Iris a pénz útját követve eljut egy férfihoz, akiről eddig nem is hallott. Ray évekkel idősebb nála, és most pszichiátriai kiértékelésen van. Éveket töltött börtönben, mert elítélték a szomszédja és annak kislányának meggyilkolásáért. Iris a soha nem ismert bátyjára ismer benne, meglátogatja, és megtudja, az anyjuk hogyan küldte kisgyerekként intézetbe, és titkolta el Ray egész életét előtte. Övé az akvárium a gyönyörű halakkal, amiért Iris fia is bolondul. Ártatlannak vallotta magát, és Iris hisz is neki.

Nyomozni kezd a múlt után. Kiderül, Ray magának való pék volt. A szomszédjába új lakó költözött, a szexi Rosita. A férfinak tetszett, de csak barátok lettek. Rosita, akinek a nős szeretője rendszeresen kijárt hozzájuk, csak szexet akart, de se a nőről, se a közös lányukról nem gondoskodott. Rosita meg kihasználta, hogy Ray milyen naiv és kedves. Vele vetetett meg dolgokat, ő volt a kis Anna bébiszittere is. Amikor rendőrségi ügyük volt, az is azért volt, mert Ray védeni akarta a nőt a szeretőjétől, aki csak kihasználta.

Rosita elkezdte kérdezgetni Rayt a családjáról.

Közben a férfihoz látogató érkezik, a saját anyja az. Megfenyegeti a fiát, ha nem mondja azt a húgának, hogy eddig hazudott, ő volt a gyilkos, végez a halaival. Ray többet látni sem akarja a testvérét. Az egyik gondozó segít Irisnek, ők ismerik fel, hogy Ray enyhén autista – ahogy Iris fia, Aaron is.

Iris jön rá, hogy az anyja mennyire benne volt akkor a dolgokban. Rosita Ray apja után nyomozott, zsarolni kezdte az asszonyt. Ray ugyanis egy viszonyból született, egy gazdag és nős férfi fia. Ezért kellett meghalnia – csak sajnos Ray korábban ért haza, és hagyták börtönbe menni, hogy a titkuk titok maradjon. A szerető végezne Irisszel is, ezt azért nem hagyja az anyja.

A végére Iris, Ray és Aaron együtt játsszanak a tengerparton. Ők egymásnak a család.

Élettől menekülő, nyaraló, új kapcsolatokat építő, csajos.

Tess élete összeomlóban van. Kinevezést várt, helyette kirúgják, mondván, megszűnt az a pozíció, amibe ki akarták nevezni. Nagyon rég szerelmes a legjobb barátjába, most egy estét együtt is töltenek, de a férfi közli, hogy ez nem változtat semmin: ők csak barátok. Így Tess most rossz lesz kicsit: a lakótársa, Vanessa telefonját felveszi, és elvállal a nevében egy fotós munkát, amire ő maga el is utazik. Nem mintha Vanessa bármire is rászorulna: gond nélkül összejött a sráccal, akiről tudta, hogy Tess is szereti. Dolgoznia sem lenne muszáj, jómódú apja mindent megad neki. Tess így helyette utazik: Hawaii, egy szexi és pimasz riporter (Nick) és Tess elkezd kijönni a gödörből. Még, ha éppen Vanessának is szólítják itt. Újjáépíti az életét, elmerül a divatban és a helyi lehetőségekben, meg Nick szemében.

Ez pont az a sztori, amit filmként elviselek, regényként azonban sok a hiányérzetem és előjön belőlem a fanyalgó. Még, ami tetszene, abba is képes vagyok belekötni.

Van egy olyan alaphelyzet, ami már alapból nem tetszik nekem. A menekülés, mint a megoldás? Gond van a munkában, gond van a szerelmi életében, akkor irány álnéven máshova? Nekem ez annyira romantikus komédia megoldás, hogy nem tudtam komolyan venni egy pillanatra sem. Pláne, hogy mennyire ellent mond annak, amit különben megtudunk a karakterről. Pláne, hogy sorra úgy alakulnak az események, mint egy romantikus komédiában. A sármos, de idegesítő férfi. Egy új barát, akiről kiderül, hogy…
Végig egy csajos film története szerint alakulnak az események, és minden konfliktus túlságosan könnyen kisimul. Nem éreztem a téteket, vagy nagy érzelmeket, vagy bármit. Talán tényleg csak egy kis limonádé akar lenni, mert annyi van csak benne.

További gond, hogy engem irritált a hősnő. Mert ok, Vanessa nem egy szimpatikus nő, de az, amit Tess csinál, az őt minősíti, nem a lakótársát. Bár, nem a Vanessa nevében elvállalt és végzett munka az, ami nálam leírta a nőt. Tulajdonképpen évek óta eszi a fene a legjobb barátja után. Meg van írva a nagy, reménytelen szerelemnek, amit csak annál jobban akar. Ehhez képest 1 héten belül forró viszonya lesz egy újonnan megismert férfival. Majdnem olyan volt, mintha felkelt volna az egyik férfi mellől, aztán máris egy másik ágyában van. Mivel a szerelmet is ide keveri a szerző, ez bizony zavar. Ha szerelmes az egyikbe, mit csinál a másikkal?
És még azzal is kábítva vagyunk, hogy hosszú ideje szűzi életet élt… hát most gyorsan váltott. Ok, legyen bulis csaj, aki állást és pasit is ilyen könnyen vált, vagy csak szórakozik, de akkor ne akarják eladni nekem az örök rendes és példamutató nőnek. Mivel limonádé, strandkönyvnek való kötet, simán belefért volna egy bulis, lazább hősnő. Így simán zavart, hogy másként viselkedik, mint amilyennek a szerző jellemzi a hősnőjét.

Biztosan lehetne úgy is olvasni, hogy ez csak egy romantikus kis komédia, amin mosolyogni kell meg szórakozni. Úgy is van megírva. Csajos, könnyed, laza. Barátnőkkel, flörttel, egzotikus helyszínnel. Találó az is, hogy Kinsella-olvasóknak ajánlják, az a zsáner valóban. Csak egy kis romantikus semmiség, amiben egy nő szembenéz az addigi életével, ugrik egy nagyot és újjáépíti magát minden téren.
Ha így tudnám nézni, kihoznám egy korrektre.

Csak éppen nem így olvastam. Felhúztam magam rajta. Engem nem kikapcsolt a sztori, hanem bosszantott. Döntse már el, mi akar lenni!

Kelk: Aki mer, az nyer - Mint strandkönyv: 50% egzotikus helyszín, romantikus komédiába illő szereplők, helyzetek.

Szubjektíven: 25% nagyon nem szimpatizáltam a főszereplővel, és a cselekmény is tipikus.

Új tanulókkal ismerkedő, véres, bosszút álló.

Az osztály visszatér egy újabb tanévre. A dagi és csaja, Viktor és a sleppje osztozkodnak a vezetésen, míg Saya gyászolja azokat, akiket el kellett veszejtenie – de csak titkon, a mester leckéjének a része ez is. Ezért is kap az elsősök között új védencet, és Saya tudja már, hogy bármikor késznek kell lennie végeznie vele akkor is, ha megkedveli. Nagyon nem akar megint érzelmileg közel kerülni másokhoz, de nehezen állja meg. Bár a veszély közel: Saya vérszomjas bátyja az apja kardját és a húgát is vissza akarja kapni. Nem csak nyíltan, de egy árulóval is a lány közelébe férkőzik. Közben a véres élményekből kijut Mariának is, akivel megfizettetik a kiontott vért. Nem akarják megölni, viszont szenvedésből határtalan a rá kirótt adag. Nem sejthetik, hogy van, aki nem felejtette el a lányt és eljön érte.

Azt hiszem, nekem most jobban tetszik ez a történet, hogy nem kell keresnem benne, hogy mivel több egy sima mészárlásnál, hanem sok mindent meg is fogalmaznak a szereplők. Szó se róla, most is egy véres akció menet, de megkapom azokat a mondatokat, amin törhetem a fejem és merenghetek.

Bár van benne újrakezdés is, azért jobb, ha az előzmények ismeretében ugrunk neki. Sok a visszautalás, és abból alakult ki a mostani status quo. Bár tény, az új diákok és a köztük levő ármánykodás, a színre lépő báty és az ő tervei érthetőek előtudás nélkül is. Kicsiben újraindul az orgyilkos osztály története, de csak részben.

Még mindig kegyetlen és sötét a képregény világa. Egy csomó olyan gyereket zártak össze, akik joggal keseredhettek meg és keresnek véres megoldást az életükre. Van itt háborús menekülttől kezdve bűnszövetkezetbe nevelt srác is bőven. A közös pont az erőszak, és hogy mindenki erős akar lenni. Hogy közben szociopatának is kell lenni? Ez a lecke, amit meg kell tanulniuk. Van, akinek amúgy is könnyen jön az árulás.
Most is felmerült bennem, mennyire lehet e kölykökkel szimpatizálni. Saya majdnem kezdettől nem szimpatikus nekem, így annyira nem lelkesít, hogy most ő a fő alak. Marcus esetében egyszerűbb volt, ő nem volt szociopata, ha meg is tanulta a sötét dolgokat is. Talán Saya új védence áll közel ahhoz, hogy jobbnak lehessen nevezni a többieknél, de ő sem nyert meg magának. Az a humor, ami korábban volt a narrációban, velük nincs meg.
Van ugyan egy-egy szereplőnek egy-egy aranyköpése, a másodévesek ármányaiba is vegyül humor (mire nem jó az igazságszérum), de ez egy sötétebb történet. Színeiben, történetében, de a humorában is.

Itt kanyar vissza az eredeti gondolathoz. Most nem csak a világból érzékeljük, hogy milyen bajok vannak a modern világban. Ki is mondják őket. A rasszizmus, a fegyverviselés, ahogy az emberek irtják egymást – témává emelik, megbeszélik és itt hangzanak el olyan mondatok, amelyek megragadtak a fejemben. A fehér ember ketrece a kedvencem, azt nagyon találónak éreztem. 2-3 mondattal összefoglalják azt, az Amerika képpel együtt azt, amit máshol egy könyvbe nem bírnak belenyomni.

A grafikáját is teljesen megszokta a szemem – csak 5 kötet kellett hozzá. Már nem érzem rondának, de szépnek se mondanám. Egyedi, sötét, illik az ábrázolt világhoz. A karakterek meg kevés vonással is jellegzetesek, egy pillantásra látni, ki kicsoda.

Már csak arra kell rájönnöm, mit jelent az utolsó rész, amiben visszatér valaki, akire nem számítottam. Talán majd a következő részben megtudjuk, hogy lehet ott és akkor. Várom is!

Remender: Körhinta – Mint képregény: 75% a szokott sötét világ képileg, humorban és cselekményben is. Kemény.

Szubjektíven: 70% sajnos Saya a hős, akit nagyon nem szívlelek. A sztori jó lett, üzenettel.

Virágok, növények több borítón is előfordulnak.

Ezek melyik kötetekhez tartozhatnak?

Megoldás: Tovább!

Családos, vámpírrá váló, életmódot választó.

Phoebe a nagy változás előtt áll. Vámpír lesz belőle, így Marcus örök társa lehet. Csak a hagyományok értelmében az átváltozása után 2-3 hónapig nem mehetnek a férfival egymás közelébe. Túl erősek lennének az érzelmek, és a lánynak meg kell tanulnia az új képességeivel és késztetésekkel együtt létezni. Marcus így a nyáron sok időt tölt Matthew-val, Dianával és az ikrekkel, akik egyre különlegesebbek lesznek – Philip alig 2 éves, de már varázsolni kezd és egy griff jelenik meg mellette védőállatként. Becca pedig sok vámpír jellemzőt mutat, noha az ő varázserejének is vannak jelei. Miközben a szüleik megegyeznek, hogy neveljék a gyerekeket, Marcus a múltja démonaival néz szembe, hogy aztán új életet kezdjen a szerelmével, aki már örökre mellette lesz.

Nem örülök neki, de úgy éreztem, ez csak egy plusz kötet – ha a sorozat miatt megint fel lett kapva a történet, el lehet adni még egy részt belőle… Még akkor is csalódtam kicsit, ha különben szívesen néztem meg, mi lett az ikrekkel, Dianával és Matthew-val.

Harkness a Mindszentek-trilógiát ugyanis zártra írta meg. A konfliktusokat kisimította, és kijelölte, kinek milyen módon folytatódik az élete. Most nagyon éreztem is, hogy nincs mivel folytatnia. Simán a hétköznapokat kapjuk, igazi konfliktus nélkül. Phoebe tanul, ahogy előtte a többiek is. Azt sem nevezném körömrágó izgalomnak, hogy vajon lekötik-e az ikrek varázserejét – már a harmadik részben megegyeztek, hogy nem lesznek titkok és lekötés.
A hangulata még azért eladja valamennyire, de ez már nem egy izgalmas történet. Ahhoz izgulni is kellene valamin, itt meg nincs min. A szereplők szimpatikusak, szeretem az írónő világát, de ez csak egy hosszan – nagyon hosszan – elnyújtott utóhang.

Ami némileg színezi a történetet, hogy Harkness elmeséli Marcus korábbi életét. Az emberi évektől kezdve a vámpírként átélt kalandokig. Megelevenedik az amerikai függetlenségi háború, majd a francia forradalom is. Itt valamivel több izgalom volt – csak éppen a jelenből és a korábbi részekből tudjuk, kivel mi van, így itt sincs min izgulni a szereplőkért. A történelmi áthallások meg nem olyan frappánsak, hogy azok önmagukban olvastassák.

A karakterek nem változtak semmit. Még Marcus is ugyanaz, pedig elvileg róla most sok minden kiderül. Lényegében azt látom, hogy ifjúként is már ilyen ember volt, most csak kapott egy tragikus gyerekkort mellé, amit majd el kell fogadnia és megértenie az arájának is. Phoebe pedig vámpírrá lesz – de ez sem változtat a lány személyén.
Még leginkább az ikrek fejlődése kötött le, mert ott még voltak kérdőjelek. Milyen képességeik lesznek, mennyire kell féken tartani őket? Ők valami újat jelentenek, és a kedvenc részeim mind hozzájuk kapcsolódnak, ahogy a humor is. Ártatlanok, játékosak, és még nem fogják fel, milyen erők birtokában vannak. Most is úgy érzem, ha Harkness még Mindszentek regényt akar írni, akkor őket kell a középpontba helyezni, és kalandokat adni nekik. De majd meglátjuk, visszatér-e a regények világába.

Megírva nincs rosszul, korrekt regény. Stílusában egységes, szépen illeszkedik az előző részek után. Hangulatos, családias, kényelmes. Mindent részletesen, bőven megírt az írónő, és le lehet merülni az egyes részeibe, hangulataiba.

Összességében a sorozat egy filler része, ami a cselekményt nem vitte előre. Kellemes, hangulatos olvasmány, de leginkább egy rajongói kötethez tudnám hasonlítani, egy regénnyé írt utóhang ez.

Harkness: Az idő rabjai – Mint fantasy: 55% a világát, hangulatát, karaktereket rutinosan mozgatja, de nincs konfliktus.

Szubjektíven: 65% szívesen olvasok az írónőtől, érdekel a szereplők sorsa, de ez csak filler.

Családot alkotó, normalitásra törekvő, élettel szembenéző.

Vízió családot akar, és teremt is egyet magának. Először az emberi szerelme agyhullámaiból nejet, majd a kettejük agyhullámaiból kamasz gyermekeket hoz létre. Valerie, Viv és Vin – feleség és egy ikerpár. Kiköltöznek a kertvárosba, és nagyon normálisok akarnak lenni. Valerie háziasszony lesz, Vízió eljár dolgozni a Bosszúállókkal, az ikreket beíratják az iskolába. Még az evést is imitálják, noha a computer agyukkal nekik enni nem kell. Próbálkoznak, még barátokat is szereznek. De elég egyetlen dolognak félre mennie, és a dominók dőlni kezdenek. Egy gyilkosságot zsarolás követ, az értékeket elárulják és még egy kém is érkezik hozzájuk. A megtört álmok pedig könnyen vezethetnek a világ végéhez.

Azt hiszem, a szomorú lesz a jelző, amit A Vízió mellé fel fogok írni. Persze, vannak benne komikus elemek, tragikusak és akciódúsak, drámaiak, de nekem az egészet belengte az elkerülhetetlen tragédia és mindennek a szomorúsága. Nem egy boldog történet ez.

Lenne kedvem ahhoz, hogy kiszedegessem az összes olyan részt belőle, ami összetöri a szívet még a nagy tragédiák előtt a történetben. Ahogy annyira normálisok akarnak lenni, amikor kicsit sem azok. Egy lehetetlen küldetés, és mégis csinálják. Csak közben vannak kattanások, amikor ésszel fel nem foghatják, mi ez és miért. Ahogy Vin a velencei kalmár soraiban a saját sorskérdését leli meg, és képtelen választ adni. Vagy, ahogy meg tudja kérdezni, hogy ő normális-e. Az olvasó is megkérdezheti, miért kellene normálisnak lenniük, ha ők valami egészen mások? Vízió magyarázata nekem kevés.
Nem azt éreztem a legfájóbb résznek, ha valaki meghalt. Sokkal inkább azok a kérdések gyötörnek, amelyekre nincs jó válasz. Mint az a normális vagyok, vagy vérzik-e, ha megszúrják? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy valaki normális legyen? Testben ők soha nem lehetnek emberek, de érzelmekben nagyon is azzá válnak.
Vízió, aki feladja az elveit és az érzelmeire kezd hallgatni, ezzel lesz emberi. Az ember végzete meg, hogy hibázik és tragédiákat okoz. Vízió döntése, hogy gyilkossá lesz és bosszút áll. Ahogy eltussolja a felesége tettét. Az aggodalom, hogy gonosznak gondolhatják, és végezhetnek vele. Már az lesz a kérdés, hogy egyáltalán emberi maradhat-e bárki is? Vagy éppen az lenne az emberi, hogy mélyre süllyedünk? A döntéstől leszünk emberek?

De a képregény az elgondolkodtató részein túl egy akcióban is dús, cselekménygazdag történet. Sok minden történik, több idősíkon is pörögnek az események. Egyáltalán nem unalmas, és ha valakinek nincs kedve mélyebb rétegeket felfedni benne, simán olvashatja a puszta cselekményért, a harcokért, gyilkosságokért és nyomozásért.
Még a sorsok tragédiája is megkapó – akkor is, ha nem vetítjük ki az egyetemes emberi felé.

Grafika – ez a nehezebb kérdés. Kiegyezünk egy korrektben? A maga módján teljesen rendben van, csak éppen annyira keresem a vizuális szépséget mindenben, ami azért nem ennek a képregénynek a sajátja. Itt nem álltam meg azt nézegetni, ki milyen arcvonásokkal fejezi ki magát, vagy milyen a környezet. Nem ronda, nem bántott, de nem is fogott meg különösebben. Marad a korrekt jelző. (A Víziók külleme túl rikító szerintem.)

Végül, ki kell emelni azt, mennyire jól összeérnek a történetben a szálak. Nagyon jól kigondolt pszichés és logikai íve van annak, hogy alakulnak itt a jellemek és az események. Ez egy okos történet minden más jósága mellett. Igaz, tragikus és szomorú, de akkor is jól építkező, okos történet.

King: A Vízió - Mint képregény: 90% komoly kérdéseket vet fel, miközben egy szomorú szórakoztatás is.

Szubjektíven: 75% a grafika nem tetszett igazán, ahogy az sem, mennyire elszomorított a vég.

Cím: Showbusiness, Hungary

Szerző: Kordos Szabolcs - a Magyarország színfalak mögötti életét bemutató sorozata népszerű, nagyon nem is kell bemutatni a szerzőt. Turisták, éttermek, luxushotelek, repülés, taxisok - interjúzik, aztán mesél nekünk.

Műfaj: riportkötet

Cselekmény: a szerző bulvárkötete. Híresség, szórakoztató ipar - meg a machinációk, amit az átlagember nem láthat a pletykák és szenzációk mögött.

Várható megjelenés: tavasszal

Miért várós?

• eddig is szórakoztatónak tartottam a Kordos-köteteket, kétlem, hogy most változna a sorozat.
• alapból lekötnek az ilyen bulvár mögötti titkokkal.
• roppantul érdekel, milyen sztáranyaggal és korszakkal dolgozik. A mai celebek, vagy visszamegyünk az időbe? Ha igen, vajon mennyit?

Családi, régi titkokat felderítő, betegséggel együtt élő.

Iris fiatal anya, akinek a kisfiával sok a probléma. A gyerek apja nem vesz részt az életükben, a nőnek helyt kell állni ügyvédként és valahogy az anyját is el kell viselnie, aki nem éppen mintaanya. A nőnek éppen egy undorító, pornókat gyártó gazdag alakot kell védenie, miközben egy családi titok nyomára bukkan. Ray hosszú éveket töltött börtönben, most pedig átkerül egy kiértékelő intézetbe. Más vágya sincs, mint a halait visszakapni. Sokat gondol Rositára és Annára, akiknek a megöléséért lecsukták. Hiába mondta, hogy ártatlan. Most azonban jön valaki, aki hajlandó meghallgatni és hinni akar neki. Ahogy figyelni kezdenek rá, és felteszik azokat a kérdéseket, melyet annak idején nem, egy sokkal sötétebb kép bontakozik ki, mint amit annak idején eladtak a különc szomszédról, aki bekattant.

Nem tartozik az ismertebb thrillerek közé, pedig sok olyasmi van benne, ami miatt többeknek érdemes lenne ismerkedni vele és elolvasni. Pauw többet mer markolni, mint egy sötét bűnesetet és némi nyomozást. A szociális érzékenységünket is fejlesztené.

Érdemes két részre szedni a történetet, ha nem is úgy, ahogy a szerző tette. Pauw ugyanis két szálon vezeti az eseményeket: Iris és Ray szemszögéből olvashatjuk a történetet, és Ray vonalán sok a visszaemlékezés – hiszen láthatjuk, hogyan jutunk el Rosita és a kislánya haláláig. Egyszerre családi dráma és thriller. Ray és Iris története.
Ahogy azonban nekem van kedvem kettészedni, inkább a regény két rétege. Az egyik a krimi. Mi történt évekkel korábban? Iris nyomoz, Ray emlékezik. Vannak fordulatok, és Pauw jól adagolja a felfedezéseket. Van feszültség, érdekes. Nincs túlírva, nem hihetetlen történet, hanem olyan, ami meg is eshetne. Ez kifejezetten jól áll neki.
Talán csak a végével, az igazi történettel nem voltam teljesen elégedett. Amikor a semmiből jön egy új szál és karakter, azt nem szeretem – csak az indíték volt szépen előkészítve. Aki figyelmesen olvassa Rosita megnyilvánulásait, ráérezhet, miért kellett meghalnia végül.

A másik réteg Aaront és Rayt köti össze. Ők mások, és nem is tudom, szabad-e a beteg kifejezést használnom. Máshogy van huzalozva az agyuk. Asperger-szindrómás, autista mindkettő, hasonló fokon.
Pauw nagyon szépen megmutatja, hogyan funkcionálnak, és miben mások, mint az átlagos embertársaik. Azt külön díjaztam, hogy egyik sem savant szindrómás. Nem zsenik, csak olyan emberek, akik némileg másként reagálnak a külső ingerekre, mint a többiek. Így hihetőbb a kép róluk, és Pauw meg tudja mutatni, hogy nem megbélyegezni kell őket, hanem megfelelő körülmények között értékes tagjai lehetnek a társadalomnak.
Ami azonban fura volt: nekem annyira egyértelmű volt, hogy Ray és Aaron autista. Itt mégis évtizedek telnek el, mire valakiben felmerül, hogy kellene Ray állapotát kezelni és mi is van az ő fejében. Aaron esetében is simán rásütik, hogy problémás, nevelje meg az anyja, és abszolút vak a környezete arra, hogy mi van a gyerek viselkedése mögött.
Nem merem továbbvinni a gondolatot, hogy vajon tényleg ennyire nehéz felismerni ezt az állapotot és megbélyegzünk olyanokat is, akik nem tehetnek arról, hogy másként élik meg a világot? Pauw rávilágít a különbségre, a megoldásokra és érzékenyít – eléggé képszerűen megmutatja, milyen az enyhe autizmus. Talán érzékenyebben reagálunk, ha találkozunk egy olyan emberrel, mint Ray vagy Aaron.

Pauw jó a karakterábrázolásban. Miközben pörgeti a cselekményt, árnyalja a szereplőit. Kit több, kit kevesebb vonással. Iris és Ray lettek a legszínesebbek, de a mellékalakok is erőteljesek annyira, hogy egyéniek legyenek.
Nem egy feszítő kérdést felhoz velük családról és felelősségről. Azon szerintem jó vitát is lehetne tartani, hogy Rosita vagy Iris anyja a rosszabb anya és nő.

Jó a cselekményt, az autizmussal és a karakterekkel több is egy átlag kriminél. Csak a bűnös személye és az indíték nem tetszett igazán, különben egy erős thriller, amit érdemes volt elolvasni. Mert ez nem csak izgalmas, de tanulságos és emberi is.

Pauw: Sötétben - Mint thriller: 85% okos és hihető thriller, miközben emberileg is ad a regény. Tartalmas.

Szubjektíven: 75% túlzottan semmiből jött a gyilkos személye, de különben el- és megfogott.

Családos, féltékenykedő, megbocsátó, bibliai, amerikai.

Trask a felesége halála után újra megnősül, és első nejétől született fiának nagyon hamar lesz egy öccse is. Adam szelíd és kedves fiú, akit az apja katonának akar adni. A fiatalabb, Charles a vadabb és a sötétebb. A fiuk közel állnak egymáshoz, de Charles nem tud túljutni azon, hogy érzi, az apjuk a bátyját szereti jobban. Harcolna, de ezzel sem jut semmire. A háború után Adam otthon marad az öccsével, és egy napon sérült nőre bukkan. Cathy angyali, Adam imádja is, de Charles érzi, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Cathy így is eléri, amit akar. A család újra szétszakad, Adam máshol kezd új életet. Egy ikerpárt fog felnevelni: a szelíd, álmodozó Aaron és a ravaszabb, sötétebb Caleb, aki szeretné, ha szeretnék. Vajon a fiuk is megismétlik a szüleik hibáit, vagy van esély fejlődni, megjavulni és bocsánatot nyerni?

Nagy regény, amit legszívesebben többféleképpen is kielemeznék. Egyrészt, nézhetem benne azt, miért nagy amerikai regény. Steinbeck bőven ír arról, milyen az amerikai ember, a nemzet és a vidék. Másrészt, ez egy egyetemes regény az emberi természetről, bűnről, megbocsátásról és esélyről a megváltásra. Harmadrészt, pusztán a történet miatt is olvasható. Egy sodró családregény, féltékenységgel, titkokkal és durva történetekkel csalásról, gyilkosságról, féltékenységről. Végül, nagyon könnyen lehet a bibliai utalásokat keresni benne, bár ezt hozzá tudnám csatolni a kettes ponthoz. Steinbeck is köti hozzá, Káin és Ábel története végigkíséri a regényt.

Mint amerikai regény: bemutatja a farmer életet. Az Érik a gyümölcsnél kisebb volumennel, de itt is nagy erővel ábrázolja a tájat, és rámutat arra, mennyire indul a földből minden. Csak aztán a városokba is benézünk, és ott van a modern kor hajtóereje, az üzletek és a vállalkozások. A sikerember nem a farmer lesz, hanem aki vásárol és tovább ad: nem véletlen, hogy Cal, aki életrevaló, meglátja ezt és egyesíteni fogja magában a kettőt. Van hajlama a földművelés életformára, de meglátja azt is, hogy lehet tényleg megélni, és nem csak a földre támaszkodni.
Benne van, hogy az amerikai nép egy vegyület, a bevándorlók gyermekei. Akik hozzák magukkal a szüleik bátorságát és merészségét, hiszen nekik mindent hátra kellett hagyni, hogy valami újat alkossanak. Sokfélék, de a nagy kohó egyesíti őket. Az amerikai álom, a klasszikus értelemben meg lesz itt is fogalmazva.

A történet, amelyben az emberi szenvedélyek hullámzanak. Steinbeck realista prózával mesél, nem sodortat a szenvedélyekkel, mint a női írók szoktak. Sokkal tényszerűbb, talán ridegebb is, mégis el tudja mondani, ki hogyan érez és reagál. Pszichés érzékenységgel rajzolja a karaktereit, akiket kemény helyzetebe dob bele.
Nem fogom elmesélni, mert vannak olyan elemek benne, amelyek egy szappanoperában is megállnák a helyüket testvérek ugyanazzal a nővel kavarnak, a gyilkos szajha ármányai és izgalmas a történet. Ugyanakkor kényelmes tempójú is, nem rohan, mindent átrághatunk a szereplőkkel. Steinbeck eltalálta azt a pontot, ahol van és jó cselekménye, miközben sokkal több mindent is átad, mint egy jó sztorit fordulatokkal.
Mennyire végzetszerű? Talán kicsit igaz rá, hogy egyes dolgokat sejthettük előre, mert így áll össze a mondanivaló, amit Steinbeck át akar adni. De ez a szerkesztettségének a része, amit szeretek egy könyvben, így ez engem nem zavar, inkább az előnyének érzem. Itt tudom, hogy így kell történnie a dolgoknak, logikus és következik a szereplők jelleméből.

Mert amit a regény nagy témájának érzek, hogy az ember természete kettős. Képesek vagyunk alkotni, nagynak lenni, segíteni másokon, jónak lenni. Miközben gyilkosok, tolvajok, önzőek és rosszak is vagyunk. Mindenkinek van jó és rossz oldala. De a választás a mienk: lehetőségünk van felülemelkedni a rosszabbik felünkön.
Azért is olyan szép a regény végszava: Adam mindannyiunknak azt mondja, hogy a választás a mienk. Éljünk vele!

Steinbeck remek karaktereket írt. Árnyaltak, összetettek, és szerintem mindenki megtalálhatja, kinek a világába tudja beleképzelni magát. Lee, a regény bölcse, aki igyekszik a Trask családot a helyes ösvényen tartani. Abra, a női jóság és bölcsesség alakja, aki koravénen keresi magát és azt, aki ezért az önmagáért tudja szeretni. Micsoda erő kellhet ahhoz, hogy az álomsráctól elszakadjon, mert felismeri, hogy az csak egy álom, és neki a valóság kell. Cathy/Kate, aki annyira az emberi rosszra akar rávilágítani és kihasználni – miközben szégyelli is, nem véletlenül menekül azoktól, akik belelátnak, mint Cal vagy korábban az öreg Hamilton. Aki álmodik a jóról, és amikor az utolsó esélye is elveszik rá, végez magával.
A nagy kedvencem azonban Caleb. (Szerintem sokunknak.) Talán, mert annyira egyetemes érzés, hogy azt akarjuk, szeressenek minket és mennyire keményen tudunk reagálni, amikor csalódnunk kell. Benne van meg legerősebben az, amit szerintem Steinbeck el akar nekünk mondani. Lehetünk jók vagy rosszak, mindkettőre van képességünk – de választhatunk.
Plusz, nekem az általa képviselt ember a szimpatikus. Aki látja és érti a világot, nyertes benne. Cal sok tekintetben a regény legokosabb karaktere, és én még azt is szerettem benne, ahogy belelát másokba és képes úgymond szétrúgni a hangyabolyukat. Sokkal igazabb az ő világa, mint Aaroné, akit Abra nagyon találom jellemez akkor, amikor Calnek elmondja, hogy a fiú szerinte álomképeket szeret, és amikor csalatkozik bennük, menekül és szétrúg mindent. Ahogy tette az egyetemmel, a papi álmaival stb.

Mivel az alaptémát az adja, mennyire vagyunk mind Káin gyermekei, a bibliai téma adott. A fiuk nevei is onnan kerülnek ki. Cain és Abel köszön vissza mindig – Charles és Adam; Caleb és Aaron. Azon mit mosolyogtam, amikor az öreg Hamilton azzal kezdi el piszkálni a srácokat, hogy Aaron nyulakat nevel, Cal meg földet fog kapni, hogy gazdálkodhasson, Lee meg felszisszen.
Nekem azon is pattog az agyam, hogy Cathy jól érezte-e, hogy a fiuk Charlestól vannak. Cal rá hasonlít. A bibliai téma is azt hozná magával: Abel utód nélkül hal meg, Káinnak lesznek leszármazottai – és Cathy, Charles is kap a történetben Káin-bélyeget…

Végül, talán azt írnám le, hogy nem egyformán kötött le a regény két fele. Az első fele, Charles – Cathy – Adam sztorija se rossz, de abba nem tudtam beleélni magam. Szerintem Adam túl naiv – nem szeretem a naiv karaktereket. De aztán jönnek a fiuk: Cal, Aron és az ő kapcsolataik. Azt már viszont le se tudtam tenni.

Nagy regény ez, több szinten mély, és a története is jó. Élmény volt.

Steinbeck: Édentől keletre - Mint szépirodalom: 90% miközben az emberi természet nagy rajza, sodró és fájdalmas sztori.

Szubjektíven: 85% az eleje azért nehezebben kötött le, de utána sodró, emberi és mély.