Phoebe nem szeretett anya lenni. Nem tudott kötődni a fiához, és menekülési útvonalakon törte a fejét. Ivott is, és régi szerelméhez készült volna elmenekülni. De az alig kétéves Tommyt elrabolták. Egyszer csak eltűnt a vízi játszótérről. A bűntudat átír mindent: ha jobb anya lett volna, ha nem azzal a férfival telefonál éppen, akihez szökni akart volna. Iszik, gyógyszereket szed, kiüti magát.

A férje még kitart, neki mindig is Phoebe volt az álomnő. Együtt nőttek fel, és bár a jóképű fiúnak sorra megvoltak a környékbeli lányok, Phoebe volt, akit istenített. Amikor a színésznőnek álló lányt elhagyta az aktuális barátja, Luke lecsapott, összejöttek, és mire a lány észbe kapott, már feleségül is ment Luke-hoz, hazaköltöztek Ausztráliába és gyereket várt. De már Luke sem tudja sokáig tagadni, mennyire szétesett a felesége és a házassága.

Majd egy üzenetet talál Phoebe a postaládában. Egy vers, ami a fiára utal. Megszállott lesz, meg akarja fejteni a sorokat. A versek jönnek, és a rendőrség arra jut, hogy a gyógyszeres kómában Phoebe írja őket, aki talán bántotta a gyerekét és ez a bűntudata kivetülése. Phoebe viszont egy környékbeli nőre gyanakszik, aki gyerekként a barátjuk volt, de a vad dolgai miatt eltaszították maguktól.

A kiakadt Luke egy régi barátnőnél lel vigaszt, aki a kislányával hajóútra megy a férfival. Elsőnek a lány jön rá, hogy nem is kutyájuk volt, hanem az anyja tartja fogja Tommy-t hónapok óta. Amikor Luke is megvilágosodik, mentené innen a gyerekeket. Őket még sikerül csónakba tennie.

Phoebe, aki közben összerakja a történetet, rájuk talál. A parti őrség még Luke-ot is ki tudja menteni. Phoebe neveli tovább a két gyereket, mindenkit mániásan ellenőríz – megvan az új megszállottsága. Luke dolgozik azon, hogy hazamehessen hozzájuk.

Vidéki, családegyesítő, jövőt építő, titkokat megismerő.

Két szomszéd egy alkalommal kártyázott, elég ittasan. Az eredmény: a gazdagabb eljátszotta a családi birtok egy részét, és a majorság átkerült a másik tulajdonába. Ezzel indult a Culbone és a Melchior család viszálya. A következő 100 évben szerették el egymás szerelmét, ármánykodtak és legendás ellenségek lettek a környéken. Amikor a birtok ura meghal, a férfi két unokahúgára és egy Culbone fiatalemberre hagyja a területet, amit senki nem ért. A lányok ki akarják nyomozni a mögötte levő történetet, miközben Gabriel barátkozik a vidéki élet gondolatával és a családja költözésével. A két családban pedig bőven akad titok, amit feltárhatnak: gyűlölet, szerelem, viszonyok töltötték meg az előző generációk életét. Most is akad egy Culbone, aki Melchior lányra vet szemet…

Veronica Henry regényére két jelzőt találok nagyon illőnek: a családtörténet és a románc. Mindez olyan hangulatosan, hogy bár sok az ismétlődő elem és bizony a klisék sem maradtak ki, kellemes olvasmány lett a végeredmény.

A kettő közül inkább családregénynek érzem. Négy generáció története van benne a kötetben, és minden szereplőnek nagyon fontos a család. Erősek is a családi kapcsok: az unokahúgok imádják a bácsikájuk, jól kijönnek a szüleikkel és a köztük levő kapcsolat is testvéri inkább, nem csak baráti. Az ő családfájuk, a Melchior van részletesebben megírva a kötetben. Ahogy a múltjuk nyomozzák, olyan történetekre bukkannak, ahol a Melchior felmenők útjai keresztezték a Culbone családét. De minden történetben inkább a Melchior szemszöget éreztem erősebbnek.

A jelen más egy kicsit, mert a két Melchior lány mellett Gabriel Culbone lép elő főszereplőnek. Ő azonban nem a múlt felé kötődik erősen, hanem az élettársához és a kislányukhoz, és a családbővítési tervekhez. De rá is igaz, hogy nagyon családcentrikus és az határozza meg a döntéseit, hogy mi a legjobb a családjának.

Szerettem is ebben a könyvben, hogy megvan benne az a vidéki, családias hangulat, ami már szinte nosztalgikus. Lassabb, mint a modern élet. Szorosan kötődnek a szereplők.

Csak ezek után érzem romantikus regénynek, és hozzátéve, hogy a szerelem is családi kapcsokra van levetítve. A múltbeli történetekből az a végső lényeg, hogyan gabalyodtak össze a vérvonalak, leginkább titokban. Mert bizony van Melchior, aki igazából Culbone gyerek, ahogy Culbone nevet is kapott, aki Melchior igazából. Ezeket a történeteket eleveníti fel majd a szerző, és színesíti velük a történetet. Ezekben van több csajos elem, szappanoperás fordulat. Ehhez képest a jelen egyszerűbb, hétköznapibb, csendesebb. Mondjuk, nekem pont az tetszett benne, hogy nincsenek mesebeli konfliktusok.

Gabriel szereti Lolát és a lányuk. Mindössze nehezen jön össze a második baba. Georgia tudja, mi az állomállása, de beragadt valami másba. Tabitha haragudni akar a hazaköltöző Dashre, de a fiatalember rendes és figyelmes, láthatóan hidegen hagyja, hogy elvileg ellenséges családok sarjai. Neki az ember számít, nem a neve. Csupa olyan konfliktus, ami nem felfújt, nem popcorn szappanopera, de átélhető. Nekem igazibb volt így ez a történet – a bulvár igényt meg kielégíti, hogy a felmenőik hogyan kavartak egymással.

Tele van jó emberekkel a könyv, sokakat idealizáltnak is éreztem. Csak éppen annyira szerettem a történet családias hangulatát, hogy ez nem zavart különösebben. Az már jobban, hogy felszínesek is az alakok. Mivel sok a karakter, mindenki csak egy-egy tulajdonság, egy-egy történet és konfliktus. Nincs mélyebb hős benne, bár így is szerethetők lettek.

Máskor talán több mindenbe belekötnék, pl. a sok szappanoperás fordulatba, de annyira jól esett ez a családi erő és összefogás most a lelkemnek, hogy csak szerettem olvasni.

Henry: Második otthonunk – Mint családregény: 75% generációk története, egyik bulváros, másik mindennapi. Hangulatos.

Szubjektíven: 80% bár bennem van a kisördög, hogy a szereplőkkel, szappannal viaskodjam, de csak jól esett a történet atmoszférája.

Kosztümös, házasságra kényszerülő, szerelembe eső.

Daisy az utolsó a lányok között, aki még nem ment férjhez. Már a saját nővére is a szülés előtt áll, a többieknek már kislányai vannak. Az apja megelégeli, hogy a lányának senki nem elég jó. Ha a nővéréhez hasonlóan nem fogott magának eddig egy angol nemest – noha sokan pályáznának arra, hogy rokonságba kerüljenek általuk Marcusszal –, akkor a maga módján akarja kiválasztani a vejét. A saját fiai nem alkalmasak átvenni a családi céget, viszont a jó nevű családból származó, de szegény Matthew az ő szárnyai alatt igazi üzletemberré érett, akire hagyhatná a gyárat, és akit szívesen látna az unokái apjának. Daisy eleinte nagyon tiltakozik, de akkor újra találkozik a férfival, aki már nem egy esetlen kamasz többé.

Ezt a sorozatot is sikerült össze-vissza olvasnom, még egy rész vissza is van, de ez cseppet sem zavart. Annyira egyforma mind, és annyira tudom, mi lesz a vége, hogy teljesen mindegy, melyik lány szerelmi történetét olvasom előbb vagy utóbb. Ez jó hír annak, aki úgy veszi közbe, hogy nem tudta, egy sorozat sokadik részét választotta.

Sajnos, azt is el lehet mondani, hogy ez is ugyanazt a kaptafát használja, amit ezen sorozat többi része. Ahogy a pár egymásra kattan, ahogy egy utolsó akadály legyőzése után jön a nagy happy end. Az egész regényben egy csavar volt, ami meg tudott lepni. Voltak tippjeim, mi lehet Matthew titka, amiért annyira nehezen szánja rá magát a nősülésre – noha szerelmes Daisybe, akit meg is hódít. Pont az ellenkezőjére gondoltam: valami nagy örökösnek tippeltem, erre kiderül, hogy a semmiből tört fel és self-made man. Azt még kicsit sajnáltam is, hogy az ezzel együtt behozott bűnügyi szál milyen könnyen meg lesz oldva, az legalább hozott egy kis izgalmat.

Mert különben egyértelmű, hogy mi lesz itt. Bár Daisy eleinte fogadkozik, hogy nem kell neki az apja választotta vőlegény, elég az első találkozás, hogy a szikra belobbanjon. Újfent bele lehet kötni abba, hogy mennyire vágy és mennyire mélyebb ez a szerelem. Matthew részéről hihetőbbnek tartom: ő már az Államokban is szerette a lányt, bár kétlem, hogy megismerni meg tudta volna ott. Látta az apjával, ilyesmik. Daisy viszont egy akkora pálforduláson megy át, ami sok. A kezdeti ellenszenvből vak bizalom lesz. Miután le is fekszik a férfival, az elvakult szerelmes mintapéldáját hozza. (Én meg soknak tartom a szexjeleneteket.)

Tipikusak a szereplők abból a szemszögből is, hogy ebben a sorozatban egy nő és egy férfi kivételével – akik nem egymásban lelik meg az igazit, jegyzem meg – nem a szépségekről olvashatunk. Külsőre karakteresek inkább. Nincs ezzel gond, az viszont már zavar, hogy ez mennyire ki van emelve. Ahhoz képest, hogy mennyire öntudatos, és a saját sorsuk kézbe venni próbáló nők ők elvileg, Daisy is, túl sokat foglalkoznak a külsejükkel. Nem mintha a vagyon nem pótolná, hogy nem ők a bálok szépei…

A férfiak is egy kaptafára készültek, Matthew is illik a sorba. Itt olyan férfiak vannak, akik nagyon jók a saját területükön, és ha nemesnek is születtek – nem csak Matthew, aki nem –, jó üzletemberek. Van a jellemükben szikárság is. A legnagyobb titkot Matthew kapta köztük, és tulajdonképpen ez az egy, ami kicsit jellemmé teszi.

Igaz, Daisy és Matthew sem voltak számomra emlékezetesek, ahhoz túl üresnek érzem mindkét karaktert. Pláne, amikor minden a szerelem körül kezd forogni.

A szokásos problémám az is, hogy mennyire jelentéktelen a történelmi színezet. Még csak az sem derül ki egyértelműen, mikor is járunk az időben. A kosztümös környezet, bálok, nemesi rangok és vagyonok jelentik csak a történelmet. Díszlet, nem igazán történelmi így.

Talán az is volt a baj, hogy ennél sokkal többet vártam, így fejezetről fejezetre csalódtam, hogy mennyire ismerős, s így unalmas az egész történet és násztánc.

Kleypas: Botrány tavasszal – Mint történelmi romantikus: 60% a történelmet díszletként használva szórakoztató románc.

Szubjektíven: 40% hiába kerestem benne bármi pluszt, az írónő ugyanazt a sablont hozta újra.

MI a közös az alábbi regényekben?

• Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
• Robert Bloch: Pszicho
• Winston Graham: Marnie
• John Steinbeck: Lifeboat (Mentőcsónak)
• Daphne du Maurier: A fogadó titka

Megoldás: Tovább!

Gyerekrablós, paranoiás, küszködő.

Luke kamaszkora óta odavolt Phoebe-ért. Amikor a lány szíve összetört egy csalfa barát miatt, Luke vigasztalta meg, ejtette teherbe és vette feleségül. Hazaköltöztek Ausztráliába, Luke egyre fejlesztette a cégét, míg Phoebe családanya lett. Látszólag élik a kertvárosi idillt a kisfiukkal, míg a gyereknek nyoma nem veszik egy vidámparkban töltött napon. Fél év telik el, és Tommyról semmi hír nincs. Luke a munkába, Phoebe az altatókhoz menekül. Ám akkor érkezik egy levél, benne egy versike. Végre jelentkezik az emberrabló? Phoebe hajszába kezd a fia után, míg mindenki, a rendőrség és a férje is egyre inkább őrültnek tartja. A nő azonban nem tudja feladni a reményt, még ha szembe is kell néznie a saját bűneivel is az úton.

Az a könyv, amelynél nem tudom eldönteni, mennyire tetszett nekem ez a történet. Van, ami jó volt benne, más meg egészen irritált. De nézzük sorba!

A történet több elbeszélőt kapott, váltott nézőpontban íródott. Ez olvasóként jó nekünk, hiszen több nézőpontból ismerhetjük meg a szereplőket és a történteket. Tisztább, kevésbé elfogult véleményt alakíthatunk ki. Többet is tudunk így – a cselekmény hozta rejtélyekre így jobban tudunk választ találni. Felmerül egy ponton, mennyire megbízhatóak ezek az elbeszélők. Újabban a megbízhatatlan elbeszélős történeteket is szeretem, így nekem jó móka volt, hogy kiszűrtem, ki mit szépít vagy hazudik még nekünk – a történetben magának – is. Volt, amire egész jól ráéreztem. (Ennek mindig örülök is.)

Ahogy jönnek a versek, és nő a feszültség, megindul Phoebe hajszája/őrülete. Taylor két klasszikus thriller helyzetet hoz játékba: a Gázláng és Oidipusz esetét. Vagyis, el kell döntenünk, kinek hiszünk, és Phoebe áldozat vagy elkövető. Ő a Gázláng hősnője, akiről valaki el akarja hitetni, még saját magával is, hogy megőrült? Vagy Phoebe olyan, mint Oidipusz, aki tudtán kívül saját maga után nyomoz? Azt szerettem benne, hogy nagyon sokáig hihető maradt mindkét verzió, és nem tudhatjuk, Phoebe bűnös vagy sem.

Azzal viszont már bajban vagyok, hogy Taylor elkezdi a szereplőket egyszerre le- és felépíteni. Nem hősei vannak, hanem gyarló szereplői, akik mocskos dolgokat tesznek. Minél jobban megismerjük annál, annál esendőbbek és egyes dolgaik undoríthatnak. Luke, a látszólag mintaférj. Aki kamaszként végigment az egész baráti társaságon? Nagyon nem bírtam, hogy itt abszolút természetesnek vette mindenki, hogy Luke kamaszodni kezdett, aztán a kamaszodó lányokká váló gyerekkori barátokat sorra fektette le. Mert az olyan kamaszos tipikus, hogy barátokból dugópajtik lesznek többekkel is…

Phoebe, aki most szinte bele akar halni abba, mennyire hiányzik neki a fia. Aztán látjuk, hogy milyen anya volt abba a másfél évben, amíg mellette volt a kisfia. Ha röviden akarok fogalmazni, nagyon nem mintaanya volt. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy az a nő, aki annyira gyűlölt anya lenni, hogy csak részegen bírta ki a fiával együtt töltött időt, a gyerek elvesztése után beleroppan a gyászba.

Mindenkinek jó mocskos titkai vannak, és nem tudnák egyiket sem gúny nélkül jó embernek nevezni. Akkor mégis, kivel érezzek itt együtt? A végére a gyerekeken kívül sikeresen meg lett utáltatva velem mindenki. Nem szeretem, amikor egy szereplőt se kedvelhetek. Noha azt tudom értékelni, hogy nem tipikus hősies karaktereket kapunk, ez a ritkább verzió.

Van húzása a történetnek, a szöveg meg a thriller szórakoztató tipikus. Helyenként egyes szóismétlések zavartak – ugyanaz a kifejezés 2-3 sorban négyszer is már sok. De vannak érzelmek, van feszültség, az események pörögnek, könnyen olvastam.

A Kristály Pöttyös könyvek közül nem ez lesz a kedvencem, de nem is a leggyengébb, amit már olvastam belőlük. Ki vagyok békülve vele.

Taylor: Végzetes játék – Mint thriller: 75% sok érzelmet megragad, pörög a cselekmény, árnyalja a szereplőit is.

Szubjektíven: 65% a feszültség és a sztori ok, de a szereplők etikai leépítése nekem sok volt.

Cím: Átkozottak

Szerző: R. Kelényi Angelika – az Álomgyár sikerszerzője. Csajos, mai regényeket és történelmi romantikusokat is jegyez általában némi bűnüggyel feldobva.

Műfaj: történelmi romantikus, krimi

Cselekmény: Krisztina történész, aki a Habsburgok történetét kutatja. Vetsera Mária grófnő tetemét elrabolják, majd egy különös helyen bukkannak fel a maradványok. Krisztina Bécsbe utazik válaszokért, miközben a 13 halálállal átkozott Ferenc József története is felsejlik.

Várható megjelenés: őszi kiadás van meghirdetve

Miért várós?

• A szerző történelmi színezetű regényeit falom.
• Sisi és a Habsburg-átok? Rudolf tragikus története? Kamaszkoromban nagyon rá voltam kattanva, és bár az őrület már csökkent, azért a vonzalom még megvan.
• Érdekel, mit hoz ki belőle a szerző.

Szellemes, családi, gyászoló, indiános, családi titkos.

Ross nem tud meghalni, pedig már próbálta. Többek között túlélte egy karcolás nélkül a közúti balesetet, melyben a menyasszonya életét vesztette. Aimee nélkül Ross elveszett, és nem látja, miért érdemes élnie. A szellemvilágot kutatta, remélve, hogy bizonyítékot talál arra, a halál nem a vég. Akkor nyugodtan mehetne Aimee után. A nővére, Shelby kedvéért tart ki, aki egyedül neveli a beteg fiát. Most felkérik, vizsgáljon meg egy birtokot, ahol állítólag szellemek járnak és a múltban egy szép fiatalasszonyt megöltek. Ross elmélete szerint indián temetkezési hely lehetett. Ahogy vizsgálódik, megismerkedik a szépséges és boldogtalan nővel, Liával. Ross megint olyasmit szeretne, ami nem lehet az övé. Lia titka a birtoké, és sokak életét összefűzi, amíg megfejtik, milyen drámák zajlottak ott korábban.

Ez a könyv más élmény volt, mint amit eddig olvastam a szerzőtől, miközben mégsem annyira más. Sok mindenért hamisítatlan Picoult-történet, és az nem baj, ha egy szerző nem mindig ugyanazokat az elemeket használja a történeteiben.

Ami megvan: most is egy családi történetbe csöppenünk. 4 családi dráma kapcsolódik össze: Ross gyásza, Ethan betegsége, Lia boldogtalansága és az anyjának a szerelmi drámája. Picoult külön kezdi elmesélni, és fokozatosan érteti össze a szálakat. Mert ez is egy olyan történet, ahol minden összefügg mindennel. A szereplők sorsa nagyon szorosan összegabalyodott, és együtt kell kibontani, ha boldogok akarnak lenni.

Olyan már megírt témái kerülnek megint elő, mint pl. az abortusz. (Van egy szereplő, aki komolyan gondolkodott rajta, el is megy egy klinikára.) A gyermek betegsége, ami a szülőt is felemészti. Bár a Törékenyben más volt a gyerek baja, az alap ismerős. Hogy nevelsz egy gyereket, aki a halálos ítéletével született? Most nem ezek a központi témák, de érezni, hogy foglalkoztatja az írónőt, nem véletlenül írt ezek köré is már regényt.

Új témaként kapjuk a rasszizmust. Lia és az anyja történetében egy olyan társadalom képe bontakozik ki, amelyben az indiánok nem is voltak emberszámba véve. Ahogy jogilag is kevésbé emberek lettek – mint a sterilizálás a csökkentett letöltendőért cserébe, noha koholt vádakkal került börtönbe. Bele lehet iszonyodni, mit tettek az emberek egymással. Picoult különben pozitív hangú író, a múltba teszi ezeket a mozgalmakat és a borzalmakat, a jelent sokkal elfogadóbbnak és igazságosabbnak rajzolja. Van benne megbocsátás is, hiszen a rosszat tevőknek sem poklot adott meg. Még csak nem is ítélkezik, elfogad és tovább lép.

Ami viszont hiányzott: most nincs bírósági ügy. Helyette egy mini krimit kapunk, amelyben múltbeli bűnöket, gyilkosságot, öngyilkosságot nyomoznak ki. Picoult ezt is egyedi módon hozza. A történet kezdetén megismerjük a rejtélyt, a szereplőket – majd egy nagy fejezetben a múlt elevenedik meg. (Több idősíkú a regény.) A jelen síkjába visszatérve aztán a szereplők azt a történetet derítik fel, amit mi már pontosan ismerünk. Mivel tudjuk a válaszokat, nem is igazán a nyomozás a lényeg, nem is hagyományosan krimi a történet. Itt az a lényeg, hogy az emberekben mit indítanak el a változások, és a jelenükre milyen hatást gyakorol a múlt.

Az valahol tetszett is, ahogy az emberekkel együtt él a múltjuk, és formálja őket. A tapasztalataik teszik őket önmagukká, és a családi sebek, titkok is részei ennek. Ahhoz, hogy a jobb felé tudjanak haladni, meg kell ismerni a történeteket, feldolgozni és akkor tudnak valami több felé haladni.

Nálam az is pozitívum, hogy a szerelmi szálak nincsenek túlírva. A mitikus szál miatt van, amin felszaladt a szemöldököm (Ross vonzalma Lia felé), de ez nem nyálas romantika.

Női regény, sok érzelemmel, nagyon is emberi drámákkal, egy csipetnyi bűnüggyel és szellemes ízesítéssel. Azért a tárgyalótermi sztorik jobban tetszettek…

Picoult: Második látásra – Mint női krimi: 55% a nyomozás és az ügy egyszerű, az emberi vetületek fontosak. Abban jó.

Szubjektíven: 65% a misztikus szerelmi szálra nem voltam vevő, de hangulatos, emberi kötet.

Életmódtanácsos, szülői félelmes, emlékező.

Fredrik Backman imádja a családját. A felesége a rajongott nő az életében, a közös gyermek pedig a legnagyobb kincs. Nem is lehet könnyen szavakba önteni, mit jelent számára apának lenni. Sok mindent át akar adni, vele akar lenni, és jó akarja csinálni a dolgokat. Így mereng a céljairól és a világ dolgairól, amelyeket majd a fiának is meg kell ismernie. Számot vet azzal, milyen volt a saját szüleinek generációja, ő miket kapott az apjától. Miben más ember ő, mit tud megtanítani a gyermekének. Amikor látszólag arról beszél, hogy szereti a pankrációt vagy a fontos napok hogyan érnek az IKEÁ-ban véget, ezeken keresztül megfogalmazza, hogy kellenek a közös élmények, és milyen tanulságok voltak ezekben a saját számára. Mókás pillanatképek, életrajzi elemek és eszmefuttatások egyetlen céllal: felmérni, milyen ember is az apa, mit adhat át a fiának és kifejezze, mennyire szereti.

Ezzel a kötettel nem is kicsit vagyok bajban. Már ott megakadok, hogy miként tekintsek rá. Egyértelműen nem regény, nincs összefüggő cselekménye. Nem életrajz, bár sok életrajzi elem és történet is van benne. Esszének hosszú és személyes is. Nem novellák fűzére, de nem is egy önsegítő könyv. Kicsit van benne ebből is, abból is, de igazán egyik sem.

Ez azonban nem befolyásolja azt, hogy Backman ebben a kötetében is olyan nagy humánum van, hogy az lefegyverző. Süt a szövegből a gyermek iránti szeretet, és egy olyan világlátás, amit komolyan tudok irigyelni. Mert ez nem a rózsaszín napszemüveg esete, Backman nem reménytelen optimista. Látja, milyen ez a világ, de ennél jobbat szeretne és az egyén viselkedésében látja a megoldást. Itt megfogalmazza, milyen embernek szeretné nevelni a fiát, és ezzel megmutatja, milyen egy jó ember a mai világban is. Egy mondat volt, ami nagyon beragadt a fülembe. Arról, hogy a kedvességet ne tekintse gyengeségnek. Irodai környezetbe helyezi, és máris a lelki szemeim előtt van, hogy én is úgy érzem, ma már a naiv és kedves emberek halálra vannak ítélve. Magam sem szeretem, de már középiskolában is azon vitatkoztam a tanárral, hogy szerintem Tímea naivitása Az arany emberben nem erénye a nőnek. Ez gyengeség, áldozattá tesz. De elkalandoztam: ami jó hír, mely ez a kötet elgondolkoztatott, találtam benne a magam részére mondanivalót. Én is ezt szeretném, hogy a kedvesség ne legyen gyengeség. Pedig azt tapasztalom, hogy az.

A kötet sok-sok téma között látszólag csapong. Még az egyes részekben is volt egy felépítés, amire nagyon nem akart ráállni az agyam, és a végére komolyan zavart is. Felhoz valamit, pl. a focit. Van egy konkrét üzenet, amit ki akar hozni belőle. De nem azzal kezd, hanem hatalmas a körítés. Miért fontos, általánosságok és még saját magát is győzködi. Nem baj, ha te majd nem szereted. Annyira várom azt a ’de’ szócskát, jött is. Így tulajdonképpen addig, hogy tényleg elmondja, mit akar a foci kapcsán elmondani, volt vagy egy oldal öngyőzködés, 2-3 anekdota és egy sor általánosság, hogy a végén lecsapja a labdát és megfogalmazza a saját igazságát, a lényeget.

Az anekdoták különben is szerves részei a szövegnek. Sok-sok emlék és életrajzi elem van benne, így nem csak üzenet ez a kötet a fiúnak, de egy személyes monológ is, amiből azt is látjuk, milyen ember Fredrik Backman és miért lett ilyen ember.

Mélységei, komoly üzenetei vannak, de ezt humorosan adja át. Néha az a fentebb említett nyakatekertség is az, de jobban szerettem a történetei vagy beékelt beszélgetések humorát.

Magam idézem korábbról: Backman könyveiben, ebben is, érezni szeretek és tudok is.

Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról – Mint humoros: 90% a szerzőtől megszokott emberséggel van tele, sajátos humorral vegyítve.

Szubjektíven: 75% nem mindig szerettem humorát/stílusát. Ahogy valamit körbemagyaráz…

A világ sajnos nem játszótér. (Jackson: Ezüstút)

Az öngyilkosság a gyávák menedéke. Ahhoz kell csak igazi bátorság, hogy az ember tovább éljen. (Garwood: Ha eljó a tavasz)

– Tényleg olyan ostoba, hogy azt hiszi, van választása?
De a 163291-es Haftling nem visszakozott.
– Az embernek mindig van választása, Herr Hauptsturmführer, ha felkészült rá, hogy elfogadja a következményeket. (Donoghue: A Halálfej Sakk-klub)

Nem hozhatod helyre mindenki hibáit, Marcus. Csak annyit tehetsz, hogy a tőled telhető legjobbat nyújtod, egyik napról a másikra. (Rose: Egyedül a sötétben)

– Mi lesz Grace-szel?
Daniel megcsóválta a fejét.
– Fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Egyfajta meglepetésként ért…
– Én is tudom, milyen az – ismerte be Cole.
– Jessica miatt, ugye?
– Ennyire átlátszó lennék?
– Te nem, de Jessica igen. Mindig úgy néz rád, mintha azon töprengene, lelőjön-e.
– Ez tényleg a szerelem jele – vigyorodott el Cole.
– Honnan tudod olyan biztosan? Akárkivel találkozol, az mind le akar lőni.
– Összeházasodunk.
– Jessica beleegyezett?
– Nem.
Daniel felkacagott, s maga is meglepődött, milyen jólesett elengedni magát néhány percre.
– És hogy akarod rávenni, hogy hozzád menjen?
– Hallottál már valaha kényszerházasságról?
– Még nem, de van egy olyan érzésem, hogy nem szívesen maradnék le róla.
– Remek, mert a jelenléted úgyis nélkülözhetetlen.
– Miért?
– Mit gondolsz, ki fogja tartani a puskát? – kérdezte Cole, s mindketten felkacagtak. (Garwood: Ha eljó a tavasz)

Figyel arra, hogy ne legyen adóssága. „Ha tartozol valakinek, akkor nem mondhatsz nemet” – magyarázta. (Edwards: Tom Hanks szerint a világ)

– Úgy mozogsz, mint egy átkozott szellem. Én elég jól megérzem, ha valaki hátulról közelít, de te már kétszer a frászt hoztad rám. Tehát vagy kaptál kiképzést, vagy te vagy titokban Batman.
A férfi nevetve felhorkant.
– Na, jól van. Lebuktam!
– Úgy érted, tényleg te vagy Batman? – incselkedett vele a nő. (Rose: Egyedül a sötétben)

Néha hátrálnod kell ahhoz, hogy előreléphess. (Moreno: Ne randizz Rosa Santosszal!)

Számít egyáltalán, mennyi ideig tart egy élet: egy évig, kettőig vagy valamivel tovább? (Hamilton: A vég hősnője)