki hisz az ilyen szerelmekben, én nem.

A szereplőkkel is úgy vagyok, hogy elméletben jól megvannak írva és szeretem, hogy O’Leary igyekezett mélységet adni nekik. Vannak nagy rádöbbenések és olyan emberi pillanatok, amikor egy-egy karakter szembesül azzal, hogy mi is volt a tettei hátterében igazán. Mert gyakran senki nem tudja, mit nyom el magában. Marcus – aki a regény bajkeverője és nem kis szerepe volt abban, hogy Addie és Dylan szétmentek. Utálta a lányt, folyamatosan ásta alá a kapcsolatot. Aztán kiderül, mit vetített így ki. (Ő is beleszeretett, de mivel a legjobb barátja barátnője volt, utálta magát érte. Az utálatot átvitte a lányra, és így érezhette azt, hogy Addie nem való közéjük, utálatos és ő csak védi a barátját.) De hiába szerettem, hogy ennyire ki vannak találva a szereplők, mégsem sikerült megkedvelnem senkit. Különösebben oka sincs, egyszerűen csak nem szerettem őket.

Az Ágybérlő még mindig az egyik kedvencem a zsánerben, de ez a sztori most nem fogott meg.

O’Leary: Útitársak – Mint romantikus: 70% jól szerkesztett, érzelmileg és karakterekben összetett történet, mindig a klisék mellett, de nem azokban.

Szubjektíven: 50% bár sok mindent értékelek benne és jól össze van rakva, ez a történet most egyszerűen nem tetszett.