Június
28. Sager: Akarsz velem játszani? - thriller 5
29. Springer: A halálos virágcsokor esete - gyerekkönyv 4,5
30. Musso: Most! - romantikus 4
Július
1. Hart: Obscura - sci-fi 4
2. Sparks: Az utolsó dal - ifjúsági 5
3. Fróna: Démonok közt - YA fantasy 4
Caplin: Egy szelet torta Brooklynban - romantikus 5
4. Dabos: Visszaverődések viharában - fantasy 2
Baldacci: Az irgalom útja - krimi 4
Új hónap, új könyvek.
Nyomozós, eltűnt személyes, összeesküvést leleplező.
Atlee Pine megvan az emberekkel, csak éppen ne legyenek túl közel hozzá. Az egykori sportsztár, aki majdnem az olimpiára is kijutott, az FBI elkötelezett ügynöke. Olyan helyeken szeret dolgozni, ahol maga lehet. Így nem is 
bánja, hogy a Grand Canyon melletti iroda egyetlen ügynöke lett belőle. A kanyonba hívják ki: az egyik turista eltűnt, és csak a legyilkolt öszvér maradt utána, melynek a bőrébe két betűt véstek. Atlee korán felfigyel arra, hogy az ügy egyszerűsége ellenére nagyon felső körök érdeklődnek, majd akarják leállítani a nyomozását. Az eltűnt, Ben Priest kém lehetett? Hogy kerülnek az ügybe oroszok és koreaiak? Atlee képtelen leállni, és a titkárnője segítségével az ügy végére jár, legyen szó atombombáról vagy elcserélt személyiségekről.
Mivel a szerző köteteit kifejezetten szeretem, nem nagyon akarok kritikát megfogalmazni. Még akkor sem, ha most több mindent találnék, amibe bele lehet kötni. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobb sorozatnyitányokat produkált már Baldacci.
A történet krimi, melyben a szerzőre jellemző magasabb machinációk is megjelennek majd. A hősnő FBI ügynök, de az ügy az egész világpolitikára hatással lehet a végső felismeréseket ismerve. A történet és amire készülnek, azt mutatja, hogy mennyire korrupt és mocskos játék a politika. Ha belegondolunk abba, hogy itt is mi derül ki, Baldacci elég élesen kritizál. Akkor is, ha ez fikciós regény. Az iraki háború, az ellenség gyártás politikája is mélyen rossznak van feltüntetve.
Maga a krimi, ami gyengébb a szokottnál. Mozgalmas és izgalmas, ebben nincs hiba. Viszont, lassan indul és hatalmas ugrások vannak benne. Azért onnan, hogy egy megölt öszvér bőrébe bele van karcolva két betű eljutni a III. világháború kirobbantásához… Valahogy túl sima, ahogy Atlee mindenre könnyeden rájön, noha kormány szintű összeesküvés van itt.
A megoldással ugyanez a bajom. Amilyen játékosok vannak itt, túl egyszerűen tesz az FBI ügynöknő rendet. Nem tudtam elhinni, bár a szórakoztató faktor megvolt.
Atlee Pine alakja: kemény Baldacci hős tipikus. Megszállott ügynök, akinek megvan a maga családi terhe. Ez szinte minden Baldacci-hős sajátja. Egy elrabolt iker Atlee terhe, és van egy sejtésem, ez átívelő szál lehet a további kötetekben. Magánakvaló, kemény, erős etikai kódexe van, amivel szintén Baldacci-tipikus Atlee. A sport múlt, az olimpia emlegetése: volt már ilyen hősnő a szerzőnél… Kedvelhető és jó ember Atlee, csak éppen annyira nincs benne semmi nőies, hogy az már fájdalmas. Baldacci elkezd egy szerelmi szálat is alapozni az ex-katona, most vadőr Sammel. Az a mélypont. Két szimpatikus ember, de olyan kis esetlen, ahogy Baldacci egy randit próbál írni nekik…
Több mellékszereplő is mozgásban van, és érdeklődve várom, hányan lesznek a következő részben is visszahozva. Talán kissé fekete-fehér a karakterek világa, egyértelműen vannak köztük jók és rosszak, nem is bonyolult jellemek, de könnyű őket elképzelni és hitelesnek éreztem őket. A regény fő konfliktusa is ilyen fekete-fehér különben, de legtöbbször ez is igaz a Baldacci-regények világára. Kevés a szürke árnyalat.
A stílusa a szokott tárgyilagos, lényegretörő. Mozgalmas, gyors. Kevés leírás, sok párbeszéd. A humorát kifejezetten szeretem. Száraz, maszkulin, de nem egyszer azt vettem észre, hogy jókat tudok mosolyogni az elbeszélőn vagy Atlee egy-egy mondatán.
A Grand Canyonért önmagában megérné elolvasni. Szórakoztam, és arról sokat megtudtam.
Baldacci: Az irgalom útja – Mint krimi: 65% a szerző korábbi műveiből sok az ismerős elem, és a hősnő nem lett nőies.
Szubjektíven: 70% gyengébb kezdés, kicsit hihetetlen a sztori, de Baldacci humorát bírom.
Másik világos, nyomozós, mágikus lénnyel szembeszálló.
Thorn és Ophélie éppen csak egymásra találtak, de máris egy újabb vészhelyzettel kell megküzdeniük. A világ elkezdett darabokra hullani, senki és semmi nincs már biztonságban. Sürgősen választ kell találniuk arra, hol van Isten és a Másik, milyen játszma folyik itt igazán. A válaszokhoz a nőnek be kell vonulnia az elhajlásgondozóba, noha figyelmeztetik, mivel veszélyekkel jár, ha lemond minden magával kapcsolatos döntésről – ám nincs
választása. Miközben egyre többet kell feladnia magából, olyan igazságokat is elmondanak neki, melyek mélyen felkavarják. Veszélyes tervet hoznak működésbe, és így sincs garancia, hogy sikerrel járnak és együtt maradhatnak.
Nem boldogít, hogy azt kell e kötet kapcsán összeszámolnom, hányszoros csalódásban volt részem miatta. 3 biztosan, de ha jobban belegondolok, feljebb fog még menni ez a szám.
Mivel sorozatzáró rész, adja magát, hogy milyen lett a történet vége. Minimum keserédes. A nagy helyzetet megoldják, de a főszereplőknek nem jut biztos rév és happy end sem. A legjobb, amit el tudok mondani, hogy lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, meg is halhattak volna. Nem vagyok oda a cukorszirup édességű végekért, de azért ennél messze jobbat vártam egy fantasy – meseregény végén, ami ifjúságiként van eladva. Valahol még nyitott is, és Dabos némileg az olvasóra hagyja, mit képzel még bele. Van, aki szereti az ilyen végeket, engem általában idegesítenek. Ez az 1.
A kötet egészének cselekménye olyan semmilyen. Alig tudom normálisan összefogni, mi is történik benne. Nem sok minden. A könyv féltégla vastagságú, és mégsem érzem úgy, hogy történtek volna benne dolgok. A magyarázatok jönnek, meg elmélkednek, de a tényleges cselekmény nagyon soványnak tűnik nekem, izgalmas részek nélkül. Ha már nagyon unatkoztam olvasás közben, azon merengtem, mit lehetett volna húzni a szövegből. Ez a 2.
A dolgok mögötti igazságtól nem esett le az állam. Zavarosnak is érzem, és sokkal egyszerűbb is, mint amit eddig előkészített a történet. Se posztmodern, se nagy fantasy. Arról lehetne beszélni, hogy egy jónak szánt tett hogyan megy félre, és nem hozhat a fél világ áldozatot a másik félért. Mindennek ára van, az áldozatnak is. A regény vége ismeretében inkább az elfogadás lenne a kulcs, és az egymás mellett élés módszerének kidolgozása. Ez fontos üzenet, de olyan nyakatekerten van benne a sztoriban, hogy ez sem tetszett. Ez a 3.
Eddig nagyon tudtam szeretni a szereplőket, de most úgy éreztem, átment a történet Ophélie egyszemélyes showba. Annyira szerettem volna, ha a többiek is jelentősek lesznek, és velük is történnek értelmes dolgok! Ehhez képest Thorn, aki az egyik szereplőm volt, alig szerepel. Victoire részeinek semmi értelmét nem látom. Ophélie meg csak hozza az áldozatokat, elveszít egy csomó mindent, és azt is megtudja, eddig mi mindent vettek el tőle, amiről nem is tudott. (Az különösen irritált, ahogy millió meg egyszer a meddőség témája felmerül.) Bár ez összefügg a 2-es ponttal. A szereplők itt ráébrednek dolgokra, némelyikük hoz egy-egy nagyobb áldozatot, de ennyi. A cselekmény lassabb volt a szereplőket is egy helyzetbe rögzíti, és így a jobb karakterek is csak egy helyben toporognak, amit nem szeretek. Ez a 4.
Szerettem Dabos humorát is, de most elveszett a történetben és a féltáglában. Ha néha éreztem is, hogy egy-egy mondatban megcsillan valami, más elnyomta. Ez az 5.
Folytathatnám még, de szerintem a lényeg látszik. Túlírt, untam, nem szerettem a végét, sem a stílusát, és a szereplőkből is kezdtem kiábrándulni. Nagyon nem tetszett ez most.
Dabos: Visszaverődések viharában – Mint fantasy: 45% történet záró: megadja a magyarázatokat – de elméleti, kevés az esemény.
Szubjektíven: 25% a világát értékelem, bár se a vége, se a sztori, se a szereplők se tetszettek.
Emma visszaköltözik a táborba, megtartja a művészeti órákat, és közben szimatok. Rájön egy elrejtett képből, hogy annak idején Vivian rájött arra, hogy igazából mi van a tó alatt. Mindig is volt legendák, hogy mit árasztottak el. Emma a nyomokat követve ő is megtudja: egy elmegyógyintézet volt itt egykor. Azt gondolja, ezzel akarhatta zsarolni a tulajokat.
Közben eltűnik három lány, megint Emma faházából. Minden jel arra mutat, hogy Emma bántotta a lányokat. Még saját maga is meginog. Vivian és a lányok nyomait követve eljut egy erdei házhoz, oda zárták be az eltűnt lányokat. Kiderül, Chet volt, aki nem tudta megbocsátani, Emma mit tett a családjukkal. Amikor eltűntek Vivian és a lányok, Emma azt mondta, Theo bánthatta őket. Semmi bizonyíték nem volt, de a pletyka már elindult. A családi vagyon nagyja elment az eltussolásra, és Theo lelkileg kikészült. Majdnem bele is halt. Chet csak vissza akarta fizetni a nőnek, amit velük tett, ezért terelte rá a gyanút, tudja meg, milyen volt nekik. A lányok együtt legyűrik: hazatérhetnek, Chet pedig intézetbe kerül.
Theo és Emma között megvan a régi szikra, de túl sok minden történt. Abban maradnak, Theo elmegy egy évre az orvosok határok nélkül szervezettel, és hazatérve majd meglátják, lehet-e köztük bármi.
Emma kiállítást rendez, most a vízbe festi bele a lányokat. Meglát egy alakot a bemutatón, felismeri Viviant. Most áll össze minden. Vivian nem Theóval jött össze, ahogy Emma hitte. A gondnokfiút csábította el, hogy ellophassa a kulcsokat. A lányokat kicsalta a tóra, leütötte és hagyta megfulladni – ahogy ők hagyták megfulladni a nővérét. Majd új életet kezdett.
Csalódást kiheverő, új várost felfedező, barátságból szerelmes.
Sophie szeret sütni is, írni is, így ideális számára az újságírói munkája, a rovata az éttermekről és ételekről. Ő kapná a New York-i álláscsere lehetőségét is, de a nő reménykedik abban, hogy a barátja megkéri a kezét és nem akarja Londonban hagyni a férfit, így nemet mond. Villámcsapásként éri, amikor kiderül, hogy a szerelme már 
családos és házas, csak nem vele. Sophie mégis elfogadja a lehetőséget, és már repül is Brooklyn felé. A szállásadója egy tündéri pékséget vezet, Bella különben is azonnal szimpatikus lesz neki és lesi el a cukrász trükköket tőle, miközben ő is be tud segíteni ebben-abban. Bella megnyerő unokatestvére, Todd pedig a lány barátja lesz. A jóképű férfi nagy nőcsábász, egy lapnál dolgoznak, és mivel egyikük sem akar kapcsolatot, eszükbe sem jut viszonyba bonyolódni. Csakhogy…
Bár az első rész szintját nem érte el, egy nagyon szerethető történetet írt újfent Julie Caplin. Van szerelem, szimpatikus szereplők, és olyan napfényes hangulat, hogy egyszerűen jó volt belemerülni a cselekménybe.
Ok, érzékelem én is, mennyire egyezik a recept. Adott a nő, aki egy új városban kell, hogy megállja a helyét egy csúnya szakítást követően. Adott a férfi, aki nem jön szóba szerelmi lehetőségként, aztán mégis. Közben új város, új ételek, új barátok. Egyező összetevőkből főzött a szerző, de ízlett így is a végeredmény.
Sophie ugyan már megjelent a koppenhágai történetben is, de most ismerhetjük meg őt igazán. Egy csupaszív lány, akiben a szerző úgy írta meg a szomszéd lány karaktert, hogy igazából nem is az. Hiszen Sophie grófi sarj – de a személyiségében nyoma sincs a nemesi rangjának. Mindenkivel kedves és segítőkész, közvetlen, helyes nő – vagyis ő a szomszéd lány, aki éppenséggel egy kastélyban nőtt fel. Annyira kedvelhető, és olyan esendő, ahogy csak a saját életét nem sikerül neki menedzselni és kihasználják, hogy nem tudtam bánni, hogy túl jó ez a szereplő.
Todd is egy nagy klisé – a jó pasi, aki megmondja előre, hogy nem akar kapcsolatot, mégis mindenki beleszeret és meg akarja változtatni –, de annyi szívet tett bele Caplin, hogy így is nagyon tudtam szeretni. A tipikus, nyálregénybe illő személyiség mögött több rejtőzik. Szimpatikus, magabiztos és ahogy Sophie egyszerre szomszéd lány is meg nem is, ő is egyszerre a regény rosszfiúja meg nem is.
Megvan a kémia köztük, és nagyon tudom díjazni, hogy nagyon sokáig csak barátok. Caplin ebben a történetben is eladta, hogy ez szerelem lesz, nem csak egy vágy és viszony. Ok, a vége összecsapott és nyálas is, de addig nagyon élveztem. A végéig nem a romantikus klisét erőlteti – arra már túlzottan megkedveltem mindenkit, hogy különösebben zavarjon.
Brooklyn színei annyira nem voltak élénkek, mint korábban Koppenhágáé. Most nem kaptam kedvet, hogy nyaralni induljak – városnézés helyett most sütöttek és cupcake díszítés volt. Ennek is megvolt a maga hangulata, de ezt élveztem kevésbé.
Sokat emlegetem az előző részt, amelyben Sophie egy kis csapattal a hygge stílust fedezte fel Koppenhágában. Ott a csapat vezetője és egy újságíró története volt az előtérben. Minimális utalás van erre, nem igényli a könyv az előzményt, de azért annak ismeretében jobban esik Ben és Kate itteni feltűnése, vagy az utalások Dániára és a hygge kultúrára.
Közösek abban is, hogy szerelmi történetek is, de többek is. Mindkettőben a nőnek el kell döntenie, hogyan tovább. Az egész életét kell rendbe tenni, nem csak a szerelmit. Plusz, nagyon hangulatos az egész. Szórakoztató, könnyed, finom humorral.
Éppen csak az a cseppnyi varázs hiányzik, amitől igazán kedvenc lehetne, de így is egy olyan romantikus regény, amit nagyon tudtam szeretni.
Caplin: Egy szelet torta Brooklynban – Mint romantikus: 90% szerethető páros, szépen felépített kapcsolat, humor és báj a sztoriban.
Szubjektíven: 85% vége már elszállt kicsit, és az a plusz nincs benne, de különben szerettem.
Démont kereső, speciális iskolás, különös viszonyos.
Megaira túlélte ugyan a mérget, de a gyilkossági kísérletet követően felbukkant a nővére. Szvetlána is fegyverforgató, és a húga segítségét kéri, hogy félig-meddig csaliként használva a lányt közelebb jusson a 
célpontjához. A nyár gyorsan eltelik, és Megaira visszatér az iskolába. Christopher továbbra is keményen bánik vele, új tanárnak egy olyan férfit választ a számára, aki még angolul sem tud, így a lánynak nyelvet is kell tanulnia az egyre komolyabb edzések és vizsgák mellett. Míg a tőre, Setan Kober és Christopher titkára fény derül, Megaira a barátai segítségével ered az iskolában megbúvó démon nyomába. A tanév egyszerre hoz majd boldogságot és nagy veszteséget is, de Megaira már nem térhet le az útról.
Alapvetően szeretem, amikor meglep egy regény. Érje ezt el egy merész csavarral, akár zsánerváltással – díjazom, ha van benne valami, amire nem számítottam. A fegyverforgató második kötete két meglepetést hozott: egy nagyobbat és egy kisebbet.
Az első, amely egyszerre tetszett és nem is: Szvetlána és Megaira közös nyári kalandja. Az előzetes elvárásom az volt, hogy a nővére tanítja majd erre-arra a lányt, és az egész kötet elmegy a nyári kalanddal. Így pozitív meglepetés, hogy ez csak a nyitány volt, nagyon hamar már szeptemberben járunk, és Meg visszatér az iskolába.
Csakhogy! Felesleges kitérőnek tűnik visszatekintve ez a rész. Nincs egy értelmes cselekményszál sem benne, mindössze annyit tudtam meg belőle, hogy Szveta és Lukasz között van egy elmondatlan történet és kapcsolat. Akaratlanul is eszembe jutott, amikor a HP kötetek elején Rowling valami nem iskolai kalandot adott a srácoknak: a világkupa, a vonat lekésése és alternatív út az iskolába – időhúzónak éreztem már ott, itt is. Ha legalább történt volna ott valami olyasmi, amire szervesen vissza lehet utalni később…
A másik: megjött a YA elengedhetetlen szerelmi szála. Számítottam rá, de nagyon meglepett, kivel és mi a titok. Mert bizony valaki eltitkolta úgy a személyazonosságát, hogy ez meg sem fordult a fejemben és nagyon meglepődtem. Setan Kober emberi alakját ugyanis ismerjük, csak nem tudtuk, hogy ő az… Az a csavar ütött. Ez az, ami tetszett, és nem az, hogy aztán milyen viszonyba kezdenek Megairával.
Tetszett az is, hogy végre kezdem átlátni, mire megy ki a játék. Felbukkant a regény nagy ellenfele, Edward. Még kicsit Voldemort jut róla eszembe, ahogy inkább csak emlegetik, mint látjuk, de vele megvan az ellenpont és a cél, amiért a szereplők küzdenek. Ez nagyon hiányzott az első részből, most már megvan.
A cselekmény felemás érzéseket keltett bennem. Pl. a démon utáni iskolai kutatás nem kötött le, de kaptunk egy-egy jól sikerült jelenetet. Pl. Brendon gyásza, és ami kihozza majd belőle. A nagy, epikus kalandokat szeretem, ez még nem az. Magánéleti szinten, a nagy ellenséggel szemben is van előrelépés, de még mindig olyan kisszerűek az események.
Még mindig van bőven lehetőség a világában. Továbbra is szívesebben venném a tágabb kört: a fegyverforgató családok, a világbeli helyük, stb. de most a fegyverekről tudunk meg többet. Még mindig eredeti az ötlet, ha meredek is nekem, amilyen kapcsolata lesz Megairának a tőrével. Egyrészt, nem érzem az emberi alak és Megaira közt a szerelmi kapcsot. A kötés miatt közel vannak, de szerelem? Hiába szeretők, nálam nulla köztük a kémia. Meg nehezen emésztem, hogy egyik jelenetben tőr a hátizsákban, a másikban meg szexelnek.
A mellékszereplőkkel is úgy vagyok, mint a világgal. Kedvelek többeket, de kevésbé érzem aktívnak őket. Nagyon Megaira van a középpontban, egy kivétellel mindenkit elnyom.
Vagyis, díjazom az ötletességet és a sorozat megjelenő irányát/konfliktusát, de még emésztem a különös szerelmi szálát. A kalandosabb cselekményre is várok még.
Fróna: Démonok közt – Mint YA fantasy: 65% irányt kap a sorozat, és rutinosabban hozza a YA kötelező elemeket.
Szubjektíven: 60% határozottan jobb az elsőnél. Épül a világ, karakterek, ha közhely is akad.
Nyár, meleg, nyaralás.
Ha nem is mindegyik könyv nyaralós, de a helyszín már a borítóról nyilvánvaló. Melyik regények ezek?
Megoldás: Tovább!
Első szerelmes, nyaralós, családi kapcsolatokat rendező, elköszönő.
Ronnie a szülei válása óta nem állt szóba az apjával, és hiába volt tehetséges zongorista, a hangszerrel is szakított. A 18. születésnapja nyarán azonban az anyja arra kényszeríti, hogy az öccsével az apjuknál töltse a 
nyarat. Ronnie lázadozna, rossz társaságba keveredik már az első napon – az apja azonban rendbe akarja hozni a dolgokat, és hisz a lányában. Ronnie lassan adni kezd neki egy újabb esélyt, miközben kiderül az is, mi is történt pontosan 3 évvel korábban. Közben egyre komolyabbá válik a kapcsolata az itt megismert Will-lel, akinek szintén megvannak a maga titkai: a családja anyagi helyzete, a barátja titka és egy múltbeli trauma kísértete. A szerelem nem válasz mindenre, de tudnak egymásnak segíteni néhány fontos felismerés megszületésében.
Előismeretek. Sparks regényei nekem inkább a belőlük készült filmek miatt ismerősek, olvasni keveset olvastam belőlük. Így nem kicsit lepett meg, hogy a regények és a filmek rangsora nem egyezett meg. A Szerelmünk lapjait filmet jobban szerettem, Az utolsó dalt viszont nem igazán jött át filmen. A regény viszont… megfogott. Jobban, mint Noah és Allie története eredetiben.
A történet váltott nézőpontból van elbeszélve, és nagyon meglepő, Sparks mennyire ráérzett a különböző karakterei lelkére. Az apa, aki küzd a betegségével és a gyerekeivel akar lenni, nem lepett meg. Egy jó ember portréja, mint Noah is volt. Viszont hiteles lett Ronnie is, aki a különféle fájdalmait kirívó tettekbe ölte. A lopások, a feleselés, a távol maradása – mind csak tünet. Ő is egy példakép alkat, csak a felszín alá kell látni. Nőies is, egy fiatal nő, bár férfi alkotta meg. Will a leghalványabb, de ő kapja a legkevesebb teret is. Benne a megfelelési kényszert fogta meg nagyon a szerző, szinte éreztem a lapokról annak a kínját, hogy nem egyezik az, amit tenni szeretne és amit tennie kell (pl. az egyetem választása, ahova járni fog.)
Mindenkinek van egy nagy konfliktusa, egy nagy fájdalma, és miközben segítenek ezt egymásnak feloldani, magukban találják meg az erőt és akaratot, hogy javítsanak az életükön. Nagyon szimpatikus is volt, hogy Sparks megadja ezt a szereplőinek. Azt üzeni, hogy nem másoktól kell várni a megoldást, az bennünk van. Meg kell tudni bocsátani magunknak, másoknak és miközben lehet áldozatokat hozni szeretetből, nem szabad magunkat sem teljesen feladni. Olyan szép kompromisszumos megoldások vannak itt, amelyeket tudtam szeretni – adni is, kapni is kell tudni.
Will és Ronnie szerelmi szálára valóban illik a romantikus szó. Ki nem állhatom, amikor a vágy van egybe mosva a szerelemmel, de itt nem ez történik. Nekik programjaik vannak, lassan haladnak és tényleg megismerik egymást. Beszélgetnek, érzelmileg közelednek – nekik el tudtam hinni, hogy egymásba szeretnek és a szerelmük túlélheti az idő próbáját is.
A stílusa talán lágyabb, mint amit általában szeretek, de még határon belül van. A téma miatt elmegy a majdnem szentimentális hang és a beletett életbölcsességek, átadni való akár hitről, akár magáról az életről. Sparks összehozta, hogy úgy tudja átadni az Istenbe vetett hit erejét, hogy nem éreztem propagandának. Megérteti, mit jelent Steve számára a hite.
Tartalmában, érzelmileg sok minden van benne. Van cselekménye, nem csak érzelmi töltete! Pedig Sparks nem hagyományosan izgalmas cselekményt ír, de itt korrekt ez is. Hol mosolygós, máskor megható, félelmetes vagy éppen zsebkendőért kiált.
A Sparks-filmek között nem ez a kedvencem, de a regények között igen.
Sparks: Az utolsó dal - Mint ifjúsági: 80% több karakter érzelmi mélységben megjelenik, érzelmes és izgalmas is.
Szubjektíven: 95% több szereplővel könnyen azonosultam, lekötött és érzelmileg is hatott.
Cím: Molly Southbourne ezer halála
Szerző: Tade Thompson – magyarul ezzel a kisregénnyel nyit.
Műfaj: kisregény, thriller, horror
Cselekmény: Molly szigorú szabályok szerint él, és így is megtörténhet a baj. Ha megsérül, a véréből új Molly születik, aki az eredeti életére tör. Már sokszor megölte magát önvédelemből, de meddig képes erre?
Várható megjelenés: augusztusi a megjelenési dátuma jelenleg, az Agave szokta is tartani
Miért várós?
Kutatós, űrbeli utas, gyilkosság után nyomozó.
Gillian férje egy ritka betegségben szenved, mely kiradírozza az emlékeit és végül megöli. A nő szakirányt vált, hogy a gyógymódot kereshesse. Özvegyen, egy beteg kislány anyjaként azzal kell szembenéznie, hogy túl ritka a kór, hogy támogassák a kutatásait pont a cél előtt. A múltjából bukkan elő egy tudós, Carson, aki a NASA munkatársa. Odafent a teleportáláson dolgoznak, de minden előzmény nélkül az egyik tudós megölt egy másikat,
és olyan tüneteket mutat, mint a Gillian által kutatott Losian-kór betegei. Felajánlja a nő kutatásainak finanszírozását, ha velük tart, és rájön, miért lett gyilkossá az embere. Gillian a segédjével útra kel, de már az űrhajón szembesülnie kell azzal, mennyire gondok vannak. Nem a Föld körüli pályára állnak rá, és a nő egyre biztosabb abban, valaki még van itt, és figyeli őt.
Egy jó műfaj-mixet mindig szívesen olvasok. Joe Hart kötete is tetszett, ha nem is tudta végig tartani a kezdeti színvonalat. Sci-fi, krimi és kicsit cli-fi is ez a regény.
A cli-fi a legegyszerűbb benne. Az emberiség már annyira tönkretette a bolygót, hogy igazi megoldás nincs, és új betegségek is jelennek meg a sokféle szennyezés miatt. A végére ki is mondják, hogy a Losian-kór is a környezetszennyezés eredménye lett. A regény nagyja nem a Földön játszódik, és nem megy bele részletesen abba sem, hogy milyen állapotok vannak a bolygón. De sok mindenből lehet következtetni arra, hogy mennyire rossz a helyzet és a bolygó haldoklik. Nem ez a fő irány, de tetszett, ahogy átjön a regényből, hogy milyen következményei vannak annak, ahogy az emberiség élt.
Az már a sci-fi irányába visz el, hogy milyen megoldást találnak a klíma tönkretételére. Maga a teleportálás, és amiért erre szükség van – a kolonizálás – sci-fi irány ma még. A regény fő helyszíne a világűr, egy űrhajón és egy űrállomáson. Igazán nem tudományos, de tudomány közeli. Amit magyaráz, érthetően teszi és hihető az is, hogy ez lesz a tudomány iránya.
A krimi, ami miatt a végét nagyon összecsapottnak éreztem. A rejtélyt, a gyilkossá váló tudóst, majd a Gillian elleni merényletet szépen alapozza a szerző. Hozzá hangulatot is teremt, ahogy Gillian egyre paranoiásabb, és a történet nem engedi eldönteni, hogy megalapozott-e a gyanúja, vagy sem, izgalmassá tette. Csak aztán túl hirtelen jön a megoldás és a végjáték is szinte egy pillanat alatt lejátszódik. Van egy nagy tetőpont, amikor mindenkiről kiderül, milyen ember és miben volt benne, amikor mondhatni kezdődik a mészárlás. Csak ez hirtelen fejlemény, és nagyon nem tetszett, ahogy a doktornő Heuréka pillanata után mindenre megvan a magyarázat. Az nagyon a semmiből jön. Vagyis, az alapja krimis, de igazán nyomozás, még orvosi krimi szinten sincs. Probléma, a megoldás hirtelen eljön és egy akciódús zárlatban látjuk a következményeket. Hiányérzetem maradt vissza.
A karakterek közül Gillian van nagyon alaposan megírva. Őt kívül-belül, a mozgatórugóival együtt megismerjük és a szerző igyekezett nagyon szimpatikussá tenni. Jó ember, kiváló tudós és a céljai egyszerre nagyon személyesek és globális hatásúak. Kissé egysíkú, de az aggodalmai és a rá nehezedő feszültség érdekessé teszi.
A többiek hozzá képest kidolgozatlanok, és a feszültséget is csak okozza, amit majd Gillian megfejt egy sugallatra. Carson alakjából alig fed fel valamit a szerző, Birk meg olyan, mint egy plüss medve. Ugyan párszor leírták, hogy mennyire zseniális doktorandusz, de nekem inkább jó barátként maradt emlékezetes. A többiek összemosódnak.
Olvasmányos, érdekes – tetszett annak ellenére, hogy egyes dolgokba bele tudok kötni.
Hart: Obscura - Mint sci-fi: 70% krimi és egy hihető jövőbeli vízió érdekes keveréke, de össze lett csapva.
Szubjektíven: 75% még szórakoztatóan tudományos, és tetszett a rejtély is. Csak a vége…