5: Benyák: Képtelen történet – Max elzárkózott a saját képzelete teremtette világba, de ott sem jár szabadon. Nem lép ki a házából, míg egy kislány kérésére nem indul küldetésre. Az utat nehezíti egy szörnyeteg, akinek úrnője van. Ahogy Max szembenéz a múltjával, arra is rá kell ébrednie, hogy az a nő nem más, mint a szívét összetörő felesége.

4: Marrs: A jó szamaritánus – Laura szereti csak azt felfogni a világból, ami neki jól esik. Szeret másokat a nyomorba dönteni és manipulálni. A házassága többek között az ilyen dolgai miatt ment tönkre, de az asszonynak esze ágában sincs elengedni a férjét és a gyerekeit. Gyilkosság, zsarolás, sötét tervek – a férje nem is sejti, mi vár rá, hogy Laura visszatérhessen.

3: Ekberg: Bomlás – Christian és Leonora együtt megjárták a poklot, és úgy tűnik, végre túljutottak rajta. A fiúk meggyógyult, életben marad. Az asszony ekkor döbben rá, hogy a férjének viszonya van egy fiatalabb nővel. Hogy útban van. Ő azonban nem szándékozik válni, és megkezdi az ellenlépéseket, aminek egy családi házaspárbaj lesz a vége.

2: Downing: Elbűvölő feleségem – fiatalos, dögös páros helyes gyerekekkel. Látszólag ők az álompár. Ám van egy sötét hobbijuk, amiben emberrablás és gyilkosság is szerepel. Meg vannak titkaik, egymás előtt is. Ahogy a felek szembenéznek azzal, egymás elől mit rejtenek, a férjnek rá kell jönnie, hogy a feleségének ellene is van egy B terve és már az élete a tét.

1: Flynn: Holtodiglan – Nick és Amy, látszólag tökéletesek együtt. A szép és gazdag lány, aki kitartott a férje mellett, amikor újra kellett kezdeniük vidéken. Csakhogy Nick unja már a nőt, szeretője van. Amy meg nem a megbocsátó fajta. Mire Nick észbe kap, Amy eltűnt és közvélemény szerint ő ölte meg. Ahogy a nő titkai nyomába ered, rá kell jönnie, hogy egy szociopatát vett feleségül, aki most rá utazik. Ő maga is játszani kezd, hogy tisztázza a nevét és előcsalja a nőt. Gyilkosság vagy erősödő frigy lesz a vége?

Szerelmes, áldozatokat hozó, kosztümös, ármányos.

Tina nemesi származású apja legkisebb gyermeke, szépséges anyja eleven mása. A lányt azonban az apja látni sem bírja, így vidékre száműzte, ahol a nagyanyja gondoskodott a neveltetéséről. Ő pedig megadta neki azt a szabadságot, amire fiatal nőként neki is igénye lett volna. Taníttatta, és a birtokon szabadon rendelkezett magával. Íjazhatott, lovagolhatott, barátkozhatott a közelben élő cigányokkal. 16-17 éves, amikor a társaságba is bevezetik. A lány szépsége gyorsan szerez neki hódolókat, köztük a nagy nőcsábász Szapáry Félixet is. Tina nem is akar esélyt adni a férfinak, aki egyre inkább beleszeret a lányba, és kész változni is érte. Ám a történelem és testvéri ármányok nehezítik, hogy a történetük boldog véget érjen.

A Hervadhatatlan tetszett, így érdeklődve vártam, mit tud nyújtani a Pitypangtánc. Némi történelem, némi romantika – összességében elmondható, hogy az összetevők egyeznek a két könyvben, így akinek az egyik tetszett, nagy valószínűséggel a másik is fog.

Ami azért kicsit zavar, hogy B. Czakó Andrea összekötötte a két történetet, ami nélkül én jobban érzetem volna magam a regény világában. A Hervadhatatlan egyes szereplőinek leszármazottja Tina és a nagymama más közös vonásokat is felfed a család asszonyai között. Nekem ez már erőltetett: abszolút jól működik a Pitypangtánc saját történetként. A családon belüli erőszak meg nem örökletes.

Ezt leszámítva egy korrekt női, történelmi regényt kaptam. A kor is eleven szereplő a történetben, nem csak háttér. Az eseményeket, a szereplők életét is alakítja, ami a világban és az országban zajlik. Ad egy képet a világháborúról, de előtte a Monarchia nemesi világát is megrajzolja. Trianon éppen csak említve van benne, de a szereplők életén keresztül még arra is rámutat, társadalmilag az milyen változásokat hozott.

De a női jelzőt nem véletlenül szúrtam oda be. Tina személyében egy modern hősnőt kapunk, aki már legtöbb vonásában modern nő. A szerző sok jó tulajdonsággal felruházta, és a szépsége csak egy a sok közül. Ő azért értékeli az embereket, akik és nem azért, amik. Húséges, tisztességes, nyitott személyiség. Más, mint egy tipikus úrilány, miközben meg tud felelni azon elvárásoknak is. Mert vonzódhat a cigány származású Kálóhoz, azt is tudja, hogy neki nemeshez kell hozzámenni, és onnan is ismerkedik, beilleszkedik a társaságba.

Női regény azért is, mert a legfontosabb konfliktusa és bonyodalma szerelmi. Félixnek bizonyítani kell a lánynak, hogy valóban megváltozott és el kell nyernie. Így van folyamat, amíg tényleg ismerkednek, szerelembe esnek, és nem csak a fizikai vonzalom miatt közelednek egymás felé. A történetet meg az adja, hogy mennyi és milyen akadályt kell leküzdeniük. Van elég sok abból is – némelyik nagyon lányregényes (az eldugott levelek), de akadnak kevésbé tipikusak is.

Abba talán bele lehetne menni, hogy mennyire hiteles, hogy a férfiak egy csapásra megváltoznak a szerelem nevében. Albert, Félix is nagy csibész volt, de jött a megfelelő nő és a teljes változás. De mivel életmódot is váltanak, felelős nemesek lesznek, gazdálkodók és üzletemberek, így azért hihetőbb, mintha csak a szerelmi életüket változtatnák meg. Különben is, Félix szimpatikus hős lett, nem akarok belekötni, szimpatizáltam vele.

A történet pedig szenvedélyes, sok érzelemmel megírva, de nem csöpögős. Romantikus, több szereplő lelkét is feltárja. Lehet merengeni, ki mit és miért tesz.

 Jól szórakoztam ezen a regényen is, az a szimpatikus történelmi romantikusra példa.

B. Czakó: Pitypangtánc - Mint történelmi romantikus: 85% a történelem több díszletnél. Nagy érzelmek, nemes hősök.

Szubjektíven: 70% nem szerettem a két történet összekötését, különben jól szórakoztam.

Irodalmi rejtély nyomába eredő, életet változtató.

Emma élete a feje tetejére áll. Az már önmagában nagy pofon, hogy a férjét mással találja együtt, pedig azt hitte, ők egymásnak a nagy szerelem. Majd a karrierje is súlyos csapást szenved, mert a gyakornoklány, akit a férje alatt talált, azzal vádolja, hogy ellopta a dolgozatát, és az irodalmi szaktekintély férj a szeretője állításait támogatja. Emma mindent hátrahagyva Londonba utazik az Államokból, ahol egy titokzatos nő olyan felfedezést ígér, amely visszahozhatja a sírból Emma karrierjét. Jane Austen elrejtett levelei nyomára vezeti, ha teljesíti a feladatokat közben. Így Emma a rejtély nyomába ered, míg a megkerülő levelekből Jane Austen elrejtett magánélete bontakozik ki előtte. Közben a saját döntéseivel is szembe kell néznie, és az egykori jó baráttal, Adammel, akit a férje miatt dobott régen.

Jane Austen regényei ma is élnek, és egészen döbbenetes, hogy micsoda történeteket inspirálnak. Már Dunát lehet rekeszteni az olyan történetekkel, melyek vagy a regények szereplőivel, vagy magával az írónővel kapcsolatosak. Még krimi is van, amiben miss Austen bűnügyeket old meg. Beth Pattillo ennél klasszikusabb formát választott, és egy modern szerelmi történetet és életútkeresést ötvöz Austen kitalált történetével.

Két dolog is van, ami Beth Pattillo könyve mellett szól, ha Austen szerető emberekről akarunk olvasni: az egyik a regény stílusa. Kellemes, könnyed, egy igazi kis nyári limonádé, de más évszakban is könnyen fogyasztható. A könnyed komédiák légköréből van benne valami, miközben a szerelmi szálak és egy kis rejtély fűszerezik a cselekményt.

Tudtam díjazni, hogy Pattillo használ romantikus elemeket, de nem klasszikus értelemben vett romantikus regényt írt. Ahogy a levelekből kibontja Jane szerelmi történetét, a jelenben Emma is szembenéz szívügyekkel. Az talán nem meglepő, hogy Austen történetének elemei a regényeiből kölcsönzöttek, míg Emma története két klisét ötvöz: a megcsalt feleség új életet kezd és a régi barát, aki igazából a nagy szerelem lehet. Ismerősek, szerethetőek, de nem nyálasak vagy túlírtak. Ez a könyv egyáltalán nem akörül forog, hogy Emma megbocsátson-e a férjének vagy repüljön rá Adamre. Így van benne szerelem és csajos olvasmány, de nem az a lényeg benne.

El is jutunk a kettes ponthoz. Az, hogy ez Emma újrakezdésének és saját magának a megtalálásának a története. Szembenéz azzal, hogy milyen hibákat vétett. Képes lesz fejlődni, és nem ugyanazokat a hibákat elkövetni. A saját útját keresi, a szakmában és a magánéletében is. Így egy olyan befejezést kapunk, ami egy olyan nőképhez vezet el, akit nem a szerelem határoz meg. Nagyon tudtam szeretni, hogy itt nem az oldja meg a nő életét, hogy összejön a megfelelő férfival. Nem a szőke herceggel lovagol el a naplementébe, hanem ez a hercegnő a saját megmentője lesz. Felismeri, hogy a saját boldogságát magának kell meglelnie és annak az embernek kell lennie, akit tud szeretni – nem mástól várni a boldogságot.

Az szerkezetileg szépen összerakott, ahogy Emma és Jane hasonló felfedezéseket tesz. Mikor döntenek mindketten a szerelem mellett, vagy mikor ismerik fel, hogy nem csak annyi az életük, hogy milyen férfi van mellettük.

Közben pedig játékossá teszi a történetet, ahogy Emma teljesíti a küldetéseket. Ezek nem kalandregényesek, inkább ahhoz adhatnak ötletet, ha valaki Jane Austen emlékhelyet akar nézni, hova érdemes elmenni.

Van folytatása is, úgyhogy nem ez az utolsó Pattillo-kötet, amit olvastam.

Pattillo: Jane Austen tönkretette az életem - Mint női: 75% játékos, kellemes hangulatú limonádé, románccal, de komoly kérdésekkel is.

Szubjektíven: 65% a hangulatát és a végét is szerettem, azért a cselekmény lassabb folyású.

• Animus: Az utolsó élet - skandináv krimi
• Gabo: Luna: Holdkelte - sci-fi
• Kossuth: George Sand és a szerelem nyelve - női, életrajzi, romantikus
• Athenaeum: A Mars pokla - sci-fi
• Álomgyár: Recepciós kisasszonyok - női, romantikus
  • Démonok ivadéka - thriller, horror
• Könyvmolyképző: Lángok kötelékében - urban fantasy
• Fumax: A Hail Mary-küldetés - sci-fi

Jövő jjjjjjjjMájus

17. Christie: Az ABC-gyilkosságok - krimi 4,5

18. Dumas: Monte Cristo grófja - kalandregény 5

19. Gardner: A szerencsés lányok esete - krimi 4

20. Ng: Kis tüzek mindenütt - női 4,5

21. Mészöly: A királyné violája - ifjúsági 5

22. Hertsgaard: Rettenthetetlenek - dokumentumregény 2

    Gaiman: A temető könyve - fantasy 4

23. Vuillard: Napirend - történelmi 5

    Bokor: Szerelmek tavasza - történelmi 3,5

Elvileg hosszú hétvége, és milyen az idő? Sötét, szürke, esős. Olvasni a házban melegben ok, de azért nem bánnám, ha jönne a tavaszi napfény is...

Kosztümös, romantikus, érdekházasságba kényszerülő.

A Brunszvik-család neve jól cseng, ám az egykori vagyon már inkább csak emlék. A grófné egyetlen reménye, ha a lányait jól sikerül férjhez adnia. A két idősebbet, Terézt és Jozefint Bécsbe viszi, látszólag azzal a céllal, hogy Beethoventől vegyenek zeneórákat. A Brunszvik-család közismerten művészetpártoló. Valójában abban reménykedik, hogy Jozefin, aki a szebb és a fiatalabb, gazdag kérőre lel. A lány szépsége Beethovent is megigézi, aki ingyen vállalja a lányok tanítását, és titkon reménykedik egy viszonzott érzelemben, miközben Terézzel jó barátok lesznek. Feltűnik az idősödő Deym báró, aki vagyona látszatával udvarolja körül a lányok anyját, és Jozefin szépsége mellett a hozományára is szemet vetett. Ám a lány szeme egy tehetséges karmesteren és zongoristán, egy szép fiatalemberen akad meg. Sigismund azonban társadalmilag mélyen a lány alatt áll.

Bokor Pál történelmi regénye jól eladható azzal, hogy Beethoven és a Für Elise története. Vajon ki a halhatatlan kedves? Azonban olvasás után nem éppen Beethoven vagy a munkássága maradt meg a fejemben.

Kezdve azzal, hogy nem Beethoven a főszereplő. Talán az egyik kiemelt mellékszereplőnek nevezném, de messze nem ő van a középpontban. Ott Brunszvik Jozefin áll, akinek jól kell férjhez mennie. Mellette ott egy erős jellemű anya és egy okos, engedékeny nővér, aki szintén ebben az időszakban dönti el, hogyan alakítsa az életét.

Érdekes, mennyire történelmi vagy éppen romantikus ez a történet. A szereplői történelmi alakok, és nagyon sok minden egybe cseng azzal, ahogy a történelmi tények is közlik. Talán Sigismund alakja az, akit írói leleménynek érzek, nem valós alaknak, bár bevallom, nem néztem utána, élt-e ilyen nevű muzsikus a bécsi klasszicizmus idején. Az biztos, hogy a Sigismund – Jozefin szerelem inkább illik egy romantikus füzetbe, mint a történelembe.

Tudtam, mi lesz a végjáték és szerintem minden résztvevőnek egyértelmű, hogy hiába van három udvarlója a történetben a lánynak, egynek van valós esélye. A vagyon, a társadalmi rang meghatározza, kivel házasodhat. Az is mutatja, hogy ez nem romantikus történelmi, hogy Jozefin elfogadja ezt, és szó nélkül hozzámegy egy hozzá képest vénemberhez, aki az anyjához jobban illene, mint hozzá. Ugyan utána kicsit játszik a szerző azzal, melyik férfihoz milyen viszony köti, de nincsenek nagy konfliktusok vagy szenvedélyek.

Talán ezt hiányoltam is kissé. Mindegy, melyik szereplőt vagy melyik kapcsolatát nézem, minden sterilnek hat. Sigismund és Jozefin között nincs lángolás, a házassága is olyan személytelen a lánynak. Teréz, aki különben a legszimpatikusabb szereplő, minden józansága és hidegvére ellenére az egyetlen, aki küzdeni próbál a testvéréért. Ha neki nem is szerezhet happy endet, a saját útját megtalálja. Itt vannak a kezdeményei, hogyan kezdi meg a gyermeknevelő munkáját, ami majd az élete is lesz.

Azt viszem magammal ebből a kötetből, hogy milyen ketrecekbe zárta a nőket a nemük és a társadalmi helyzetük. Három egészen más jellem rajza: az anya és a két lánya. Csak Terézt tudtam megkedvelni, az anyjának nem szerettem a zsarnokoskodását, ha a kor szokásai magyarázzák is ezt. Jozefin meg… egyszerre áldozat is, de együttműködő fél is. Tudja, a helyzete mit tesz neki lehetővé, és aszerint lép hol meglepően naivan, hol nagyon csalárdan.

Beethoven alakjában egy-egy felvillanás van, ami emlékezetessé tette. Amikor kimondja, mennyire szeretne világot látni, utazni, de a hallása miatt nem mehet. Ahogy felvillan az apja alakja, aki megnyomorította a gyerekét, ha akkor még nem is tudták.

Történelmi regénynek korrekt: informatív és romantikus cselekményszálakkal dúsított. Könnyű olvasni, ha kissé érzelmileg sterilnek is éreztem. Egynek elment.

Bokor: Szerelmek tavasza - Mint történelmi: 70% érthető és könnyen olvasható, az ismert történetbe új színt hozó kötet.

Szubjektíven: 55% jól megfogja a témáját, jól ment a Teleki Blanka mellé. De az érzelmek?

Történelmi, háborús, tények mögötti emberes.

Németország vezető nagyvállalatainak vezérei gyülekeznek, a náci párt vezetősége kérette be őket. A választások közel, üres a kassza – a kenőpénzek azonnal áramolni kezdenek. A háború után pedig maradnak nekik az árnyak: ezrek és százezrek, akiket kihasználtak és elpusztítottak, míg a bevételek csak dőltek. Ausztria elnöke Hitlerhez tart megbeszélésre – döntési lehetősége nem sok van, de próbál visszaszúrni, legalább kis győzelmet szerezni. A náci hadigépezet megindul, de az angol kormány nem tud azonnal reagálni. Hiszen hivatalos búcsúztatót tartanak, ahol a német nagykövetnek: Ribbentrop pedig lelőhetetlenül fecseg teniszről és süteményt eszik. A náci érzelmű osztrákok Bécsbe lettek csődítve, hogy üdvözöljék az érkező Hitlert. A náci hadigépezet azonban megakad az úton, az emberek pedig csak várnak és várnak…

A Goncourt-díj irodalmi elismerés, amelynek most kicsit utána is néztem. A XX. század eleje óta adják ki francia íróknak, egy jelképes összeg jár mellé. Viszont, Franciaországban annyira neves díjnak számít, hogy ismertté teszi a szerzőt és a művet is. Olyan szerzők kapták meg többek közt, mint Proust, Druon, Merle, Simone de Beauvoir. Vagyis, neves társasághoz csatlakozott 2017-ben Eric Vuillard.

A Napirend a II. világháború regénye. Pontosabban, a kezdeteké. Hogyan szerezték meg a nácik a hatalmat, az Anschluss, a villámháború kezdete. Tanuljuk történelemből, sokan foglalkoztak a témával. Mivel tud többet Vuillard?

Nem a tényeket meséli újra. Azok adottak. Viszont, közel hozza a történet fontos szereplőit, az embereket. Őket mutatja meg, mit tettek és kis lépések is hogyan vezettek el a világháborúhoz. Már szinte anekdoták, csak éppen nagyon komoly tények vannak mögöttük. Vegyük csak a német sereg Ausztriába vonulását! Lehet azon mosolyogni, hogy egy-egy gép meghibásodott, és a tankokat vonatra kellett rakni, mert nem tudtak az úton haladni szerelési gondok miatt. De attól még ott a kikezdhetetlen tény, hogy a nácik jöttek, láttak és győztek.

Összetett élmény a kötetet olvasni, keverednek a benyomások és hatások. Vuillard visz bele humort, és ez egy szórakoztató, nagyon olvasmányos, könnyed és egyedi stílusú kötet. Csak éppen mindaz, amit így elmond, nagyon is tragikus. El tudja érni azt, hogy nevetünk azon, amin sírni kellene, és nagyon oda is vág, amikor igazán felfogjuk, milyen játszmába lettünk itt beavatva. Mennyire álszent, számító és gyakran kabaréba illő is az egész történet. Ha eddig nem tudtuk, mennyi bőr volt a náci rezsim vezetői képén, itt megbizonyosodhatunk a vastagságáról. Birodalmi méretű az is.

Nem kapcsol direkt a jelenhez semmit. A legtávolibb kép, amit konkrétan megmutat, a nürnbergi perekről való. Viszont, meg lehet találni azokat a pontokat, amelyekkel mégis maivá válik. Egyrészt azt, hogy mennyire hazug és csalfa játék is a politika. Mert naiv dolog lenne azt hinni, hogy azóta nem élnek ilyen trükkökkel. Még talán szemnyitó is lehet, hogy legközelebb belegondoljunk, mi van a színfalak mögött. Másrészt, az nagyot bök, ahogy rámutat arra, a gazdasági elit hogyan járult hozzá a náci rezsimhez, mennyi hasznot húzott belőle. Ott pedig nem működik a felelősségre vonás elve. Volt, aki fizetett – nagy nehezen, évekig tartó pereskedés után – jóvátételt, de az Opel, Siemens, Allianz és társaik neve nem kapott olyan szégyenbélyeget, mint pl. a németek kollektívan.

Élmény volt olvasni – fogom is ajánlani, nem csak azoknak, akiket a II. VH érdekel.

Vuillard: Napirend - Mint történelmi: 100% stílusos és informatív, humort is becsempészve kemény témát tárgyal.

Szubjektíven: 100% hátteret és emberi nézőpontot adott a történelmi tényeknek egyéni ízzel.

Elena szeret jótékonykodni, és a házát olyan embereknek adja ki, akiket szinte mutogathat. Mia jól beleillik a képbe: nem csak egyedülálló anya, de művész is. Elena annyira jótékonykodni akar, hogy még azt is a nőre kényszeríti, hogy félállásban nála takarítson, mert azt hiszi, így biztos keresethez juttatja és mellette marad ideje a képeire. Nem veszi észre, ezzel mennyire megalázza a másik nőt.

Mia lánya, Pearl azonban nagyon rosszul érzi magát attól, hogy az anyja Elenáéknál takarít. A lány összebarátkozott Elena kisebb fiával és a nagylányával, miközben a nagyobb fia tetszik neki. Amikor a jóképű fiú felfigyel rá, Pearl a titkos barátnője lesz, és rendszeresen eljárnak a srác egy barátjához, ahol össze is fekhetnek.

Elena lánya teherbe esik a barátjától, és magában már terveket sző. Ahogy a fiúnál finoman érdeklődik, mit szólna családhoz, szembesülnie kell vele, hogy a fiúnak esze ágában sincs apának lenni, alig várja, hogy véget érjen a tanév és mehessen egyetemre. A lány így nem is mondja meg neki, hogy gyereket vár. Pearl lesz megkérve, hogy vigye el abortuszra. Pearl nevét használja, majd tartja a távolságot a barátjától. Ő annyit fog fel ebből, hogy már nem szexelnek, így szakít is a lánnyal.

Közben Elena és Mia egymásnak feszülnek. Elena egy barátnője nem tudott teherbe esni, és örökbe fogadna egy talált babát. A szülőanya azonban jelentkezik a babáért. Mia visszaadná az anyának, Elena szerint a nevelőszülőknél kellene hagyni. Tárgyalás lesz belőle, és megosztott lesz a kisváros, ki kinek adná a babát. (A nevelőanya kapja, de a szülőanya visszalopja és Kínába szöknek.)

Elena nyomozni kezd Mia után, és rájön, hogy a nő béranya volt sikeres kezdő fotósként. Azonban nem adta át a babát, megszökött vele. Pearl az a kicsi. Ráadásul a klinikán szembesül azzal a listáról, hogy Pearl elvetetett egy gyereket. A kisebb fiának esik neki, hogy mit műveltek, mire a srác fájdalmasan közli, hogy ők csak barátok voltak, mert Pearl az üresfejű bátyját választotta helyette.

Elena kiakadva mond fel és rúgja ki a bérletből Elenát és a lányát. A saját lánya később vallja be, neki volt abortusza. Elena és Pearl elmennek, a nő installációit hagyva hátra, melyekkel Elena családjának tagjait ábrázolják jelképesen. Elena kisebb lánya, aki rajongott Miáért, felgyújtja az anyja házát és megszökik.

Természetfeletti lényes, jóslatos, felnövő, célponttá válós.

Látszólag olyan nap volt, mint bármelyik másik. Egy család élete azonban örökre megváltozott. Egy Jack nevű ment be hozzájuk, és végzett sorra a család tagjaival. Megölte a szülőket, a kislányukat, majd a legkisebb jött volna, a bölcsőbe fekvő kisfiú. A mozgékony, szívesen elkóborgó gyerek azonban a maciját létrának használva kilógó, és a nyitott ajtón a házból is kijutott. Egy közeli temetőbe jutott, ahol az anyja szelleme kérte a kísérteteket, hogy fogadják be a fiát, kapjon menedéket a Jack nevű elől. Megteszik, és az Owens házaspár magához veszi a kicsit. Megszervezik, hogy a gyerek a kriptában lakjon, jusson neki élelem és ruházat is, a szellemek pedig tanítják. A nevét is elrejtik, Senki Owens lesz belőle, a temető védence. Sen, ahogy nő, egyre több mindent fedez itt fel. Elásott kincset és szörnyet éppen annyira, mint egy boszorkányt és a vámpírok kapuját, miközben Jack még vadászik rá.

Neil Gaiman olyan mesélő, aki még gyerekeknek is úgy mond történetet, hogy egy felnőttet is meg tud vele fogni. Vagy A temető könyve nem is gyerekkönyv? Azért az ifjúságiba mindenképpen belefér, ha használ is horror elemeket.

Játékosan teszi azt is. Vannak szellemek, boszorkány, vámpírok, szörnyek és titkos társaság is benne, amely rituális gyilkosságra készül, hogy egy jóslat ne teljesedhessen be. De egyiket sem írja olyan véresre vagy félelmetesre, hogy igazán horrornak nevezzem. Pont annyira sötét és ijesztő, hogy fiatalabbak is kézbe vehessék rémálmok nélkül. Még szinte egzotikussá is teszi, hogy milyen lehet egy temetőben felnőni szellemek és más természetfeletti lények között. Kalandos, csak néhol sötétebbek ezek a kalandok.

A felépítése nem is igazán regényt juttatott eszembe, hanem egy novellafűzért. Sen személye összeköti őket, lineárisan halad előre az időben, de az egyes részek között nagy ugrások vannak. Látjuk a szinte babát, az 5-6 éves kisfiút, a kiskamaszt, majd a távozó fiatalembert is. Éveket ugrunk, és közben egy-egy kaland, egy-egy felfedezés van kiemelve.

Általában egy-egy új lényt, új szegletet fedez fel bennük a temetőben. Észre is vettem magamon, hogy jobb, ha az egyes fejezetek között tartok egy kis szünetet. Akkor kevésbé mosódik össze a fejemben, és külön jobban értékelem őket. Talán a boszorkányos volt a kedvencem és a holtak tánca tetszett legkevésbé, ha fel is ismertem benne a középkori haláltánc modern változatát.

A keretet adja a Jack nevű, talán ez sikerült kevésbé. A nyitány még a helyén, de a magyarázatot nem szerettem, miért kellett a gyilkosságokra sort keríteni. Pont olyan jóslat volt, ami messziről üvölti, hogy önbeteljesítő. Ahogy Voldemort is maga teremtette meg az ellenfelét, miközben egy jóslat ellen lépegetett, a Jack is.

A történet során Sen fel is nő. A kisgyermek korban még látványosak a változások, és nem csak a testi fejlődésben. A naiv, mindenre rácsodálkozó gyerek komolyodni kezd, bár azért marad benne a gyerekből is, hiszen a továbblépés egy új kaland lesz a számára.

Talán ezt szerettem Sen alakjában. Ahogy nyitott, felfedezi maga körül a világát és nem fél beleugrani új dolgokba.

A kiadáshoz hozzá tartozik az is, hogy helyenként rajzok kísérik a szöveget. Általában inkább a fejezet elején vannak, és kicsit közelebb hoznak egy-egy szereplőt vagy helyszínt. Ebből viszont a keret maradt emlékezetes, a nyitány a Jack nevűvel. Elnézegettem őket később is, de abban éreztem leginkább azt a sötét hangulatot, ami a történet sajátja.

Megírva is korrekten van, nincs túlírva, érthető és hangulatos is.

Sok Gaiman–történet került mozivászonra, mesére vagy éppen sorozattá. Egy animációban megnézném ezt a történetet is.

Gaiman: A temető könyve - Mint fantasy: 75% horror és ifjúsági elemekkel variálva, meseszerű és sajátos hangulatú kötet.

Szubjektíven: 65% az egyes történetek, mellékszálak tetszettek, de a végével még hadakozok.

Politikai, társadalmi, leleplezős.

A kormányok nem kötnek mindent az állampolgárok orrára. Gyakran mélyen el van rejtve, milyen üzelmeket folytatnak, egyes intézkedések mögött mi a valódi ok. Vannak azonban olyan személyek, akik részei az államapparátusnak, de nem tudják lenyelni, amit tudnak, amit mindenki másnak is tényként kellene ismernie. Belőlük lehetnek a leleplezők, akik az általuk megszerzett adatokat nyilvánosságra hozzák. Korunkban Edward Snowden a legismertebb, aki valahol Moszkva mellett él, és reménye sincs, hogy egy napon hazatérhet az Államokba. Ő volt az, aki átadta a sajtónak az anyagokat, melyek bizonyítják, hogy a kormány lehallgatja a polgárait és gyűjti az adatokat. De nem Snowden volt az első. Mark Hertsgaard két korábbi esetet is ismertet, amikor a leleplezőknek szintén fizetni kellett azért, mert szolgálati titkokat osztottak meg a sajtóval.

Edward Snowden nevét ismerjük – szerintem az is hallotta, aki nem tudná megmondani, milyen történet fűződik hozzá. Már szinte popkulturális jelenség is lett belőle. Filmet készítettek róla, megjelentette a saját könyvét. Meg, ahogy a jelen példa is mutatja, írnak róla.

Mark Hertsgaard kötete könyvként került kiadásra, de ahogy olvastam, végig az járt a fejemben, hogy egy újságban is működne cikksorozatként. Nem esett jól ebben a formában olvasni, és nem csak azért, mert kicsit sem regényszerű. (Nem is akar regény lenni, így ezt nem kérhetem számon, ez NEM regény.)

Az újságírás az, ami a stílusában is nyomon követhető. Tényszerű, interjúkkal és adatokkal alátámasztott. Ha úgy tetszik, kifejezetten száraz anyag. Hiába érdekelt különben a téma, ebben a formában nagyon hamar unni kezdtem az egészet.

Ennek egyik oka, hogy nem a leleplezők történeteit meséli el. Arról szívesen olvastam volna, konkrétan mi történt, hogyan lettek ezek az emberek leleplezők. Minimálisan van érintve – elég nagy közhelyekkel – miért léptek erre az útra. Az, hogy konkrétan hogyan csempészték ki a bizonyítékot, kinek és hogyan adták át, milyen megtorlás és intézkedések jöttek, valami minimálisan is kalandosabb, nem került be a kötetbe. Ahogy már említettem: tények orrvérzésig, ami az egésznek a hangulatát lehúzza.

Viszont, arról hosszas eszmefuttatások vannak, hogy miért jött létre a leleplezők jelensége, és milyen jogi eszközök állnak rendelkezésükre. Elég kritikus a szerző hangja, de ezt meg is tudom érteni. Konkrét példát is hoz arra, hogy aki nem a sajtóhoz ment, hanem a szolgálati utat betartva igyekezett változást elérni, semmit nem ért el és még pórul is járt.

A másik oldal érveit is nagyon gyorsan elintézi. Utal rá, hogy egyes érzékeny adatok tekintetében attól félnek, hogy emberek sérülnek a kijutásuk miatt. De konkretizálva ez sincs, pedig ezt is szívesen elolvastam volna. De így elveszik az érvek tengerében.

Hertsgaard a saját véleménye mellett érvel, és mintha az egész könyv azt támasztaná alá, hogy a leleplezők hősök, és meg kellett tenniük, amit. Még csak az sem elég hangsúlyos benne, hogy magába a rendszerbe kellene olyan változást eszközölni, hogy ne kelljen ilyen tettekre rászánni magukat, hanem valóban a szolgálati út betartásával is lehessen eredményt elérni.

Jól mutatja, mennyire nem fogott meg a könyv, hogy puskáznom kell, Snowden mellett kik vannak még említve és ők mit lepleztek le. Előkerül Thomas Drake esete és az iraki háború.

Sajnos, előismeret is nagyon kell hozzá. Ha nem vagyunk képben az éppen említett amerikai politikával, nem fogjuk érteni még azt sem, mit is lepleztek el ezek az emberek.

Hertsgaard: Rettenthetetlenek – Mint dokumentumregény: 50% tényszerű, érvekkel bizonyítja az igazát – de egysíkú, száraz.

Szubjektíven: 15% a tényleges történetek csak érintőlegesek, és nagyon USA történet marad.