Történelmi, felnövő, szerelemért küzdő.

Etyek békés, vidéki falu, ahol mindenkinek megvan a maga helye. A gyerekek viszik tovább a család szakmáját, a fiatalok felnőnek, szerelembe esnek, saját családot kezdenek. Az öreg fent a hegyen híres bort készít, amely állítólag segít látni a jövőt. Annus 5 testvér közül a középső lány. Alacsony, szeplős, makacs kis teremtés, akit az apja még bátorít is. Még csak kiskamasz, amikor már tudja, hogy a kocsmárosék fia, Andris lesz számára a nagy Ő. A szülők és a bátyjai óvó tekintete mellett a felnövő fiatalok között egyre mélyebb érzelmek szövődnek, miközben megélik a nővére házasságát, az egyre súlyosbodó politikai helyzetet. Mire a fiatalok feleszmélnek, az apáknak és a fiúknak háborúba kell menni, és a nőknek nem marad más, mint a várakozás. Mindenki túl sokat veszít és a nőknek erősnek kell lenni. Annus is kitart, és célt is talál, amíg várakozik.

Nem először írom, hogy az írónőnek sokkal jobban tetszenek a történelmi témákat feldolgozó regényei, mint a modern, jórészt szerelmes női történetei. Nem mintha ebben nem lenne szerelem, csak sikerül közben más és izgalmas témákat is érintenie.

Ez a történet látszólag Annus és Andris szerelmének története. A gyerekkori barátság mélyülése, a fiatalok egymásra találása addig a pontig, hogy együtt mehetnek tovább az életben. De sokkal többet sikerült megírni benne, mint ennek a kettősnek a szerelmét.

Etyek története is ez, amelynek át kellett vészelnie a világháborút. Benne van a hátország minden története: ahogy a náci követők visszaéltek a hatalmukkal, ami a zsidókkal történt, vagy később a szovjet megszállás alatt a lakosság megfélemlítése és az a sok minden, amit el kellett tűrniük, az áttelepítések borzalma.

Bauer Barbara sok mindent elmesél, és átérezteti a korszakot. Ám mindezt női regényként teszi, és az olvasókat megkíméli az igazán borzalmas események leírásától. Más szerzőnél simán el tudom képzelni, hogy lenne benne kivégzés, hogy Annus nem tudna ellógni a részeg orosz és társa elől, hanem megerőszakolnák és még sorolhatnám. A zsidó családok sorsát sem kell átélni, csak jelezve van, hogy nekik nem jut a történet végén happy end.

A stílusa is közelebb van a romantikus regényekhez. Vannak leírások, a szereplőket kifejezetten szépen és jellegzetesen sikerül megmutatnia, de mindig nagyon sok érzelemmel és egy-egy szereplő, általában Annus szemszögén keresztül.

Tetszett, hogy sikerült elég cselekményt megírnia, hogy ne csak érzelmekről és a várakozásról szóljon a történet. Zajlanak az események és a kisebb események is tudtak izgalmasak lenni. Bár addig nem jutottam el, hogy a termés miatt aggódjak a szereplőkkel, azt át tudtam érezni, milyen borzalmas lehet kimenni a vonat elé, és nem sejteni, hogy a szeretted leszáll-e róla és ha le is, milyen állapotban lesz.

A végére is be van téve egy eseménysor, amivel fel van dobva a szőlészeti tanulmányok és Andris hazavárása. Annus egy zsarolóval néz szembe, és ez volt az, ami viszont már nem tetszett. Azt még értem, hogy a férfi mit remél és hogyan akarja elérni. Az tetszett, ahogy rajta keresztül meg van mutatva, hogy a ravasz, becstelen ember mindig megtalálja a számítását, ha körötte meg is fordul a világ. Van ma is aktualitása. Csak éppen Annus szemszögét nem értettem ott és akkor. Nekem nem tiszta, mivel tudja sakkban tartani a férfi. Fenyegetőzik, de nem hiszem, hogy ennél több tellett volna tőle. Vagyis, ott érzek egy bonyodalmat csak azért görgetve előre, hogy valami történjen, ne csak várjanak a szereplők.

Összességében szerettem a regény világát és az üzenetét is. Azt, amit a borral és a virággal is kimondanak a szereplők, a címbéli fekete rózsával. Mindkettő, ahogy az életed is, rajtad áll. Minél többet teszel bele, minél többet adsz hozzá, annál igazabb lesz. Az értékét az ember adja, nem a csodát kell várni.

Összességében szerettem ezt a regényt. Szimpatikus szereplők, történelmi környezet és pozitív üzenet. Olyan történelmi romantikus, ami tényleg történelmi is.

Bauer: A fekete rózsa – Mint történelmi romantikus: 85% bár nem a történelmi események fő vonalába helyez, érzékletesen megfest egy korszakot és megtölti életteli szereplőkkel.

Szubjektíven: 75% tetszett, ahogy a történet túlmutat a szerelmi történeten, és az üzenete is szimpatikus.

Titkokkal játszó, kamaszos, bűntényt leplező.

’A’ egy ideje nem jelentkezett, és a lányok lassan visszarázódnak a mindennapokba. Visszatérnek a saját köreikbe és egymástól is tartják a távolságot. Hanna igyekszik megemészteni a szakítását és Mona születésnapi báljára készülni. Aria szenved attól, hogy az anyja nem is kicsit neheztel rá, mert megtartotta az apja viszonyának titkát. A helyzet egyre mérgesebb otthon, így él a lehetőséggel, amikor a barátja és annak családja befogadja, megkapja a vendégszobát. Spencer végre lehet a sikeres testvér: jelölték az esszéjét az Orchidea-díjra, amely egyenes utat jelenet bármelyik egyetemre és a szülei is büszkék rá. Emily boldog titkos barátnőjével, és próbálja kitalálni, hogyan lehetne tartós a boldogsága. Zaklatójuk azonban visszatér, és a rejtett titkokkal sorra teszi tönkre az életüket: ám közben a lányok is gyűjtik a jeleket, és egyre közelebb kerülnek ahhoz, aki így bántja őket.

Sara Shepard talán ennél a sorozatánál érzett rá legjobban, mivel lehet eladni egy ifjúsági történet. Szinte minden megvan benne, amire rá lehet harapni: vannak szép és fiatal, tehetséges középiskolás lányok és a titkaik. Van bűnügy és rejtély.

Ahogy a sorozat eddig, most is a kamaszos, szerelmes és egymás ellen ügyködő guilty pleasure élményt keveri a thrillerrel. Bár sokáig szkeptikus voltam azzal, hogy miért kell annyira komolyan venni A-t és nincsenek is igazán erős lapjai, mostanra szintet lépett a játszma. Igaz, a titkok is egyre komolyabbak.

Sajátos íze van annak, ahogy megtalálja mindenki a maga karakterét, akivel együtt tud érezni vagy drukkolni neki. Mert gyarlók ezek a lányok, mindenki hibázik is, tesz rossz dolgokat, miközben szenvedő alanyok is más téren. Mindenkinek van valamilyen fájdalma, szenvedése, amivel azonosulhatunk. Hanna, akit elhagyott az apja egy másik családért. Különben is kisebbrendűségi érzete volt, amin nem segít, hogy az apjának most lett egy tökéletes mostohalánya. Aria, aki a szülei válása miatt szenved. Emily, aki pontosan tudja, hogy az ő vallásos családja nem fogja elfogadni, hogy leszbikus. Spencer, aki folyamatosan harcol a szülei elismeréséért a nővérével és állandó teljesítménykényszerben él. Közben kamaszok, hibáznak, keresik a helyük. Vannak szerelmi szálak, vannak lányos részek, minden kissé felnagyítva és egy olyan környezetben, ami nálunk guilty pleasure sorozattá teszi. Mert az nem a magyar valóság, hogy valaki a születésnapjára szabályosan beöltözős, sztárfellépős születésnapi bált rendez.

Most értem el arra a pontra, hogy már sajnálni is tudom a lányokat. Mert most már nem csak csipkedik őket, nem csak a bűneikért fizetnek kicsit. ’A’ már azon a szinten van, ahol nem büntet és igazságot oszt, hanem valós károkat okoz. Itt már egyértelműen ő a rossz, és egyre messzebb megy el. (Tippem is van, ki ő. Van egy szereplő, aki nagyon olyan megjegyzéseket tesz, amire itt még nem figyelnek fel, de ’A’ kiszólásaiként is tökéletesen működnek.)

A Gossip Girl színezeten túl ez egy thriller is, és nem csak a zaklató miatt. Ali meg lett gyilkolva, és még mindig nem tudjuk, ki tette. Az indíték is lehet ezerféle. Bár a lányok direkt nem nyomoznak, de ez határoz meg köröttük mindent és ők is részesei az esetnek. Így úgy van egy krimi színezet benne, hogy a hazug csajok nem állnak neki nyomozót játszani.

Gördülékeny, sok minden történik, és Shepard szépen összerakta, hogyan álljanak össze a kirakós darabjai. Szerettem, ahogy most nagyon mutat egy irányba, egy elkövetőre. Mellette viszont vannak jelek, hogy meg vagyunk tévesztve és ez ’A’ legnagyobb húzása. Ha jól sejtem, ki az és miért, minden össze is passzol. Volt indíték, lehetőség és az elszólásai is.

Nálam biztosan olvastatja tovább, hogy jó-e a gyanúm. Itt jegyezném meg, hogy igen, én is láttam végig a sorozatot. Ez azonban nem ugyanaz, azt rétesként nyújtották és sok mindent változtattak is. Külön műként, saját jogon tudom olvasni a regényeket.

Shepard: Tökéletes – Mint ifjúsági: 75% jó érzékkel keveri a thriller és a csajos ifjúsági regény elemeket, miközben szórakoztató is.

Szubjektíven: 70% egyre jobban kezdek rákapni. Ha a magánéleti kínok – mint Aria pasi-ügyei – nem is kötnek le, ’A’ személye annál jobban.

(…) a könnyebb út nagyon ritkán esik egybe a legjobb hosszú távú stratégiával.

Világokat mentő, isteneket szolgáló, harcossá és bajtárssá váló.

Rosenique túlélt egy árvaházat, most csatornapatkányként küzd a mindennapokban a túlélésért. De már nincs egyedül: pár hónapja megismerte Zettét, a fiatal nemest, aki gazdag családját és az örökségét hagyta hátra az utcai kalandok kedvéért. A lány megtanította a túlélésre, egymásba szerettek, és már együtt küzdötték át magukat az életen. Rosenique különösen érzékeny volt egy alvilági kiskirály ügyeire, aki gyerekként egyszer majdnem fogságba ejtette. Kislányokat árult, máig – amikor Zette rájött, hogyan tehetnék tönkre, a kockázatokat sem mérlegelve belevágtak. Ám a lánynak rá kellett jönnie, hogy az egyetlen is elárulta, akinek eddig vakon hitt. Mire egyáltalán felmérné az árulás súlyát, további titkokat kell feldolgoznia: ki Zette igazán, mi a célja és mit kellene megtennie, hogy visszakaphassa. Rosenique belecsöppen egy világba, ahol az istenek kiválasztottaknak adnak kivételes erőt, akik ezek segítségével küldetéseket hajtanak végre. Nincs erre felkészülve, de belevág. Világokon és kalandokon keresztül keresi a válaszokat, miközben ő maga is fejlődik.

Magyar szerző regénye, ha a név kicsit megtévesztő is lehet. Mondjuk, Kae Westa – nem is látszik igazi névnek, érezni belőle, hogy felvett név. De nem is ez a lényeg. Magyar szerző könyve, van is benne magyar helyszín, ennyit akartam csak ebből kihozni. Egy fantasy, aminek egy része Budapesten játszódik.

De ettől ez nem lesz magyarországi fantasy, mint pl. a Garabonciás Osztag kalandjai. A hősnő egy párhuzamos világ szülötte, és inkább az a kitalált világ dominál. A sok párhuzamos sík közül az egyik a mi világunk, és egyszer oda is el kell látogatni egy isteni ügy rendezése miatt, ennyi.

Valahol még szerettem is az ötletet – hogy több isten létezhet, több világon, és a kiválasztottaknak megvan az esélye az átjárásra, és segítenek egymásnak rendben tartani a dolgokat. Portal fantasy is ettől, hiszen ajtókat nyitnak a világokon keresztül. Van egy köztes tér, a világok között, ahol a táborhelyük van, és innen indulnak egy-egy dimenzióba küldetésre.

Változatos ettől a cselekmény, a kitalált világ képe. Westa több kalandot is megírt, más-más világokat mutat be és hoz nem egy olyan dilemmát, ami alaposan próbára teszi hősnője akaraterejét. Rosenique a származásából adódóan nagyon rosszul viseli, ha védtelen gyerekekkel történik valami rossz. Az egyik világon pl. nagyon sok a démon, és a béke érdekében időnként áldozatot kell nekik adni – ártatlan gyermekeket. Rosenique nem akarja ezt eltűrni, és a többieknek kell ráébreszteni, hogy a démonokat nem lehet legyőzni. Így egy gyerek megmenti több ezer másik életét – jobb megoldás egyszerűen nincs.

Az ilyen kérdések mindig adnak kicsit többet a történethez, mert már nem csak egy fantasy kaland, hanem elgondolkoztat is. Etikából mindig azt tanultam, hogy nem megengedhető, ha több megmentéséért feláldozol egyet. Neked mi a véleményed? A démon bolygó papnőjével értesz egyet, vagy Rosenique álláspontján vagy? Szerettem, hogy ez a regény enged ilyen kérdéseket feltenni.

A szereplők karaktert kaptak, és egymáshoz képest nagyon sokféle személyiség akad közöttük. A közös az istenük iránti elkötelezettség és hogy harcos hősök. Érdekes az is, mennyiféle kapocs köti őket az istenükhöz. Vagy az, hogy mit tesz az emberek hite az istenekkel. Mert ez nem az a világ, ahol az isten tehet akármit, az embereknek meg tűrni kell. Talán nincsenek is vele tisztában, de az emberek hite nagyon meghatározza az isten jellemét, a külsejét, de még az uralma alatt tartott területeket is.

Rosenique erős, cselekvő hősnő. Mégsem kedveltem igazán meg. Azt is tudom, miért. A Zette iránti vegyes érzelmei, majd ahogy egyre inkább képbe kerül mellette Rollace – van benne egy jókora rész, amikor már Rollace és Rosenique is tisztában van az érzelmeivel, mindketten tudják is mit akarnak, de a nő fejezetek hossz során át gyötrődik. Mégis, min? Zette nagyon mélyen megbántotta, esélye sem volt tisztázni vele rendesen a dolgokat, de úgy csinál, mintha minden szép és jó lenne közöttük, miközben a legutolsó találkozásukkor árulóként meg tudta volna gyilkolni. Ha tudja, mit és ki iránt érez, miért csinál úgy, mintha egészen más lenne a helyzet? Közben meg folyamatosan gyötrődik – azt nagyon nem bírom.

A másik problémám a kötettel, hogy túlírtnak érzem. Ha sok a világ, sok kalandot akar, nem csak Rosenique és az istene ügyét rendezi, sorozatnak nekem jobban működött volna. Így nem egy világ kalandját feleslegesnek éreztem, mert közben a lány ügye alig vagy semmit nem haladt előre.

Az is különös, bele is zavart, amikor valami nagyon a mi világunkból származó kap helyet egy nagyon fantasy világban. A régimódi lovag, Zette és Rosenique harcostársa, egy középkori hangulatú fantasy világban, Rollace egy Marvel filmes pólóban? Hát…

Volt benne több jó ötlet, a világképét is szerettem, de igazán nem fogott meg ez a regény. Egynek elment, de nem több.

Westa: Főmarsall kisasszony – Mint fantasy: 65% többféle kaland, változatos kalandok, erős hősnő. A lelki dráma meglepően sok és túlírt benne.

Szubjektíven: 50% különösebben nem fogott meg. Az alapötlet tetszett, némelyik kaland is, de nem az egész történet.

A család minden másnál jobban meghatároz minket: neki tartozunk elsőként és legelőször.

Minden zsarunak jól jönne egy kristálygömb.

Katonai titkokat őrző, traumákat cipelő, emberrablást és gyilkosságot nyomozó.

Sidney már megjárta a poklot, és túl sokat vesztett ott. A fiatal nő katona volt, aki egy másik katonát szeretett. A vőlegénye kutyás osztagban volt, és végül nem maradt más utána, csak a komolyan traumatizált eb. Sidney is túl sok titkot cipelt, túl sokat vesztett. Clyde és a nő hazatérnek, vasúti rendőrként helyezkednek el. Békés állás, sokat lehetnek a szabadban és nem kell megint olyan borzalmakat látniuk. Ám a területükön brutálisan meggyilkolt nő holttestére bukkannak. Hamarosan az is kiderül, hogy Sidney ismeri is a lányt. A pótapjaként szeretett veterán unokahúga. A nyomok a lány vőlegényéhez, a súlyos sérülésekkel hazakerült veterán felé vezetnek, de Sidney szerint ennél sokkal többről van szó. A Megégettként nevezett fiatalember a menyasszonyának elmondta azt a háborús titkot, amit Sidney is kénytelen őrizni. Lehet, hogy ezért kellett meghalnia a lánynak? Vagy, az keverhette bajba, hogy egy eltűnt lány nyomait követte? Sidney egy rendőrrel és Clyde kutyával ered a gyilkosok nyomába, ha sok sebet fel is kell tépnie ehhez.

Fülszöveg alapján olyan történetnek tűnt, ami nekem tetszeni szokott. Egy kegyetlen gyilkosság, katonai titkok, de önmagában Clyde kutya segítő jelenléte is érdekessé tehette volna nekem a történetet.

Ehhez képest azt vettem észre magamon, hogy semmi nem akart tetszeni benne. Már az elején csalódott voltam abban, hogy Sidney egyedül kezdi meg az eset felderítését. Nem a gyászoló vőlegény segít be neki később, hanem egy rendőr. (Az meg, hogy köztük érzelmi szálak is kezdenek szövődni, pláne nem tetszett. De erről majd később.) A nő nem is igazán rendőr, és nem is nagyon fogtam fel, hogy mit jelent ez a vasúti rendőr, mint hivatás. Nálunk hasonló sincs, mert azt mondanom se kell, hogy ahhoz semmi köze a nő munkájának, amit nálunk a vasútőrök csinálnak, ami még a legközelebb áll hozzá.

A nyomozás maga nem lett volna rossz, de nem tetszett az irány. Sorozatgyilkosos thrillert olvastam volna szívesen, itt viszont nagyon hamar abban kezdenek el gondolkodni, hogy katonai titkok és bűnök megőrzéséért vannak, akik képesek gyilkolni is. A regény egy jelentős része olyan traumákról szólt, amit a szereplők Irakból hoztak haza. A később elmélyülő bandatagos vonal sem kötött le jobban.

Innen távolinak érzem mindkét témát. Azt nagyon el tudom képzelni, hogy az Államokban ezek az aktuális és érdekes ötletek, ami sokakat személyesen is érint valamiképpen. Irak kapcsán nagyon sok kritika is bekerült a regénybe, és a sorok között szépen ki is lehet venni, hogy mit sugall az egészről a szerző. A bandák is tipikusan amerikai jelenség, tucatnyi krimi szól a bandák elleni ügyekről vagy harcokról.

Hiába vannak jól adagolva a fordulatok, és korrekten el van mesélve, Sidney hogyan követ egy nyomot, indul el rossz irányba, talál vissza a megoldás felé vezető ösvényre. Közben vannak feszült helyzetek, a végjátékra egy nagy összecsapást is kapunk hozzá. El tudom mondani, hogy a saját zsánerében és amerikai thrillerként rendben van, csak ez most kevés volt, hogy megszeressem a történetet.

Ennek egy más oka, hogy nem voltam kibékülve Sidney karakterével sem. A teljes első fele arról szól, hogy mennyire gyászolja még mindig a vőlegényét, érzelmileg milyen mély szakadékban van. Ahogy folyamatosan bünteti is magát, és már nem meri elhinni sem, hogy képes lenne még normális kapcsolatot kialakítani valakivel. De jön Mike és elkezd azon merengeni, hogy mi lenne, ha. Mike, aki különben gazdag is, elhivatott is, mindent eltűr és mellette van, vár. Egyszerűen nem értem miért. Magamban számolgattam is, hányszor mondhatott le volna a nőről, meg lehetett volna érteni. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a szerelmi szállal, nem éreztem se hitelesnek, se érzelmesnek.

Pedig a karakterek sincsenek rosszul megfogva, a háborúval és a sereggel kapcsolatban szépen hozza a különböző típusokat, és egyénileg mélyebbre tud menni egy-egy mellékszereplő lelkületében is.

Nem fekete-fehér alakokkal dolgozik, bár azért kivételeket is tudok mondani. Mike túl jó és türelmes. A náci banda képregény gonoszhoz illően egysíkúan elvetemült és kegyetlen. De a többség ennél mélyebb jellemet kapott.

Hangulatos a borító is, a kutyás jeleneteket is szerettem. Talán, ha inkább érzem nyomozós thrillernek/kriminek az amerikai téma kibontása helyett, jobban tetszett volna.

Nickless: Vér a síneken – Mint krimi: 55% a krimi zsánerének elemei mellett az iraki háborúról, kormányról is van mondandója, ami kifejezetten amerikai történetté tette a krimi ellenében.

Szubjektíven: 45% nem szerettem meg a hősnőt, nem bírtam a kapcsolatait és az iraki téma elhatalmasodását sem.

• Magvető: Valami népi - kortárs magyar
• Central: Új idők - történelmi romantikus
• General Press: A gonosz természete - thriller, krimi
• Álomgyár: A falka - krimi
• Lettero: Meghalt a pápa - történelmi thriller
• Agave: Molly Southbourne feltámadása - horror

– Tudjátok ki az, akit áthat a csordaszellem, aki soha nem hibás semmiért, és kirekeszti mindazokat, akik nem értenek egyet vele?
– Mindenki.
Mindegy hová irányul… A gyűlölet az gyűlölet. És pont a legnagyobb baj…
…hogy mindenki jogosabbnak hiszi a sajátját másokénál.

Petra: Csak a legaljasabbak jutnak fel a csúcsra, mert az oda vezető úton mocskos dolgokat kell tenni. Nincs alantasabb lény egy hatalmat birtokló kockánál, akit egész életében csak basztattak. Amikor a hatalomnak köszönhetően lehetősége lenne példát mutatni, még egykori kínzóinál is rosszabbá válik, hogy szánalmas bosszút állhasson.

Nincs értelme átugrani olyan akadályt, amit egyszerűen el is távolíthatunk.

Erőszakba felnövő, bandázó, iskolát túlélni próbáló.

Saya fogságba esett és talán az iskolánál is veszélyesebb helyen találja magát: otthon. Ahol még mindig elevenen él a történet a jakuza egyik fejének két gyermekéről. A fiúról, aki pénzt akart szerezni, akár mocskosabb eszközökkel is. A húgáról, aki iskolásként is rafináltabb és sikeresebb volt a fivérénél. Gyilkosságról, az apa halálról és a lány meneküléséről. Saya a bátyja átka lett, és amíg él, a fivérét nem fogadja el vezetőnek a jakuza. Saya megölése azonban nem elég a bátyjának, a hírnevét kell tönkretenni. Az iskolai besúgója meg is adja erre a lehetőséget: Saya az éves vizsgát Marcus megölésével teljesítette, de a lány naplójából egy más történet bontakozik ki. Így a kém kap egy feladatot: Marcus és Maria rejtekhelye is a naplóban van, a többiekkel csalják vissza és leplezzék le, mit nem tett meg Saya.

Rendszeresen billeg a libikóka, éppen mennyire tetszik nekem ez a sorozat. Most éppen lefelé – ez a rész nem igazán tetszett.

A legnagyobb oka az, hogy nem éreztem, hogy menne előre a cselekmény. Ok, ez így nem teljesen igaz, de ez inkább egy alapozó kötet. Megkapjuk Saya múltját, ami magyarázza, miért viselkedik, ahogy és több korábbi utalást helyére tesz a bátyjával kapcsolatban. Az iskola szinte nulla a haladás, és a tengerpartra induló elsősök bulizása se tud lekötni. Talán azért sem, mert emlékeztet arra, amikor Marcus és a csapat mentek még korábban, és ez ahhoz képest… nem alakult túl eseménydúsan, eddig.

Ha belegondolok, igazából elő lett csak készítve egy nagy összecsapás a következő részre és lett egy csavar azzal, hogy ki és miért az áruló. Mondjuk, az elsősök nem nőttek a szívemhez, így nagyon ez nem hatott meg. Eddig se volt szimpatikus az a srác, most sem lett az.

A kettes számú problémám, hogy képtelen vagyok összebékülni a képregény rajzaival. Néha jobban rááll az agyam, de most nem ilyen korszakom volt. Ok, nyers a téma, sok az erőszak, el tudom fogadni, hogy nem úgy néz ki, mint egy Disney mese. Csak éppen azt nem bánnám, ha legalább a szereplőket meg tudnám különböztetni. Most pl. felmerült bennem, ha csak felületesen pillantok rá, Marcus és Quan túlzottan egyformák. Pedig vannak benne jó ötletek, ahogy képeket mosnak össze. Mások meg zavarnak: az a visszatérő elem, ami pl. a naplók megoldásánál van. Oldalt van a narráció, a képeken látjuk az eseményt, akár párbeszédekkel is. Ezt nem sikerült megszoknom most sem.

Harmadrészt, a társadalomkritika. Elsőre jobban ül. Most úgy éreztem, hogy ugyanezek a szólamok szinte ugyanígy már voltak a sorozatban korábban. Ahogy többek is felhozzák a rasszizmust kérdését, és megint ugyanazokat az érveket mondják el. Ami elsőre megfogott, most csak azt váltotta ki belőlem, hogy ezt már megtárgyalták egyszer.

A párbeszédek különben nem rosszak. Néha olyan mondatokat kapnak, hogy csak szörnyülködtem. Itt simán tesznek olyan kijelentéseket, hogy ’sokat öltem. Állatot neveltek belőlem’. Van pár erősebb kapocs, vannak páran, akik mélyebben el tudnak beszélgetni, és mellette fiatalok is, akik bulizni akarnak. Annak van egy sajátos hangulata, amikor egyik percben zenéről, a másikban halálról és gyilkosságokról értekeznek.

Annak ellenére, hogy ez a rész kevésbé fogott meg, nyilván nem most hagyom abba a sorozatot. Azért remélem, innen indul a pörgés. A vége azt sugallja.

Remender: Ez nem a vég – Mint képregény: 70% van benne tartam, egyedi a rajzolása is, de egyes témákat már sokadszor és hasonlóan mond el.

Szubjektíven: 55% keveset haladt előre a sztori, és most nagyon bántotta a szemem a grafika is. Volt, akiket alig tudok megkülönböztetni.

Történelmi tanulmányaink egyetlen biztos konklúziója, hogy a helyzet mindig fordulhat még rosszabbra.

– Vakációzni jött, levegőváltozásra vágyott…
– Úgy érti, színházra, szajhákra és játékszalonokra.
– Ha maga mondja.

Viktóriának hívtuk, mert legyőzött minket a csatatéren hétszáz évvel ezelőtt, és Gloriánának, mert dicső volt, és Királynőnek, mert ember ajka nem alkalmas arra, hogy kimondja az igazi nevét.

Egy pillanatig azt hittem, valami ördögi művész gondolt smaragdzöld tanulmányt készíteni a halálról.