Harcos, ellenségből szinte baráttá válós, gyereket mentő.

Deadpool kevés embert enged igazán közel magához. A Bank, pénzügyeinek intézője a barátjának számít, a férfi feleségét és fiát különösen kedveli a zsoldos. Így személyes sértésnek veszi, amikor Frank Castle, a Megtorló ezt a családot veszi célba. A Bank alvilági figurák pénzét mossa, és így Frank a megtorlandó személyek listájára vette. Csak éppen a feleség és a fiú ártatlan áldozatok, és Deadpool bosszút esküszik. Frank szerencsére tudja, mi a zsoldos gyengéje: ha fejbe lőtte, elcipeli, mire magához tér, mintha mosta volna az agyát. Így kergetőznek egy darabig egymással, míg mindkettőnek világos nem lesz, hogy nem egymás ellen kellene háborúzni, hanem a rosszfiúk megállítása mellett az ártatlan résztvevőket is megmenthetnék.

Egyik karakter sem szorul külön bemutatásra. Deadpool és a Megtorló is ismert Marvel figurák, akik már más képregényekben is megjelentek magyarul is, de filmekben és sorozatokban is láthattuk őket bőven.

A történet érdekessége az, hogy egymásnak eresztik őket ebben a történetben. Más körökben mozognak, de a Marvel, a DC is szereti időnként összehozni a szereplőit, hogy egymást népszerűsítsék.

Itt mindkét figura megmutathatja, milyen személyiség. Castle elvakultan hisz egy eszmében, és kíméletlenül tör annak megvalósítására. A családját vesztett, egykori katona a bűn ellen harcol úgy, hogy szó szerint felszámolja és felégeti. Ettől antihős, mert a járulékos veszteség sem érdekli, kíméletlen és nem válogat az eszközökben. Fel is lehet hozni a kapcsán, hogy ki jár el jobban. Ő, aki végletes megoldást választ, vagy az olyan hősök, akik csak elkapják a gonoszt. Itt mindenesetre megvolt a szélsőséges volta, a jó szándék és a megkérdőjelezhető etikusság is.

Deadpool jobb szó híján kattant egy alak. Szinte halhatatlan, de a sok sérülés és halál bolondítja is. Egyedi humora van, és ő is egy antihős. Szintén gond nélkül gyilkol, és zsoldos is, neki olyan etikai kódexe sincs, mint a Megtorlónak. Ugyanakkor szerethető figura is, mert tud szeretni és akik közel állnak hozzá, azokért mindenre képes. Mint most a kisfiúért.

A történet Megtorló és Deadpool egymás elleni harcára épül, mindig összecsapnak és becsapják egymást, miközben a háttérben a család drámája is kibomlik. Hogy az anya miképpen akarná menteni a fiát az apjától, aki bele sem gondol abba, hogy célponttá tette a saját fiát, anyagi okokból.

Akció és humor, ez a kettő a meghatározó a képregényben. Az akciót nem kell különösebben magyaráznom: Deadpool és Megtorló is átgázolnak mindenkin, aki az útjukba áll. Mindkettő jól bánik a fegyverekkel, mindkettő harcművész is. Nem csak egymás ellen vannak csörtéik, így a vér is bőven folyik.

A humort meg adja Deadpool, aki folyamatosan beszólogat, tulajdonképpen mindenkinek. Jól illik az ő harsány lénye a szikárabb, mogorva Castle mellé. Bár ez egy frenemy helyzet, létrejön a kettős között a haveri alap, amibe az antihősöknél az is simán belefér, hogy lelövik egymást. Ettől ez még barátság részükről, csak sajátos.

Szép a képregény grafikája is. Ha ilyen képminőséggel és alakokkal készülne belőle animáció, simán megnézném és még tetszene is.

Határozottan kellemes epizódja Deadpool történeteinek, bírtam.

Van Lente: Deadpool a Megtorló ellen - Mint képregény: 85% tele van tesztoszteronnal, akciódús és bőven akad humor is.

Szubjektíven: 75% mindkét szereplőt bemutatja, jó a kémia is, talán kicsit túl férfias.

Max Liebermann egyre nagyobb lelki zűrben van. Kezdi felismerni, hogy ugyan kedveli a menyasszonyát, a maga módján szereti is, de nem azokat az érzelmeket kelti benne, ami egy nagy szerelem lenne. Van egy betege, aki a császár egyik lányáért rajong. Ő ezért a képzelt érzelemért többre képes, mélyebben érez, mint Max a maga párjáért. Így szakít a lánnyal, felbontja az eljegyzést, ha ezért mindkettejük családja neheztel is.

Reinhardt ügyében egy közös program hozza meg az áttörést. Az operában Mozartot néznek, amikor Max felismeri a darabból a gyilkosságok motívumait. Valaki A varázsfuvola cselekményét követve gyilkol: ezért kellett az állatkertben végezni a kígyókkal, majd rituális módon a bordélyban a vérfürdő is ebbe a sorba illik.

A darab túl sok esélyt kínál a gyilkosnak, szinte szabadon variálhat, ki legyen a következő áldozat. A gyanúba keveredő katonatiszt meghal közben – egy magyar gróf hívja párbajra és győzi le a húga becsületéért, és a férfinak kötelessége lesz végezni magával, amit meg is tesz.

Reinhardt és Max rájönnek, ki a gyilkos következő célpontja, és el tudják fogni. (Egy gyerekkori trauma miatt fontos neki ennyire a darab, és vissza lehet fejteni, ki ő.) Közben Max segítséget kap az angol Ameliától, akihez vonzódik is a fiatalember.

Magazint felélesztő, életmódot váltó, álmokért küzdő.

Alice vidéki lány, aki korán elvesztette az édesanyját. Az asszonynak megvolt a maga álma, karrierről és a városról, ám helyette családanya lett. A lány elhatározza, hogy ő fogja megélni az álmot helyette is. Ő is tehetséges fotós, és sokak szerint tehetséges is. New Yorkba költözik, hogy ott igazi fotós váljon belőle. Ez azonban nem megy olyan könnyen, mint előre gondolta. Titkárnői állást kap a legendás Helen Gurley Brown mellett. A feminista írónő találta ki a modern nő alakját, és most ezt igyekszik elterjeszteni egy lap szerkesztőjeként. Helen a Cosmopolitan új arculatán dolgozik, bár sokan igyekeznek gáncsolni. Alice szívvel-lélekkel az ügy mellé áll, és maga is igyekszik modern Cosmo lánynak lenni. Így fontolgat egy forró viszonyt a szexi Erikkel, miközben igyekszik fotós munkát is kapni.

Az ötlet látatlanba is tetszett. Ma már történelminek ható regény, hiszen a célközönség nem élt még a regény jelenében – én sem. Egy generációs váltást igyekszik megmutatni, aminek a hatásai viszont ismertek már a mi jelenünkből is.

Konkrétan Helen Gurley Brown munkássága, aki tulajdonképpen megteremtette a szingli életstílust és a magazinban népszerűvé is tette. A történelmi regényektől van kölcsönözve az írói módszer is: nem Helen a főszereplő. Az Alice, aki egy kitalált szereplő, de ott van közvetlenül Helen mellett, és közvetíti nekünk a nő életét és munkásságát. Egy szemtanú, akivel az olvasó könnyebben azonosulhat.

Az érződik is a könyvön, hogy Helen mennyire közel áll a szerzőhöz és tiszteli azért, amit elért. Egy erős asszony, szilárd elképzelésekkel, de megragadta a gyengébb oldalát is. Ahogy ő is kétségek közt vergődik, ahogy a férje tartja össze. Miközben megélte az általa képviselt modern nőt, és nagyon hisz is ebben, az egyensúly is meglett az életében: megszerezte a nagy szerelmét is, és a regény jelenében boldog házas. Helen alakja él a lapokon, és működik.

Sajnos, a főhősnő, Alice közel sem sikerült ennyire. Őt egy kísérletnek éreztem. A vidéki jó kislány, aki a városba kerülve keresi magát és minden hat rá. Helen nagyon is, és Alice igyekszik megfelelni a Cosmo-lány képnek. A gondom az, hogy ezt elsősorban szerelmi téren igyekszik magáévá tenni. Alice is ki akarja próbálni, milyen csak a testiség kedvéért kapcsolatban lenni, kalandozni, és nem férjhez menésen törni a fején. Nem szerelmesnek lenni, csak szórakozni. Alice jelleme azonban nagyon más, és amikor Erik mellett kipróbálja ezt az életformát, végig azt éreztem, hogy ez nem működik a lánynál. Önellentmondásos, és maga Alice sem hiszi igazán, hogy ez neki való.

Az átjött ebből a könyvből, hogy Helen hogyan hozta divatba azt a karaktert, aki majd Carrie lesz a Szex és New Yorkból. Nagyon sokszor be is ugrott, hogy Helen mennyire hasonlít a sorozat hősnőjére. Alice viszont nem hiteles ebben a szellemiségben, legfeljebb annyiban, hogy ő is képes lesz a biztos helyét feladni, hogy az álmából próbáljon megélni és karriert létrehozni. Kerekít is neki a szerző egy boldog véget, de nem véletlen, hogy abban nem a szingli sikerember lesz, hanem szerelmes lesz, férjhez megy, családot alapít és mellette lesz karrierje. Ez illett is a lányhoz, nem Erik és a buli hajnalig.

Nem egy cselekményben gazdag regény, a korszakot fontosabbnak éreztem benne, mint Alice életének kis eseményeit. Könnyen olvasható, egyszerű és megvannak a maga működő képei. A szerkesztőség élete, ahogy a tulajok Helen bukására játszanak – az tetszett benne.

Kifejezetten csajos könyv, aminek a korszak adja meg a pluszt.

Rosen: Egy nyár New Yorkban - Mint női: 65% pluszt ad neki a Cosmo története és a korszak, de Alice története tipikus.

Szubjektíven: 55% nem szerettem a hősnőt, a korszak bemutatása azért tetszett benne.

Rendet fenntartó, jövőbeli, rendőri munkát végző.

A jövő élhetetlen – csak a pár megmaradt nagyváros rendelkezik olyan struktúrával, hogy az emberek túlélhessék, míg a sivatagokban csak a mutánsok maradtak. A városokban azonban nagy a káosz, és kemény kézzel kell a rendet fenntartani. Így születtek meg a bírók, akik egy személyben rendőrök, bírók és ítélet végrehajtók. Mindegyikük közül Dredd a legkeményebb, aki egy élő legenda lett. Pokoli harcos, szigorú, de igazságos döntéshozó. Magával a legkeményebb, de biztos benne, hogy csak ezzel a szigorral lehet a békét fenntartani és biztosítani az emberek túlélését. Ő minden feladatot igyekszik a legjobban elvégezni: legyen az egy kiképzés befejezése, egy utcai banda felszámolása, a legjobb barátjaként felnőtt Rico megállítása, amikor az bosszút állna a szerinte igazságtalan rendszeren, vagy egy kiküldetés az emberiség egy gyarmatán.

Volt egy kis retró hangulatom, többek miatt is. Ez a kötet olyan, mintha egy könyvbe lennének összeszedve az olyan kisebb kalandok, amelyek egy-egy újság végébe vannak betéve. Túlzok, azért annál kicsit hosszabbak, de tényleg olyan, mint egy gyűjtemény.

Gondom is volt az aktákkal, hogy nagyon sok részből áll, amiben talán egy ciklust fedeztem fel: a kiküldetést. Különben Dredd eseteit dolgozza fel, talán 6-7 oldal jut egy-egy kalandnak, talán kicsit több, aztán már kezdődik is egy újabb igazságosztás. Egy idő után már egybemosódott és nem is szórakoztatott, hogy egyik eset követi a másikat. Hiába másfélék, azért vannak ismétlődések és nem annyira egyediek, hogy ne mosódjanak össze.

Ami tisztán kijön belőle, hogy milyen Dredd. A végletekig munkamániás és becsületes. Kemény a többiekkel, és keményen megtorol minden bűnt, de magával sokkal keményebb, mint bárki mással. Bár posztapokaliptikus világban él, nem egy vonása olyan, hogy akár western hős is lehetne. Magányos farkas, éppen csak nem lovagol el a naplementébe egy-egy küldetés végén. Annyira az igazság bajnoka, hogy nem lehet utálni, de annyira kevés benne az emberi ás érzelmi vonás, hogy igazán azonosulni sem tudtam vele. (Robotos, és nem csak az állandóan hordott, védjegyének számító sisak miatt.)

A történetek alapvetően két dologból állnak össze: akcióból és humorból. Dredd minden esetben elvégzi a leszámolást, és nem egy történetben sor kerül harci bevetésre is. Egymaga leszámol egy egész bűnbandával, de olyan is akad, amikor párbajban legyőz egy párbajrobotot, noha elvileg ember arra nem lehetne képes. Eközben ontja az egysorosait, amelyek viccesek is, de csak nekünk. Dredd halálkomolyan gondol mindent, de a mi szemszögünkből ezek viccek. Pl. az öngyilkos jelölt leugrana egy épületről. Mi az érv ellene? Az szemetelésnek minősül, és így bűn, nem teheti.

Dredd mellett vannak visszatérő szereplők, az egyik a robotja. Ő különben egy komikus figura, aki robot létére több érzelmet mutat, mint a gazdája. Oldja a bíró keménységét és emberibbé teszi a történeteit. Egy ponton azonban már irritált, tény.

A kivitelezés – nem éppen az a képregény, amire azt mondanám, hogy szép a grafikája. A korrekt jár neki, és a mozgás dinamikáját is elég jól sikerült elkapnia, de nem egy esztétikus darab. Fekete-fehér is, de ezt meglepően könnyen lenyeltem, hiszen Dredd értékrendszere is eléggé fekete-fehér.

Annyira tetszett, hogy olvasnám tovább is, csak okosabb beosztással, ha esetleg kijön az akták 2. kötete is.

Wagner – Shaw – Collins – Mills – Harris – Gosnell – Finley-Day: Dredd bíró aktái - Mint képregény: 70% hangulatos, jól megragadja Dredd és a világa karakterét, de egysíkú.

Szubjektíven: 65% túl sok rövid történetből áll össze, egy ponton már elvesztem benne.

Egy-egy regényben jellegzetes épületek, helyszínek szerepelnek. Emlékszünk, melyik országban játszódtak?

1: du Maurier: A Manderley-ház asszonya

2: Brown: A da Vinci-kód

3: Perkins: Isla és a hepiend

4: deMille: A katedrális foglyai

Megoldás: Tovább!

Kosztümös, művészettörténeti, olasz.

Érdy Lóránd művészettörténész, akinek az olasz reneszánsz és Leonardo a szakterülete. Éppen Olaszországban van, amikor egy különös meghívást kap. Feltárul előtte egy előkelő ház ajtaja, benne különös festmények és emberek. Mintha mindenki az urat szolgálná képességeivel: legyen az kémiai munka, vagy rajzolás. A házigazda meggyőződése, hogy az örökölt képei bizonyítják, hogy Predis festett sok mindent, amit Leonardónak tulajdonítanak és sok itt az elveszett képe. A férfit elbizonytalanítja sok nyugtalanító jel. (A lombard kastély) Cecilia egy király lánya volt, de apja elhunyt, a királyság elbukott. A fattyú leánynak menekülnie kellett Ciprusról, Velence fogadta be, de tettek róla, hogy ne egy ártatlan hercegnő, hanem egy megrontott leány érkezzék meg a városba. Cecilia így szépségével, eszével a tanács szolgálatába áll. Nyíltan, titokban küldetéseket lát el, míg egy festő iránt szerelemre nem lobban és más dolgok válnak fontossá a számára. (Lagúnák)

Passuth is olyan szerző, akinek a regényeiről jobban szeretek írni, mint ténylegesen olvasni őket. Nem könnyű a cselekménye sem, és olyan súlyos maga a szöveg is, hogy helyenként már a fojtó szót is használnám rá.

Ebben a kötetben két történet kapott helyet, és ami összeköti őket, az a művészet. Az elsőben egy művészettörténésznek kellene eredetiséget vizsgálni, miközben elméleteket olvasatunk Leonardo és Predis életéről. A másodikban pedig a hősnő szeret bele a kor egy nagy festőjébe. Mindkettőben ott vannak a képek, a művészet ereje és fontossága.

Helyenként meg is álltam, és elmerengtem egy-egy mondaton. Mert a sorok közt, a cselekményen túl Passuth a művészetről, és nem csak a festészetről beszél. Némelyik gondolata talán közhelyesebb, de akadnak egészen eredetiek is. Ezek mélyebb benyomást is tettek rám, mint a cselekmény.

Mert akármelyik regényt nézem, egyikre se tudnám azt mondani, hogy le se bírtam tenni izgalmamban. Ugyan van cselekménysor, de az események kifejezetten lassan haladnak benne. Sokkal fontosabbak a leírások, eszmefuttatások, majd Cecilia történetében az érzelmek is. Merengős, belemerülős kötet ez, nem egy kalandregény.

Bár van mindkettőben érzelmi szint is, nem azt emelném ki belőlük. Az elsőben két nő von különös hálót Lóránd köré, de mindkettő olyan alárendelt, számomra fura alak, hogy kényelmetlenül éreztem magam, amikor feltűntek. Cecilia izgalmasabb és emberileg érthetőbb is volt számomra. Nem egyszer eszembe jutott róla A velencei kurtizán című film is. Itt több az esemény is, és nincs a történetben az a furcsa, titokzatos hangulat, ami most nem esett jól.

A Lagúnák mondott többet már csak azért is, mert abban egyértelműnek éreztem a konfliktust. Velence politikája, fényűző és a pusztulásba vezető léte, amelynek Cecilia a szolgája, majd kiszakad belőle. A manipuláció, a játszmák kerülnek szembe a tiszta érzelmekkel. Ugyan itt még nem nyerhet a szerelem és a tiszta érzelem, de érezni belőle, hogy ez a pompa és győzelem már múlóban van, a rendszer romlik és hosszú távon elbukik majd.

A lombard kastélyban talán azt emelném ki, ahogy Lóránd sejt valamit, de olyan nyomás alatt van, hogy nem tudja kimondani a gyanúját. Az olyan emberi, hihető.

Még nem tettem le róla, hogy mást is olvassak a szerzőtől, de hagyok rá időt magamnak. Tömény, sűrű szövegezésű, nem olyan könnyed olvasásra való mű – ez sem volt az.

Passuth: A lombard kastély/Lagúnák - Mint szépirodalmi: 65% a szöveg szép és igényes, de nagyon tömény. Belemerülő kötet.

Szubjektíven: 45% egy-egy gondolata tetszett, de a történetek és a töménysége nem.

Téli, ünnepi, karácsonyi érzelmekkel szembesülő.

Testvérek voltak: egy fiú és a húga. Egyik éven a lány kapott egy babát, amely a fiút nem is érdekelte. Idővel a kislányt sem, feledésbe merült, porosodott. Míg látogatóba nem jött egy másik lány, és a babát kifestették, divatos hajat fésültek neki. A szülők kiakadtak, száműzték a játékot, de a fiú fantáziájába így bekerült. (A rossz baba karrierje) A fiútestvér a nővérétől és annak férjétől kap támogatást, így tanulhat. Nagyon szeretné viszonozni, és karácsonyra nagy gonddal válogat ajándékokat. Ám egy italozás után kifakad, hiába próbálkozik, nem becsülik sem őt, sem az ajándékait. (A gipszangyal) A háborúból hazatérő cukrász nem kap munkát, így mást talál ki. Amnéziát hazudik magának, és érkeznek is a reménykedő tömegek, hogy a névtelen katona az ő elveszett rokonuk. (A cukrászsegéd)

Kosztolányi Dezső nem olyan irodalmi alak, akit különösebben be kellene mutatni. A Nyugat nagy nemzedékének tagja, aki több műfajban és zsánerben is maradandót alkotott. Költészet, novellák, regények – letette mindben a névjegyét.

A Csodát nekünk alapvetően az olyan írásait, verseit szedi össze, amelyek a karácsonyhoz és a téli időszakhoz kötődnek. Némelyikben több az ünnepi szellem, másokban kevesebb és észrevenni azt is, ahogy Kosztolányi reagált a körötte, világban történő eseményekre is. De ezt a fajta változatosságot és szerkesztést szerettem: mert ez nem csak karácsonyi giccs, annál sokkal több színe és érzés van benne.

Ha műfajokra akarom bontani, akkor elsősorban verseket és novellákat, elbeszéléseket különböztetnék meg, de a novellákon belül egy csoportot esszének is elfogadnék.

A versek – mindig a líra a nehézkes nekem. A szegény kisgyermek panaszai – állítólag az egyik legnépszerűbb magyar verseskötet – sok-sok verse van benne, több ismert és olyanok is, amelyeket most olvastam először. A gyermek van a középpontban, a szerző teljesen az ő világába éli bele magát, annak játékaival, örömeivel, ártatlanságával, de vérszomjával együtt is. Nekem szubjektíven nem tetszettek, de maga a gyerek nézőpont is rosszul esett. Van egy-egy gyönyörű képe, Kosztolányi nagyon ért a szavakhoz, de az állatkínzás pl. engem el tudott idegeníteni a teljes kötettől. Lírai, van benne szépség, de a cselekményt szerető énem egyszerűen szenved a versekkel, legyenek bármilyen színesek a tinták.

Majd olyan novellák jöttek, melyeknek van olyan cselekménye, ami mond nekem valamit. A fent kiemeltek is mind ilyenek, és lélektani alapossággal vannak megírva. Szeretem, amikor cselekmény és lélektan egybe tud csengeni. Ahogy a kisfiúban egy baba felkelti a kéjvágyat – és hagy örök életre nyomot. Ahogy az embernek karácsonykor jobban csúszik a falat, ha valakinek segített kicsit. Vagy éppen annak a magányos léleknek a küszködése, aki annyira szeretne tartozni valahova, de szenved és be is végzi az egyedüllétben, bánatában. (Még a gyufaárus lányka is eszembe jutott róla az angyal motívum miatt.)

Majd azok a novellák, amelyek elmélkedések is egyben. Nem történetük van, hanem egy-egy témájuk, amiről Kosztolányi kifejti a véleményét. A forma elbeszélése, a stílus is az alkotóé, de nincs cselekmény, csak egy gondolatsor. Cselekményre tudok függeni, így ezek távolabb álltak tőlem. El tudom ismerni, hogy szép – csak nem számomra.

A kötet utolsó felében helyet kaptak háborús írások is. Természetesen ezekben is ott van a karácsony motívuma, de áthatja őket a fájdalom és a háború sötétsége is.

A kötet kapcsán ki kell emelni, hogy a kiadás igényes. A szerkesztés is, de a betett képek is. Talán A gipszangyal illusztrációja tetszett legjobban, de nem egyedül.

Nem ebből a kötetből ismerjük meg Kosztolányit, de egy más arcát mutatja, mint a középiskolai tanulmányokból megismert költő/író.

Kosztolányi: Csodát nekem – Mint szépirodalom: 80% igényes válogatás, gondosan szerkesztve több témával, illusztrálva.

Szubjektíven: 65% a versek és az esszék távol állnak tőlem, de a novellák jó részét szerettem.

Cím: Romy és Párizs fényei

Szerző: Michelle Marly – a Híres nők sorozatból többet is jegyez, és ő írta belőle az eddigi kedvencem is, amely Coco Chanelről szólt. Coco ebben is feltűnik, és az is érdekel, milyen képet fest a talán leghíresebb osztrák színésznőről.

Műfaj: női, romantikus

Cselekmény: Romy Schneider a Sisi filmekkel befutott, de elvárják tőle, hogy maradjon meg annak a tinédzser lánynak, akit azokban a filmekben játszott. Romy azonban többet akar ennél: igazi színészi feladatokat. Párizsban Coco Chanel segédletével divatos szépséggé válik, miközben a szíve egy sármos franciáért dobban, aki szintén színész: Alain Delon.

Várható megjelenés: október elejére van tervben a Kossuthnál.

Új barátra lelő, kihívást teljesítő, képességekkel szembesülő.

Sloane nem népszerű lány. Éppen ellenkezőleg, szeret megbújni a tömegben és nem kitűnni. Barátai sem nagyon vannak. Emily jelentett számára sokat, de Emily szinte szó nélkül elment. Sloane lélekben készült a búcsúra, tudta, hogy Emily családja gyakran költözik. De erre a nyárra terveik voltak, és most nincs itt a barátnője. El sem köszönt, csak elmentek. Sloane próbálja ezt is feldolgozni, valamint kitalálni, mit kezdjen magával a nyáron. Emily imádott listákat írni, és volt egy olyan, ami tele volt olyan ponttal, amit Sloane nem mert még megtenni. Többek között meztelen fürdőzés, egy ismeretlen megcsókolása, lovaglás (a lány retteg a lovaktól) van a tételek között. Elhatározza, most kipipálja mindegyiket, majd megkeresi a barátnőjét, hogy mindenről beszámolhasson neki. A népszerű és egyben okos osztálytársa, Frank lesz az, akivel gyakran összefut ezen a nyáron és valami alakulni kezd.

Morgan Matson sikeres ifjúsági szerző, és magyarul is megjelent pár kötete már. Most kezdtem ismerkedni vele, és eddig nem győzött meg. Talán az a legnagyobb bajom ezen kötet után, hogy számomra nagyon semmilyen volt ez a regény.

Sloane, a hősnő az a tipikus szomszéd lány típus, akiket unok a regényekben. Nem ő a legszebb, nem ő a legokosabb, semmiben sem ő a kiemelkedő. A cselekményben azonban jön valami, ami miatt feltűnhet, a menő srácoknak is és hirtelen körötte kezdenek forogni a dolgok. Kedves, helyes, de olyan semmilyen is egyben. Tudom, így a legkönnyebb azonosulni vele, de már azon a ponton vagyok, hogy ettől a típustól szenvedek.

Az nagyon kamaszos is, ahogy Sloane leküzdi tulajdonképpen saját magát – hiszen tele van félelmekkel –, megerősödik és sok-sok tekintetben boldog kamasszá válhat, mert megküzdött érte. Ilyen szempontból értem is, miért jó, mint ifjúsági regény. Csak éppen ezeket a küzdelmeit nem érzem olyan emlékezetesnek, hogy ekkora történetet kellett volna kerekíteni köré. Önbizalmat kell szereznie, ha lecsupaszítom. Ez megjön, és minden összejön. A helyes srác, a barátok, az én-képének jelentős javulása.

A legtöbb kalandja inkább gyerekes. Ok, már nem én vagyok a célközönség, de nem tudok azon izgulni, hogy a lány meg mer-e csókolni egy számára ismeretlen srácot. Pláne, hogy jön Frank is, aki nagyon sok mindent segít neki, és tulajdonképpen csak a célvonalon nem löki át. Azon lehetne merengeni, hogy miért kell értékelni, hogy Sloane valós karakter, aki olyan kalandokat kap, amelyek nem mesebeliek. Nálunk a LOL célkitűzése, hogy olyan történeteket ad ki, melyek nem fantasy elemekkel szólnak kamaszoknak. Ez is beleillene abba a sorozatba, és nem is kell elszakadni a realitásoktól, de ez másképpen rózsaszín.

Nem fogott meg a szerelmi szál sem. Nem nyálas, nem az a fő vonal, de azért a történettel haladva egyre erőteljesebben benne van, hogy Frank és Sloane között hogyan alakulnak az érzelmek. Majdnem szerelmi háromszöget kapunk, amiket szintén nagyon tudok unni. Nem annyira mélypont, mint pl. az Alkonyat volt, de így is túlzottan egyértelmű.

Feszültség, csak megtalálom, mi hiányzott nekem szinte végig. Nem éreztem téteket, igazi konfliktusokat sem. Az egyetlen, amiből többet ki lehetett volna hozni, szintén túl könnyen és rózsaszín módon kap megoldást. Mert az, ahogy Emily elment, sokkal több haragot vagy fájdalmat generálhatott volna, amikor Sloane rátalál. Ehhez képest csak örül neki, pillanatok alatt megint legjobb barátok lesznek.

Ahogy már írtam, túl rózsaszín és szirupos ez így nekem.

Stílusában is csak olyan átlagos, lányos és ifjúsági.

Számomra nem egy emlékezetes darab, és egy kötet – ezen darab után – nem is egyértelmű, mivel lett Matson népszerű.

Matson: Páratlan nyár – Mint ifjúsági: 65% hihető szereplő és kalandok, de kevés igazi konfliktussal és téttel.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is szerettem. Olyan kis tipikus, limonádé volt.