Kisvárosi, nyomozós, családi.

Franz Eberhofer szülőhelyének rendőre. Korábban dolgozott Münchenben is, de a társa és egy pedofil elleni fellépés hazavitte. Az apjával és a nagyanyjával él, rendszeresen sétáltatja kutyáját, szereti a hasát és időnként összebújik az őrs egyik titkárnőjével. Csendes életét a bátyja látogatásai törik meg, akivel vetélkednek az apjuk elismeréséért, és aki rendszeresen a nőügyeivel borzolja az öccse kedélyét. Most éppen egy román nő van mellette, aki minden alkalmat megragad, hogy kikezdjen a férje öccsével. A községben is változnak lassan a dolgok: egy házat megörököl egy kanadai szépség, akire a rendőr is felfigyel, nem csak szakmai okokból. Egy család tagjai tragikus események során, különös módon halnak meg, miközben eladták a családi birtokot. Franz bűnügyet sejt és nyomozni kezd, hiába nézik a felettesei túlbuzgó képzelgőnek.

Az a helyzet, hogy még nem tudtam eldönteni, mennyire kellene komolyan venni ezt a sorozatot és a főszereplőjét. Humoros vagy inkább krimi, csak sok komédia elemmel? Kell még legalább egy kötet, hogy eldöntsem.

Maga Franz alakja is zavarba hoz. Az első benyomásom az volt róla, hogy pontosan olyan, amilyennek a főnökei gondolják. Túlbuzgó és nem éppen a tények érdeklik, beképzel dolgokat és jó szándékkal, de a bajt keveri. Aztán megfordult a fejemben, hogy Franz nem is rossz rendőr, jók a megérzései. Szóval, még nem döntöttem. Szimpatikus is, nem is. Emberi, hibákkal és egyéni vonásokkal. Pozitív, ahogy kötődik a családjához, a munkamorálja. Nem szerettem a szerelmi életét, vagy a bátyjához való viszonyát. Pozitív szereplő, ő a regény hőse, de nagyon nem tudtam azonosulni vele.

A krimi. Nem az a fajta, amit szeretek. Sokáig az sem biztos, hogy van ügy, nem csak Franz képzel bele dolgokat a helyzetbe. A módszerei is olyan esetlegesek, és gyakran inkább a humor dominál, nem a komoly munka. Mégis, mit lehet arra mondani, amikor a magánnyomozó barátjával nyomon vannak, és pont olyan hotelbe mennek, ahol melegek szoktak megszállni, és mindenki párnak nézi őket?

De legalább az ügy szépen kisimul, és a végére Rita Falk szépen összeköti a pontokat. Amilyen komolytalan addig, a kötet második felére már jobban éreztem magam a történetben. Még abban is érzek pozitívumot, hogy Franz emberként is dilemmában van az üggyel: amikor már látszik, hogy olyan eredmény jön ki, ami nem fog tetszeni neki, viaskodik magában, hogy képes legyen valóban meglátni és felderíteni az esetet.

Sok-sok mellékszereplőt mozgat a szerző, és nagyon sokan – majdnem mindenki – kap komikus vonást is a jellemében. Papa, aki Beatles függőségben szenved, és a fia legszívesebben szétlőni a lemezeit – ki is költözött előle a disznóólba, amit lakássá alakít. (Ez már önmagában komikus és borzalmas egyszerre. Ólban lakni…) A kuponokat gyűjtő, süket nagyi. A báty, aki veszi a nejeket jobb szó híján. Emberiek, egyediek, csak velük is úgy vagyok, hogy taszítanak is. Szélsőségesek nekem? Még ezen is merengek majd.

De az is lehet, hogy csak Rita Falk humora nagyon más, mint amit értékelni tudok. Ami poénos elem, én inkább kiakadtam rajta az egész köteten át. Ez abszolút szubjektív, nekem egyszerűen nem ez vicces. Lehet, hogy ez zavart végig? Könnyen lehet.

Nem egyszer volt olyan érzetem, mintha A mi kis falunk krimi verziója lenne, amiben Stoki nyomozgat. Csak ez német vidék és Stoki neve Franz. Tényleg nem tudom, hogy tetszett.

Falk: Télikrumpligombóc – Mint krimi: 65% humoros elemek bőven vannak benne, a szereplők is komikusak. Könnyed.

Szubjektíven: 50% még nem nagyon tudom hova tenni. A krimit kevesellem, nem humorom.

5: Landon: Megjelölve – Lucian egyszer már összetörte a szívét, így a nőkkel többé nem kockáztat. Hódít és lép is tovább. Míg az életébe nem sétál Lia, aki egy estére a kísérője lesz. A lány azonban megigézi, és meg akarja szerezni magának. A lánynak is megvannak a maga sebei, és ez a játszma hamar szívért megy.

4: Anderson: Lord Drayson bukása – Lucy megfogadta magának, hogy tiszteletes apjához méltóan rendes kisasszony lesz, és hazugság nem hagyja el a száját. Addig tudja tartani a fogadalmat, míg lord Drayson ki nem akarja lakoltatni az otthonából, és a lord lovas baleset után amnéziás nem lesz. Azt hazudja, a férfi az ő szolgálója.

3: Rácz-Stefán: Éld át a pillanatot – Panka gyakornok egy kiadónál, és ő az egyik szervezője a francia sikerszerző dedikálásának. A fiatalemberről kiderül, hogy helyes, sebzett és a rossz modora csak álca. Némi félreértés a hotellel, a lány mentő ötlete és máris nyakig vannak egy téli flörtben. De lehet ez több is köztük?

2: Quinn: három vakrandi – Noely sikeres tévés személyiség, de a csinos lány a szerelmet hiába keresi. Így keveredik bele egy vakrandi programba, és ismerkedik meg három jóképű férfival. Az Öltönyös, a Rosszfiú és a Hokis is leveszik a maguk módján a lábáról – de melyikük az igazi? Több randi, némi félreértés, és Noely végre ráismer.

1: Quinn: A herceg és én – a kosztümös romantika egyik klasszikusa, amelyet a Netflix sorozat miatt újra sokan felfedeznek. Simon megfogadta, hogy nem nősül és nem alapít családot, hogy herceg apjának utólag is így mutasson be. Daphne szerelmes akar lenni, a családja meg ki akarja házasítani. Mivel Simon és Daphne barátja nagyon jó barátok, a fiatalok alkut kötnek: eljátsszák a párt, és mindenki békén hagyja őket. De mi történik, ha a játék komolyra kezd fordulni?

Nyomozós, testvérrel összefogó, lánymentő.

Enola Holmes pontosan tudja, mit nem akar az életével. Annak a lánynak lenni, akinek Mycroft akarja látni. Akinek annyi az összes ambíciója, hogy férjhez menjen és gyereket szüljön. Ő azt az utat akarja járni, amit a másik bátyja, Sherlock. Csak éppen a legutóbbi eset miatt Sherlock már sokat tud róla, és Enola nem meri továbbra is ugyanazokat az álcákat hordani. A magánnyomozói irodát pedig nőként nem vezetheti. Unalmas eseteket kap, amikor véletlenül összetalálkozik lady Cecilyvel, akit egyszer már megmentett. Egymásra ismernek, és a lány a legyezőjével üzeni meg, hogy megint segítségre van szüksége. Enola rájön, férjhez akarják kényszeríteni. Balszerencséjére Sherlock is a lady nyomában jár, ő az édesanya megbízásából. Össze tud vajon dolgozni fivér és húga?

Emlékszem, a legutóbbi kötetnél – a 3-nál – feltettem azt a kérdést, milyen témát tud még Springer behozni, ami kifejezetten női. Megkaptam a választ: a legyezőknek is megvan a maguk nyelve. Jót mosolyogtam ezen, és annak is örültem, hogy most nem a virágok titkos jelentése van a középpontban.

Az már kevésbé tetszett, hogy megint lady Cecily kerül elő. Négy részből kettőben ugyanaz szorul Enola segítségére? Ötlettelenségre vallana, pedig még nem erről van szó. A történet akkor is működne ugyanígy, ha nem Cecily, a balkezes lány lenne az, akinek Enola segít. Talán a krimi megírását kicsit nehezebbé tette volna, ha azt is meg kell tudnia Enolának, amit így előismeretként tud – Cecily családi helyzete, hozzáállása a társadalom elvárta női szerephez -, de szerintem megérte volna.

Ha krimiként olvasom, akkor ugyanazt hozza, amit a sorozat összes eddigi kötete. Enola kétségkívül rendelkezik nyomozói adottságokkal, jók a megérzései is és kreatívan áll hozzá, hogy megszerezze a neki kellő információkat. Álcákat ölt, a napilapokból is le tuja vonni a megfelelő következtetéseket, nyomot lel a szinte semmiből. Itt is. De tény, hogy ugyanúgy nagy a szerencséje még mindig. Véletlenül, pont akkor megy ki a nyilvános illemhelyre, amikor oda viszik be Cecily-t is… Még mindig úgy érzem, hogy kriminek könnyű, egyszerű a megoldás is, de gyerekkönyvbe ez elég is. A célkorosztálynak pont megfelelő.

Most is megkapjuk, hogy a nők milyen hátrányokat szenvednek el a puszta nemük miatt. Enola szabadságát korlátozná a bátyja, Cecily apja nyomására férjhez kellene menjen. Nem dönthetnek magukról, mert a férfi – apa, idősebb testvér – dönt róluk. Vannak még ma is ilyen társadalmak, de a nyugati civilizációban is meg lehet találni a kapcsolatot. Továbbra is megvan a feminista olvasata a sorozatnak.

Az ügyek közül továbbra a halálos virágcsokor a kedvenc, de ez eddig leghumorosabb rész a legyezőé. Ami annak köszönhető, hogy aktív szereplőként érkezik Sherlock Holmes, aki most együtt fog dolgozni a húgával. Keverednek együtt jópofa helyzetekbe. De amitől igazán működik, hogy Sherlock elkezd változtatni a hozzáállásán. Már nem csak egy vadócot lát a húgában, akit féltenie és védenie kell, hanem elkezdi a partnert meglátni benne. Egy embert, aki képes vigyázni magára és aki hasznos sok tekintetben.

Könnyen olvasható, érthető a kötet. Nem okoz gondot követni az eseményeket, és megérteni a korszakot. Bár nem történelmi regény, mert se egy híres személyiség, se történelmi esemény nem bukkan fel benne, a társadalom női részét szépen megfogja és aktív háttér a korszak, nem csak egy jellegtelen díszlet.

Az üzenet egyelőre változatlan, de már ez is védjegy. Ha akarod, elérheted a célod.

Négy rész után már tudom, melyek a visszatérő elemek. Viszont, még plusz dolgokat is hoz, mint itt a testvéri együttműködés. Lekötött, most is.

Springer: A rózsaszín papírlegyező esete – Springer: A rózsaszín papírlegyező esete – Mint gyerekkönyv. 70% Enola hű magához, az eset újfent női ügy, és Sherlock hoz humort.

Szubjektíven: 75% nagy Sherlock Holmes fan vagyok, az ő több szereplése simán eladta.

• 21. Század Kiadó: Anyja lánya - női thriller
• Jaffa: Win - krimi
• Inverz Media: A leghihetetlenebb olimpiai történetek - ismeretterjesztő
• Álomgyár: Minden életemben szerettelek - romantikus
• Könyvmolyképző: A rab herceg - fantasy

Június

28. Sager: Akarsz velem játszani? - thriller 5

29. Springer: A halálos virágcsokor esete - gyerekkönyv 4,5

30.  Musso: Most! - romantikus 4

Július

1. Hart: Obscura - sci-fi 4

2. Sparks: Az utolsó dal - ifjúsági 5

3. Fróna: Démonok közt - YA fantasy 4

    Caplin: Egy szelet torta Brooklynban - romantikus 5

4. Dabos: Visszaverődések viharában - fantasy 2

    Baldacci: Az irgalom útja - krimi 4

Új hónap, új könyvek.

Nyomozós, eltűnt személyes, összeesküvést leleplező.

Atlee Pine megvan az emberekkel, csak éppen ne legyenek túl közel hozzá. Az egykori sportsztár, aki majdnem az olimpiára is kijutott, az FBI elkötelezett ügynöke. Olyan helyeken szeret dolgozni, ahol maga lehet. Így nem is bánja, hogy a Grand Canyon melletti iroda egyetlen ügynöke lett belőle. A kanyonba hívják ki: az egyik turista eltűnt, és csak a legyilkolt öszvér maradt utána, melynek a bőrébe két betűt véstek. Atlee korán felfigyel arra, hogy az ügy egyszerűsége ellenére nagyon felső körök érdeklődnek, majd akarják leállítani a nyomozását. Az eltűnt, Ben Priest kém lehetett? Hogy kerülnek az ügybe oroszok és koreaiak? Atlee képtelen leállni, és a titkárnője segítségével az ügy végére jár, legyen szó atombombáról vagy elcserélt személyiségekről.

Mivel a szerző köteteit kifejezetten szeretem, nem nagyon akarok kritikát megfogalmazni. Még akkor sem, ha most több mindent találnék, amibe bele lehet kötni. Maradjunk annyiban, hogy sokkal jobb sorozatnyitányokat produkált már Baldacci.

A történet krimi, melyben a szerzőre jellemző magasabb machinációk is megjelennek majd. A hősnő FBI ügynök, de az ügy az egész világpolitikára hatással lehet a végső felismeréseket ismerve. A történet és amire készülnek, azt mutatja, hogy mennyire korrupt és mocskos játék a politika. Ha belegondolunk abba, hogy itt is mi derül ki, Baldacci elég élesen kritizál. Akkor is, ha ez fikciós regény. Az iraki háború, az ellenség gyártás politikája is mélyen rossznak van feltüntetve.

Maga a krimi, ami gyengébb a szokottnál. Mozgalmas és izgalmas, ebben nincs hiba. Viszont, lassan indul és hatalmas ugrások vannak benne. Azért onnan, hogy egy megölt öszvér bőrébe bele van karcolva két betű eljutni a III. világháború kirobbantásához… Valahogy túl sima, ahogy Atlee mindenre könnyeden rájön, noha kormány szintű összeesküvés van itt.

A megoldással ugyanez a bajom. Amilyen játékosok vannak itt, túl egyszerűen tesz az FBI ügynöknő rendet. Nem tudtam elhinni, bár a szórakoztató faktor megvolt.

Atlee Pine alakja: kemény Baldacci hős tipikus. Megszállott ügynök, akinek megvan a maga családi terhe. Ez szinte minden Baldacci-hős sajátja. Egy elrabolt iker Atlee terhe, és van egy sejtésem, ez átívelő szál lehet a további kötetekben. Magánakvaló, kemény, erős etikai kódexe van, amivel szintén Baldacci-tipikus Atlee. A sport múlt, az olimpia emlegetése: volt már ilyen hősnő a szerzőnél… Kedvelhető és jó ember Atlee, csak éppen annyira nincs benne semmi nőies, hogy az már fájdalmas. Baldacci elkezd egy szerelmi szálat is alapozni az ex-katona, most vadőr Sammel. Az a mélypont. Két szimpatikus ember, de olyan kis esetlen, ahogy Baldacci egy randit próbál írni nekik…

Több mellékszereplő is mozgásban van, és érdeklődve várom, hányan lesznek a következő részben is visszahozva. Talán kissé fekete-fehér a karakterek világa, egyértelműen vannak köztük jók és rosszak, nem is bonyolult jellemek, de könnyű őket elképzelni és hitelesnek éreztem őket. A regény fő konfliktusa is ilyen fekete-fehér különben, de legtöbbször ez is igaz a Baldacci-regények világára. Kevés a szürke árnyalat.

A stílusa a szokott tárgyilagos, lényegretörő. Mozgalmas, gyors. Kevés leírás, sok párbeszéd. A humorát kifejezetten szeretem. Száraz, maszkulin, de nem egyszer azt vettem észre, hogy jókat tudok mosolyogni az elbeszélőn vagy Atlee egy-egy mondatán.

A Grand Canyonért önmagában megérné elolvasni. Szórakoztam, és arról sokat megtudtam.

Baldacci: Az irgalom útja – Mint krimi: 65% a szerző korábbi műveiből sok az ismerős elem, és a hősnő nem lett nőies.

Szubjektíven: 70% gyengébb kezdés, kicsit hihetetlen a sztori, de Baldacci humorát bírom.

Másik világos, nyomozós, mágikus lénnyel szembeszálló.

Thorn és Ophélie éppen csak egymásra találtak, de máris egy újabb vészhelyzettel kell megküzdeniük. A világ elkezdett darabokra hullani, senki és semmi nincs már biztonságban. Sürgősen választ kell találniuk arra, hol van Isten és a Másik, milyen játszma folyik itt igazán. A válaszokhoz a nőnek be kell vonulnia az elhajlásgondozóba, noha figyelmeztetik, mivel veszélyekkel jár, ha lemond minden magával kapcsolatos döntésről – ám nincs választása. Miközben egyre többet kell feladnia magából, olyan igazságokat is elmondanak neki, melyek mélyen felkavarják. Veszélyes tervet hoznak működésbe, és így sincs garancia, hogy sikerrel járnak és együtt maradhatnak.

Nem boldogít, hogy azt kell e kötet kapcsán összeszámolnom, hányszoros csalódásban volt részem miatta. 3 biztosan, de ha jobban belegondolok, feljebb fog még menni ez a szám.

Mivel sorozatzáró rész, adja magát, hogy milyen lett a történet vége. Minimum keserédes. A nagy helyzetet megoldják, de a főszereplőknek nem jut biztos rév és happy end sem. A legjobb, amit el tudok mondani, hogy lehetett volna rosszabb is. Mondjuk, meg is halhattak volna. Nem vagyok oda a cukorszirup édességű végekért, de azért ennél messze jobbat vártam egy fantasy – meseregény végén, ami ifjúságiként van eladva. Valahol még nyitott is, és Dabos némileg az olvasóra hagyja, mit képzel még bele. Van, aki szereti az ilyen végeket, engem általában idegesítenek. Ez az 1.

A kötet egészének cselekménye olyan semmilyen. Alig tudom normálisan összefogni, mi is történik benne. Nem sok minden. A könyv féltégla vastagságú, és mégsem érzem úgy, hogy történtek volna benne dolgok. A magyarázatok jönnek, meg elmélkednek, de a tényleges cselekmény nagyon soványnak tűnik nekem, izgalmas részek nélkül. Ha már nagyon unatkoztam olvasás közben, azon merengtem, mit lehetett volna húzni a szövegből. Ez a 2.

A dolgok mögötti igazságtól nem esett le az állam. Zavarosnak is érzem, és sokkal egyszerűbb is, mint amit eddig előkészített a történet. Se posztmodern, se nagy fantasy. Arról lehetne beszélni, hogy egy jónak szánt tett hogyan megy félre, és nem hozhat a fél világ áldozatot a másik félért. Mindennek ára van, az áldozatnak is. A regény vége ismeretében inkább az elfogadás lenne a kulcs, és az egymás mellett élés módszerének kidolgozása. Ez fontos üzenet, de olyan nyakatekerten van benne a sztoriban, hogy ez sem tetszett. Ez a 3.

Eddig nagyon tudtam szeretni a szereplőket, de most úgy éreztem, átment a történet Ophélie egyszemélyes showba. Annyira szerettem volna, ha a többiek is jelentősek lesznek, és velük is történnek értelmes dolgok! Ehhez képest Thorn, aki az egyik szereplőm volt, alig szerepel. Victoire részeinek semmi értelmét nem látom. Ophélie meg csak hozza az áldozatokat, elveszít egy csomó mindent, és azt is megtudja, eddig mi mindent vettek el tőle, amiről nem is tudott. (Az különösen irritált, ahogy millió meg egyszer a meddőség témája felmerül.) Bár ez összefügg a 2-es ponttal. A szereplők itt ráébrednek dolgokra, némelyikük hoz egy-egy nagyobb áldozatot, de ennyi. A cselekmény lassabb volt a szereplőket is egy helyzetbe rögzíti, és így a jobb karakterek is csak egy helyben toporognak, amit nem szeretek. Ez a 4.

Szerettem Dabos humorát is, de most elveszett a történetben és a féltáglában. Ha néha éreztem is, hogy egy-egy mondatban megcsillan valami, más elnyomta. Ez az 5.

Folytathatnám még, de szerintem a lényeg látszik. Túlírt, untam, nem szerettem a végét, sem a stílusát, és a szereplőkből is kezdtem kiábrándulni. Nagyon nem tetszett ez most.

Dabos: Visszaverődések viharában – Mint fantasy: 45% történet záró: megadja a magyarázatokat – de elméleti, kevés az esemény.

Szubjektíven: 25% a világát értékelem, bár se a vége, se a sztori, se a szereplők se tetszettek.

Emma visszaköltözik a táborba, megtartja a művészeti órákat, és közben szimatok. Rájön egy elrejtett képből, hogy annak idején Vivian rájött arra, hogy igazából mi van a tó alatt. Mindig is volt legendák, hogy mit árasztottak el. Emma a nyomokat követve ő is megtudja: egy elmegyógyintézet volt itt egykor. Azt gondolja, ezzel akarhatta zsarolni a tulajokat.

Közben eltűnik három lány, megint Emma faházából. Minden jel arra mutat, hogy Emma bántotta a lányokat. Még saját maga is meginog. Vivian és a lányok nyomait követve eljut egy erdei házhoz, oda zárták be az eltűnt lányokat. Kiderül, Chet volt, aki nem tudta megbocsátani, Emma mit tett a családjukkal. Amikor eltűntek Vivian és a lányok, Emma azt mondta, Theo bánthatta őket. Semmi bizonyíték nem volt, de a pletyka már elindult. A családi vagyon nagyja elment az eltussolásra, és Theo lelkileg kikészült. Majdnem bele is halt. Chet csak vissza akarta fizetni a nőnek, amit velük tett, ezért terelte rá a gyanút, tudja meg, milyen volt nekik. A lányok együtt legyűrik: hazatérhetnek, Chet pedig intézetbe kerül.

Theo és Emma között megvan a régi szikra, de túl sok minden történt. Abban maradnak, Theo elmegy egy évre az orvosok határok nélkül szervezettel, és hazatérve majd meglátják, lehet-e köztük bármi.

Emma kiállítást rendez, most a vízbe festi bele a lányokat. Meglát egy alakot a bemutatón, felismeri Viviant. Most áll össze minden. Vivian nem Theóval jött össze, ahogy Emma hitte. A gondnokfiút csábította el, hogy ellophassa a kulcsokat. A lányokat kicsalta a tóra, leütötte és hagyta megfulladni – ahogy ők hagyták megfulladni a nővérét. Majd új életet kezdett.

Csalódást kiheverő, új várost felfedező, barátságból szerelmes.

Sophie szeret sütni is, írni is, így ideális számára az újságírói munkája, a rovata az éttermekről és ételekről. Ő kapná a New York-i álláscsere lehetőségét is, de a nő reménykedik abban, hogy a barátja megkéri a kezét és nem akarja Londonban hagyni a férfit, így nemet mond. Villámcsapásként éri, amikor kiderül, hogy a szerelme már családos és házas, csak nem vele. Sophie mégis elfogadja a lehetőséget, és már repül is Brooklyn felé. A szállásadója egy tündéri pékséget vezet, Bella különben is azonnal szimpatikus lesz neki és lesi el a cukrász trükköket tőle, miközben ő is be tud segíteni ebben-abban. Bella megnyerő unokatestvére, Todd pedig a lány barátja lesz. A jóképű férfi nagy nőcsábász, egy lapnál dolgoznak, és mivel egyikük sem akar kapcsolatot, eszükbe sem jut viszonyba bonyolódni. Csakhogy…

Bár az első rész szintját nem érte el, egy nagyon szerethető történetet írt újfent Julie Caplin. Van szerelem, szimpatikus szereplők, és olyan napfényes hangulat, hogy egyszerűen jó volt belemerülni a cselekménybe.

Ok, érzékelem én is, mennyire egyezik a recept. Adott a nő, aki egy új városban kell, hogy megállja a helyét egy csúnya szakítást követően. Adott a férfi, aki nem jön szóba szerelmi lehetőségként, aztán mégis. Közben új város, új ételek, új barátok. Egyező összetevőkből főzött a szerző, de ízlett így is a végeredmény.

Sophie ugyan már megjelent a koppenhágai történetben is, de most ismerhetjük meg őt igazán. Egy csupaszív lány, akiben a szerző úgy írta meg a szomszéd lány karaktert, hogy igazából nem is az. Hiszen Sophie grófi sarj – de a személyiségében nyoma sincs a nemesi rangjának. Mindenkivel kedves és segítőkész, közvetlen, helyes nő – vagyis ő a szomszéd lány, aki éppenséggel egy kastélyban nőtt fel. Annyira kedvelhető, és olyan esendő, ahogy csak a saját életét nem sikerül neki menedzselni és kihasználják, hogy nem tudtam bánni, hogy túl jó ez a szereplő.

Todd is egy nagy klisé – a jó pasi, aki megmondja előre, hogy nem akar kapcsolatot, mégis mindenki beleszeret és meg akarja változtatni –, de annyi szívet tett bele Caplin, hogy így is nagyon tudtam szeretni. A tipikus, nyálregénybe illő személyiség mögött több rejtőzik. Szimpatikus, magabiztos és ahogy Sophie egyszerre szomszéd lány is meg nem is, ő is egyszerre a regény rosszfiúja meg nem is.

Megvan a kémia köztük, és nagyon tudom díjazni, hogy nagyon sokáig csak barátok. Caplin ebben a történetben is eladta, hogy ez szerelem lesz, nem csak egy vágy és viszony. Ok, a vége összecsapott és nyálas is, de addig nagyon élveztem. A végéig nem a romantikus klisét erőlteti – arra már túlzottan megkedveltem mindenkit, hogy különösebben zavarjon.

Brooklyn színei annyira nem voltak élénkek, mint korábban Koppenhágáé. Most nem kaptam kedvet, hogy nyaralni induljak – városnézés helyett most sütöttek és cupcake díszítés volt. Ennek is megvolt a maga hangulata, de ezt élveztem kevésbé.

Sokat emlegetem az előző részt, amelyben Sophie egy kis csapattal a hygge stílust fedezte fel Koppenhágában. Ott a csapat vezetője és egy újságíró története volt az előtérben. Minimális utalás van erre, nem igényli a könyv az előzményt, de azért annak ismeretében jobban esik Ben és Kate itteni feltűnése, vagy az utalások Dániára és a hygge kultúrára.

Közösek abban is, hogy szerelmi történetek is, de többek is. Mindkettőben a nőnek el kell döntenie, hogyan tovább. Az egész életét kell rendbe tenni, nem csak a szerelmit. Plusz, nagyon hangulatos az egész. Szórakoztató, könnyed, finom humorral.

Éppen csak az a cseppnyi varázs hiányzik, amitől igazán kedvenc lehetne, de így is egy olyan romantikus regény, amit nagyon tudtam szeretni.

Caplin: Egy szelet torta Brooklynban – Mint romantikus: 90% szerethető páros, szépen felépített kapcsolat, humor és báj a sztoriban.

Szubjektíven: 85% vége már elszállt kicsit, és az a plusz nincs benne, de különben szerettem.

Démont kereső, speciális iskolás, különös viszonyos.

Megaira túlélte ugyan a mérget, de a gyilkossági kísérletet követően felbukkant a nővére. Szvetlána is fegyverforgató, és a húga segítségét kéri, hogy félig-meddig csaliként használva a lányt közelebb jusson a célpontjához. A nyár gyorsan eltelik, és Megaira visszatér az iskolába. Christopher továbbra is keményen bánik vele, új tanárnak egy olyan férfit választ a számára, aki még angolul sem tud, így a lánynak nyelvet is kell tanulnia az egyre komolyabb edzések és vizsgák mellett. Míg a tőre, Setan Kober és Christopher titkára fény derül, Megaira a barátai segítségével ered az iskolában megbúvó démon nyomába. A tanév egyszerre hoz majd boldogságot és nagy veszteséget is, de Megaira már nem térhet le az útról.

Alapvetően szeretem, amikor meglep egy regény. Érje ezt el egy merész csavarral, akár zsánerváltással – díjazom, ha van benne valami, amire nem számítottam. A fegyverforgató második kötete két meglepetést hozott: egy nagyobbat és egy kisebbet.

Az első, amely egyszerre tetszett és nem is: Szvetlána és Megaira közös nyári kalandja. Az előzetes elvárásom az volt, hogy a nővére tanítja majd erre-arra a lányt, és az egész kötet elmegy a nyári kalanddal. Így pozitív meglepetés, hogy ez csak a nyitány volt, nagyon hamar már szeptemberben járunk, és Meg visszatér az iskolába.

Csakhogy! Felesleges kitérőnek tűnik visszatekintve ez a rész. Nincs egy értelmes cselekményszál sem benne, mindössze annyit tudtam meg belőle, hogy Szveta és Lukasz között van egy elmondatlan történet és kapcsolat. Akaratlanul is eszembe jutott, amikor a HP kötetek elején Rowling valami nem iskolai kalandot adott a srácoknak: a világkupa, a vonat lekésése és alternatív út az iskolába – időhúzónak éreztem már ott, itt is. Ha legalább történt volna ott valami olyasmi, amire szervesen vissza lehet utalni később…

A másik: megjött a YA elengedhetetlen szerelmi szála. Számítottam rá, de nagyon meglepett, kivel és mi a titok. Mert bizony valaki eltitkolta úgy a személyazonosságát, hogy ez meg sem fordult a fejemben és nagyon meglepődtem. Setan Kober emberi alakját ugyanis ismerjük, csak nem tudtuk, hogy ő az… Az a csavar ütött. Ez az, ami tetszett, és nem az, hogy aztán milyen viszonyba kezdenek Megairával.

Tetszett az is, hogy végre kezdem átlátni, mire megy ki a játék. Felbukkant a regény nagy ellenfele, Edward. Még kicsit Voldemort jut róla eszembe, ahogy inkább csak emlegetik, mint látjuk, de vele megvan az ellenpont és a cél, amiért a szereplők küzdenek. Ez nagyon hiányzott az első részből, most már megvan.

A cselekmény felemás érzéseket keltett bennem. Pl. a démon utáni iskolai kutatás nem kötött le, de kaptunk egy-egy jól sikerült jelenetet. Pl. Brendon gyásza, és ami kihozza majd belőle. A nagy, epikus kalandokat szeretem, ez még nem az. Magánéleti szinten, a nagy ellenséggel szemben is van előrelépés, de még mindig olyan kisszerűek az események.

Még mindig van bőven lehetőség a világában. Továbbra is szívesebben venném a tágabb kört: a fegyverforgató családok, a világbeli helyük, stb. de most a fegyverekről tudunk meg többet. Még mindig eredeti az ötlet, ha meredek is nekem, amilyen kapcsolata lesz Megairának a tőrével. Egyrészt, nem érzem az emberi alak és Megaira közt a szerelmi kapcsot. A kötés miatt közel vannak, de szerelem? Hiába szeretők, nálam nulla köztük a kémia. Meg nehezen emésztem, hogy egyik jelenetben tőr a hátizsákban, a másikban meg szexelnek.

A mellékszereplőkkel is úgy vagyok, mint a világgal. Kedvelek többeket, de kevésbé érzem aktívnak őket. Nagyon Megaira van a középpontban, egy kivétellel mindenkit elnyom.

Vagyis, díjazom az ötletességet és a sorozat megjelenő irányát/konfliktusát, de még emésztem a különös szerelmi szálát. A kalandosabb cselekményre is várok még.

Fróna: Démonok közt – Mint YA fantasy: 65% irányt kap a sorozat, és rutinosabban hozza a YA kötelező elemeket.

Szubjektíven: 60% határozottan jobb az elsőnél. Épül a világ, karakterek, ha közhely is akad.