Új szerepbe beletanuló, űrbéli, puccsot végrehajtó.

Harrow a Császár felesküdött embere lett, de ezzel nem szűntek meg a gondjai. Egyre biztosabb benne, hogy megőrült – hangokat hall többek között –, és a beavatási szertársa sem sikerült tökéletesen. Sebezhető, és valaki ki is használná ezt, többször az életére törnek. Gideon utódja se nem lelkes, se nem hozzáértő mellette – inkább csak a látszat kedvéért áll úrnője mellé, mintha valóban a védelmezője lehetne. Ahogy egyre jobban megismeri a császárt és a körötte levőket, egy olyan játszmában találja magát, amely már sokkal többről szól, mint új életet lehelni a bolygójába. A tét már minden élet, mely a Császárhoz van kötve és a világuk fennmaradása.

Mivel nekem annyira nem tetszett, kicsit ránéztem a kritikáira, mennyire vagyok egyedül a fanyalgásommal. Találtam olyan jelzőket, hogy attól csak nőtt a döbbenetem: volt, aki csodásan barokknak írta le a könyvet. Én meg gondolkoztam, ugyanazt olvastuk?

Az első, ami nagyon messze lökött, a narráció. Az egyes szám első és harmadik személyben elbeszélt történetek a megszokottak, nagyon ritka, ha ettől eltérőre akadok. Ebben viszont gyakran váltunk E/2-re és ez rémesen zavart. Folyamatosan kizökkentett, és másként szólított meg, mint amikor a szerző kiszól a könyvből. Nagyon nem élveztem, és nem jobban elképzelni tudtam az eseményeket, hanem éppen ellenkezőleg. A végére ugyan megvan a magyarázat, és akkor már érthető az ilyen fajta narráció, de addig kínszenvedés volt.

A második, hogy hiányzott nekem az a biztos keret, amit az első részben a vetélkedés jelentett a Császár köréhez tartozásért. Harrow bent van, Gideon halott és nem érteni, most mire és hogyan megy ki a játék. Harrow emlékei is sérültek, magának hagyott levelekből próbál okoskodni és nem láttam át, mi lenne a célja. A Sír kinyitása, a benne fekvő ébresztése? Nem hiszem, még akkor sem, ha Harrow szerelmes az ott fekvő nőbe. (Az megint egy nagyon érthetetlen rész volt, hogy lehetne szerelmes egy holtan heverő nőbe? Ok, a herceg és Csipkerózsika is valami hasonló sztorit kapott, de az mégiscsak mese.)

Harmadszor. Alig van cselekmény, és a császári udvar intrikái is annyira a felszín alatt zajlanak, hogy olvasóként én csak ’a lassan haladunk, de nem tudni hova’ irányt éreztem. A végére válik ez izgalmasabbá és érthetővé, de addig szintén csak szenvedtem vele. Mintha Harrow csak kóvályogna a cselekményben, miközben egy elég nagy merénylet áll össze körötte, amiben neki minimális szerepet szánnak.

Negyedszer: általában szeretem, amikor egy regényben zsánerek keverednek. Itt viszont nehezen fért össze a fejemben, hogyan akar ez a sztori egyszerre sci-fi és fantasy is lenni. A jövőben játszódik, valami posztapokaliptikus eseményt sejtek a Császár és az első szentjei történetében, de ez homályban marad. Valahogy abból a disztópiából alakult ki a jelenjük mágia felhasználásával, ami továbbra is jelen van. Egy ponton viszont már azt éreztem ki, hogy ez a mágia bizonyos esetekben inkább tudomány, vagy az is volt mögötte. A szentek és a Császár úgy beszélnek DNS-ről meg hasonlókról, hogy mai tudósoknak is elmennének. Egyszerűen képzavaros nekem, ahogy mai biológus tudósok mágiával alkotnak.

Végül, de nem utolsó sorban nem volt a történetben számomra szimpatikus szereplő. Sokaknak a célját se értem, a múlt egy nagy rejtély, amiből lassan tudunk meg bármit is. Nem ragozom tovább, nem volt a fogamra való.

Muir: Harrow, a Kilencedik – Mint fantasy/sci-fi: 45% világot épít, sok rejtéllyel – érezni, hogy még nagyobb sorozattá lesz írva.

Szubjektíven: 15% irritált a narráció, nem szerettem a szereplőket és a történet is furcsa.

Kamaszos, szerelmes, bűnténybe keveredő, zűröket megoldó.

A lányok a rendőrség látókörébe kerültek: rosszkor voltak rossz helyen, és a gyanúsítottjukkal valaki végzett, így a gyilkos még mindig szabadlábon van. A filmvetítéskor kitalált terveket sorra valósítja meg, és egyre kevesebb az ötlet, ki lehet a titokzatos igazságtevő gyilkos. Be kell látniuk, hogy hiába a sok probléma, azért egy-egy ellenségük halált nem érdemelt ki. Különben is megvan a maguk baja: Caitlin választott a két fivér közül, de ez nem jelenti, hogy Jeremy nem féltékeny a bátyjára, akivel a lánynak a foci mindig közös pont lesz. Mackenzie bejutott a vágyott iskolába, de szembe kell néznie a barátja árulásával. Lehet, hogy egy új srác lenne a megoldás? Ava a mostohaanyja miatt szenved, míg Julie a felfedett családi helyzete és a lakásuk miatt válik céltáblává.

Shepard nem egy kötetéből készült sorozat, bár igazság szerint csak a Pretty Little Liars tudott befutni. Ez is olyan sorozata, amiből elindult a sorozat, még PLL szereplőt is adtak hozzá, de így sem tudott túlélni.

Miért emlegetem a sorozatot? Mert ez a történet jobban működött az eredeti változatban. A Jó kislányok sokkal szórakoztatóbb olvasmány, mint amilyen a belőle készült sorozat lett. Azt végig sem bírtam nézni, ezt viszont könnyen végig tudtam olvasni.

A titok egyik nyitja, hogy több főszereplő van, váltogatja a nézőpontokat és nagyon változatos tud lenni, kinek milyen élethelyzetet kell kezelnie. A szerelem majdnem mindenkinél jelen van, és nem ugyanaz a szituáció ismétlődik. 1-1 nem is lenne elég egy regény témájának, de összeadódnak és így már szórakoztató tud lenni. Még akkor is, ha elég nagy klisék is előfordulnak benne. Mackenzie története a legjobb baráttal, akivel titokban egymásba szerelmesek, vagy Caitlin szerelmi háromszöge se tetszett. Valahogy azt éreztem ki belőlük, hogy van egy szereplő, akiért mindenki odavan – vagy a kiszemelt biztosan – ő meg szenved és nehezíti magának az életét. Lépjen tovább, harcoljon a kiszemeltélt, de ne az idő oldja meg a helyzetet, azt nem szeretem.

Az viszont tetszett, hogy nem csak a szerelem a konfliktus. Van egy elég komoly része, ami a bullying témáját dolgozza fel. Különösen tragikus tud lenni attól, hogy nem maga Julie az, aki támadási felületet hagy, hanem az anyja miatt válik a lány célponttá. (Kegyetlenek tudnak lenni a gyerekek, ez remekül látszik itt.)

A másik, hogy bűnügyek vannak és rejtély. Igazi kriminek nem mondanám, mert a lányokat a magánéleti kérdések jobban lekötik, minimális nyomozást végeznek, és nem is értenek hozzá. Viszont, személyesen érinti őket az eset, és nem csak mellettük zajlanak az események, benne vannak ők is. Van feszültség, és ez érdekesebb helyzet, mint a szerelmi kínjaik.

A megoldás… nálam kicsit hirtelenebb, mint amit elviselek. Vissza kellene olvasni annak a bizonyos szereplőnek a jeleneteit, hogy mennyire olyan, mint amit a Hatodik érzék óta ismerünk. (Pl. csak egy emberrel beszél-e, mikor van jelen, meg hasonlók.) Meglepő, egy kis plusz poént is kapunk, de nem éreztem előkészítettnek. Én jobban szeretem, amikor el vannak szórva a kis kenyérmorzsák a megfejtés felé, és nem a semmiből jön egy ilyen húzás.

A stílus, a karakterábrázolás és a konfliktusok nagyja is tini regénnyé teszi. Érzelmekre koncentrál, nincs túl sok leírás, inkább a párbeszédek és a belső közvetítése a mérvadó.

Jól olvasható, korrekt zárás, ha nem is pont a fogamra való.

Shepard: Jó kislányok – Mint YA thriller: 65% kamasz témákról, szerelemről érzéssel ír, a thriller sokkal elhanyagoltabb és hirtelen a megoldása.

Szubjektíven: 60% a stílusa elvitte, szórakoztató, pedig a sok szerelmi nyűg nem tetszett.

Virtuális valóságban adatszerző, jövőbeli, MI ellen küzdő.

Case volt a legjobb adattolvaj a virtuális térben – nem volt adat és kód, amit ne lett volna képes feltörni. Ám a legjobbak betegsége utolérte, és a megbízóitól is lopni próbált. Visszatartott adatokat, amiket maga akart másnak értékesíteni. Nem ölték meg érte, sokkal rosszabbat találtak ki: idegméreggel töltötték fel, szétmarták a szinapszisait, így már képtelen visszakapcsolódni a rendszerre, noha Case számára az volt az igazi élet, a test csak hús. Minden pénzét egy lehetséges kúra megtalálására költi, el is költözik Japánba, egy olyan városba, ami tele van illegális fejlesztésekkel és klinikákkal, de a gyógymód nem létezik. Míg fel nem keresi a titokzatos Armitage, és gyógymódot ajánl. Nem pénzért, munkáért. Azt kell tennie, amiben a legjobb volt: lopni, most nekik.

Meghatározó sci-fi volt a Neuromancer, ami megnyerte a Nebula és a Philip K. Dick-díjat is. De a díjakon túl, abban mérhető, mekkora mérföldkő volt, hogy miképpen él tovább és mennyi mindent megihletett ez a történet. Gibson lerakta vele a cyberpunk alapjait, és Keanu Reeves igencsak hálás lehet neki, mert nélküle nem lenne Johnny Mnemonic vagy Mátrix sem. (Nekem az Altered Carbon is beugrott, az is nagyon ebben gyökerezik.)

Kicsit bajban is vagyok, mert én az utóéletet ismerem, abból sok elem része a kamaszkorom meghatározó történeteinek. Hogy is tudnék saját jogon nézni erre a történetre, amikor gimnazistaként a Mátrixot néztük oda-vissza?

Azt nagyon tudom értékelni, és érzékelem is, ebből hogyan jöttek azok a történetek, amelyek fontosak számomra. Csak éppen azok mások, bővítettek vagy másfelé haladtak, és nekem az a norma. Most ez olyan, mintha az unokából akarnám felmérni, milyen volt a nagyapa és az öreget próbálnám szeretni, miközben az unokába vagyok szerelmes. Végig az volt, amin pörgött az agyam, hogy ez meg az a jelenet mi mást juttat eszembe. Természetesen semmi sem ugyanolyan, ez egy saját történet, ez az eredeti, de szinte minden ismerős máshonnan, mert gondolták tovább, új történeteket írtak.

Az általam ismerteket annyira szeretem, hogy ahhoz mérve ennek a cselekményét nem nagyon tudtam szeretni. A világa megfogott, nagyon kidolgozott és tényleg tele van ötlettek. De hogy mit alkot Case és a társai, az nem nagyon tudott lekötni. Egy-egy elem nekem megfoghatatlan is – mondjuk az, ahogy feltörik a virtuális térben a kódokat. Úgy működik ott az agy, mint egy pendrive, amin ott a szükséges program?

Újabb gond, hogy egész mást láttam meg a szereplőkben, mint amit valószínűleg kellett volna. Case pl. számomra egy modern drogos volt, aki a virtuális létre van ráfüggve. Nem véletlenül hangzik el olyan sokszor a csak test tétel is, nekik nagyon nem az a lényeg, hanem a Sprawl. Nem is tudok róla szinte semmi mást: az a fő motivációja, hogy megint létezhessen a virtuális világban, ne börtönözzék a testébe.

Követhető, változatos, részletesen megírt kötet, de nincs túlírva sem. Pörgeti az eseményeket, a szereplők mozgásban vannak – nem rossz történet ez.

Sajnos, akárhonnan nézem, mindig ugyanazt a csontot fogom rágni. Tudom, hogy jó könyv és értem, miért meghatározó, de én az utódait szeretem. Ready Player One, Mátrix, Valós halál – azokhoz képest ez nekem kevésbé izgalmas.

Gibson: Neuromancer – Mint sci-fi: 85% meghatározó regény, a zsáner alfája. Cselekményben és világépítésben is erős.

Szubjektíven: 50% érdekes volt egyszer, de nekem végig az volt a lényeg, hogy miben és hogyan él tovább a sztori.

– Sivár lenne az élet könyvek nélkül – fűzte aztán hozzá határozottan.
– Én is úgy gondolom – simított végig Oskar a rövidre vágott bajuszán, majd így folytatta: – Persze akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy sokan épp azért menekülnek a könyvekbe, mert sivár az életük.

Az igaz szerelem nem kér, csak ad, akkor is, amikor már szinte nincs miből.

Szállodát fenntartó, szerelmes, múlt századi.

Dalma számára otthon nincs jövő, a lány nem akar belemenni egy elvárt házasságba és csak feleség lenni. Egy bécsi rokonnak hála lehetőséget kap, hogy kiutazzon és az osztrák fővárosban próbáljon boldogulni. Egy neves hotelben helyezkedik el szobalányként, majd, amikor egy új ötletnek hála a recepciós is nő lehet, egyike lesz a kiválasztottaknak. A lányok között jó barátokra talál, és a tulajdonos jóképű fia a szívét is megdobogtatja. Oskar azonban nagy szívtipró, aki rendszeresen a női alkalmazottak erényein gázol. Ő is felfigyel Dalmára, és a fiatalok között igazi kapocs szövődik. Ám a hotel anyagi helyzete nem engedi meg, hogy Oskar a szívére hallgatva nősüljön. Az anyja már ki is nézte azt a gazdag kisasszonyt, aki a menye és a hotel megmentője lehetne.

A kulisszák mögé belesni szeretek a könyvekkel, filmekkel. Hogyan készül egy sorozat, valóságshow? Mit csinál a szakács, amikor nem látjuk? A hotel kiszolgálása mögött mennyi munka rejlik? Bár a recepciósok élete nem tűnt túl izgalmasnak, az már jobban mozgatta az agyam, hogy egy XX. század eleji előkelő hotelben miképpen mentek a dolgok.

Palotás Petra története azonban nem mondható igazán kulisszák mögé nézőnek, sem történelminek. Ugyan a korszak történelmi, az első világháború után járunk, de nem történelmi regény. A korszakról semmit nem lehet megtudni, még igazából a társadalmi szokásokról sem. Az, hogy a gazdag család sarja egy jóval szegényebb lányt akarna elvenni és ez nem tetszik a szülőknek, nem éppen kortünet.

A hotel életéből is csak morzsákat lehet elcsípni. Egyáltalán nem azon van a súly, hogy a lányok mit és hogyan dolgoznak. Ugyan pár szabály elhangzik, de nagyon ritka az olyan jelenet, amikor a dolgos hétköznapokat látjuk. Pl. olyan elrejtett részletek vannak, mint amikor Oskar anyja próbálja lebeszélni a fiáról Dalmát, az éttermükbe viszi ebédelni, és megjegyzi, hogy itt igazi a marha; nem, mint a szolgálók menüjében, amit csak annak mondanak. A végén egy nagy rendezvényt is szerveznek, de ez is csak pár sorban került elmesélésre. Nekem hiányzott a hotel élete és a történelem.

Van helyette rengeteg szerelmi szál, amiben több szappanoperás vonal is fellelhető. Eleve a gazdag fiú – szegény lány szerelme klisé, amihez hozzájön, hogy Dalma szerelme változtatja a nőfalót megbízható fiatalemberré. De lesz itt becsúszott terhességgel férjet fogó lány, meg tiltott szerelmet rejteni próbáló is.

A szereplők alapvetően szimpatikusnak vannak ábrázolva, nekem mégis borzolták az idegeim. Dalma a túl jó, hogy igazi legyen. Liselotte meg annyira flörtölős, kapcsolatokba merülő, hogy az adott korban szerintem simán megbélyegeznék romlott nőnek – azért az 1920-as években nem kellene a Szex és New York Samanthájaként vonulnia. (Ok, túlzott, de Dalma mellett éppen olyan hatást kelt.) Kevés vonást kaptak, inkább egy-egy tipikus karaktert töltenek ki, és így nem is voltak érdekesek számomra.

A cselekmény is nagyon kényelmes, és ahogy már írtam, túlzottan a szív ügyeire koncentrál. Ott sem haladnak gyorsan az események, fejezeteket kell várni egy-egy újabb mozzanatra vagy valami fordulatra, ami aztán gyakran szappanos benyomást tesz.

A stílusa pontosan az, amit Palotás Petrához kötök. Édeskés, szentimentális, nekem kissé műnek is hat. Kellemes, gyorsan olvasható, de nem szeretem.

Még a második kötet kap egy esélyt, remélem, az izgalmasabbra sikerült.

Palotás: Recepciós kisasszonyok 1. – Mint romantikus: 55% lineáris, szappanoperás fordulatokkal feldobott limonádé érzékenyen megírva.

Szubjektíven: 50% különösebben nem tetszett, de nem is utáltam. A történelem kevés, a románc sok és az a terhességes bonyodalom…

Rossz házasságból menekülő, igaz szerelmet találó.

Haven Marie Travis mindenre kész, hogy olyan lánygyermek legyen, akire az anyja büszke lehetne. Tudja, hogy túl fiús gyerek volt, és az anyja nem ilyennek akarta. Most pedig az apja, aki rendszeresen ellent mond a döntéseinek. A legújabb veszekedésük tárgya: Nick. Haven első komoly barátja, aki az apa szerint csak a lány örökségére hajt. Haven azonban kitart a férfi mellett, aki az öröksége nélkül is elveszi a lányt feleségül. 2 évvel később Haven szinte belehal, mire sikerül elmenekülnie egy pokoli házasságból, bántalmazásból. Éppen csak kezdi összeszedni magát, amikor az életébe lép Hardy Cates. A vonzó, gazdag férfi, akitől egy szenvedélyes csókot kapott korábban – és akiről gyanítja, hogy csak az motiválta, hogy bosszantsa a lány bátyját, aki Hardy szerelmét vette feleségül. Hardy ismét ráhajt, és Haven nem tudja, képes-e megint kockára tenni a szívét.

Lisa Kleypas nagyon sikeres a románcok írásában. Történelmi romantikus és modern szerelmi történetek is fűzősnek a nevéhez. Én a történelmi románcokkal ismerkedtem meg előbb, azok nagyon-nagyon klisések is szerintem, így sokkal közelebb érzem magamhoz a modern történeteit.

A Travis testvérek első kötete is más volt, mint a megszokott. Ahogy A kék szemű ördög sem egy tipikus női álommesének indul. Ugyan már a kezdőponton ott van Haven és Hardy meg egy szenvedélyes csók, de aztán el is szakadnak. Helyette kapunk egy bántalmazó kapcsolatot.

Sikerült úgy megírnia a szerzőnek, hogy meg tudtam érteni azt is, miért marad ott Haven, ahogy azt is, mi az a pont, ami végre felnyitja a szemét és elmenekül végre. Van drámai tetőpontja, de egy egész folyamatot és lelki leépülést lekövet. Rászánta az időt, hogy bemutassa, Nick hogyan semmisíti meg Haven énjét – pl. a nevét is elveszi tőle, és kényszeríti a második keresztneve használatára, amit soha nem is szeretett.

Még abban is érzek rációt, ahogy Haven visszatér az életébe és hordozza a sebeket. Nagyon félénk, nem bízik magában és ott van minden trauma, amit Nick okozott neki. Nem lesz varázsütésre jól, és Kleypas megmutatta, hogy törik meg egy nő, hogyan változott meg a személyisége és miképpen kezdi el a részecskéket megint összerakni.

Egy pont volt, ami azért felhúzott. Fizetnek a válásért, vagyis Nick nagyot nyer. Semmit nem kap a fizikai és nemi erőszakért, illetve, de: jó sok pénzt. Ha valahol értem is, hogy Haven csak menekülni akar, de ezzel a rossz példát erősítik a férfiban és nem helyes, hogy így elengedik. Nem is meglepő, hogy Nick képes lesz visszajönni is később. Ugyan, mi tartaná távol?

Majd jön a klasszikus romantikus regényes rész, Hardy és Haven kapcsolata. Van benne fokozatosság, és nem is csak a szenvedélyre van ráhúzva a cselekmény. Ugyan továbbra sem szeretem, ahogy pl. orvosi segítség helyett a szerelem rak össze mindenkit lelkiekben, de szimpatikus a páros és erősítik is egymást. Csak éppen, ez a rózsaszín szerelmes az, amit már unok, ha Nick visszatérte kicsit fel is dobja.

Az meg, hogy az alap (happy – szakítás – nagy gesztussal békülés) ismerős, nem meglepő. Már rájöttem, hogy írják a romantikusok döntő többségét, nem éri meg bosszankodni.

A stílus a női romantikusoké, sok érzelemmel és szenvedéllyel. Nem szeretem, de olvasható. Az fáj inkább, hogy ahogy eluralkodik a románc, a mellékszereplőket leépíti a szerző és minden a páron és a szerelmén kezd el forogni. Pedig vannak jól sikerült alakok, mint Haven főnöknője, aki pokollá teszi a beosztottjai mindennapjait.

Van folytatása is. Még nem lestem meg, melyik testvérrel, de lenne tippem. Itt fontos szerepet kap Haven még szingli bátyja, csak nem alapozás a Travis testvérek 3-ra?

Kleypas: A kék szemű ördög – Mint romantikus: 70% a női oldal meglepően erős benne, van tartalma – majd átvált romantikus klisébe.

Szubjektíven: 45% az eleje még lekötött. Kleypas érzékeltette, miért ragad valaki egy bántalmazó kapcsolatba. De a románc később untatott.

Olyan történetet alakíts az életedből, amelyre büszke lehetsz!

És az élet túl rövid, hogy ilyen lehetőséget elszalasszon az ember […] Miért ne akarnánk megragadni?

Megesik, hogy a nagyobb jóért kénytelenek vagyunk áldozatot hozni. Néhány életet adnunk kell a megmentett tömegekért cserébe – felelte hidegen az Igazgató

Igazság nyomába eredő, háború megnyerésében segítő, női.

Grace háborús özvegy, bár banális, ahogy a férjét elvesztette: a kiképzés utáni eltávra indult haza és közlekedési balesetet szenvedett. Ettől még a nő gyászol és fáj a vesztesége, miközben próbálja megtalálni a helyét a háború utáni New Yorkban. Esze ágában sincs hazatérni a szüleihez – de akkor mihez kezdjen? Amikor egy elhagyatott bőröndre bukkan, belenéz, kap egy rejtélyt, aminek a megfejtése leköti. Nők fotói, akik angol kémek voltak a megszállt a Franciaországban. Kié a bőrönd, mi történt ezekkel a lányokkal? Válaszokat kell találnia. Eleanor külföldiként dolgozott a háborús Angliában és nem mindennapi feladatot kapott. A SOA tisztjeként kellett lányokat felvennie, kiképeznie és a franciáknál beépítenie. Amikor több lánya is eltűnik, gyanút fog, hogy áruló férkőzött a soraikba. Ő is az igazságot keresi, kerüljön bármibe.

Pam Jenoff története visszavisz minket a történelemben, egyszerre két idősíkra is. Ráadásul olyan a témája is, ami nálunk most eléggé ment, hiszen több hasonló kötet is megjelent nagyjából egy időszakban. A Legendás lányokról már meséltem, és ugyanúgy a SOA női osztályáról szól ez a kötet is. Csak igazi regényként.

A regény érdekességét az adja, ahogy a két idősík egymás mellett haladhat. Nekünk mindkettő a múlt, és Grace nem is távoli nyomozást folytat, hiszen alig pár évvel van az után, amiről majd nyomoznia kell. Vagyis, amikor Eleanor a főszereplő, a háború éveiben járunk. Amikor Grace, már a béke után közvetlenül.

A háborús részekben van a több tartalom és izgalom. Ott lehet megismerni, honnan jött a női ügynökök bevetésének ötlete, kiket kerestek, hogyan képezték ki őket, majd egy-egy lányt követve a kalandokat is megkapjuk. Jenoff a kiemelt szereplőinek igyekszik jellemet is adni, és Eleanor az, aki jellegzetesre is sikerül. Nekem egészen eszembe juttatta M alakját, amikor még nő játszotta Daniel Craig első James Bond filmjeiben. A kiküldött lányok szimplábbak, és nem is szerettem, ahogy egy-egy szerelmi szálat is bekevernek a cselekménybe, ha azt azért igyekszik is minimalizálni Jenoff.

Grace története inkább lelkizős. A nőnek elég nagy káosz van a szívében és a fejében. Nem igazán tudja, mit akar. Gyászol is, tovább is lépne, meg éppen egy olyan korszakban él, amikor a nők kénytelenek megélni, hogy a háborúban kellettek és fontosak voltak, számított a munkájuk és több mindenben kipróbálhatták magukat, de ahogy jönnek vissza a férfiak, megint másodrendű álampolgárok lesznek. Ez a része le is kötött.

De a nyomozását túl könnyűnek éreztem, és nem egyszer olyan érzetem volt, hogy igazából azért kell, hogy összekösse a pontokat és az igazságon való felháborodása kivetítése lehessen az olvasó érzelmeinek.

Hiszen ott ér össze a két történet, ahogy Eleanor és Grace is megérti, mi és miért történt. Drámai hangsúlyt kapott, abszolút az a tetőpont és Jenoff beleágyazza az erkölcsi üzenetet és a tanulságot. A háború mocskos, és minden oldal borzalmakat művel, a saját embereivel is. Mi az egyetlen gondom ezzel? Olvastam már az Enigma feltöréséről is, és ott hasonló dilemmát sokkal jobban sikerült megírni. Hiába tudták, hogy a németek hol fognak támadni, mindenkit nem lehetett figyelmeztetni és megmenteni – akkor kiderült volna, hogy már ismerik a kódot. Túl naivnak érzem, főleg Eleanor alakjában, aki pedig benne volt a dolgok sűrűjében, hogy azt várták, mindig és minden körülmények között nyílegyenesen járjanak el.

Talán jobban tetszett volna, ha ez az első ilyen könyv, amit olvasok. A női karakterek szépen meg vannak írva, amennyire lehetett, kalandos a cselekmény is. Csak éppen a drámai leleplezést nem érzem annyira drámainak, ahogy a regény szerint annak kellene éreznem.

Jenoff: Elvesztek Párizsban – Mint kémregény: 65% a női alakok gondosan megírtak, az idősok váltások a cselekményt is feldobják.

Szubjektíven: 55% hiányzott valami átütő, emlékezetes – elment így is, csak felejthető.

Háborús, titkos tevékenységet folytató, női, kémes.

A világ háborúban áll, és Európa nagyja felett a németek rendelkeznek. A megoldás egy újabb front nyitása: ha Hitler kénytelen megosztani a seregét az oroszok és az angolszászok ellen, van esélyük. Ehhez azonban előkészületek kellenek, és ügynökök Franciaországban is, akik partizán tevékenységgel gáncsolják a németeket és előkészítik az amerikai partraszállást. De kit lehet még küldeni? Régi hagyomány, hogy az angol nőket és gyerekeket nem vonják be a csatákba. Ők biztonságban vannak az angol szigeten, míg a férfiak a kontinensen küzdenek. De már nincs más, és elérik, hogy a SOA nőkét képezhessen ki és dobhasson át Franciaországba. Elsősorban olyan nőket, akik francia gyökerekkel is rendelkeznek. Hivatalos státusz nélkül, de felkészítve és harcra készen.

Az utóbbi időszakban több olyan kötet is kijött, ami valamiképpen azzal foglalkozik, hogy a SOA kötelékében miképpen harcoltak a nők beépítve, német területekre beépítve. Regények, de ismeretterjesztő kötetet is találunk a kínálatban.

Sarah Rose a valós tényanyagot, iratokat, naplókat és jelentéseket tanulmányozott át, amelyekből aztán megszületett ez a kötet.

Az érdekessége, hogy nem lehet teljesen ismeretterjesztőként, sem teljesen regényként értelmezni. Van ugyan kiemelt szereplő több is, lineárisan halad előre a cselekmény, elbeszélve, de mégsem igazi regény. Ahhoz túlzottan a SOA kémnőinek tevékenysége, és nem egy-egy nő története a lényeg. Sok a váltás, szereplők és helyszínek között is, ahogy időugrás is bőven akad benne. Mindenkiből annyit látunk, amennyi éppen az elmesélt történethez kapcsolódik. Vagyis: itt nem az egyes szereplőket mutatja be és követi nyomon, hanem a SOA tevékenységét, amihez felhasználja az abban szereplő nőkkel történteket.

De nem is dokumentumregény, mert ez nem tényfeltárás, nem cikk, hanem regényesen megírt történet jelenetekkel és kevés, de azért jelen levő párbeszéddel.

Két fő iránya van: egyrészt, bemutat nem egy akciót. Lehetőség sok van, hiszen adatokat gyűjtöttek és rádióztak meg, fegyverkeztek és partizánakciókat szerveztek, vettek részt bennük. Ugyan felveti a szerző, hogy már a háborút követően és alatt is voltak olyan hangok, amelyek megkérdőjelezték, hogy a SOA bármit is elért-e, volt-e egyáltalán értelme létrehozni, de a történet úgy lett megírva, hogy nem kérdőjelezhető meg, hogy fontos munkát végeztek.

A másik, hogy egy-egy nő áldozatát és bátorságát mutassa be. Mert tény, hogy nőként mentek át oda és ez szült érdekes eseteket. Pl. Mary és az egyik összekötője, Claude azért bonyolódtak viszonyba, mert a nő gyereket akart. Még akkor is, ha az adott körülmények között, nőként egy idegen országban gyakorlatilag kémtevékenységet folytatva, nagyon nem tűnt jó ötletnek gyereket szülni. De látjuk, hogyan adták az életüket is és tartottak ki fogságban is. A bátorság és önfeláldozás az ő történeteikben is benne van.

Arról nem győztek meg, hogy ezeknek a kémnőknek fontos szerepe lett volna a náci Németország legyőzésében, de az átjött, hogy milyen áldozatokat hoztak, és milyen hazafiak voltak a szükség órájában, hogy helyt álltak.

Rose: Legendás lányok – Mint történelmi regény: 55% érdekes, széles körben mutatja be a tevékenységet, de se nem regény, se nem ismeretterjesztő igazán.

Szubjektíven: 40% nem tudott lekötni, belekeveredtem a szereplőkbe és fura a stílusa is.

Nyomozós, utazós, főző, új életet kezdő.

Bill kezdő ügyvéd, aki megdolgozott azért, hogy feljebb jusson az életben. Nem is kicsit örül, amikor megkapja az első saját ügyét – ha csak azért is, hogy ne a főnökének kelljen foglalkozni az idegesítő rokonokkal. Egy végrendelet kapcsán van rá szükségük, de nem éppen jogi kérdésben. Van egy örökölt ház, aminek az örököséről be akarják bizonyítani, hogy már nincs életben. Emeline a családja nagyját elvesztette az első világháborúban, ő maga pszichés gondokkal küszködött. Amikor elmegyógyintézetbe akarták csukni, elmenekült. Bill kellene, hogy bizonyítékot hozzon, nincs már az élők között, hiába állítja az öccse, hogy neki bizonyítéka van: a nővére még köztük van. Bill útra kel, követi a lány útját, aki Franciaországba ment, és aki talán új életet kezdett más néven.

A borító is, a cím talán még jobban sejteti, hogy milyen típusú regénnyel lesz dolgunk. Van benne egy rejtély – hiszen titokról van szó és ott vannak az ételek. A borítón csak kicsiben, de a címben nagyon kifejezően ott vannak az ízek. Magával a titokkal is össze van kötve, így már ez a cím sejtette, hogy Emeline sorsa valamiképpen az ételek körül forgott.

Kellemesen, de lassan indul a cselekmény. Laura Madeleine két idősíkban mutatja be a szereplőit, a környezetüket és a céljaikat. Alapozás az egész: milyen típusú emberek, milyen terhet cipelnek, és már ekkor szimpatikusnak vannak megírva, ha még nem is a csúcspontjukon látjuk őket. Inkább egyfajta lyukban vannak, amelyből majd a cselekmény folyamán fognak kikeveredni.

Kezdettől Emeline története tetszett jobban, abban van az igazi rejtély. Bill az ő történetét akarja megismerni, amit mi olvashatunk az ő fejezeteivel párhuzamosan. Azt nyomozza, amit mi éppen megtudunk, csak sokkal részletesebben és érzésekkel, hiszen Emeline útját lelkiekben és érzelmekben is követhetjük.

Kicsit tizenkettő egy tucat is a kezdet, amiben csak az volt a meglepetés, hogy a két idősík egyikén férfi a hős. Akkor lett volna igazán ismerős és máshol is használt, ha Bill Billie lenne – a jelen idősíkjából nyomozzák a múltat történetek általában nővel kerestetnek női sorsot.

Ám, hősnőnk megérkezik egy kisvárosba és egy étteremhez. Ott valami történik és szintet tud lépni a cselekmény. Emeline a gyógyulás útjára lép, bekerül egy családba és velük egy közösségbe, és főznek. Nagyon hangulatos az egész körítés: maga a főzés folyamata, az élelmiszerek beszerzése, az a hangulat, ami nekem a Csokoládét idézte meg. Ahogy az ízek bekerülnek a lapokra és a főzés művészetté válik. Észre is vettem magamon, hogy nem is érdekelt már, Bill merre halad és mire jön rá, mert a lány útja érdekelt.

Itt kapunk egy szerelmi szálat is, de nagyon kevés vonással, ami csak értékesebbé tette a számomra. Lassan és óvatosan épül a café tulajának hallássérült fia és az álruhás lány között valami gyengéd és törékeny. Inkább aranyos, mint szenvedélyes és jól árnyalták az olyan kis részletek, mint a helyi lány, aki igyekszik az angol lányt elijeszteni a kiszemeltje mellől.

Azzal, hogy Madeleine ezt a szálat visszafogta, meghagyta női történetnek, egy újrakezdésnek, aminek része a szerelem is, de nem az a megoldás mindenre. Nem is a szerelmi a fő konfliktus.

A vége… idézzek egy másik szerzőt, akitől éppen olvasok? Ami édes, abban van valami keserű is. Az a keserédes aroma maradt meg most a fejemben. Miközben happy end is, egy kis tragédiát is belecsempészett a szerző.

Madeline: Egy francia titok íze – Mint női: 75% lassabb kezdés után hangulatos, kellemes és napsugaras történet az újrakezdésről.

Szubjektíven: 70% lassúnak éreztem a kezdést, de a gasztronómia vonala nagyon érzékletes, és szép a történet is.