Világmentő, harcos, hatalomért küzdő.

Asami fogságba esett, és a Triád rá akarja venni, hogy egy léghajót gyilkos fegyverré alakítson át nekik az apja tervei alapján. Asami ellenkezne, de tudják, mivel lehet megzsarolni. Az emberi élet érték a lánynak, és megvan a maga terve is. Miközben látszólag együttműködik, elrejt egy meglepetést a munkájában. Közben Korra a kiszabadításán dolgozik a fiúkkal – a terv kockázatos, de bevállalják. Olyan megoldást keresnek, mellyel minden embert megvédhetnek. Még talán arra is lesz esélyük, hogy a szellemvilág lakóit megbékítsék és bevonják az események alakításába. A légidomárok pedig a szellemvilág átjáróját őrzik, amit a polgármester ostrommal fenyeget. A választásokba bekapcsolódó Zhu Li is állást foglal a kérdésben. Mert a választások nem csak azt döntik el, ki vezesse a várost, hanem a szellemvilággal való kapcsolatról is döntenek ezzel.

Szépen zárja a történet eseményeit, és pont azt nyújtja, amit az előzmények alapján elvár az ember. Csak éppen nem bírok szabadulni attól a gondolattól, hogy nagyon nem olvasóbarát módon lett kiadva Korra története.
Hiszen egy nagyon vékony kötetről beszélünk, amit ráadásul jó magasra is áraztak be. A történet pedig annyira egy, hogy egyetlen oka lehetett annak, hogy 3 kötetben jött ki: a mocskos anyagiak. Ez eléggé le is lombozott. Azzal vigasztalom magam, hogy Aang képregényét legalább egyben hozzák majd.

Minden cselekményszál itt éri elő a tetőpontot. Össze is kapcsolódnak, a végén egy helyszínen dől el minden konfliktus végjátszmája. Nagyon érezni is, hogy az előző részek is ide vezettek – itt már nincs újdonság, minden arra a végső csatára összpontosul, és a cselekmény egyéb részei már nyílegyenesen ide mutatnak. (Nincs is különben sok előzmény, maximum annyi, hogyan érkeznek az egyes szereplők a végső csata helyszínére.)
Nem is történik itt már más, minden szereplőt ide összpontosítanak, hogy a végén mindenki megkapja, ami jár neki. Ebben nagyon mese, minden tökéletes véget ér. Még a gonosznak sem kell komolyan megfizetnie, ez egy igazi happy end zárlat.

Hiányoltam is a feszültséget, annyira egyirányú a cselekmény, hogy izgalmas pont azért nem is tud lenni. Gyorsan történik sok minden, és mindenki vív még egy csatát. Olyan érzet volt, mintha fogná a szerző a szereplőket, mindenki kap egy-egy jelenetet, és csak pipálja a kötelezőket.

A szereplők már nem fejlődnek, maximum kimondanak valamit, amitől megint szimpatikusak és helyreáll a világ rendje. Korra szülei megbékélnek azzal, kit szeret a lányuk és Mako is áldását adja arra, hogy az exei egymásban lelték meg az igazit. (Különben Mako és testvére azok, akikkel látványosan nem tud mit kezdeni a történet, itt már nagyon periférián vannak és keveset szerepelnek.)

A sorozat humora azért meg tud jelenni. A mellékszálakon akad egy-egy karakter, aki még mindig könnyedebb és nekik jutnak a mosolygós egysorosok is. Korra és a főszereplők már komorabbak, és nehezebb döntéseket hoznak.

Grafikában pont olyan, mint az előző két kötet. Hozza az anime képminőségét, és a mozgások is elég dinamikusak. Egyes hátterek nagyon sivárra sikerültek, de különben nem kötnék bele.

Összességében a történet korrekt zárása, egy korrekt Avatar-sztori, csak nagyon ellenszenves, ahogy a kiadó 3 részre törte.

DiMartino: Hatalmi harc 3. Korra legendája - Mint képregény: 65% az anime minőségét hozza képben. Meglepetés nincs, de korrekten zár.

Szubjektíven: 55% nagyon ellenszenves a három részre bontás, ez már nem több a zárásnál.

Kísérletes, kamaszos, menekülő.

El előtt már 10 gyerek szenvedett a laborban, hogy a tudósok eljuthassanak arra a pontra, hogy a természetfeletti fegyverkezésben megelőzzék a Szovjetuniót. Hat, vagyis Francine kiskorától más volt. Fiatalon kerül be a laborba: az ő képessége, hogy a jövőből lát bevillanni képeket. Az apja ezt szerencsejátékozásra használta, itt addig akarnak eljutni, hogy Hat ne csak előre lásson, legyen képes változtatni is az eseményeken. Francine szembesül azzal, milyen embertelenül bánnak itt a gyerekekkel, vele is, és ez sem jobb, mint az apja. Érzi azt is, hogy valami nagyon rossz közeleg. Szökni kell, de ez nem egy olyan hely, ahonnan csak úgy el lehet menni. Összefogva pár gyerekkel, köztük azzal a fiúval, aki annak idején segített neki menekülni az apjától, és akinek szintén képessége van, belevágnak.

A Stranger Things is olyan franchise lett, amihez már van minden. Ott a sorozat, regények, játékok, képregények… Már szinte várom, hogy bejelentsék, lesz film is. De egyelőre maradjunk a képregénynél.

A sorozat második kötete távolról kapcsolódik El (a Tizi-t minden erőmmel feledni kívánom!) történetéhez. A lány mindössze egyetlen jelenetben látható, akkor is csak távolról, ennek a sztorinak a hősnője csodálkozik rá. Az első képregénnyel nincs kapcsolatban, mindkettő az univerzum egy kevésbé kidolgozott darabját bővíti, de más-más részét. Vagyis, nem kell az értéséhez a Stranger Things 1.

Egyszerű, de jól összerakott történetet kapunk. Kicsit fel is idézte bennem King Tűzgyújtóját, csak itt gyerekekkel kísérleteznek. (A Tűzgyújtóban egyetemisták kapták a szert, bár tény, hogy amikor Charlie megszületett, és képessége volt, meg akarták szerezni maguknak.) A történet Francine szemszögéből van bemutatva, és egyre jobban mélyíti el, hogy mennyire barbárság, amit a gyerekekkel művelnek. Francine szeme rányílik a hely bűnös voltára, és vele együtt mi is jobban megismerjük a helyet, a dolgozókat és a látszólag nagy fegyverkezési versenyt, ami a későbbiek ismeretében totális elmebaj.

Vékony a kötet, a terjedelméből fakadóan nem is egy összetett sztori ez, de jól áll neki az egyszerűsége. Hatásos az üzenete, és a labor kegyetlen légkörét így is sikerül visszaadni.

Francine nagyon szerethető hősnő lett, megkedveltem a lányt. Fiatal, sok mindenben bizonytalan is, és a családból súlyos sebeket hozott magával. De harcos, és helyén van az erkölcsi érzéke. Valahol nagyon durva is, ahogy egy gyerek mennyivel tisztábban tud látni, mint a felnőttek, akiknek itt a gondjaira van bízva. (Talán túl démoni is az ügynök alakja, de a sorozathoz passzolt, ott is ezt az irányvonalat folytatták.)
A mellékszereplők halványabbak nála, kevés vonással jellemzettek, de nem is rajtuk van a fókusz. Az intézet és Francine a lényeg.

Beletettek egy nagyon halvány szerelmi szálat is, ezzel erősítve az ifjúsági jelleget. Szerencsére ez csak színezi a történetet, nem a fő szálak közé tartozik.

A rajzok kevésbé tetszettek, mint maga a történet. Miközben egy-egy képen nagyon el vannak kapva az alakok, és szinte szépek, a többség sokkal egyszerűbb. A hátterek is szinte csak egy-egy vonással vannak megragadva. Az arcokon és arckifejezéseken van a súly, az érzelmek át is jönnek, de valahogy… olcsóbb rajzfilmesnek hat. Főleg a borítóképekhez képest.

A történet lekötött és jó adalék volt az univerzumhoz. Az csak sajnálatos plusz, hogy vékony kötet, kisméretű – ehhez képest drága. Az a nagy, piros Stranger Things felirat sokba kerül.

Houser: Hat – Stranger Things képregény 2. - Mint képregény: 70% korrekt kiegészítője az univerzumnak. Kerek, érdekes sztori és új hős.

Szubjektíven: 75% Francine és a srácok szimpatikusak, jó a légköre is, még a rajz is korrekt.

Mivel holnap anyák napja, ma olyan regényeket keresünk, melyekben anyák a főszereplők, és a regény cselekményében is nagyon fontos az anyaság.

A borító kis részlete adott, mi a regény? (Ahol több kiadás van, nem a filmeset választottam. Az már dupla súgás lenne...)

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, régi titkot felfedő, bűntudatot cipelő.

Thea a férjével bérel ki egy kastélyt, amelyhez rejtélyes esetek kapcsolódnak a múltból. Három lány is itt lelte a halálát – az egyik eset kb. 35 éve volt, és Thea nem tud szabadulni a történettől. Elita szépséges cigánylány volt, akit tavaszi áldozatként beállítva hagytak hátra. A nő nem hiszi, hogy a lány mostohabátyja volt a gyilkos. Nyomozni kezd, előássa a múlt darabkáit, aminek sokan nem örülnek és nem is akarják elmondani neki, mi történt itt 86-ban. Thea azonban nem tud leállni, a történet túlságosan is a saját sebeit tépi fel az eltitkolt múltjából. Elita ügye mellett a sajátjával is szembe kell néznie.

Kell neki egy kis időt adni, de aztán magára talál a regény. A sorozatba is jól illik, aki eddig olvasta, nem e kötet miatt köszön el.

Skandináv krimi, és szépen ki is tudom pipálni, amit az ilyen történetekben várunk.
Thea egy szenvedő hősnő, aki állhatatosan kinyomozza a történteket, és közben küzd a múltja árnyaival. Thea nem az, akinek mondta magát, és nem véletlen, hogy Elita ügyét nem tudja elengedni. Thea is cigánylány volt, de megszökött és új életet kezdett, új néven és tagadva a származását. Szimpatikus, jót akar, de a titkok lassan felőrlik. Ahogy általában az ilyen szereplőknél lenni szokott, inkább sajnálni tudtam, mint kedvelni. Alapvetően pozitív karakter, és a sötét titka is inkább önvédelem, mint gonoszság. Ha nem teszi meg, amit, csúnya vége lett volna a történetének. Az már más kérdés, mennyire sikerült így boldognak lennie. A szerző érzékenyen nyúl az alakjához, és lélektani mélységgel boncolja, hogyan érez és miért képtelen elengedni az ügyet.

A világképe és a hangulata is sötét. Áthatja az egészet az értelmetlen tragédia, a tagadás és az egésznek az elfojtó volta. Nem is könnyű ezért olvasni – letöri az embert, még akkor is, ha a bűnügy nem brutális vagy mocskos. Egyszerűen az atmoszférája átható és nehéz. Ami a regény értéke, de nem könnyíti meg az olvasást.

Végül, van társadalmi kérdéskör benne. Egyrészt, megjelenik, hogy a cigányság hogyan kötődik a bűnözéshez, egy szegénység – bűn jellemezte kultúra képét ragadja meg, amit örökítenek a következő generációra is. Ezért kellett Theának szökni: ha marad, neki is ez lett volna a sorsa. Elita kapcsán nem is a környezetből jön a rasszizmus vagy a lenézés, inkább Thea az, aki érzékeny a témára, és más megközelítést használ. Nincs arra utalás, hogy a rassza miatt történt volna a lánnyal, ami.

A történet lassan is bomlik ki. Megismerjük a szereplőket, Thea lassan kezd beilleszkedni és sokat gyötrődik. A nyomozása esetleges, és csak akkor indulnak be az események, amikor a családja rátalál és nyomást kezd kifejteni rá. Bár krimi, van nyomozás, nem annyira a cselekmény a lényeg, sokkal inkább éreztem fontosnak Thea alakját és az ő lelki útját.

Még azzal is viaskodom, mennyire tetszett a történet megoldása. Nem ezt vártam, szépen le is van vezetve. Korrekt, de valahogy… egyszerű? Abból is azt érzem ki, hogy az emberek maguknak okozzák a legnagyobb bajokat, és ha elkezdenek beszélni, nem csak elfojtanak dolgokat, akár a tragédia is, de a következményei mindenképpen elkerülhetők lettek volna. Így viszont sokan bele lettek kényszerítve évtizedekre egy titok megőrzésébe és a bűntudatba.

A második felére már beszippantott, de addig azért küzdöttem vele. Túl sok a szenvedés, bűntudat, és olyan sok minden értelmetlen is. Nem egy szórakoztató darab. (Igaz, a sorozat egy kötete sem az.)

de la Motte: Kegyetlen tavasz – Mint skandináv krimi: 70% a zsáner elemeit korrekten hozza, miközben a hangulata átfogó.

Szubjektíven: 55% nyomasztott a hangulata, sajnáltam a hősnőt és a vége nem igazán tetszett.

Cím: Az auschwitzi hegedűs

Szerző: Ellie Midwood – magyarul ezzel a kötettel mutatkozik be.

Műfaj: történelmi

Cselekmény: Alma, Mahler unokahúga tehetséges hegedűjátékos. Zsidó származása miatt a nácik táborba viszik, Auschwitzba. A lányt a tábori zenekar élére állítanák, hogy a náci tiszteknek és ünnepségeken játszanak. Alma megtagadja, ha ez az életébe is kerül. Ám rájön, azzal a pozícióval életeket menthet – már csak a plusz fejadagok miatt is. A zenekarban pedig ott egy fiatal, magyar származású zongorista, akivel titkos pillantásokat váltanak…

Várható megjelenés: június elejére van tervben.

Miért várós?

• Igaz történet alapján – lekötnek a hasonló, túlélőkről szóló történetek.
• A zenei szál. Érdekelne más környezetben is, így pláne érdekes.
• Mivel igaz történet az alapja, egyelőre igyekszem megállni, hogy megnézzem, mi lesz Alma sorsa. Inkább elolvasnám.

Háborús, hatalmi harcos, démonokkal és szívügyekkel küzdő.

A párbaj után Arlen és Ahmann eltűnnek. Lezuhantak, és a mágikus kockák sem fedik fel, mi történet. Mindkét népnek ki kell találnia, hogyan tovább. A Koponyatrónért azonnal megindul a harc, és Ahmann fiai maguknak akarják, míg az anyjuk azon dolgozik, hogy még egyik fia se foglalhassa el. Közben a menye is el kell döntse, ki mellé áll és milyen utat választ. Arlen népénél is a trón körüli kérdések dominálnak: kell egy örökös, és Leesha feladata lenne, hogy rájöjjön, miért nem képes gyermeket nemzeni az uralkodó. Közben a saját sorsáról is döntenie kell. Eközben Arlen szövetséget igyekszik létrehozni, hogy egy merész tervvel a démonok torkának ugorhassanak, míg az emberiség odafent a saját háborúival foglalkozik.

Bár élveztem a regényt, és jól szórakoztam, azért már kezdem érezni a rétes effektust. Vagyis, csak nyújtják és nyújtják…

Téglányi a kötet, és meg is van töltve cselekménnyel. Végig izgalmas, lekötött, csak éppen azt nem éreztem, hogy a fő szál haladna előre. Ez mégiscsak a démonok elleni harcról szól, amiben alig történik valami előrelépés. Arlen és Ahmann szála az, ami a legkevesebb oldalszámot kapta a történetben, pedig ott van az a történet, az izgalom az elmedémonnal, ami legjobban érdekelt volna.

Fent nem a démonokkal küzdenek, hanem mindenki a trónok körül ármánykodik, vagy a saját szerelmi életét igyekszik rendbe rakni. A nagy egészhez képest olyan jelentéktelennek érzem, melyik trónon ki ül… Olyan elkeserítő is, amit ki is mond az egyik szereplő, hogy nem kellenek a démonok az emberiség bukásához, elintézik ők magukat segítség nélkül is.

Zavart az is, hogy a három kiemelt női hős közül csak egyet tudtam kedvelni. Ashia itt szembesül azzal, hogy milyen ember a férje, és neki milyen szerep jut a történetben. Most eljut addig, hogy ne csak bábu legyen más játszmájában, és felpörögnek körötte az események. Pozitív céljai vannak, és attól szerethető, amennyire kötődik a kisfiához.
Inevera és Leesha azonban eléggé számító dögök a szememben, és nagyon nem szerettem a játszmáikat. Leesha a terhessége miatt csal és hazudik, és nagyon utáltam, amit majdnem a könyv egészében művel. Ha megtette, amit, vállalja is a felelősséget! Akkor azért kicsit nőtt a szememben, amikor elkezdte az igazat mondani, ha ezzel a saját szívét is törte össze. A politikai játszmákba fokozatosan keveredik bele, azoknak megvolt a saját izgalmuk.
Inevera, akinél még csak azt sem tudom mondani, hogy legalább pozitív célok vezérlik. Nála azt érzem, a saját hatalmának óvása, ami leginkább mozgatja. Nagy játékos, de kegyetlen, számító és álnok is. Ő van a listám alján.

A nézőpontok váltogatva vannak, és minden szereplő életében más kalandok érkeznek sorra. Tragédiák, diadalok – változatos, és Brett mer pozitív szereplőket ölni, nagy csavarokat kitalálni. Csak éppen ez már a negyedik rész, és nem látni a végét. Ahogy már írtam, pont a démonos szálat vette ki majdnem.

Az eddig bemutatott világot kicsit bővíti csak, bár az megint érdekes volt. Az elmedémon kicsi része messze a legjobban megmozgatta az agyam. Az ígér egy izgalmas folytatást, és egy olyan szemszöget, történelmet, amit eddig nem kaptunk.
Szerettem azt is, ahogy Arlen és Ahmann most végre összecsaphatnak, mármint a hitükkel és a meggyőződéseikkel, nem fegyverekkel. Eddig nagyon Arlen drukker voltam, de így mindkét fél érvrendszerét meg lehet érteni, és nekem most kezd látszani, hogy Ahmann is egy jó cél érdekében dolgozik, és nem annyira hataloméhes dög, mint a neje. Most, hogy Inevera nincs mellette, pozitívan fejlődik a karakter és szerintem jobb döntéseket hoz.

Sok-sok pozitív jelzőt tudok találni hozzá: kalandos, csavaros, izgalmas, tartalmas és a szereplői is összetettek. Azt az egyet nem tudom elnézni, hogy a démonos szál olyan lassan halad, míg az emberi trónok harca izgalmas ugyan, de a fő történetet nézve időhúzónak érzem. Tévedés azért ne essen: nagyon várom a folytatást, olvasni fogom tovább – mert összességében szerettem ezt a regényt.

Brett: Koponyatrón – Mint fantasy: 75% izgalmas sztori, összetett karakterek, nézőpontváltásokkal – de alig halad.

Szubjektíven: 85% bár sok szereplő irritál, meg tud lepni, szórakoztat, és változatos is.

Korrupciós, nyomozós, gyilkost kereső, családi titkos.

Nell Flynn FBI ügynök egy temetésre érkezik haza, az apja halt meg egy balesetben. Míg otthon van, az apja legutolsó társa, Lee bevonja egy gyilkossági ügybe. Egy prostituált tűnik el, majd kerül elő a holtteste, olyan módszerrel, ahogy évekkel korábban is történt már. Egy sorozatgyilkos szedné az áldozatait? Mivel a prostituáltak a társadalom peremén állnak, nem csinálnak belőle nagy ügyet. Nell azonban beleveti magát az esetbe, és egy korrupciós ügyre bukkan – rendőrök is érintettek egy mocskos hálózat működtetésében. Amikor kiderül, hogy az apja is játékban volt, és a halála sem biztos, hogy baleset volt, már nem tud kiszállni, akkor sem, ha veszélyben az élete. Ez már nem csak egy munka a sok közül, hanem családi ügy is, ami régi sebeket tép fel.

Az előző Alger-kötet tetszett, így most kissé csalódott vagyok. Többet vártam. Izgalmasabb sztorit, nagyobb csavart, sodróbb sztorit. Kriminek korrekt, de nem tudott magával ragadni.

A krimi elemek szépen a helyén vannak benne. Alger okosan felépít nekünk egy bűnügyet, ami nem pont az, aminek elsőre látszott. Így vannak fordulatok a nyomozásban, amit Nell logikusan és következetesen végigvisz. Elsősorban a kutatás, az emberekkel való beszélgetés dominál, és a végére némi akciót is kapunk, amikor már lebuktatni kell a rosszfiúkat.
Alger még szimpatikus szereplőt is meg mer ölni, és ez jót tesz a feszültségnek. Senki nincs biztonságban, és sokan őriznek titkokat. Nem is lehet rájönni, hogy ki lesz Nell igazi segítője, míg mások a maguk érdekében képesek elárulni és hátba döfni. Főbb és mellékszereplők is okoznak meglepetéseket, egészen a történet végéig. (Van is benne olyan csavar, igazi személyazonosság, ami annyira a semmiből jött, hogy az zavart. Pedig különben logikusan halad a szerző, így duplán fájnak az ilyen semmiből jött szálak.)

Az ügy nem az a popcorn véres szórakoztatás, amit szerettem volna. A borító jól visszaadja a regény hangulatát. Sivár, vigasztalan, szürke. Az ügy is mocskos, hétköznapi és reális. Van, amikor kifejezetten szeretem az ilyen krimiket, de most nem ilyen napom volt. Ha még egy kicsit sivárabb lenne, akkor azt is leírnám, hogy közel áll a skandináv krimikhez. Hiszen a hangulata és a világképe nyomott, a hősnőnk jó nyomozó, de a magánéletében elég nyomorult. Még kis társadalmi üzenet is van benne. Talán csak az ügy nem elég véres és brutális, de nem is minden skandináv krimi az, inkább sokkolnak. Ez nem.
Hiányoltam egy kis szenvedélyt belőle, bármilyen irányba. Nell szenvedhetett volna, megszállottan kereshette volna a gyilkost, csak lett volna erősebb érzelmi hatás a történetben és a karakterben! Megvan a maga motivációja, de valahogy unottnak éreztem a nőt végig. Mivel ő az elbeszélő is, így a történet sem tudott beszippantani.

Nell különben olyan hősnő, akivel lehet azonosulni. Megvannak a maga démonjai, nem egy hibátlan ember. Még etnikai kérdéseket is sikerül mellékvágányon beletenni, hiszen Nell az anyja révén félig mexikói. A bőrén érzi, ami a lányokat sújtja: társadalmi lenézés miatt senkit nem érdekel, mi történik velük, ideális áldozatok. Pedig ők is csak lányok, nők, mint bárki más. (A cím tetszett is, jól visszaadja a regény egy mélyebb gondolatát.)

Gyorsan olvasható, értelmes és logikus, reális a története. Olyan hősnője van, akivel lehet azonosulni. A nyomozás korrekt, és mellette társadalmi kérdéseket is feszeget kicsit. Más hangulatomban olvasva biztosan többre értékelem – nekem most lehúzta, hogy szenvtelennek éreztem, és nagyon lehangoló a sztori. Nem szórakoztatott, letört.

Alger: Lányok, mint mi - Mint krimi: 70% logikusan végigvitt cselekmény, átható és lehangoló hangulat, erős hősnő.

Szubjektíven: 50% lehangolóan szürke a világa, Nellt nem szerettem meg, szenvtelen a sztori.

Legyen igazad. Tévedj. Csak döntésképtelen ne legyél. (Berry: A Romanov-jóslat)

Igazából az egyetlen dolog, amit sajnálok a Tantrums and Tiarasszal kapcsolatban az az, hogy milyen nagy hatása lett. Megalapozta a valóságshow-k világát, ahol a nézők bepillanthatnak egy híresség életébe, vagy még rosszabb, amikor valaki attól lesz híres, hogy szerepel egy tévés valóságshow-ban. Nem a legépítőbb érzés, ha a Being Bobby Brown and The Anna Nicole Show az ember lelkiismeretén szárad. Egyesek szerint nem kizárt, hogy a Keeping Up with the Kardashians létrejötte is az én hibám, ez esetben pedig leborulok az emberi faj előtt, és a bocsánatáért esedezem. (John: Én)

– Optimizmussal még nem nyertek háborút.
– Ezért viszünk magunkkal fegyvereket. (Wesley: Hetedhét birodalom)

Nem minden bűn érdemel büntetést. Olykor a megbocsátás az egyetlen válasz. (Hoover: Merit nélkül)

Az élethez való jog ára túl gyakran a halál. (White: Lada Dracul: Egy sötét lélek)

– Valaki besettenkedik Celia szobájába éjjelente. Kikerüli az őröket, és olyan láthatatlan,… mint egy szellem.
– Ami azt jelenti, hogy okos és leleményes gyerek. Jó anyag vőnek. (Motyka: Hús és tűz)

– És mikor szokott felébredni? Beszélnem kéne vele.
– Nem kel fel magától – rázta meg a fejét. – Az átok nem múlt el nyomtalan. Ha álomra hajtja a fejét, csak csókkal lehet felébreszteni.
– Fülöp – néztem rá nagyra nyílt szemmel. – Mondd, mikor ébresztetted fel utoljára?
– Úgy egy hete, ha jól rémlik.
– Fülöp!
– Te csak ne ítélkezz, éppen most hagytad ott Floriant! Hallottam róla! – csattant fel Fülöp, és éreztem, hogy idegre szúrtam.
– Az teljesen más!
– Próbálj meg te együtt élni valakivel, aki csak akkor fogja be a száját, ha éppen kaja van benne. Jobban belegondolva, néha még akkor se. (Wesley: Hetedhét birodalom)

Amint azt mindenki tudja, a hírnév. főleg a hirtelen jött hírnév sekély, üres és veszélyes dolog, sötét, csábító ereje nem helyettesítheti sem az igaz szerelmet, sem a valódi barátságot. (John: Én)

A jelek szerint a sikernek két összetevője van, e kettő: nem félni mindent kockáztatni egy lehetőségért. (Miranda: Az utolsó vendég)

Deadpool: Gratulálok a príma végtagjaidhoz. Sajnos valamiből nekem van több.
Zombipool: Igen? Na és miből?
Deadpool: Barátból. (Gischler: Deadpool: Zsémbes zsoldos)

Úgy is meg lehet verni valakit, hogy az ember nem használja az öklét (White: Lada Dracul: Egy sötét lélek)

Boldog vég utáni kalandos, országot visszaszerző, mesés.

Hófehérke nem éppen a happy endet éli. Az almától halálra fulladt, Florian csókja visszahozta az életbe, de aztán jött a fekete leves. Nem volt választása, a herceg elvette, és most annyit akar tőle, hogy gyorsan szüljön gyereket. Florian kegyetlen, és minden királyság ura akar lenni. Hófehérke szökne és válna is tőle, csak éppen a saját királysága visszaszerzéséhez a többi hercegnőnek tanúsítania kell, hogy ő Hófehérke. Így aztán a lány útra kel, és megnézheti, a többieknek miképpen alakult a sorsa. A királysága visszaszerzése azonban még csak a kezdet: még meg kell küzdenie a férjével és a gonosz mostoha is visszatér még egy küzdelemre a lány ellen.

Hogyan mesélik újra a klasszikus meséket? A Disney most szeret újraírni, megváltoztatnak egy alaphelyzetet, de az a lényeg, hogy úgy is eljutnak ugyanabba a befejezésbe. Mások modernizálnak, és mai korba helyeznek. Vagy, egy más szereplő szemszögéből mutatják meg az ismert történetet. Vannak aztán olyanok is, akiket az érdekel, mi lett a happy end után. Wesley regénye is ilyen.

Ahogy Wesley írja is, le kellett fújni a cukormázt. Alaposan megtette. Visszatér a gyökerekhez, és a mesék sötétebb oldalát látjuk. Nem mondhatnám, hogy tipikus mesei kezdőkép, hogy a herceg valósággal megerőszakolja a hercegnőt, aki aztán a magzatelhajtót iszogatja… Nekem tetszett ez a sötétebb színezet, még akkor is, ha pont ezért olyan mellékszereplőnek, akit szerettem, értelmetlenül tragikus előtörténet jutott és ennek megfelelő lett a sorsa is.

A fő karakter Hófehérke, aki nagyon más jellem, mint a mesében. Modernebb, de nem tudom, mennyire szerettem így. Az tetszik, hogy kezdeményező, bátor és nem egy elveszett virágszál. Önironikus. Azt viszont nem díjaztam, hogy mintha a nőiesség teljesen kiveszett volna belőle. A szexualitáshoz pl. olyan fura a viszonya, hogy azt még emésztem. Pl. a banya megszállja a testét, és rendszeresen férfiakat hívat magához. Amikor Hófehérke kiűzi magából, letudja annyival, hogy iszik egy kis magzatelhajtót, mert ki tudja, kik jártak a lába között. Modern hősnő, sok mindenért szerethető, de azért sajnálom, hogy ennyire elvesztette a női oldalát – érzelmileg is olyan kemény.

De nem ő az egyetlen, aki más, mint ahogy megismertük korábban. Ami jó is, mert meglepő tud lenni, kinek milyen élete van most és milyen jellem ebben a sztoriban. Különben Wesley inkább Grimm és Andersen történetéből dolgozott – a legjobb példa erre A kis hableány, akinek nagyon nincs itt Erik hercege.
Különben is sok minden történik, és abszolút cselekményközpontú a történet. Nem csak 5 hercegnő happy end utáni élete, de Hófehérke kalandjai és egy háború is van a történetben.

A cselekményen túl a stílusa is eladja a kötetet. Humoros, ha ez helyenként sötét humor is. Nekem ez bejön, és Hófehérke narrációja még a sötétebb részeken is dob egyet. Mert az pl. önmagában nem vicces, hogy a forró cipőkben a mostoha hogyan égett halálra, de ha már hozzájön a lány narrációja a pszichopata új férjéről…
De akad kevésbé sötét humor is benne. Csipkerózsika ikrek édesanyja – hogy hívják a Fülöppel közös fiát? Álmos. De akad itt sztori a berúgott Kukáról is…

Összességében jól szórakoztam, olvastatta magát a könyv. Ha Wesley folytatja a többi hercegnővel, olvasom tovább! :)

Wesley: Hetedhét birodalom - Mint meseregény: 85% abszolút felnőtteknek – visszaadja az eredeti mesék sötétségét, ötletes.

Szubjektíven: 75% Hófehérke érzelmileg férfias és sivár, különben vicces és kalandos könyv.